Nap az Oroszlánban

- hosszú ideig írt bejegyzés - 

... mikor a Föld szokásos égi pályáján ebbe a jegybe ér, az emberek általában pihenni, kikapcsolódni, feltöltődni szeretnek. Ez a szokás talán még az ősidőkre vezethető vissza: ilyenkor kellett erőtartalékot gyűjteni a nehezebb, téli időkre, letenni kicsit a mindennapok nyűgét.
Visszaemlékezve életem folyására, voltak olyan évek, mikor - a mostanihoz hasonlóan - nem adatott meg ez a töltekezés. Például, mikor Nagy Fallal a házunkat építettük éjjelente, míg nappal dolgozni jártam.
Bár az Oroszlán lehetőséget és energiát ad a küzdelmekhez, de tény, hogy ha ebben az időszakban nagyon kellett harcolnom, azt később mindig egyfajta regresszió követte. Azt hiszem, hogy ez most sem lesz másképp.
A helyzet adott volt, és nem tehettem meg, hogy nem végzem el a vállalt feladatomat, de hogy ennek ellátásához valóban nem kapom meg sorozatosan a szükséges tárgyi/személyi feltételeket, az bizonyos. Mint ahogyan az is bizonyos, hogy a stílussal is komoly gondok vannak - pedig az maga az ember, ugyebár.
Mindenesetre 28-án éjjel hazafelé egész úton - tőlem szokatlan módon - ököllel ütöttem-vágtam a kormánykereket.
Tettem ezt 10 óra munka, majd 5 óra alvás, újabb 13 óra munka, egy telefonbeszélgetés és az azt követő fél órányi ordítás után, melynek vétlen fültanúja egyik ifjú kollégám volt.
Nem szokásom így kifordulni magamból, de akkor, ott megtörtént. Az is tény, hogy az ordítás ez esetben jót tett.
Van az, mikor az ember odaképzeli valakinek a fejét... és ütné, ütné, ütné.
Igen.
Sokat tépelődök a "hogyan tovább?" kérdéskörén, mert az egyre világosabban látszik, hogy így nem mehet.
Az ilyen események pedig mindig adnak ehhez egyfajta motivációt, ugyebár.
...
A múlt héten is ezen gondolkodtam, talán szerda vagy csütörtök lehetett, mikor holtfáradtan, ám békésen csordogáltam lefelé a Budakeszi úton, a szép jövő lehetséges forgatókönyveit latolgatva. Nem, nem gondoltam Rá. Egészen más dolgokkal volt tele a fejem. Kézzelfoghatóbb, sőt pénztárcát érintő dolgokkal.

Ám ekkor hirtelen belevágott az agyamba a kéretlen információ.
- Szüksége van rád - mondta a Hang, a szokásos tárgyilagosságával.
- Jó lenne, ha ezt ő is tudná - mordultam vissza, aztán feleszméltem.
- Biztos hogy jó volna? Kinek? Neki, vagy nekem?
Nem jött válasz.
Nem jött válasz, de ami még ennél is furcsább, a kijelentés érzelemmentessége volt. Ettől olyan érzésem támadt, mintha ennek a ténynek semmi köze az általam cipelt kövekhez, sem semmiféle érzelmi katyvaszhoz - túl racionális, túl valóságos volt. Mint egy matematikai képlet. Mint egy számviteli feladat.
És aggódni kezdtem.
Szüksége van rám annak, akit szeretek? Olyan szívesen segítenék neki. Igazán, őszintén, önzetlenül. Tudásom, képességeim legjavával.
...De ahhoz, hogy segíteni tudjak, ahhoz kérnie kell...
(Soha nem fog - rázzák a fejüket az Istennők a laptop mellett, és én már megint nagyot, keserveset sóhajtottam).
Sűrű napom volt, és hazamenve azt láttam, hogy - szokásától eltérően - többet jelentkezett fel Virtuálisba. Ettől olyan érzésem támadt - bár ez nyilván hülyeség, hisz akkor biztosan rám szólt volna - hogy engem keresett.
(Nem, nem zavarom. Soha nem fogom őt zavarni. De olyan jó érzés "Őt" néha látni. És úgy tudok aggódni, ha pár napig nem. És olyan rosszul esik, hogy ennyire kizár... mindenből. Az életéből, a tudatából..
...De mi a helyzet a tudatalattival?)

Nyugtalanul aludtam el. Reggel, mikor felébredtem, olyan volt, mintha ott lenne velem. Mikor, pár másodperccel az ébredés után, rájöttem, hogy nem így van, még azon félálomban, könnyek lepték el a szememet.

Aznap nagyon nehezen mentek a dolgok. Szívesen felraktam volna - épp akkor ment körbe - egy kis szösszenet, valami olyasmi, hogy "Ha velem álmodsz, én nem tehetek róla, nem tudom, merre csavargok álmomban" - de aztán nem mertem. Féltem, hogy kinevetnek a többiek, mindenki, a világ - akik egyre csak azt hajtogatják, hogy "továbblépni", "továbblépni", mintha Életem Szerelme csak egy pocsolya víz lenne, amit az ember csak kikerül és megy tovább.
Ezért inkább játszom tovább a bazári majmot, mintha vidám és kiegyensúlyozott lennék, és belül már tényleg csak néha-néha hallom azt a kétségbeesett ordítást.

Ezeket a közelítős napokat távolodás követte. Ő is ritkábban jelentkezett be, az én életembe pedig - a sok munka mellett - beköszöntött az a Lehetőség, amire több, mint egy éve várok.

Tulajdonképpen a Teremtés mindent megad az embernek, amit csak kér. Van, amit előbb (a héten egy narancsban játszó napszemcsi birtokosa lettem, anélkül, hogy megvettem volna - Kékhemü azzal a szent meggyőződéssel hozta utánam az irodába, hogy az enyém, megszavazta a Nagytanács, hogy nem az övék, ezért csak az enyém lehet, én pedig forgattam a váratlanul birtokomba jutott darabot, és eszembe jutott, hogy Csaba hasonló sárga  vezetős szemcsije mennyire tetszett nekem, "de jó volna egy ilyen nekem is", gondoltam, és tessék... itt a zománcozott ágytál, mire vágytál..), és van, amit később - (De vajon helyén való dolog-e egyetlen ember közelségét ennyire akarni, vágyni? Mennyire fog ezért megbüntetni a Teremtés? ...vagy még inkább: hogyan fogja elrendezni úgy a Teremtés, hogy senkinek se fájjon?...) de megadja.

...
Akartam és vágytam azt a tapasztalatot is, amelynek lehetősége az elmúlt napokban egy telefonhívással berobbant az életembe, és még úgy is várom, vállalom, akarom és mindent meg fogok tenni érte, hogy első látásra ez még nem tűnik annak az igazi, széles és kényelmes Útnak, amit elképzeltem eredetileg.
Viszont hiszek benne, hogy igenis, lehet ebből a kis ösvényből még négysávos sztráda is, és ami a legfontosabb, olyan emberek lépdelnek majd velem, akikkel el is fogunk jutni oda - és azt hiszem, hogy ez a legfontosabb.
Erről egyelőre többet nem írhatok, azt hiszem, kell még pár hónap, mire a dolgok a megfelelő irányba állnak - de igen, el fog jönni az is, ha kitartóan dolgozunk rajta. És tudom azt is, hogy lesznek nehézségeink - de ez az az út, amit fejben teremtünk már több, mint egy éve, ez kollektív munka volt, sosem beszéltünk róla, de egyet akartunk - és ebben is bizonyos voltam mindig is, bizonyos anélkül, hogy megbeszéltük volna, és most itt állunk az Út elején, és igen, igen, IGEN!!! Elindulunk végre!!

Rajtam nem fog múlni a siker, azt hiszem.

Somló Tamás: Olyan szépek voltunk

...
A hétvégére eljutottam odáig, hogy MUSZÁJ pihenni, negyven fok van, a legyek leszédülnek a falról, nemhogy dolgozni, de gondolkodni, cselekedni - semmit nem lehet ilyen szélsőséges időjárási körülmények között.
Egyetlen értelmes dolgot lehet tenni ilyenkor: beáztatni a testünket valami vízbe.
Ezt tettük hát barátosnémmal, és beszélgettünk mindenféléről, ahogyan két csaj szokott ilyen helyzetekben.
Ő meglehetősen gunyorosan nyilatkozott a "nagy ő" kérdéskörében, és én eltűnődtem ezen az egészen.

Hogy őszinte legyek, sosem hittem a "nagyon nagy ő" létezésében. Én a "kis ő-k" létezésében hittem.
Úgy gondoltam, hogy vannak emberek (Szomszédasszony szerint a férfiak 30%-a statisztikailag besorolható ebbe a kategóriába, talán emlékeztek még erre az elméletre), akik közelebb állnak, mint mások, akikkel némi szimpátia, vonzás, stb. kialakulhat - és onnantól a két fél felelőssége, hogy mit kezd ezzel a dologgal: hagyja-e kiteljesedni, vagy elnyomja magában.
Azt is gyakran gondoltam, mikor Csabát Tecáról hallottam beszélni, hogy milyen ronda dolog centivel mérni, hogy kit szerettem "jobban" vagy "kevésbé" - mert mindenkit másképp szeret az ember, mást hoz ki valakiből egyik vagy másik partnere - más érzéseket, viselkedéseket, más zenéket, ízlést - ez alighanem az, amit ...i az "inspiráció" kategóriába sorolt - és emiatt teljesen értelmetlen dolog összehasonlítani egymással az érzelmeket.
Mostanában már tudom, hogy ez nem egészen így van.
Nekem még soha életemben nem volt "első látásra" szerelmem.
Mindig is azt gondoltam, hogy ahhoz, hogy két ember megszeresse egymást, ahhoz előbb meg kell ismerniük egymást, ki kell alakulnia a kölcsönös bizalomnak, megbecsülésnek, egyéb emberi kötődéseknek, mielőtt ez az egész szerelemmé alakul.

De ..i óta tudom, hogy ez nem így van.
Van olyan, aki jön, lát, és mindent visz.
És ebből a szempontból még az sem szignifikáns, hogy itt van-e, vagy 230 kilométerre. Sőt, még az sem, hogy jelentkezik-e vagy sem.

A kérdés csak az, valóban, hogy hogyan lehet túlélni ezt az élményt.

"Vár, vár, vár" - simogatott úszás közben a tó vize Délegyházán, és én csendes, belső mosollyal nyugtáztam.
Igen, várok. Mi mást tehetnék?

Amíg él az ember, addig remél.

AD Stúdió: Nyári eső