Más években volt időm, energiám örvendezni a rügyfakadásnak, ibolyanyílásnak, kerti virágoknak, a hatalmas és csodálatos futórózsáimnak, a termő gyümölcsöknek.. Most, igazság szerint, még az se jutott el a tudatomig úgy valójában, hogy már nyár van. A levendulaszüretet, fényképezést is napról-napra halogattam, "majd holnap, ma sok dolgom van" - hessentettem el a lila virágokon táncoló lepkék fényképezésének vágyát - így teltek-múltak a napok, az életem napjai.
Ott álltam a kertész által már félig legyilkolt, csodálatos levendulás szélén, néztem a darazsakat, ahogyan kétségbeesve szívogatják a nektárt a még megmaradt levendulavirágok félig már elhervadt kelyhecskéiből (a pillangók már elmenekültek a pusztítás elől) - és rájöttem, hogy én is olyan vagyok ettől a rengeteg munkától, mint egy későn ébredő darázs. A 2017-es év fele már eltelt, és munkán, stresszen, fáradtságon, bánaton kívül mást nem nagyon hozott.
Na jó, pénzt azt igen.
De a pénz értékét is az adja meg, hogy mit kell feláldozni érte.
Mostanában úgy érzem, hogy aránytalanul sokat.
Pedig ma meghozták a hidromasszázs kádcsodát is, de ez sem tudott érdemben változtatni ezen az érzésen.
Viszont a szobámat belengi az elemi levendulaillat, ennek és a csokorkötözgetésnek köszönhetően legalább a lelkem lenyugodott kicsit.
Rám fért.
Hiányzik az élet sója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.