Az elmúlt két hét azért minden volt csak egyszerű nem, a sebgyógyulást folyton akadályozta a vizesedés, meggátolt minden érdemi munkában, szellemi koncentrációban és fizikai aktivitásban. Szerintem még hetek lesznek, mire a bal oldalamat ugyanúgy fogom tudni használni, mint korábban - de tény, hogy a nehezén túl vagyok.
Pénteken voltam ismét kontrollon az új doki bácsinál - a műtétet végző szabira ment, és már két hete ez a fickó pungálgatja az orbitális méretűre duzzadó tőgyemet - egy-egy csapolásnál két-három deci is lejön belőle; jobban adom mint szoptatós koromban - sajnos. Az új doki bácsi valamivel idősebb, mint a műtétet végző (ez sokat javít az önbecsülésemen), de ugyanúgy helyes és értelmes, és még alkatilag is közelebb áll hozzám (bírom a kissé teltebb fickókat; mert mit is lehet egy Robertoval kezdeni azon kívül, hogy tanulmányozza az ember szerencsétlen lánya a tökéletes fenekét, mint a természet műalkotását, - ugyan már, királyfi..); szóval egy hullámhosszra keveredtünk; látszik, hogy érdekli a sorsom, vissza is rendel három naponta ellenőrizni a gyógyulás folyamatát - sőt, már pénzt sem fogad el mindezért (mondjuk úgy tudom hogy a rákosoktól nem is szoktak, bár szövettani még nincs, illetve csak részeredmény - nyirokcsomó áttétem nincs, ez legalább biztató, de a daganatot még vizsgálgatják - no ez nem annyira jó..) de jól esik ez, valaki legalább törődik velem, még ha hivatásszerűen is, őszintén hálás vagyok érte.
A kórházba persze félve megyek, bár már gőzerővel fertőtlenítik minden zugát (igen helyesen), és csak hőmérés és kikérdezés után engednek be - végre komolyan veszik a védekezést. Legalábbis próbálják a lehetőségekhez képest. Jobb későn mint soha.
Szerencsére a folyadékgyülem tehát már csökkenőben van, és ezzel párhuzamosan a közérzetem is javulni látszik; bár nem lineáris a folyamat, de a trend mindenképpen jó irányba mutat.
Ennek megfelelően a múlt héten belevetettem magamat a feladathegyekbe lehetőségeim szerint - tanulás a gyerekkel a homesuli jegyében; homeoffice a lemaradások pótlása miatt; homeháztartás a kis családom költséghatékony működtetése kedvéért.
Éjszaka font, nappal mosott, jaj de keservesen tartott - jutottak eszembe az Anyám által gyakran idézett verssorok, és nem is bántam, hogy Roberto három napra vidékre ment dolgozni; legalább volt időm este, ágyba fekve befejezni az Ügynökség és a másik pénzügyi cég februárra vonatkozó könyveléseit.
Ezekkel jóformán nem is végeztem még, mikor kaptam egy rövid határidejű megkeresést; egy újabb eseti megbízást - mely a továbbiakban állandó munkát is hozhat amennyiben sikerül abszolválni.
Egyébként most az egyszer, még kedvelem is a melómat, ez legalább olyan terület, melyet tökéletesen lehet homeoffice tolni, emailben, telefonon tartva a megbízókkal a kapcsolatot.
Talán én vagyok az egyetlen a családban, akinek nem kell a jövőre nézve komolyabb jövedelemkieséstől paráznia. Sőth.
(Ilyenkor látom magam előtt Anyám méltóságteljesen lenéző arckifejezését, mikor - értelme utolsó szikráinak egyik felvillanásában - azt mondta nekem: "Nagyon sanyarú a sorsod, mi, hogy főkönyvelőként kell tengetned az életedet?" Uff. Az élet bizonyos, racionális vertikumában Anyámnak - sajnos vagy hálistennek - igaza volt. Igaza, bár fájdalmas ez az igazság.)
Egyébként ezen a területen is van helye az elemi kreativitásomnak, igen. Mostanában, mikor véletlenül jól vagyok, és éppen elakadásmentesen kering bennem a csí, hemzsegnek bennem a vállalkozásfejlesztési ötletek. Aztán jön a rosszabb nap, mint ez a mai szeles, borult, és kiüresedett kagylóhéjnak érzem magam, amelyet minden lakója elhagyott.
Ilyenkor fáj nekem, hogy Zsolti fiam miért távolodott el tőlem; s hogy Andriskánál is miért zajlik valami hasonló folyamat - tudom, hogy bizonyos keretek között ez az élet rendje, de valamiért nagyon nehéz ezeket elfogadni, még úgy is, ha az ember látszólag elfoglalja magát munkával, más gyerekeinek a nevelgetésével stb.
Sok mindent nem értek én a gyerekeimnél, annyira máshogy állnak az élet dolgaihoz... de mindegy is ez, talán majd egyszer összeszedem magam és írok erről is - csak nehéz.
A fizikai/lelki állapotomra persze nincs jó hatással ez a vírusfrász helyzet sem; sajnos van is már olyan barátunk, aki családostól a koronavírus elleni napi küzdelmeket folytatott az elmúlt hetekben; - nem, nem a szegény réteghez tartozik ő sem -; s mikor a Legszebb Virág, meg a hozzá hasonló érvanyaggal bírók - a teljes és mielőbbi átfertőződésben hivő, EQ nuku, jellemzően magát sérthetetlennek hivő és általában a jobb módú réteghez tartozó középkorú vagy fiatalabb népek - elkezdik Fájszbukkon osztani a bölcseleteiket, akkor mindig kiakadok sajnos. Ennek a kiakadásnak az a következménye, hogy egyre több embert küldök el - ha nem is melegebb éghajlatra, de önkéntesnek egy járványkórházba (dr. Lenkeit is szívesen belefektetném egy kád koronavírusba, de legalábbis elküldeném önkéntesnek). A tolerancia szintem ezekkel az öntelt, sérthetetlenségtudatban tetszelgő posztokkal szemben egyre alacsonyabb, és bizony, nem áll távol tőlem a gondolat, hogy az ilyesmit tolóknak mielőbbi teljes, családi átfertőződést kívánjak, essenek túl rajta ahogy a posztjaik tanulsága szerint óhajtozzák, a többieket meg hagyják békén; kerüljön el minket a koronavírus.
Sajnos azonban ez is olyan mint a Fidesz kormányzás; vagy még olyanabb (azt voltak emberek akik megszavazták...); az is megfizeti az árát, akinek nincs is kedve játszani.
Ebben (is) hasonlít a dolog valamiféle háborúra; s a világ összes diktátora fellélegezhet: nem kell többé ellenségképet kreálni; ellenség igenis itt van, létezik, valós; Hannibal ante portas, mondaná a művelt német (aki tud latinul, hogy szegény Csaba szólásával éljek), innentől szabad a terep mindenféle népmentő kreatív ötlet előtt;csak ahhoz bátornak kell lenni. Bátornak és határozottnak.
Lassan felismeri ezt Viktor; bár eleinte be volt tojva, látszott az első nyilatkozatán az őszinte riadalom és megrendülés; aztán jött sok handabanda; mostanában már próbálnak itt-ott cselekedni is végre; bár a kormányközeli fekete kereskedelem a védőeszközökből, no lássuk be, szóval... az most nem túl szimpatikus, pártpreferenciától függetlenül sem. Én ha OV lennék azért erre odafigyelnék, mert Népmentő Cáratyuskánál ez nem veszi ki magát túl esztétikusan. Csak jelzem.
De ha Viktort kritizálhatnékom támad, mindig eszembe jutnak a svédek - és inkább egy rossz szót se szólok. Egyetlen egyet sem. Szegény Barátom. :'( <3
A híreket tallózva bukkantam rá azokra a borzalmakra, amiket az idősotthonokban okozott a vírus szerte a világban - a spanyol otthonra ahonnan az ápolók ijedtükben szétszaladtak, magára hagyva a vírustól haldokló öregeket;meg a bajorországira, ahol tombol a vírus - és arra jutottam, akármilyen nehéz is Mammerral, csak jól tettem, hogy nem adtam be őt ilyen helyre. Hogy csoszog és hülyeségeket beszél, ám tegye. Tegye még sokáig.
Szóval nem, köszönöm, mi nem szeretnénk "átesni" ezen a víruson, sem gyorsan, sem lassan. Mi túlélni szeretnénk ezt az időszakot, ez a terv. És, bár a pestist elkapók fele is megmaradt; pedig akkor gyerekcipőben járt az orvoslás, mégis biztosabbnak látszik a túlélés, ha egyáltalán nem "esünk át", igenis.
Aki pedig "átesni" akar, annak ott a vázolt életpálya-modell, tessék megfogadni észosztás helyett (avagy ne osszad ami nincs... ne osszad, inkább maradj csendben, lapulj és figyelj. Hátha csiszolódsz. Please.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.