Vírus, frász

A járványtól való rettegés tegnap érte el nálam az (eddigi) csúcspontját.
Hallottam én már Robertótól, hogy a volt kollégái védőfelszerelés nélkül műtötték a koronavírusos szegény öreget a Bajcsy kórházban (még nem tudták róla hogy az, azóta csoportosan vannak karanténban) de akkor elintéztem magamban annyival, hogy "de jól tettem, hogy Robit kimenekítettem az egészségügy sötét bugyraiból".
A kórház, míg bent feküdtem, már lezárt terület volt, látogatási tilalommal és marcona, folyosón mászkáló biztonsági őrökkel; de én ezt akkor nem is bántam - nem vágytam aggódó látogatók hadára, inkább pihenni akartam, tudtam, hogy úgysincs erre sok időm, lehetőségem. Tehát valamilyen szinten még örültem is a védelemnek, még akkor is, ha a büfébe menet a biztonsági őr úgy nézett rám, hogy láttam: azon meditál, hogy illegális betolakodó vagyok-e a  kórház területén, és akkor helyben széttép; vagy jogszerűen itt tartózkodó személy.
Nem, nem esett jól az az arckifejezés, de túltettem magam rajta; a kávé finom volt és nem akartam negatív érzelemspirálba csavarodni.
A zárójelentés elkészültekor hallottam az egészségügyi személyzet beszélgetését, melyben arról volt szó, hogy  pár nap és felfüggesztik a nem sürgős műtéteket. Akkor átfutott az agyamon, hogy ennek legfőbb oka a fertőzésveszélyen túl a kapacitáshiány lehet - és ettől elszomorodtam, hiszen, ha őszinte akarok lenni, a sokat szidott magyar egészségügy békeidőkben és összességében véve azért egy közepes osztályzatot csak össze tud vakarni nálam minden várólista és omladozó vakolat ellenére - meg a többségnél is, talán. És tessék, mire elég ez..
Azt hiszem, nálunk az egészségügy valahogy úgy működik, hogy amíg nincs lelet arról, hogy te tényleg beteg vagy, addig inkább csak hülyének néznek, küldözgetnek ide-oda hatékonytalanul; de ha egyszer kiderül hogy tényleg baj van, akkor beindul a Folyamat ahogy a nagy könyvben meg van írva (ha szerencséd van, még nem későn. Ha nincs.. hát izé. Miért nem mentél előbb. Ja hogy mentél csak hülyének néztek? Peched volt, öregem, így jártál.)
Szóval a távozásom reggelén már volt valami a levegőben... ezt értsétek átvitt és szó szerinti értelemben is.
A szó szerinti értelmet akkor tapasztaltam meg, mikor a kicuccolásra került sor. A lányomat nem engedték fel hogy segítsen; nekem pedig a fél oldalam a műtét miatt jelenleg nem nagyon terhelhető.
Maradt tehát a lehető legrövidebb út - az pedig a szakrendeléseken át vezetett.

A sok ember, és a köztük terjengő tömény influenza szag egyenesen ijesztő volt, csak remélni tudom, hogy nem kaptam be valamit abban a pár percben, amíg átvonultam köztük.
A sorompónál sem volt sokkal jobb a helyzet, rengetegen ácsorogtak bebocsáttatásra várva és furcsán néztek engem aki kifelé igyekezett.

Ezt az emléket próbáltam elhessegetni magamtól, ám nem nagyon lehetett, mert Andi lányom azzal fogadott, hogy Tb-ről is elvittek két embert karanténba. Másnap Budaörsről négyet..

Hazaérve egyik első intézkedésem az volt hogy nem engedtem Gáborkát iskolába, lévén sápadt és náthás; mint kiderült, már napok óta, csak az apja, jó szokása szerint, nem foglalkozott ezzel.
Gáborka ritkán szokott beteg lenni, mint általában a melós gyerekek - de most nem akartam sem őt kínozni sem tovább kockáztatni a fertőzések össze-vissza hurcolását. Komolyan azon meditáltam, hogy jövő héten sem engedem őt iskolába, a kormányzati makacsság ellenére sem. Hiszen a jó nevű helyi iskolába jár vagy hétszáz gyerek, nem csak Tb-ről hanem a környető településekről is; ha oda beeszi magát egy vírus, az négyzetesen szaporodhat kedvére a környéken, ez egészen biztos.
Jó, hogy Viktor meggondolta magát, ezt a közegészségügyi kockázatot nem volt szabad vállalni. Még akkor se, ha tényleg gondot jelenthet a gyerekelhelyezés és a kölkök tanulásra motiválása a közeljövőben - szerintem fél-egy év csúszás miatt nem késnek le semmiről. Aki ezt nem érti meg az szimplán hülye. (Vannak ilyenek).

Azt persze, hogy Gáborkát mi is betegítette meg, nem lehet kristálytisztán tudni, és kis lelkiismeret-furdalásom is volt, hogy tegnap levittük anyjáékhoz, nehogy megfertőzze a családtagjait - de már egy hónapja nem találkozott velük, érezhetően hiányoztak neki - a húgai fényképét még a szobájában is kirakta, és én ettől olyan szomorú lettem; hogy miért kellett annak a bolond nőnek így hozzáállnia az élethez, örökre tönkre téve a saját gyerekeit.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy rémálmom van. Egy nagy, szőrös manusz üldözött engem, háromszor akkora, mint én (pedig én se vagyok pici darab); ocsmány pofája, gyilkos tekintete semmi jót nem ígért; s én konténerek között bujkáltam Gáborkával és az idősebbik kishúgával, Natival. Natival, aki, bár nem Roberto gyereke, de akit a legjobban sajnálok a kisebbek közül. Alig öt éves, de már tönkre van. Pedig két éve még nem volt... de mára tönkre tette a sok nyomorgás, a vándorlás, no meg az anyja személyisége.

Alig értem haza, máris szembesültem egy újabb problémával. Vejkóm, Kobak szintén egy Robertóékhoz hasonlóan problémás, sokgyerekes család tagja - náluk annyival jobb a helyzet, hogy ők nyolcan legalább egy anyától-apától vannak - s főbérlőjük, aki sajnos a rossz szomszédunk - felemelte nekik az albérlet díját. Csekély harmadával.
Így a szüleinek költöznie kell ismét; s első gondolatom az volt hogy akkor jöjjenek ide.
Igen ám, de ahhoz a feltételeket biztosítani kell - szép feladat lesz ez így karantén idejére. Most a lehetőségek felmérése tart, hogy könnyűszerkezetes megoldást kell biztosítanunk nekik az egészen bizonyos, a helyi hülye építészeti helyzet miatt csak abba nem köthetnek bele. A finanszírozás és a szervezés - na ez mindkettő olyasmi ami jelenleg meghaladja az energiáimat, de arra még volt erőm, hogy delegáljam a feladatokat a gyermekeimnek; kíváncsi leszek, mire mennek a projekttel.

Tehát az első sokk ez a lakhatási mizéria volt, amelynél úgy éreztem, hogy inkább messze innen, el - de aztán másnap jött a Riadalom.
Én a Szent Imrében voltam a szent metélésen (bocsánat: műtéten), alighogy hazajöttem - és másnap egy kedves ismeretlenem, aki ott dolgozik, kiírta a lapjára, hogy imádkozzunk érte, mert ő és a kollégái egy kétoldali tüdőgyulladásban szenvedő nő életéért küzdenek - védőfelszerelés nélkül.
A nő majdnem meghalt, "nem maradt légzőfelülete" ahogy az ismerős írta; jelenleg az intenzíven van, ők meg karanténban, mert bár másnapra lett védőfelszerelés, de az nekik már későn volt, mint azt a másfél nap múlva visszaérkezett teszteredmények megerősítették.
Engem ez az egész megrémített a közelsége miatt.
Teljesen kibuktam a gondolatra, hogy ahol azt hittem, hogy védve vagyok, ott voltam a legnagyobb veszélyben.
Ráadásul némi influenza szerű tüneteim nekem is lettek, folyik az orrom, bágyadtabb vagyok, enerváltabb, mint a műtét után 24 órával - és ez nem jó. Nem jó, még akkor sem, ha valószínűleg nem kaptam koronát, csak egy kis egyszerű szokványos influenzafélét. Most valahogy nem hiányzott.
Mint ahogy az sem, hogy a mellem dagadni kezdett. Eleinte kicsit - de most már nagyon kellemetlen mértékben.
Mindezek a dolgok együttesen oda vezettek, hogy nem volt lekierőm leülni dolgozni se; sőt ma már a háztartást is hanyagoltam, aminek pedig első felindulásomban nekiestem hazaérkezésem után.

Az iskola bezárásnak szívből örültem, mert már azon gondolkoztam, hogy a következő hetekre orvosi igazolást szerzek be Gáborkának - egy percig sem akartam iskolába engedni, itt nálunk egy öreg és egy beteg van, nem kell a baj - épp ezért meglepett, hogy a Legszebb Virág mennyire elvakultan hajtogatja a maga hülyeségét a Fájszbukkon, erőltetve ezt az iskolamizériát; persze, mert gazdagok, fiatalok és egészségesek, nyilván sérthetetlennek gondolják magukat, és sz@rnak azokra, akik más helyzetben vannak.
Persze nem ez az első eset, hogy bebizonyítja számomra, hogy vészhelyzet esetén kikapcsol a logika és a belátás nála és csak a rövid távú érdek vezérli (amiről hosszabb távlatban tekintve sokszor kiderül, hogy nem is a valós érdeke; de olyankor nem lehet vele beszélni se, rettenetes stílust vesz fel ez a máskor egyenesen megnyerő nőszemély, borzasztó).

Az iskolabezáráson felbuzdulva Gábor lent akart maradni az anyjánál, én pedig, nem lelkesen, de megengedtem, hogy a hivatalos távoktatás kezdetéig maradhat, erősen reménykedve, hogy addig nem vezetik be a kijárási tilalmat, mert ott lent a putriban tényleg nincsenek meg a minimális tárgyi feltételek sem az online tanuláshoz; nem hogy hat, de egy gyerek számára sem.
Márpedig ott hatan vannak most...
Szóval Gábort haza kell hozni a karantén idejére, s ha nekem lesz lehetőségem itthon maradni (miért ne lenne, hisz elvileg amúgy is betegállományban lennék, vagy mi) akkor szépen rá fogom venni arra, hogy napi egy-két órát tanuljunk közösen.
Remélem, sikerül.

Az SNI értékelése megjött, mely szerint intellektusa az alacsony tartományban van, de ennek jelentős hányadát a motiválatlanság, kitartás és koncentráció hiányának számlájára írták a vizsgálatot végzők. Személyes odafigyeléssel, dicsérettel a teljesítménye jelentősen javítható. Hallomás alapján tökéletesen tanul. (Szerintem ha valakinek tényleg alacsony az intellektusa az attól nem lesz hirtelen okosabb, hogy megdicsérik..)

Nem tudom, hogy dicséreten kívül még mit lehetne tenni, hogy a motiváltságát és koncentrációját erősítsük; azt sem tudom, hogy az én gyerekeimnek ennyi idősen mekkora iq-ja volt;mikor Andrásét megmérték 16 évesen, 123 darabot tudott belőle összevakarni - és ő volt a legproblémásabb gyerekem, aki folyton befásított, mert utált minden kötöttséget, ugyebár. Öt középiskolát használt el mire leérettségizett, tudjuk.  (Ehhez képest az ő iq-ja majdnem akkora mint az enyém - én 4,5-re érettségiztem. Szóval ez a tanulásizé ez egy soktényezős szorzath.) De megvan az a nyamvadt plecsni és jelenleg fél millát keres havonta. Sőt találja is, legalábbis amíg a vírus ebbe is bele nem rondít.

Zsoltié 140+ ebben egészen biztos vagyok (szegény fiam egész életében leki sérült lesz és emiatt rám haragszik, holott ennek kialakulásában nem csak én vagyok a hibás - sőt talán kevésbé, mint azt régebben akár magam is gondoltam); Andié meg Bandiéhoz hasonló, bár bizonyos vagyok benne hogy egészen más típusú feladatokban lenne ügyes mint Banduci.

Íme egy középosztálybeli család intelligenciája dióhéjban. Hogy lehet erre a szintre felemelni egy olyan gyereket, aki egész életében a "mi ehhez úgyis hülyék vagyunk" jelmondat alatt élt, és el sem hiszi, hogy ő ennél sokkal, de sokkal jobb is tud lenni, ..ha akar....?
...
Holnap vissza kell tehát mennem a koronás kórházba leszívatni a gennyt a mellemből; el kell hozni az iskolából a gyerek holmijait; és lassan el kellene kezdeni itthonról dolgozni is. Ki kell alakítani a karantén életritmust.

Furcsa időket élünk - megint.