Vákuum (túl konkrét bejegyzés)

 Tegnap bementem az Ügynökségre, úgy egy hét után.

Előrebocsátom: zaklatott időket éltem meg az utóbbi hetekben; a zárlati munkák elhúzódnak; a múltkorokban emlegetett könyvvizsgálat miatt rengeteg stressz, kapkodás, idegeskedés és dinamikus csúszás volt részem; ahogy segítőm fogalmazott: a "rázós" szakasz nem kímélt.

Volt olyan nap, mikor azt éreztem, hogy az idegeim vékony cérnácskák, és bármelyik pillanatban elszakadhatnak. Sőt, talán már el is szakadtak, csak még nem tudatosult ez bennem. A múltkorokban olvastam, hogy egy átlagos ember három havonta él át válságot.

Én bizonyosan nem vagyok átlagos ember: nekem az utóbbi hónapban hetente volt három.

Pár nappal ezelőtt riadtam arra a tényre, hogy most már muszáj saját magammal is foglalkoznom, mert kezdem lassan elveszíteni az egészség koronájának halványka, de már kirajzolódni látszó ragyogását; ismét eljött a harag szintje, sőt, az ösztrogénes sírásé is; amit pedig mellőzni kell, mert nem vezet sehová. Illetve de, csak én arra a helyre még nem szeretnék menni.

Pedig ha így folytatom, az lesz belőle.

Dagadni kezdtek a lábaim, és fájni minden porcikám.

Sőt, a tenyeremen ismét égni kezdtek azok a bizonyos pontok; erősen és határozottan, nem lehetett őket figyelmen kívül hagyani. Ez volt az a pillanat, ahol ismét tudatosodni voltam kénytelen; s hálás lehetek az Univerzumnak, hogy működtette a jelzőrendszert.

Állapotomnak megfelelően néhány napnyi kényszerpihenő következett; - sajnos Anyám helyzete, és az abban bekövetkezett gyors romlás ennek is szabott némi határt, legalábbis ami a feltöltődés faktort illeti... .nos, elég komolyakat. Nem tudtam elmenni a három napos csavargásra, amit beígértem a barátaimnak; s még rosszul is éreztem magam, mikor miattam lefújták a programot - én lettem volna a társaság szállítmányozója.

De be kellett látnom: az idén valószínűleg még három napnyi csavit sem engedhetek meg magamnak. Anyámat reggel-este tetőtől talpig le kell fürdetni; pelenkázni, ágyat húzni, wc-t takarítani; mert különben végképp élhetetlen lesz az ól, amit otthonomnak hívok.

Megtörtént hát ez a szembesülés, majd elmúlt, s rászántam magam arra, hogy ismét nekiveselkedjek a világmegváltó zárlati munkának, tekintettel arra, hogy a Pártunk és Kormányunk által covidilag adományozott póthatáridő is ketyeg erősen.

Ilyen állapotban mentem hát be az Ügyökségre, ahol az évtized híre fogadott.

Morgó, az én mogorva és magának való barátom, akinek, mióta ismerem, (s az már 13. éve) nem volt senkije - nos, ő becsajozott. Nem is akárkivel: az új kolléganőnkkel jött össze, aki úgy egy éve van a cégnél (nálunk ő újnak számít még vagy öt évig egészen bizonyosan).

Megdöbbentő reakcióim voltak a hírre.

Örülnöm kellett volna; s mégsem ment. Hirtelen felsoroltam magamban legalább öt ellenérvet; ezekből csak egyet említettem meg, de látva barátom reakcióját, inkább azt is elengedtem; s beletörődtem, hogy tulajdonképpen igenis, ez egy jó dolog. Morgó életére vonatkozóan mindenképpen, még akkor is, ha sok, saját maga által felállított korlátnak szembe ment vele.

Végül is, lehet, hogy csak azért állította fel ezeket a korlátokat - melyeket én tiszteletben tartottam mindig - hogy egyszer majd jöjjön valaki, és sz.rjon rájuk, ledöntse őket.

Hát ez most megtörtént. Nem számít, hogy idősebb, pedig hányszor az orrom alá dörgölte vicceskedve az életkoromat (még nálam is idősebb a hölgy, említem meg, de tényleg csak azért, hogy gonosz legyek), hogy gyerekei vannak (sose akart gyerekes csajt), hogy - fogalmazzunk így - impulzív és labilis (szélviharban papír tízes; ki is csúfolta így mindig a másikat?) - szóval semmi, ami kifogás felmerült Morgó pártalálása kapcsán, most semmi nem számít.

Igazából veszteségélményként ért a dolog. Veszteségélményként, amin ledöbbentem.

Sosem gondoltam Morgóra úgy, mint potenciális párra. Mikor megismerkedtünk, úgy éreztem magam a közelében, mint Hófehérke a törpék között; semmi nem volt jó neki, amit csináltam; földhöz b.. vágta a dossziét a szoba közepén, én meg, jámbor lélek, csak álltam ott és néztem: jé, milyen lény, ennek meg mi baja velem?; majd lassan, nehezen elfogadta a főnöki elgondolást, hogy nekünk együtt kell dolgoznunk; de mindig nagyon hangsúlyoztuk (mindketten) hogy mi nagyon máshogy látjuk az életet - és a munkát is - ő a szorgalmas, precíz, adminisztratív; én meg a kulcsproblémák megoldója, az elméleti/kreatív. Ha valaha, bármi kóbor gondolatom lett volna a munkakapcsolaton túl, nos... ő mindig bedobott valami hozzám kapcsolható kifogást, még csírájában elfojtva ezeket. Idővel bele is törődtem a dologba, amúgy sem volt túl erős bennem a motiváció a tárgyban, azt hiszem.

Kialakult egy munkamegosztás, amit remekül tudtunk működtetni, minden szélvihar és papírpénz ellenére. Annyira, hogy a feldadatink mérséklődésével és a munkamegosztási vonalak kikristályosodásával ezt a hatékony együttműködést ki tudtuk terjeszteni más projektekre is. 

Tavaly, mikor a családja meghalt szegényemnek, előtte megint olyan lehetetlenül viselkedett - melyre egyébként minden, de minden oka megvolt; én azon csodálkozom így utólag, hogy nem bolondult végképp bele - én önkritikát gyakoroltam, visszaléptem pár lépést az elvárásaimmal, és megpróbáltam - szűkös lehetőségeimhez mérten - támogatni.

Kisvártatva rá jött a hír, hogy én is rákos vagyok, és megélhettem kollégámmal az érzést, hogy ő is félt engem. Nagyon jól esett.

Igen, talán ő, meg a gyerekeim voltak azok, akik féltést éreztek. Robi magát sajnálta a kialakult szituáció miatt, nem ért rá velem foglalkozni.

Mindegy, ez az ő karmája.

Majd ez is elmúlt; én ráleltem Segítőmre; meg a doktornő által felírt, férfira vágyás elleni tablettára (volt régen az a vicc, tán emlékeztek, hogy a besorozott kiskatonák nőre vágyás elleni tablettát kapnak a seregben, valami ilyesmi - nos, jelentem, két év a katonaidőm a rendelet szerint, s már több, mint a felén túl vagyok); én energiagyógyulni jártam, ő meg a kolléganővel sétálni/biciklizni.

Igaza volt.

Az utóbbi időben feltűnt, hogy kevesebbet jelentkezik; de a rettenetes zárlat és Anyám rettenetes állapotaelterelte a figyelmemet a dologról - így őszintén ledöbbentem a bejelentésen.

Az Ügynökségen szerzett tapasztalataim alapján bizonyosan állíthatom, hogy általában a Bejelentés az, amitől a tőzsdei részvényindexek vad mozgolódásba kezdenek, és a gazdaság hirtelen és gyökeres átalakulást szenved el...

Naszóval. A cégem részvényindexei, ha lennének ilyenek, vad zuhanásba kezdtek volna; de le se sz.rtam őket, ez a nagy igazság.

Olyan szintű irracionális energiavákuumot éreztem, mintha legalábbis átment volna rajtam egy kamion és kifolyt volna a vérem az országútra. Pedig az íróasztalnél ücsörögtem.

Erről most eszembe jutott szegény szomszéd bácsi halála, aki januárban temette el a feleségét, és még alig néhány hete, hogy ő is utána ment. Utána ment, pedig tervei voltak még, kis tervecskéi; kaput csinálni a szomszédnak, meg horgászni készült menni. De nem, nem ezeket akarta valójában...Kiment a sufniba, ott leült - és nem kelt fel többé. Az orvosok szerint kiment a vér a szívéből, és nem jutott vissza.

Ilyen az, amikor valakinek összeomlik a szív tere.

Közel jártam hozzá.

"Mi ez?" - tettem fel a kérdést a Zen tanítóktól tanultak alapján; s kisvártatva jött a válasz:

- Irigység és félelem. De főleg irigység.

Elszégyelltem magam.

- Mire vagyok irigy?

- Arra, hogy ők most boldogok. Hogy jól elvannak.

- De Morgó megérdemli, ennyi kínlódás után. Tudom. És nem, annyira sose volt erős bennem a motiváció, hogy emiatt legyek irigy, hogy... és a barátom, tényleg örülök, ha neki jó (tényleg?...)

- Nem is azért. Csak... mert neked nincs ilyen az életedben.

Felrémlett előttem Robi képe, és tudtam, hogy a Hangnak igaza van (mint mindig).

Alig vártam, hogy elszabadulhassak az irodából. Hazamenve Róbertre öntöttem a sztorit; az én érzéseimmel együtt; s hozzátettem:

- Amúgy tudom, hogy tegnap volt a névnapod, Isten éltessen. És azt is tudod, hogy évfordulónk is van?

- Nem, az nem lehet, tudod, mi februárban.. - kezdte mondani mosolyogva.

- Nem, nem erre gondolok. Most van egy éve - napra pontosan nem tudom, de június eleje volt - hogy utoljára szexeltünk.

- Az nem lehet! Rosszul emlékszel! 

- Nem, nem emlékszem rosszul.

- No, akkor úgy látszik, lassan könyvet kell vegyek mindent feljegyezni...

- Nem kell, teljesen fölösleges. Úgysem lenne beleírva semmi.

...

Pár nap elteltével kicsit lehiggadtam - a történtek nem tettek jót az ösztrogénes égésnek, már a méhem is kezdett újra fájdogálni - s visszajátszottam a fejemben azokat a korábbi jeleneteket, amelyek a tárgyban spontán megtörténtek.

Azt a május közepi furcsa beszélgetést, mikor Robi az elromló autók miatt vádolta a Sorsot; s én, megunva a nyavalygását, hozzá vágtam, hogy 

- Le kell szűrni az esetből a tanulságokat, és változtatni a cselekvéseken. Amúgy...Ez nem is olyan nagy probléma. Ennél sokkal nagyobb, ha olyan embert szeretsz, akinek nem kellesz. És még ezt is túl lehet élni... hidd el. Tudom.

Azt hiszem, mélyről jövő, erős, elfojtott fájdalom volt ebben a monológban, mert Róbert rám nézett és hirtelen elhallgatott; én is bántam, hogy kimondtam, de kint volt; majd elmúltak napok, munka, gyerek, állatok, háztartás, Mammer. Mikor már-már a feledés homályába veszett a dolog, akkor történt, hogy Róbert Kamaraerdőben autókázva, elítélően nyilatkozott az út szélén folytatott gazdasági tevékenységről s a szolgáltatás igénybe vevőinek láthatóan, meglehetősen széles halmazáról; megnyilvánulása undortól csöpögő és szélsőséges volt; annyira, hogy meghökkentem rajta. Nem, mintha egyetértenék az üzletnek ezzel a módozatával; de annyira nem is érdekel, hogy rugózzak rajta. Amíg lósz@r van, veréb is akad, tartja a mondás, lósz@r se vagyok, meg veréb se, nem vagyok érintett az ügyben semmilyen vertikumában.

Ugyanez nem mondható el Róbertről. Róbertről, akinek kedves felesége egy import meg három saját fejlesztésű gyerek után döntött úgy, hogy itthon hagyva a családot, inkább kimegy Svájcba a húgával az ősi mesterséget űzni. A kaland rövid ideig tartott, mert a szimpatikus úriembert, aki ezt a karrier lehetőséget biztosította nekik, állami gondoskodás alá helyezték egy időre - de megtörtént, s ezen nem lehet változtatni immár; ezért, mikor Nekem Nyóc azt mondja a gyerekeinek: "K.va anyádat!", amit szegények ők kicsiként nem tudtak értelmezni, s többször szóvá is tették - nos, arra nem is volt jobb válasz, minthogy: Édes gyermekem, ez a kitétel Anyád esetében nem káromkodás, hanem önkritika.

Róbert esetében nem ez volt az egyetlen súlyos lelki bántalom, ami őt Nekem Nyóctól érte; a másikat én még ennél is meredekebbnek gondolom; igazából én azt nem tudtam volna feldolgozni, még ma is forog a gyomrom, ha rágondolhatok, hogy ilyen sztori megtörténhet.

De megtörténhet, hisz teremtőerővel felruházott lények vagyunk, s hogy ki, mit teremt - az az ő felelőssége.

Notehát. Volt ugye az egy import gyermek; meg már volt két saját fejlesztés is, mikor Nekem Nyóc meggondolta magát; megunta Roberto Carlos halvérét, kevés pénzét és korlátozott életfelfogását; s úgy döntött, ideje a vérfrissítésnek. 

Ennek keretében meglepetésszerűen elköltözött egy f.szihoz, elvitte az összes gyereket, Robi majd'beleőrült, hogy hol vannak az övéi. Gáborkám akkor volt talán egy hónapos - de ez sem számított ennek a drága szép asszonynak (itt most hosszasan ítélkeztem, engem az, ahogy a gyerekeivel bánik, -nos, az nagyon fusztrál, és nyilván saját világomban keresendők ennek az okai)

De nem ez a legborzasztóbb a sztoriban, hanem az, hogy visszajött.

Visszajött, ugyanis kiderült, hogy az új ember (The New Man) egyébként egy nettó bűnöző, és sokkal rosszabb vele, ház ide, lakás oda, mint Nincstelen Robertóval - aki a maga módján igenis, egy helyes, kedves, aranyos fickó (sajnos).

Ez a dolog hamar kikristályosodott, de sajnos mégis későn. Alig egy hónapocska telt el az új romcsilávcsiban; s Nekem Nyóc máris állapotba került New Man szorgos közreműködésével.

S, hogy emeljünk a téten, a magzatok száma helyből kettő volt.

Roberto pedig azt mondta drága asszonyának: a gyerekeimre tekintettel visszajöhetsz, de én több idegen gyereket nem fogok nevelni. Ha vissza akarsz jönni, vetesd el.

Roberto életterve összhangban volt kvalitásaival. Ő reálisan gondolkodott (Istenverte szűz a nyomorultja). Kis családot akart, két gyereket (ők is ketten voltak testvérek), megértő, kicsit tutujgató, gondoskodó hajlamú asszonyt, szerény, de biztos életkét.

Már az elsőszülött elfogadása is többlet volt ehhez a tervhez képest, de ez még belefért.

Újabb idegen fészekalja nyilvánvalóan nem.

Nekem Nyóc tehát döntött, elvetette az ikreket; s azóta mérgezi ez a tény ennek a kis családnak minden akkori és azóta keletkezett tagjának az életét.

Nekem Nyóc legsürgősebb dolga az volt mindezek után, hogy már a családegyesítő szex során gyorsan teherbe essék; kompenzálandó a megélt veszteségeket - így született szegény Sanci; de már a hasában volt, mikor kiderült, hogy ez a tény az átélteket nem tudja meg nem történtté tenni.

Ekkor jött az ital, meg a kábszi, majd a svájci kaland - és mikor mindezeknek vége lett, és lenyugodtak valamelyest a kedélyek, jött Pintyőke, aki szép madár; s Nekem Nyóc végre úgy érezhette: révbe ért; s békében potyogtathatott a világra további négy szerencsétlent, kompenzálandó, hogy egyszer azt a kettőt el kellett vetetnie.

A család kvalitásai a fent leírtaknak megfelelően alakulnak: Sanci mindössze másfél évvel idősebb Gábornál (kilenc hónapot ebből számoljatok vissza, és láthatjátok, mennyi idő alatt történedett meg a fenti eseménysorozat); az IQ-ja elmarad Gáborétól (persze tudjuk, hogy mint minden, az IQ is csak pillanatnyi állapotot és adott képességhalmazt jelez, s Sancinak van egy nagy szerencséje: ő az ügyes kezű a családban); s az utána következő két kisfiúnak még kevesebb szerencséje volt: olyan mértékben figyelemzavarosak, hogy az egyik Rivotrilt is szed már egy ideje.

Nekem Nyóc tehát valószínűleg a leki kényszer miatt haragszik Robertóra, mert ő nem olyan abortuszra rohangálós fajta, mint látjuk; viszont Roberto a maradék illúzióját is elvesztette a nők és a szexualitás terén.

...

- Tudom, hogy mindenki, akivel azóta kapcsolatban voltam, emiatt szenved mellettem - bukott ki belőle, miután finoman szóvá tettem, hogy túlreagálta a Kamaraerdőben látott, szolgáltatásra várók hosszú sorát, s megemlítettem, hogy averziói a feleségével átéltekre vezethetők vissza.

Nem tudtam mit mondani erre neki. Hallottam Last mohikán sztoriját, és tudom, hogy igazat mondott. De ez akkor isaz ő élete. Neki kellene mindezeket megfejlődni. Felmenteni saját magát az ítélet alól.

...

Leírtam most mindezeket hosszasan, s most megint oda jutottam, ahová az elején: de hol vagyok én? Ha elfojtom minden ezzel kapcsolatos érzésemet, legfeljebb csak elodázom a problémák jelentkezését, de attól még az időzített bomba tovább ketyeg.

Ma hallgattam kedvenc zen mesteremet.

Valami olyasmit mondott, hogy az érzelmi energiák olyanok, hogy ha letagadjuk, elnyomjuk, tudatalattiba száműzzük őket, akkor előbb-utóbb atombomba lesz belőlük, mert a maghasadást csak egy időre lehet leállítani.

Míg, ha szabályozott formába tereljük, végtelen energiát kaphatunk általa. Rajtunk múlik, hogy atombombát, vagy atomerőművet építünk.

...atomerőművet építeni. Ez a második év feladata a lágerban.