Műtét

Túl vagyok hát a műtéten, s elment a sok beszédű szobatársnő is végre; a teraszajtót ennek megfelelően félig kinyitottam, hadd áradjon be rajta a Tavasz gyógyító lehellete. A kórház udvarán túl ide látszik az Új Vár, s ettől eszembe jut András fiam, aki a szomszédságában, Anyám lakásában vár... s ahová én nem megyek. Nem megyek, pedig megígértem, de a család vírustól való rettegése és egyéb ki nem mondott kényelmi szempontjai (Mammer ellátása) miatt praktikusabbnak látszik hazamenni.
Talán nem is baj, a szép tavaszi időt nálunk jobban ki lehet élvezni, majd igyekszem minél több időt kint tölteni a szabadban.
És lehetőleg keveset házicselédkedni a következő hetekben.
Ma, a reggeli kávé és egy túlméretes melegszendvics betolása után, végre elkapott valami igazán jó érzés: hogy minden rendben van így; hogy a műtét jól sikerült és indokolt volt; hogy minden, nem ide való dolgot kivágtak belőlem, s éreztem végre, hogy az életerő (a csí, vagy hogy hívják) akadálytalanul halad végig a gerincem mellett fölfelé - ezt az érzést hiányoltam, emiatt nem tudtam a reggeli hálagyakorlatot abszolválni tavaly nyár óta - s azóta tudtam, hogy baj van.
Lelet nélkül is szinte bizonyos vagyok benne, hogy nem volt barátságos az a Zizé, amit kivágtak belőlem; ha eddig nem sejtettem volna, a mai közérzetváltozásom teljesen meggyőzött róla - mint ahogy arról is, hogy a műtét jól sikerült.
Persze itt-ott fáj, meg húzódik, kicsit meg is ijedtem mert könyvelni kezdtem és az ujjaim ezt enyhe dagadással honorálták a műtött oldalon - ettől felrémlett a bőrömön a nagy, kék X, mellyel az őrszem nyirokcsomót jelölték - azt, amelyet a bőr alatt odahaladva emeltek ki, és amelyik "nem fog hiányozni, mert van még legalább 28"; így abba is hagytam gyorsan, inkább lekirándultam a büfébe egy tejes kávéért (azt itt nagyon jól csinálják), aztán jött a nézdegélés a teraszon, s a furcsa vágyakozó érzés Mammer lakása után - ahová nem mehetek és nem is lenne feltétlenül jó, ha mennék.
Vannak ilyen ambivalenciáim, hiába.
Talán a rend, kényelem és összkomort iránti vágy az, ami így jön ki, gondolom. De Anyám tudta, hogy jó lesz nekem Törökbálinton; ő ezt nagyon tudta, s most át is élheti ő is, mennyire jó is az. Ámen.
...
Viszont az unokái tehetős emberek lesznek, ez is valami. A zsidók is így csinálták: csak kereskedtek a kis áruikkal, cipőfűző, miegymás; laktak igen szerényen, míg egyszer csak ki nem derült róluk, hogy igazából mennyire gazdagok. A harmadik generációnak már jó volt. Azt hiszem.
Erről eszembe jutott András fiam rettegése: mi ne csináltassunk My heritage tesztet, mert képesek vagyunk hagyományosan Karácsonykor Ó, Tannenbaumot énekelni; meg az őseink Böhmök voltak, akik - ezt a középeurópai fajtiszta létformát skubizzátok, a maradék ész is megáll - a kollégája szerint német származású, Csehországba menekült zsidók is lehettek akár - szóval még véletlenül kiderülne rólunk valami kevésbé szimpatikus származás, aztán ha egyszer az emberiség jódolgában ismét úgy döntene hogy valakiket üldözni kell mert túl sokan vagyunk ezen a sárgolyón, még a végén fegyvernek látszó DNS teszteket vetnének be ellenünk.
Hiába magyaráztam Andriskának, hogy zsidók nem énekelnek karácsonyfa alatt átszellemülve Tannenbaumot, mint szegény Anyám, meg én; hogy ők karácsonyfa helyett menórát gyújtanak; s nagypapát is Johannak hívták, nem Jákobnak; s a Sziklatemplomba jártak vasárnaponként kézenfogva kislányával, Magdalénával - nem tudtam meggyőzni sehogyan sem; s annyiba maradt ez az egész átmeneti felbuzdulásom, My Heritage teszt nem készült. Tulajdonképpen sajnos. Kíváncsi lennék a legszebb magyar név viselőire, tényleg rokonok vagyunk-e.
Jó hely ez a Közép-Európa, van itt akkora kavarodás, ahogy kell. Csak azt nem tudom, ezzel hogy fér meg némelyek kis fejecskéjében még mindig a nacionalizmus.
...
Valahol olvastam, hogy ha az ember nem akar visszaesni, akkor életmódot kell váltani, lehetőleg gyökeresen.
Tudom, hogy kellene, de azt is, hogy egyelőre nincs rá erőm/módom.
Csak ez a jó érzet, ami most van, tartson ki odáig, amíg szabadulok - ez olyan másfél-két év.
Mindig is tudtam, hogy nekem csendes, szemlélődő életre volna szükségem; olyanra, amilyet kisgyerekként éltem, s amit sem Anyám, sem a társadalom nem díjazott volna különösebben.
Istvánnak, ha kevés dologban is, de ebben feltétlenül igaza volt. Csak hát, a tárgyi-személyi feltételei akkor sem voltak adottak a dolognak.

Szeretném megérni, hogy megélhessem, legalább egy ideig.
Talán sikerül.