Távol s közel

A kirándulás a barátokkal kicsit más volt, mint az előzőek. Több hangsúly esett a fotózás helyett a jövés-menésre L kedvéért, aki néhány hónapja keményen sportol és ez már bizony meglátszik a kondiján - mint ahogy rajtam látszott februárban az idegkiborulásos nemevéssel erősített úszóbajnokság.
Sajna (vagy talán nem is) rólam már lemúlt a magas frekvenciájú zizegés, és Roberto óta úszni se nagyon van módom - így a kondim, főleg L-éval összevetve, hagy némi kívánni valót. Mentségemre szóljon, hogy ezzel kis társaságunk többi tagja is így volt. De mentünk L után hősiesen, patakokban csorgott rólunk a víz, ő pedig reggelenként elment még kicsit futni, egyébként meg be- bevárta a társaságot.
Nagy szeretetben léteztünk ebben a pár napban - persze, hogy főleg a fiúkkal volt ez így nekem - a tényen még az sem változtatott, hogy a szokásos módon, párjukkal együtt jöttek. A csajok is mind elfogadóak voltak, pontosan tudják, hogy ez itt egy barátság, nem más, nem több.
Annak viszont létező, és a maga nemében szép is.
Beszámoltam nekik Robi létezéséről és körülményeiről; s az utolsó estén rövid, de furcsa és tartalmas beszélgetés bontakozott ki köztem és a fiúk között. Talán ez volt az egyetlen alkalom, hogy rövid időre hármasban maradtunk: L, Vanezigy és én.
A beszélgetés a marihónaljától indult, L beszámolt róla, hogy neki sok barátja függő, van aki azért költözött Hollandiába, mert ott legális a fű. Vanezigy kicsit ugratott a maga módján, hogy nekem ki kellene próbálni (Vanezigy nagyon szert engem ugratni, tudjuk, erről videó is készült); erre bevallottam nekik azt az egy esetet, amikor inhaláltam vagy két slukkot vízipipából még évekkel ezelőtt, és a világon semmit, de semmit nem éreztem.
- Ha megiszok egy doboz sört, annak nagyobb hatása van rám, komolyan mondom - mondtam.
L, akiről kiderült, hogy a téma szakértője, helyeslően bólogatott, és azt mondta, hogy erre számított.
- Általában azokra, akik érzelmileg labilisabbak, - azokra nem szokott hatni a fű, vagy legfeljebb depressziósak lesznek tőle.
- Én? Labilis? Érzelmileg? Ezt hogy érted? - néztem rá ijedten, de olyan szeretet sugárzott az arcáról, hogy megnyugodtam. Biztos lehettem benne, hogy nem pejoratív értelemben használta ezt a jelzőt, ő olyannak fogadott el engem, amilyen vagyok, még akkor, annál a négy évvel ezelőtti tábortűznél, mikor kiöntötte nekem a lelkét, és ami után megtudhattam Szomszédasszonytól, hogy mekkora orbitális ribanc vagyok, mert kikezdtem azzal a pasival, akit ő kinézett magának. Pedig, ha én kikezdtem volna vala, akkor aznap este hálószobát cserélünk, ezt higgyétek el. ...de L. akkor csak beszélgetni akart. E-vel. Mert lelki bánata volt.
Én meg nem akartam egy ugyanolyan alapokon nyugvó szituációba belerángatni, amilyennek a lezárásával küzdött épp. Még akkor se, ha nagyon tetszett. Sőt, épp azért.
Én nem csak szeretni, de becsülni is szoktam az embereket. Pláne azokat, akik - így vagy úgy - de fontosak nekem.
Becsülöm őket annyira, hogy ne fosszam meg a szabad akaratuktól.
- Arra gondolsz, hogy Mérleg vagyok? Igen, lehet, hogy tényleg van némi kilengés itt-ott érzelmileg. De igyekszem kontrollálni a dolgot. Olyan nagy baj ez?
- Nem, csak az ilyen emberekre kevésbé hat az anyag. És még valami... - folytatta, miközben szeretető-aggódó kék szemekkel nézett rám - még valami. Vigyázz, hogy nehogy kihasználjanak. Mert te szeretsz adni... vigyázz, hogy vissza ne éljenek vele.
Tudtam, hogy Robertóra és a kis történetére gondol.
(Vigyázhattál volna rám.. bátrabbnak kellett volna lennem akkor, ott, négy évvel ezelőtt. De.. talán jobb is, hogy így alakult. Talán. Mindenesetre köszönöm a szeretetedet.)
Vanezigy a másik oldalamon csak szótlanul, nagyokat bólogatott.
...
A kirándulást megelőző napon már semmi kedvem nem volt Robihoz, de ha valamit megígérek, igyekszem megtartani - és az ígéret arról szólt, hogy felhozzuk a gyerekeket a három napos ünnepre. Úgy gondoltam, hogy lerohanunk értük, felhozzuk őket, alszunk egyet, aztán én reggel végre távozom a saját életem és dolgaim irányába, nyerve három napot arra, hogy átgondoljam a szép jövőt és a hogyan továbbot.
De nem így alakult.
Robi délután nagyon igyekezett a kedvemben járni - én ezt csendes beletörődéssel tűrtem, az ógörög bölcsesség jegyében, hogy az ember lehetőség szerint viselje hősiesen az embertársaira időszakosan rátörő szeretetrohamokat.
Mindeme rohamok közben azonban, mikor kettesben autókáztunk Bivalybasznád felé a gyerekekért, újra és újra rátért a Leslie-vel folytatott beszélgetésre. Hogy Leslie milyen rendes fickó, meg hogy vajh mit is akarhat, miért viselkedik ilyen furán mostanában.
Akkor nem bírtam tovább, kijött belőlem az őszinte.
- Figyelj, én azt hiszem, hogy az első perctől, nagyon bejövök neki. És egyetlen percig se gondold, hogy ezzel csak ő van így. Nekem is nagyon tetszik. Sőt, mint embert is nagyon szeretem. De... Talán emlékszel még a megismerkedésünkre. Nem tudtam még róla, a családjáról, a körülményeiről semmit. Rólad se sokat, de róla semmit.
Akkor választhattam köztetek. És én téged választottalak. Egy hajszálon múlt, ezt tudnod kell, - de akkor is téged választottalak.
- Lehet, hogy megbánom... de ez van - tettem még hozzá némi csönd után, arra gondolva, hogy választásomban nem az őrült szerelem, hanem viszonylag racionális szempontok vezettek, melyek egy része jelenleg megdőlni látszik.
Hallgatott. Az utat nézte.
- Azóta megtudtam, hogy családos ember. Ismerem is őket. Tudod... ha te nem lennél, akkor sem kezdenék vele. Nem azért, mert nem tetszik. Dehogynem. Nagyon is. De soha, soha nem lennék senki boldogtalanságának az okozója.
Tovább hallgatott, és a hallgatásban szinte hallottam, ahogy a kőtömbök a szívéről lágyan, puhán legördülnek.
Este nem tudtunk elaludni, pedig igyekeztem kiüríteni az elmémet. A lakás tele volt megnyugtató gyermekszuszogással, és mi, bár nagyon nem akartam, de az unszolására csendben beszélgetni kezdtünk.
- Tegnap kevés munka volt. Egész éjjel a telefonomat bámultam, akartam írni neked, de nem mertem - kezdte.
- Korán lefeküdtem... nehezen keltem, nehezen szedtem össze magam. Aztán pedig végig kellett rohanni a napot, hogy minden feladattal időben végezzek - feleltem.
- Beszélgessünk.
- Nem akarok.. nincs miről.
- De igenis, van. És mindig, mindent meg kell beszélni. Nem az a megoldás, hogy hallgatunk róla - mondta szokatlanul elszántan.
És akkor újra elővettük ezt a szextémát, hogy nem jól van az úgy, hogy folyton én kezdeményezek, és négy esetből háromszor elutasítást kapok. Amúgy sincs rendben az, hogy mindig a nő kezdeményezzen. Nem ez a normális. Közben pár szóban mesélt a múltjáról - hogy ő fiatal korában eléggé gonoszul bánt a nőkkel, aztán ezt az élet nagyon visszaadta neki; legutóbbi exétől sok vitában, visszautasításban volt része - majd egy nagy ugrás következett a sztoriban és annyit mondott, hogy most meg itt van egy rendes, helyes nő, ő meg úgy viselkedik, mint egy hülye f@sz.
A hülye f@sz vagyok kifejezést ezt követően többször megismételte, én pedig olyan gyengéden, amilyen gyengéden csak tudtam, elmondtam neki teóriámat a rózsaszínről és a pirosról, melyek bár egymás mellett vannak a színkörön, mégis két külön világot alkotnak.
 Közben elmondta, hogy - biztos észrevettem - hogy ő nehezen beszél az érzéseiről, nehezen nyílik meg, de higgyem el, hogy ő nagyon szeret engem.
- Igen, persze, tudom, hogy szeretsz, az előbb is ezt mondtam - cirógattam meg az arcát, mint egy gyerekét. - De most viselkedjünk ennek a szeretetnek megfelelően. Jó éjszakát - fordultam el.
...
Engem is meglepett... de nem, nem akart aludni.