A szív tere

 - Az alhasi részen, a szakrális csakránál, tényleg volt egy pici energiahiány, de nem komoly, gyorsan betöltődött. A többi? Kezelés közben lehetett érezni, hogy most már tényleg teljesen nyitott a szívcsakrád. Ez azt jelenti, hogy a döntéseidet immár leginkább a szív teréből hozod. A harmadik szemednél pedig mintha valami kis eltömődés lett volna; kezelés közben szinte láttam, ahogy ez az elakadást okozó energia távozik.

 Ami viszont nem tetszett nekem, hogy a jobb lábadat hosszan, nagyon hosszan kellett kezelni. Ott nem áramlott úgy az energia. Nem tudom, mi az oka ennek.

Segítőmnek ismét sikerült meglepnie, mint már oly sokszor. Én egy hangot sem szóltam neki a jobb lábamba kisugárzó, gerincsérv eredetű fájdalomról; kizárólag a hasi csakra területén terjengő homályos diszkomfort érzés éredekelt. Annál is inkább, mert az előbbi... no igen, rém kellemetlen, de száz évig lehet vele kínlódni. Míg az utóbbi állapota... nos, erősen meghatározza, hogy mennyi tartós tejet vásárolhatok még (kedvenc hasonlatomnál maradva).

A kezelés után természetesen a sugárzó fájdalom megszűnt; a medenceöv felszabadult; az energiák szabadon áramlottak; s a "szív teréből hozott döntések" kifejezésen kezdtem el meditálni.

Ami azt illeti; én mindig is úgy éreztem, hogy döntéseimet jellemzően a "szív teréből" hozom. Mindig igyekeztem embertársaimra tekintettel, jó szándékkal cselekedni.

Mi változhatott akkor mégis? Mert valami változott. A múltkorokban éreztem is a szívcsakra táján pár napig furcsa, kellemetlen érzeteket - majd meditáltam párszor és ezek megszűntek. Azóta egyébként nyugodtabbnak érzem magam; talán még összeszedettebbnek is, bár ezzel a kijelentéssel esetemben óvatosan kell bánni. :)

Ami viszont bizonyos, hogy meditációimban egyre gyakrabban látogatom a sötét barlangot, közepén a kellemesen meleg, selymesen simogató, fehéren világító, gyógyító erejű kövekkel és a korsóval, melyből a gyógyító forró víz árad. (Azt hiszem el kellene mennem a Rudasba... rég jártam ott, igen. Most nyitva van; nekem van igazolványom még egy ideig; ki kéne használni ezeket, mielőtt újra bezárják.) 

Jóga órán is jártam; Szandrát megviselte a Covid, s a tegnapi napon komoly vitába bonyolódtak az egyik sráccal a tárgyban. A srác egészen szélsőségesen vírustagadó; Szandra pedig láthatóan magára vette az áldozatiság szerepkörét. (Egyiket sem tartom helyes viselkedési mintának, azt hiszem.)

Járt a háziorvosánál, elpanaszolta neki, hogy nehezen kap levegőt; hogy néha elhagyja az erő; hogy nem tud aerob mozgásokat végezni, s kérte, hogy utalja be kivizsgálásra.

A háziorvosa nagyon érdekes dolgot mondott.

Azt mondta, hogy teljesen felesleges kivizsgálni; a post Covid tünetekkel bajlódók legjelentősebb részénél nem lehet semmiféle szervi eltérést kimutatni.

A srác ezen a ponton kezdte volna kifejteni, hogy "persze, mert Covid nincs is", de sem Szandra, sem a többiek nem annyira voltak vevők erre.

Tornázás közben azért a Szandra által elmondottakon járt a fejem, összevetettem saját Covid történetemmel.

Mikor előző alkalommal Szandra behatóan kérdezgette, hogy nekem voltak-e maradványtüneteim, én egyre azt válaszoltam:

- Nem, nekem energiagyógyászom van!

Egyre ezt ismételtem, s a többiek nevettek rajtam; pedig, ha átélték volna, amit én, nem lenne ez nevetség tárgya.

Ugyanis, mikor én tartottam ott, hogy határozottan éreztem - másfél hét lázban fekvés után - hogy a légcsövemen levonulva, a tünetek immár a tüdőm magasságáig kezdenek jutni; s emiatt éppen kezdtem volna megijedni - nos, akkor volt az, hogy felhívott engem Segítőm és közölte ellentmondást nem tűrő hangon:

- Akkor most megkezellek! - s ezt követően múltak el ezek a tünetek, valami valószínűtlen sebességgel; s kezdődött meg a teljes gyógyulás.

Szandrának, szegénynek, nem volt szerencséje. Pont ebben az időszakban kapott mindenféle rossz híreket covidos halálesetekről; s a két dolog együtt valószínűleg olyan félelmi reakciókat váltott ki belőle, hogy hiába küzdötte le a vírust az ő - egyébként nagyon is egészséges - szervezete; ezek a feszültségek valószínűleg olyan elváltozást okoztak az energetikájában (az Új Medicina szerint az agy valamelyik területén), amelyek miatt jelenleg nem tud másként létezni, csak mint áldozat.

Nem, ez nem szándékos; sőt, kifejezetten idegesíti őt a dolog; s paradox módon épp ez az idegesség, szorongás járul hozzá, hogy a tünetek fennmaradnak.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a post Covid tünetek teljesen bizonyosan pszichoszomatikus eredetűek; s egyetlen módon lehet őket érdemben kezelni: az energia áramlás és a Világ Rendjébe vetett hit helyreállításával.

Felajánlottam neki, hogy elviszem őt Segítőmhöz - de nem akart élni a lehetőséggel; pedig szerintem neki egyetlen alkalom is elég lenne, hogy ezen az elakadáson túl lendüljön.

Enélkül viszont valóban, még hónapokig is eltarthat, mire régi fényében pompázhat.

Ami a Covidot illeti; én, főleg, miután átéltem, abszolút nem gondolom, hogy ez a vírus nincs, vagy ne kellene komolyan venni. Az is tény, hogy a tünetei mások, mint az eddig ismert influenza szerű tünetek - és az ember ezektől is ösztönösen megriad. Például, ami nekem a legkellemetlenebb tünetek egyike volt, a szaglás-ízlelés elvesztése... nos, ezek, mint ezoterikus tanulmányaimból megtudhattam, a gyökércsakrához kapcsolódó információ hordozók. A gyökércsakra pedig a létezéshez köt minket.

...tehát, ha valaki elveszti az ízlés-szaglás képességét, az ugyanolyan jele a Létezéshez való kötődés meggyengülésének, mint az egyensúlyérzék romlása. Ezeket az ember, ha nem is tudatosítja, de érzi; s félelmi reakciót ad rájuk; melynek intenzitásán múlik, hogy gyógyulása mennyiben lesz gátolt.

Nagyon ajánlom mindenkinek, aki covidos beteggel foglalkozik, hogy már a láz elmúltával, rögtön kezdjenek a pozitívumokra fókuszálni, erősíteni a beteg hitét, biztatni; túl van a nehezén, most már rövidesen meggyógyul... stb. Mert igazából, ha a hozzáadott félelmet sikerül leválasztani, akkor így is van.

...

Elkanyarodtam a jelen bejegyzés témájának szánt eseménykörtől. Ebből is látszik, hogy nehéz és szomorú témát terveztem érinteni.

Anyukám most már teljesen elvesztette a szobatisztaságát. Ami a pelenkát illeti, hol elviseli magán, hol nem. Hol lehet vele pár szót kommunikálni, hol nem. Hol tudja mit csinál, hol nem - sokszor nem.

Tegnap magánál volt este egy ideig; kis testét rángatták az idegek; kimerülten feküdt a fürdési tortúra után. Megszeretgettem, rám nézett, (megint a fiát hívta, de érdekes módon már ez sem fáj - jók azok a világító kövek abban a barlangban). Megnyugtattam, hogy a fia él, és gondolt rá, küldött neki anyák napi üdvözletet is. Ettől picit elmosolyodott, - majd újra rázni kezdte a betegség, és rám nézve, szomorúan mondta:

- Már nem tart sokáig...

Nem tudtam mit válaszolni neki.

Én is így éreztem.

...

Az éjjel rosszul aludtam; nem segített sem Schumann rezonancia, sem esőerdő, sem tibeti hangtálak.

Rosszul aludtam és fejfájással ébredtem.

Most meg itt irkálgatok, közben szivárognak a könnyeim.

Csak azt tudnám, hogy ha nincs halál, akkor miért fáj mégis ennyire?