2017. június 26., hétfő
2017. június 25., vasárnap
Behavazott történet
Amiről most írni szeretnék, az egy nagyon régi történet. Azokból az csillogó szövetű, boldog időkből származik, amikor még ifjú voltam és gondtalan, s én vártam, vágytam, kívántam a nagybetűs Életet, melyre úgy gondoltam, mint valami titkos és édes dologra - s csak később, lassan-lassan és sok áldozat után jöttem rá, hogy sokkal több keserűt rejt, mint édeset.
Utólag visszagondolva az akkori eseményekre, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy igenis, létezik eleve elrendelés - hogy az ember sorsa, végzete meg van írva a csillagokban. Az enyém például az, hogy engem nem lehet szeretni.
A most közzéteendő történet mindazonáltal kellemesen hűsítő érzeteket kelt bennem, talán Olvasóimban is, ha egy percre behunyják szemüket, és visszagondolnak arra a régi-régi télre, mikor fenyő és forralt bor illata töltötte meg az orrunkat, és Budapest utcáin derékig ért a hó.
Az 1986-os nagy télről beszélek, igen. Talán azóta sem láttunk akkorát.
16 éves voltam, és - életemben először - szerelmes.
Mosolyalbummal ősszel ismerkedtünk meg, közös barátunk, Tonó mutatott be minket egymásnak, s én sokáig egynek kezeltem őt a bandából, barátnak, semmi többnek.
Akkoriban egy falka fiú volt a barátom, folyton velük lógtam én, az egy szem lány. Természetes volt, hogy amikor csak lehetett, bulizunk, együtt vagyunk, bandázunk.
Édesanyám becsületére legyen mondva, nem csinált cirkuszt a jövésmenésből, sőt, ellátta a beeső fiúkat melegszendviccsel, és azt is elviselte, hogy nálunk gyülekezzünk. Ha visszagondolok akkori énjére, tulajdonképpen ez nagy dolog volt tőle, azt hiszem. Persze lehet, hogy csak az ellenőrzés könnyebb módját választotta - ez a gondolat nem állt távol tőle, azt hiszem.
Már december közepénél peregtek a naptárlapok, mikor a "kemény mag", azaz én, Mosolyalbum, Tonó és Janesz a konyhában azon tanakodtunk, hogy mit kellene csinálnunk Szilveszterkor.
Volt valami buliötletem, talán, hogy menjünk a Pecsába - akkoriban sokat lógtunk ott - de Mosolyalbumnak ez se tetszett. Akkoriban sokat vitatkoztunk, sokszor - számomra - értelmetlenségeken. Aznap este is valami ilyesmi volt a levegőben, és én láttam, hogy a fiúk már baromira unják az egészet. Mosolyalbum, mint egy duzzogó iskolás (végül is az volt) hátat fordított nekem, és én pár pillanatig meredten néztem a háta közepét.
- De miért kell nekem folyton vitatkoznom ezzel az emberrel? - futott át rajtam a kérdés, és szinte azonnal válasz is érkezett rá.
- Mert szereted. Nagyon, nagyon szereted.
Ott vége lett minden vitának, sőt. Onnantól kezdve mindig az volt, amit Mosolyalbum akart. Ha ő valami bivalybasznádi noname buliba akart menni a Pecsa helyett, akkor odamentünk, és ha azt kérte volna, hogy az út közepén -30 fokban bugyiban cigánykerekezzek, szerintem azt is megtettem volna.
El kellett telnie egy kis időnek, mire mindenki felfogta a kialakult helyzetet, még annak ellenére is, hogy - voltam olyan hülye - pár napon belül a tudomására hoztam, hogy hogyan is állunk.
Igen, azt hiszem, talán csókolództunk is, - bár így utólag ebben sem vagyok bizonyos. Mindenesetre látszott rajta, hogy tetszik neki a dolog, én pedig meg mertem engedni magamnak, hogy boldog legyek.
Mondom, 16 éves voltam, fiatal és tapasztalatlan.
Ezekben a napokban kéz a kézben jártunk a derékig érő hókupacok között, sült gesztenyét ettünk és forralt bort ittunk. Tonó ugyan viszonylag elkeseredetten nézte a dolgot, de nem értem rá vele foglalkozni, teljesen kitöltötte a szívemet az Érzés.
Lázasan készültem a Karácsonyra, kuporgatott zsebpénzemből mindenkinek ajándékot vásároltam - nem csak a családtagoknak, hanem az összes havernak is. Közben volt az az "Üzenet a jövőbe" program, és mi kazettára mondtuk, hogy mit szeretnénk elérni az életben. Persze, hogy másról se szólt az én monológom, mint az eljövendő közös és szép életről. Mosolyalbum csak annyit nyilatkozott, hogy nem nyilatkozik, de ismertük, hogy milyen, így nem vontam le ebből sem semmilyen következtetést, a srácok is csak legyintettek rá egyet.
Eljött tehát a Karácsony, fenyőillattal, zsírjában sült libamájjal és házi süteményekkel (akkor még élt szegény Nagymamám, mindezek az ő érdemei voltak), túl lettünk a családi ajándékozás okozta csalódásokon, sőt, másnap a haveri ajándékozáson is - és eljött lassan a délután. Mosolyalbum egyre idegesebben mondta, hogy őt az anyjáék megölik, ha nem megy haza, mert nekik most testületileg le kell utazniuk Zalába, amihez egyébként semmi kedve. Addig-addig mondta, hogy támadt egy gondolatom.
- Oké, akkor elkísérlek, és megkérjük a szüleidet, hadd ne kelljen most velük menned.
Ebben maradtunk.
Már bizony a téli alkony borongott a budaörsi viskón, mire odaértünk (érdekes, ez a ház azóta sem került ki az élettörténetemből. A mostani lakók szintén szerepet kaptak benne, ha marginálisat is. Mekkora a valószínűsége annak, hogy ugyanannak a szomszéd városban lévő háznak mindkét tulajdonosával legyen valamilyen kapcsolatod? Az utcában egyetlen más ház lakóit sem ismerem... Furcsa véletlene ez is a Teremtésnek, mint oly sok minden.)
Az alkonyatban belépve az aprócska lakásban rend, szegénység és üresség fogadott. Az asztalon a feldíszített törpe műfenyő mellett pár soros dörgedelem: holnap reggel az első busszal gyere utánunk! - hozzá kikészítve az úti költség.
Mosolyalbum gyakorlott mozdulatokkal gyújtott be a kis kályhába, és rövidesen vígan pattogott a tűz, vöröses fénycsóvákat vetve a kopottas falakra.
- Ez az én ágyam - mutatott a szoba egyik oldalán lévő, dunnával takart ágyra - az pedig anyáméké.
Én elámultam: egy szobában alszanak?
- Nem, apám sokszor kint alszik a konyhában, a kereveten - jött a válasz, amin akkori, középosztálybeli életvitelben nevelkedett énem csendben megint elálmélkodott, hiszen nem tűnt az emberhez méltó fekhelynek.. de nem szóltam egy szót sem, hiszen ha valaki, Mosolyalbum a maga 17 évével mindennek sokkal inkább volt áldozata, mint elkövetője.
Aztán összebújtunk szépen az ágyában, ahogyan két fiatal szerelmes hasonló helyzetben általában tenné. Simogatott, szeretgetett, és én azt hittem, hogy eljött a Nagy Pillanat, amit minden lány vár, és amitől minden lány fél - de a sors, és Mosolyalbum másként rendelte.
- Gabóca. Gabóca, Kabóca - becézgetett. Aztán feltámaszkodott a fél könyökére, és azt mondta:
- Gabóca, én nagyon szeretlek téged. Én annyira szeretlek téged, hogy pontosan tudom, hogy mennyire nem szeretlek - nyalábolt át, mikor majdnem elsírtam magamat, és én a hóna alá bújva csendben latolgattam ezeket a halálos mérget rejtő, cukormázba csomagolt szavakat.
A hóna alatt jó volt. Védett. Biztonságos. Az orrom tele volt a testszagával. Imádtam a teste illatát. (Később, mikor jött a nyár, és ő hónapokra lelépett, mindig azt a díszpárnát ölelgettem és szagolgattam, amivel a hátát támasztotta ki. Az átvette az illatát, és olyankor, ha becsuktam a szememet, pár pillanatra elhitethettem magammal, hogy ott van velem.)
Tehát jó volt ott a karácsonyi csendben a lángok táncoló fényénél, és én csendben lapulva arra gondoltam:
- Nem baj. Én mindig jó leszek hozzá. Mindent megteszek a kedvéért. Kell, hogy érezze, hogy mennyire szeretem. Egyszer majd csak megszeret ő is. Hiszen máris szeret - ha még nem is annyira.
Aztán sokáig beszélgettünk, összekócolta a loboncomat, még talán nevettünk is együtt - és lassan eljött a búcsú ideje. Mikor felszálltam a buszra, nem éreztem magamat boldogtalannak. Úgy hittem, hogy szeretek és szeretve vagyok.
Fiatal voltam és tapasztalatlan. Nem tudtam, hogy bár a rózsaszín és a vörös a színkörön egymás mellett vannak, mégis két külön világ.
Aztán, mikor megtörtént "az", mással, egy másik téridőben - minden volt, csak jó nem. Sőt, utána évekig fájdalmas és kellemetlen volt számomra a szex, és én a mai napig sem tudom eldönteni, hogy a fent leírt eseménysor hány százalékban járult hozzá ehhez, illetve minden azóta bekövetkezett boldogtalanságomhoz.
Mindenesetre az élet ismétli egymást, és könnyen lehet, hogy az én karmám tényleg az, hogy ne szeressenek azok az emberek, akiket valami rejtélyes felsőbb parancsra szeretnem kell.
Vagy lehet, hogy nem csupán az enyém..
Márai Sándor Füveskönyv - A szeretetről
Utólag visszagondolva az akkori eseményekre, nem szabadulhatok attól a gondolattól, hogy igenis, létezik eleve elrendelés - hogy az ember sorsa, végzete meg van írva a csillagokban. Az enyém például az, hogy engem nem lehet szeretni.
A most közzéteendő történet mindazonáltal kellemesen hűsítő érzeteket kelt bennem, talán Olvasóimban is, ha egy percre behunyják szemüket, és visszagondolnak arra a régi-régi télre, mikor fenyő és forralt bor illata töltötte meg az orrunkat, és Budapest utcáin derékig ért a hó.
Az 1986-os nagy télről beszélek, igen. Talán azóta sem láttunk akkorát.
16 éves voltam, és - életemben először - szerelmes.
Mosolyalbummal ősszel ismerkedtünk meg, közös barátunk, Tonó mutatott be minket egymásnak, s én sokáig egynek kezeltem őt a bandából, barátnak, semmi többnek.
Akkoriban egy falka fiú volt a barátom, folyton velük lógtam én, az egy szem lány. Természetes volt, hogy amikor csak lehetett, bulizunk, együtt vagyunk, bandázunk.
Édesanyám becsületére legyen mondva, nem csinált cirkuszt a jövésmenésből, sőt, ellátta a beeső fiúkat melegszendviccsel, és azt is elviselte, hogy nálunk gyülekezzünk. Ha visszagondolok akkori énjére, tulajdonképpen ez nagy dolog volt tőle, azt hiszem. Persze lehet, hogy csak az ellenőrzés könnyebb módját választotta - ez a gondolat nem állt távol tőle, azt hiszem.
Már december közepénél peregtek a naptárlapok, mikor a "kemény mag", azaz én, Mosolyalbum, Tonó és Janesz a konyhában azon tanakodtunk, hogy mit kellene csinálnunk Szilveszterkor.
Volt valami buliötletem, talán, hogy menjünk a Pecsába - akkoriban sokat lógtunk ott - de Mosolyalbumnak ez se tetszett. Akkoriban sokat vitatkoztunk, sokszor - számomra - értelmetlenségeken. Aznap este is valami ilyesmi volt a levegőben, és én láttam, hogy a fiúk már baromira unják az egészet. Mosolyalbum, mint egy duzzogó iskolás (végül is az volt) hátat fordított nekem, és én pár pillanatig meredten néztem a háta közepét.
- De miért kell nekem folyton vitatkoznom ezzel az emberrel? - futott át rajtam a kérdés, és szinte azonnal válasz is érkezett rá.
- Mert szereted. Nagyon, nagyon szereted.
Ott vége lett minden vitának, sőt. Onnantól kezdve mindig az volt, amit Mosolyalbum akart. Ha ő valami bivalybasznádi noname buliba akart menni a Pecsa helyett, akkor odamentünk, és ha azt kérte volna, hogy az út közepén -30 fokban bugyiban cigánykerekezzek, szerintem azt is megtettem volna.
El kellett telnie egy kis időnek, mire mindenki felfogta a kialakult helyzetet, még annak ellenére is, hogy - voltam olyan hülye - pár napon belül a tudomására hoztam, hogy hogyan is állunk.
Igen, azt hiszem, talán csókolództunk is, - bár így utólag ebben sem vagyok bizonyos. Mindenesetre látszott rajta, hogy tetszik neki a dolog, én pedig meg mertem engedni magamnak, hogy boldog legyek.
Mondom, 16 éves voltam, fiatal és tapasztalatlan.
Ezekben a napokban kéz a kézben jártunk a derékig érő hókupacok között, sült gesztenyét ettünk és forralt bort ittunk. Tonó ugyan viszonylag elkeseredetten nézte a dolgot, de nem értem rá vele foglalkozni, teljesen kitöltötte a szívemet az Érzés.
Lázasan készültem a Karácsonyra, kuporgatott zsebpénzemből mindenkinek ajándékot vásároltam - nem csak a családtagoknak, hanem az összes havernak is. Közben volt az az "Üzenet a jövőbe" program, és mi kazettára mondtuk, hogy mit szeretnénk elérni az életben. Persze, hogy másról se szólt az én monológom, mint az eljövendő közös és szép életről. Mosolyalbum csak annyit nyilatkozott, hogy nem nyilatkozik, de ismertük, hogy milyen, így nem vontam le ebből sem semmilyen következtetést, a srácok is csak legyintettek rá egyet.
Eljött tehát a Karácsony, fenyőillattal, zsírjában sült libamájjal és házi süteményekkel (akkor még élt szegény Nagymamám, mindezek az ő érdemei voltak), túl lettünk a családi ajándékozás okozta csalódásokon, sőt, másnap a haveri ajándékozáson is - és eljött lassan a délután. Mosolyalbum egyre idegesebben mondta, hogy őt az anyjáék megölik, ha nem megy haza, mert nekik most testületileg le kell utazniuk Zalába, amihez egyébként semmi kedve. Addig-addig mondta, hogy támadt egy gondolatom.
- Oké, akkor elkísérlek, és megkérjük a szüleidet, hadd ne kelljen most velük menned.
Ebben maradtunk.
Már bizony a téli alkony borongott a budaörsi viskón, mire odaértünk (érdekes, ez a ház azóta sem került ki az élettörténetemből. A mostani lakók szintén szerepet kaptak benne, ha marginálisat is. Mekkora a valószínűsége annak, hogy ugyanannak a szomszéd városban lévő háznak mindkét tulajdonosával legyen valamilyen kapcsolatod? Az utcában egyetlen más ház lakóit sem ismerem... Furcsa véletlene ez is a Teremtésnek, mint oly sok minden.)
Az alkonyatban belépve az aprócska lakásban rend, szegénység és üresség fogadott. Az asztalon a feldíszített törpe műfenyő mellett pár soros dörgedelem: holnap reggel az első busszal gyere utánunk! - hozzá kikészítve az úti költség.
Mosolyalbum gyakorlott mozdulatokkal gyújtott be a kis kályhába, és rövidesen vígan pattogott a tűz, vöröses fénycsóvákat vetve a kopottas falakra.
- Ez az én ágyam - mutatott a szoba egyik oldalán lévő, dunnával takart ágyra - az pedig anyáméké.
Én elámultam: egy szobában alszanak?
- Nem, apám sokszor kint alszik a konyhában, a kereveten - jött a válasz, amin akkori, középosztálybeli életvitelben nevelkedett énem csendben megint elálmélkodott, hiszen nem tűnt az emberhez méltó fekhelynek.. de nem szóltam egy szót sem, hiszen ha valaki, Mosolyalbum a maga 17 évével mindennek sokkal inkább volt áldozata, mint elkövetője.
Aztán összebújtunk szépen az ágyában, ahogyan két fiatal szerelmes hasonló helyzetben általában tenné. Simogatott, szeretgetett, és én azt hittem, hogy eljött a Nagy Pillanat, amit minden lány vár, és amitől minden lány fél - de a sors, és Mosolyalbum másként rendelte.
- Gabóca. Gabóca, Kabóca - becézgetett. Aztán feltámaszkodott a fél könyökére, és azt mondta:
- Gabóca, én nagyon szeretlek téged. Én annyira szeretlek téged, hogy pontosan tudom, hogy mennyire nem szeretlek - nyalábolt át, mikor majdnem elsírtam magamat, és én a hóna alá bújva csendben latolgattam ezeket a halálos mérget rejtő, cukormázba csomagolt szavakat.
A hóna alatt jó volt. Védett. Biztonságos. Az orrom tele volt a testszagával. Imádtam a teste illatát. (Később, mikor jött a nyár, és ő hónapokra lelépett, mindig azt a díszpárnát ölelgettem és szagolgattam, amivel a hátát támasztotta ki. Az átvette az illatát, és olyankor, ha becsuktam a szememet, pár pillanatra elhitethettem magammal, hogy ott van velem.)
Tehát jó volt ott a karácsonyi csendben a lángok táncoló fényénél, és én csendben lapulva arra gondoltam:
- Nem baj. Én mindig jó leszek hozzá. Mindent megteszek a kedvéért. Kell, hogy érezze, hogy mennyire szeretem. Egyszer majd csak megszeret ő is. Hiszen máris szeret - ha még nem is annyira.
Aztán sokáig beszélgettünk, összekócolta a loboncomat, még talán nevettünk is együtt - és lassan eljött a búcsú ideje. Mikor felszálltam a buszra, nem éreztem magamat boldogtalannak. Úgy hittem, hogy szeretek és szeretve vagyok.
Fiatal voltam és tapasztalatlan. Nem tudtam, hogy bár a rózsaszín és a vörös a színkörön egymás mellett vannak, mégis két külön világ.
Aztán, mikor megtörtént "az", mással, egy másik téridőben - minden volt, csak jó nem. Sőt, utána évekig fájdalmas és kellemetlen volt számomra a szex, és én a mai napig sem tudom eldönteni, hogy a fent leírt eseménysor hány százalékban járult hozzá ehhez, illetve minden azóta bekövetkezett boldogtalanságomhoz.
Mindenesetre az élet ismétli egymást, és könnyen lehet, hogy az én karmám tényleg az, hogy ne szeressenek azok az emberek, akiket valami rejtélyes felsőbb parancsra szeretnem kell.
Vagy lehet, hogy nem csupán az enyém..
Márai Sándor Füveskönyv - A szeretetről
PÁL ELSŐ LEVELE A KORINTHUSIAKHOZ
A szeretet
Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból.A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes.Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.
...most tükör által homályosan, ..
Dear Diary,
...jelentem, lassan kezdek felépülni, bár a "felépülés" ebben az esetben nagyon is viszonylagos jelentéssel bír. Inkább beletörődésnek nevezném. Beletörődés a dolgok jelenlegi állapotába.
Az elmúlt hetek fizikai-lelki mélyrepülésén mindenesetre nagyjából túl vagyok. Miután bekapcsoltuk az irodában a légkondit, én a lelki bajokat egy kiadós influenzaszerű rettenetessel is tetéztem, - tulajdonképpen még most sem gyógyultam ki belőle teljesen - ami aztán végképp betett nekem. Beszélni is alig tudtam, igaz, kedvem se volt hozzá.
Közben jöttek a munka frontján mindenféle nem várt és kellemetlen küzdelmek - s mire totál feladtam a harcot, eljutottunk odáig, hogy a küzdés tárgya részint megoldódni látszik, részint beigazolódott, hogy meglehetősen vétlen vagyok az eseménysorban.
Az egész csak annyiból kellemetlen, hogy az elmúlt időkben mások diktálták, hogy mivel kell foglalkozni, őszerintük mik a prioritások - s közben nekem is van egy felállított, szakmai tapasztalataimon alapuló prioritási sorom, melyre most nem volt időm, s emiatt rendesen aggódhatok a közeljövő tekintetében. Meg amúgy is "E" vagyok, ne akarjanak engem meghatározni, majd én meghatározom magamat.
Főkönyvelőnek lenni nehéz dolog: ha bármikor, bármi nem úgy van, ahogyan azt a mindenkori vezetés elképzeli, rögtön a főkönyvelőt kapják el. Ő a végpont, hozzá érkeznek be legutoljára a területektől az információk, neki van a legkevesebb ideje a munkáját elvégezni, de mindig, mindenért ő felel. (Hová lett az a kibek.rt - úrinő csúnyán nem beszél - cirkáló? Hát ahová raktátok, ott van, hogyaza fűzfánfütyülős. Jahogy nem látjátok. Nyissátok már ki a szemeteket, please.)
(Anyám jól kib@szott velem, mikor mindenáron főkönyvelőt akart csinálni belőlem, az biztos.)
Ezek a stresszorok egy amúgy is összeomlott embert értek utol, akinek élni sem volt kedve, nemhogy küzdeni. Mert általában abba rúg bele az élet a legnagyobbakat, aki amúgy is padlón van.
Fizikai testem érdekesen reagálta le ezeket az eseménysorokat: nátha, köhögés, arcüreg gyulladás, rekedtség, állandó fejfájás, fogfájás után a gerincem került sorra. Tegnap megszámoltam, négy (!) helyről sugárzott belőle a fájdalom. Ezzel együtt még dolgoztam négy-öt órát, hogy legalább a kiemelt feladatok egy részét megoldjam, majd estére, magamban szűkölve a fájdalmaktól, lementem Velencére és végre vízbe vetettem magamat.
A víz, mint mindig, most is jól esett beteg gerincemnek, s én az életem folyásán meditálva tempóztam be a Cserepes-szigetig. Mire odaértem, már tompulni kezdtek a színek, a Nap sötétlila felhők mögül festett vörhenyes csíkokat az égre, amely vattacukor-színekben játszott. Hirtelen méltóságteljesen felmagasodtak előttem a nádbugák, mint megannyi harci zászló, eltakarva előlem a sziget néhány szál öreg fáját - s akkor felhangzott Pákozd felől, a part menti diszkóból a TNT ismert száma.
TNT: Tiltott perc
Akkor, ott, a víz kellős közepén, hosszabb idő után újra, ismét elsírtam magamat.
Arra gondoltam, hogy én, aki sosem tűrte, ha nem ő az első - hogy beleegyeznék egy második, ötödik, százhuszonharmadik helybe. Semmi, de semmi büszkeség nincs bennem, ha ..iról van szó. Azt hiszem, hogy a szerelem és a büszkeség nem férnek meg egymás mellett.
Ekkor visszagondoltam a Csabával töltött évekre, főleg az első évre.
Akkor sem volt bennem büszkeség. Nagyon szerettem volna megfelelni neki - mert nagyon szerettem.
Azt hittem, hogy egyszer majd, ha rendes leszek, kedves, aranyos, megbízható és szeretetteljes, akkor talán majd felhagy a bálványimádattal, és engem tesz az - engem megillető - helyre.
Egy évembe telt, mire rájöttem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, hogy a dolgok nem így működnek. Ő a saját identitását nem tudja másként meghatározni, mint idejétmúlt dolgokhoz, személyekhez, tárgyakhoz való ragaszkodáson keresztül. Mikor nagybetegen nem vitt el Esztergomba az orvoshoz, az egy fordulópontot jelentett számomra ebben az egészben. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy ő tényleg nem a társam - de még csak nem is a barátom, mert ilyesmit egy haver is megtesz az embernek, azt hiszem.
Ennek a felismerésnek a hatására akartam vele először szakítani a fentiek miatt - de közbejöttek a betegségek, és onnantól már egyfajta kényszerpályává vált ez a történet számomra. Kényszerpályává, mely során átéltem, hogy nekem - sokszor erőn felül is - adnom kell, míg a másik felet állapota, életkora stb. minden felelősség alól felmenti. Annak a felelőssége alól is, hogy az engem megillető hely foglalt.
Valahol nem véletlen, hogy ezekben az években vált a meggyőződésemmé, hogy engem nem lehet szeretni..
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Még valamit erről el kell mondanom, ami, azt hiszem, nagyon fontos.
Annak idején stabilitásra vágytam, és tény, ami tény, Csaba maga a stabilitás. Stabil az elveiben, a világnézetében, az életvitelében és abban, hogy kit - kiket - és mennyire szeret (ez utóbbit képes centivel mérni). Ezek a dolgok nála örökké létezők, és nem múlnak azon, hogy az illető(k) hogyan viselkednek vele - vagy egyáltalán léteznek-e még szegények.
Ezt a tulajdonságát, mint emberi tulajdonságot, én mélységesen tisztelem, még annak ellenére is, hogy fél évtizedes boldogtalanságba taszított vele.
De ezzel nem lehet így együtt élni. Szerintem még neki magának sem, ez az oka a sok betegségnek (hagyjál békén az ezoterikus hülyeségeiddel - volt a válasz mindig ezekre a felvetéseimre).
...
Lassan tempóztam kifelé, és arra gondoltam, hogy ..i tulajdonképpen azzal a mondattal vágott engem teljesen haza.
Igen, azzal, hogy azt mondta, hogy szeret.
Sőt, ezt képes volt többször megismételni.
Ez életveszélyes mondat volt.
Életveszélyes, mert én ostoba, elhittem.
Lehet, hogy azért, mert hinni akartam - de ilyesmit nem mond az ember akkor, ha nem igaz. Legalábbis akkor, ha normális, és tapintattal van a másik iránt.
Mert lehet olyasmit mondani, hogy "jaj de megdugnálak", akár virágnyelven is, és akkor vagy lesz belőle valami, vagy nem - de legalább nem éri a feleket csalódás.
A szeretni valakit, az megint más eset.
Persze, lehet valakit szeretni barátilag is, - de ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ebben az esetben erről lenne szó. Hiszen még beszélni se tudtunk az Érzéstől. Barátokkal ilyesmi sose fordul elő, nálam biztos, hogy nem..
Republic - Szeretni valakit valamiért
Túlragozod ezt az egészet - mondta belül a Hang, ott a Velencei-tó kellős közepén.
Nyilván, ha szeretne Téged, akkor veled lenne. Ha igazán szeretne, nem érdekelné érdek, kényelem, vagy bármiféle földi előny. A szeretet, pláne a szerelem, sokkal magasabb rendű dolog ezeknél - mármint, ha igazi.
Ha igazán szeretne, nem kellene ennyire boldogtalannak lenned. Akkor szárnyaid lennének, nem köveid. Nem kellene sós vízzel dúsítanod az édeset.
Tudod mit? Lehet, hogy akkor, ott, kicsit szeretett. De ő... emlékszel?
...
A bulira Perszephoné ment el. Még reggel nem lehetett tudni, melyikük döntött amellett, hogy mégiscsak elmegy erre a - felebaráti szeretetből rendezett - összejövetelre, amihez egyébként semmi kedvük sem volt - de mire az est leszállt, Perszephoné átvette a hatalmat.
- Hogy vagy? - kérdezte a Hal részt vevően, és én majdnem elsírtam magam a felém áradó őszinte és mellékhatások nélküli szeretettől (mindig ledöbbenek azon, hogy mennyi szeretet van ebben az emberben).
- Mint akin átment az úthenger - feleltem, és barátaim innentől kezdve úgy bántak velem, mint egy nagybeteggel - talán nem is véletlenül.
Uncsitesó átvette a testőr szerepét, ezúttal színjózanul őrködött látszólagos jólétem felett, kísérgetett, mint egy árnyék, töltögette a poharamat és étellel látott el. Hajnal felé, mikorra én már jócskán fogyasztottam a jóféle pálinkából, ő még mindig, és idegesítően színjózan volt. Nem állhattam meg, hogy rá ne szóljak:
- Iszol te rendesen?
...szegény, semmi se jó nekem vele kapcsolatban, ha iszik, az se, ha nem iszik, az se..
Leült mellém, és én rátámadtam:
- Mondd meg, mi a francot akarsz te tőlem? Úgy értem, most már mindent tudsz rólam. Tudod, hogy..
- itt elharaptam a mondatot, de nem is kellett folytatnom, értette.
- De hát ő... tudjuk, hogy milyen.. - volt a válasz, és én nem, nem tudtam, hogy "ő" milyen. Illetve, amit ez a mondat sejtetett, az tulajdonképpen minden volt, csak jó nem.
- Hogy mit akarok tőled? Na ez egy jó kérdés... - mondta még, és egy darabig magunk elé révedve, teljesen bemákonyázva mindketten az elhangzottakon meditáltunk. Aztán nem bírtam tovább, otthagytam a francba az egészet, elmentem a ház oldalába, leültem a földre és sírni szerettem volna, de nem volt hozzá erőm.
Ez után volt, hogy a fürdőszobában belenéztem a tükörbe, és Perszephoné nézett vissza rám, vendéglátónk fekete poncsója különösen kiemelte sápadtságát. Arcvonásai felmagasztosodtak a fájdalomtól.
- De szép vagy még mindig! Pedig...
Perszephoné csak hallgatott, fájdalmasan és előkelőn. Elfordultam a tükörtől.
...
Barátosném ezt úgy foglalta össze:
- Nézzétek! Gabi tisztára úgy néz ki, mint Marylin Manson!
Akkor már csak azt vártam, hogy hazamehessek végre.
...
Nem, nem tudom, mit gondoljak a másik fél érzéseiről és gondolatvilágáról - és lehet, hogy sosem fogom megtudni - sóhajtottam magam elé. Míg úsztam kifelé, már a mélykék vette át a hatalmat a tó fölött. Lassan-lassan ráborult a vízre Szent Iván éjszakája.
Milyen furcsa is ez - gondoltam magamban. Más, boldog emberek ilyenkor tüzet gyújtanak, hogy lobogjon bennük az életerő és a szeretet lángja. Én pedig, kínomban, inkább vízbe vetettem magamat, hogy kicsit tompuljon a láng, és vele a fájdalom.
A parti lámpák fénycsíkjai elterültek a vízen. Tempózó mozdulataimra ütemesen megtörtek a vörhenyesen csillogó csíkok, ezer apró szilánkra estek szét, hogy újra összeálljanak.
- Fáj, fáj, fáj - mondták a csillámok, valahányszor szétesett a fényhíd. Ezt mondták minden egyes mozdulatomnál, egészen a partig, és én megint éreztem, hogy nem sikerült.
Nem sikerült kiinni, kitáncolni, kiúszni, kidolgozni magamból ezt az egészet.
...
Nem sikerült elfelejteni azt a semmit, ami megtörtént.
Az elmúlt hetek fizikai-lelki mélyrepülésén mindenesetre nagyjából túl vagyok. Miután bekapcsoltuk az irodában a légkondit, én a lelki bajokat egy kiadós influenzaszerű rettenetessel is tetéztem, - tulajdonképpen még most sem gyógyultam ki belőle teljesen - ami aztán végképp betett nekem. Beszélni is alig tudtam, igaz, kedvem se volt hozzá.
Közben jöttek a munka frontján mindenféle nem várt és kellemetlen küzdelmek - s mire totál feladtam a harcot, eljutottunk odáig, hogy a küzdés tárgya részint megoldódni látszik, részint beigazolódott, hogy meglehetősen vétlen vagyok az eseménysorban.
Az egész csak annyiból kellemetlen, hogy az elmúlt időkben mások diktálták, hogy mivel kell foglalkozni, őszerintük mik a prioritások - s közben nekem is van egy felállított, szakmai tapasztalataimon alapuló prioritási sorom, melyre most nem volt időm, s emiatt rendesen aggódhatok a közeljövő tekintetében. Meg amúgy is "E" vagyok, ne akarjanak engem meghatározni, majd én meghatározom magamat.
Főkönyvelőnek lenni nehéz dolog: ha bármikor, bármi nem úgy van, ahogyan azt a mindenkori vezetés elképzeli, rögtön a főkönyvelőt kapják el. Ő a végpont, hozzá érkeznek be legutoljára a területektől az információk, neki van a legkevesebb ideje a munkáját elvégezni, de mindig, mindenért ő felel. (Hová lett az a kibek.rt - úrinő csúnyán nem beszél - cirkáló? Hát ahová raktátok, ott van, hogyaza fűzfánfütyülős. Jahogy nem látjátok. Nyissátok már ki a szemeteket, please.)
(Anyám jól kib@szott velem, mikor mindenáron főkönyvelőt akart csinálni belőlem, az biztos.)
Ezek a stresszorok egy amúgy is összeomlott embert értek utol, akinek élni sem volt kedve, nemhogy küzdeni. Mert általában abba rúg bele az élet a legnagyobbakat, aki amúgy is padlón van.
Fizikai testem érdekesen reagálta le ezeket az eseménysorokat: nátha, köhögés, arcüreg gyulladás, rekedtség, állandó fejfájás, fogfájás után a gerincem került sorra. Tegnap megszámoltam, négy (!) helyről sugárzott belőle a fájdalom. Ezzel együtt még dolgoztam négy-öt órát, hogy legalább a kiemelt feladatok egy részét megoldjam, majd estére, magamban szűkölve a fájdalmaktól, lementem Velencére és végre vízbe vetettem magamat.
A víz, mint mindig, most is jól esett beteg gerincemnek, s én az életem folyásán meditálva tempóztam be a Cserepes-szigetig. Mire odaértem, már tompulni kezdtek a színek, a Nap sötétlila felhők mögül festett vörhenyes csíkokat az égre, amely vattacukor-színekben játszott. Hirtelen méltóságteljesen felmagasodtak előttem a nádbugák, mint megannyi harci zászló, eltakarva előlem a sziget néhány szál öreg fáját - s akkor felhangzott Pákozd felől, a part menti diszkóból a TNT ismert száma.
TNT: Tiltott perc
Akkor, ott, a víz kellős közepén, hosszabb idő után újra, ismét elsírtam magamat.
Arra gondoltam, hogy én, aki sosem tűrte, ha nem ő az első - hogy beleegyeznék egy második, ötödik, százhuszonharmadik helybe. Semmi, de semmi büszkeség nincs bennem, ha ..iról van szó. Azt hiszem, hogy a szerelem és a büszkeség nem férnek meg egymás mellett.
Ekkor visszagondoltam a Csabával töltött évekre, főleg az első évre.
Akkor sem volt bennem büszkeség. Nagyon szerettem volna megfelelni neki - mert nagyon szerettem.
Azt hittem, hogy egyszer majd, ha rendes leszek, kedves, aranyos, megbízható és szeretetteljes, akkor talán majd felhagy a bálványimádattal, és engem tesz az - engem megillető - helyre.
Egy évembe telt, mire rájöttem, hogy ez soha nem fog bekövetkezni, hogy a dolgok nem így működnek. Ő a saját identitását nem tudja másként meghatározni, mint idejétmúlt dolgokhoz, személyekhez, tárgyakhoz való ragaszkodáson keresztül. Mikor nagybetegen nem vitt el Esztergomba az orvoshoz, az egy fordulópontot jelentett számomra ebben az egészben. Akkor bizonyosodott be számomra, hogy ő tényleg nem a társam - de még csak nem is a barátom, mert ilyesmit egy haver is megtesz az embernek, azt hiszem.
Ennek a felismerésnek a hatására akartam vele először szakítani a fentiek miatt - de közbejöttek a betegségek, és onnantól már egyfajta kényszerpályává vált ez a történet számomra. Kényszerpályává, mely során átéltem, hogy nekem - sokszor erőn felül is - adnom kell, míg a másik felet állapota, életkora stb. minden felelősség alól felmenti. Annak a felelőssége alól is, hogy az engem megillető hely foglalt.
Valahol nem véletlen, hogy ezekben az években vált a meggyőződésemmé, hogy engem nem lehet szeretni..
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Még valamit erről el kell mondanom, ami, azt hiszem, nagyon fontos.
Annak idején stabilitásra vágytam, és tény, ami tény, Csaba maga a stabilitás. Stabil az elveiben, a világnézetében, az életvitelében és abban, hogy kit - kiket - és mennyire szeret (ez utóbbit képes centivel mérni). Ezek a dolgok nála örökké létezők, és nem múlnak azon, hogy az illető(k) hogyan viselkednek vele - vagy egyáltalán léteznek-e még szegények.
Ezt a tulajdonságát, mint emberi tulajdonságot, én mélységesen tisztelem, még annak ellenére is, hogy fél évtizedes boldogtalanságba taszított vele.
De ezzel nem lehet így együtt élni. Szerintem még neki magának sem, ez az oka a sok betegségnek (hagyjál békén az ezoterikus hülyeségeiddel - volt a válasz mindig ezekre a felvetéseimre).
...
Lassan tempóztam kifelé, és arra gondoltam, hogy ..i tulajdonképpen azzal a mondattal vágott engem teljesen haza.
Igen, azzal, hogy azt mondta, hogy szeret.
Sőt, ezt képes volt többször megismételni.
Ez életveszélyes mondat volt.
Életveszélyes, mert én ostoba, elhittem.
Lehet, hogy azért, mert hinni akartam - de ilyesmit nem mond az ember akkor, ha nem igaz. Legalábbis akkor, ha normális, és tapintattal van a másik iránt.
Mert lehet olyasmit mondani, hogy "jaj de megdugnálak", akár virágnyelven is, és akkor vagy lesz belőle valami, vagy nem - de legalább nem éri a feleket csalódás.
A szeretni valakit, az megint más eset.
Persze, lehet valakit szeretni barátilag is, - de ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ebben az esetben erről lenne szó. Hiszen még beszélni se tudtunk az Érzéstől. Barátokkal ilyesmi sose fordul elő, nálam biztos, hogy nem..
Republic - Szeretni valakit valamiért
Túlragozod ezt az egészet - mondta belül a Hang, ott a Velencei-tó kellős közepén.
Nyilván, ha szeretne Téged, akkor veled lenne. Ha igazán szeretne, nem érdekelné érdek, kényelem, vagy bármiféle földi előny. A szeretet, pláne a szerelem, sokkal magasabb rendű dolog ezeknél - mármint, ha igazi.
Ha igazán szeretne, nem kellene ennyire boldogtalannak lenned. Akkor szárnyaid lennének, nem köveid. Nem kellene sós vízzel dúsítanod az édeset.
Tudod mit? Lehet, hogy akkor, ott, kicsit szeretett. De ő... emlékszel?
...
A bulira Perszephoné ment el. Még reggel nem lehetett tudni, melyikük döntött amellett, hogy mégiscsak elmegy erre a - felebaráti szeretetből rendezett - összejövetelre, amihez egyébként semmi kedvük sem volt - de mire az est leszállt, Perszephoné átvette a hatalmat.
- Hogy vagy? - kérdezte a Hal részt vevően, és én majdnem elsírtam magam a felém áradó őszinte és mellékhatások nélküli szeretettől (mindig ledöbbenek azon, hogy mennyi szeretet van ebben az emberben).
- Mint akin átment az úthenger - feleltem, és barátaim innentől kezdve úgy bántak velem, mint egy nagybeteggel - talán nem is véletlenül.
Uncsitesó átvette a testőr szerepét, ezúttal színjózanul őrködött látszólagos jólétem felett, kísérgetett, mint egy árnyék, töltögette a poharamat és étellel látott el. Hajnal felé, mikorra én már jócskán fogyasztottam a jóféle pálinkából, ő még mindig, és idegesítően színjózan volt. Nem állhattam meg, hogy rá ne szóljak:
- Iszol te rendesen?
...szegény, semmi se jó nekem vele kapcsolatban, ha iszik, az se, ha nem iszik, az se..
Leült mellém, és én rátámadtam:
- Mondd meg, mi a francot akarsz te tőlem? Úgy értem, most már mindent tudsz rólam. Tudod, hogy..
- itt elharaptam a mondatot, de nem is kellett folytatnom, értette.
- De hát ő... tudjuk, hogy milyen.. - volt a válasz, és én nem, nem tudtam, hogy "ő" milyen. Illetve, amit ez a mondat sejtetett, az tulajdonképpen minden volt, csak jó nem.
- Hogy mit akarok tőled? Na ez egy jó kérdés... - mondta még, és egy darabig magunk elé révedve, teljesen bemákonyázva mindketten az elhangzottakon meditáltunk. Aztán nem bírtam tovább, otthagytam a francba az egészet, elmentem a ház oldalába, leültem a földre és sírni szerettem volna, de nem volt hozzá erőm.
Ez után volt, hogy a fürdőszobában belenéztem a tükörbe, és Perszephoné nézett vissza rám, vendéglátónk fekete poncsója különösen kiemelte sápadtságát. Arcvonásai felmagasztosodtak a fájdalomtól.
- De szép vagy még mindig! Pedig...
Perszephoné csak hallgatott, fájdalmasan és előkelőn. Elfordultam a tükörtől.
...
Barátosném ezt úgy foglalta össze:
- Nézzétek! Gabi tisztára úgy néz ki, mint Marylin Manson!
Akkor már csak azt vártam, hogy hazamehessek végre.
...
Nem, nem tudom, mit gondoljak a másik fél érzéseiről és gondolatvilágáról - és lehet, hogy sosem fogom megtudni - sóhajtottam magam elé. Míg úsztam kifelé, már a mélykék vette át a hatalmat a tó fölött. Lassan-lassan ráborult a vízre Szent Iván éjszakája.
Milyen furcsa is ez - gondoltam magamban. Más, boldog emberek ilyenkor tüzet gyújtanak, hogy lobogjon bennük az életerő és a szeretet lángja. Én pedig, kínomban, inkább vízbe vetettem magamat, hogy kicsit tompuljon a láng, és vele a fájdalom.
A parti lámpák fénycsíkjai elterültek a vízen. Tempózó mozdulataimra ütemesen megtörtek a vörhenyesen csillogó csíkok, ezer apró szilánkra estek szét, hogy újra összeálljanak.
- Fáj, fáj, fáj - mondták a csillámok, valahányszor szétesett a fényhíd. Ezt mondták minden egyes mozdulatomnál, egészen a partig, és én megint éreztem, hogy nem sikerült.
Nem sikerült kiinni, kitáncolni, kiúszni, kidolgozni magamból ezt az egészet.
...
Nem sikerült elfelejteni azt a semmit, ami megtörtént.
2017. június 24., szombat
2017. június 23., péntek
Alacsony a kerítés
A most (kiszerkesztve) közzétett beszélgetés már több, mint egy hónapja kezdődött, de még mindig nem volt képes spontán elhalni. Pedig temetem folyamatosan. Remélem, hogy senki nem ismer rá az elkövetőre, nem akarom őt blamálni, mert minden nyilvánvaló butasága ellenére - vagy éppen azért - tulajdonképpen szórakoztató és kedves fickó. Amolyan (ostoba)lányok álma díszcsomagolásban az ipse. Bármelyik nőneműnek ajánlom, egy hirtelen komcsikapcsira. :D
Az úgy kezdődött, hogy valamit belájkoltam, vagy hasonló. Ezt persze vallomásnak vette.
Én is szeretlek!!!
te félsz?? Most kel élni!!!
...
Azért egy kicsit kedvelsz te is?? Mért nem talizunk és lesz ami lesz mit vesztünk vele??
...
Nagyon szép napot kivának neked szépségem!!! Nem tudok másra gondolni csak arra hogy tudok a lábad közé menni szia szépségem!!!
Tudom hogy kedvelsz te is!!! ne tagad
❤
❤
Írjam a másik méretet is tudod mire gondolok??
...
...
Nem hiszem hogy egy ilyen gyönyörű nő hogy régen volt férfivel...
Akkor készülök hozzád mindent beleadok!!!
És ha egy éjszakas volna mit veszíthetünk
....
Hol vagy szépségem???
Nem hiányzom??
Miért én szenvedést okozok neked ha igen többet nem írok neked nem akarlak zaklatni!!!
De azért nagyon kedvellek lehet ha jobban megismernél belém szeretnél de te alkalmat sem adsz
Szia Gabi!!! Nem tudom hogy így ha nem írsz nekem hogy tudok bemenni a lábad közé???
...
Lén még szivesen bemennék a lábad közé ha engeded
Az úgy kezdődött, hogy valamit belájkoltam, vagy hasonló. Ezt persze vallomásnak vette.
Én is szeretlek!!!
Köszönöm
Komolyan tetszel!!! találkozhatnánk
Esetleg, de én nem vagyok ilyen kapkodós fajta. ...igazából innen még sose találkoztam senkivel. 😄
Más honnan találkoztál?? Féltékeny vagyok!!!
Igen, egyszer. Hat évig tartott. 😄
Az jó hosszú idő most van valakid??
Most éppen nincs.
Akkor ossze jövünk??
Nem hiszem. Aranyos vagy, meg minden, de nekem ez a tempó túl gyors. 😄
Drágám már nekünk nincs sok időnk benne vagyunk a korban egy vacsi és meglátjuk mi lesz
Torschlusspánik. Ez a kór neve, de ez csak férfiaknak van. Szerencsére. 😄
Szerintem hagyjuk. Csini fiú vagy, biztos lesz, aki ugrik erre, én ebből már kinőttem. Sőt, bele se nőttem.
Tegyél fel egy szép fotót magadról légyszite félsz?? Most kel élni!!!
A legszebb fotóim vannak fent, kár rám pazarolnod az idődet. Neked a külcsín és a gyors eredmény (szex) a lényeg, nekem a belbecs.
Igen, én is azt szeretnék, csak más az "élet" fogalma a Te értelmezésedben és más az enyémben.
No ezért passzolunk össze és nem csak a szex számít
Valamiért ez így már nem túl meggyőző 😄
Remélem nem bántottalak meg??
Dehogy is 😄
Most itt írhatok bármit hazudhatok de ha találkozunk akkor ismerjük meg egymást
Ez igaz.. Csak tudod, az internet furcsa és csalóka világ. Viszont néha jó barát - ha éberen figyelsz, megláthatsz a másik lényéből, szándékaiból olyasmiket, amiket egy személyes találkozásnál esetleg a rokonszenvtől nem vennél észre.
Még az sem biztos hogy te vagy a profilodon sokan csináják ezt
Ez Rólad se biztos 😃 De nem is a külsőségek számítanak, hanem a belső minőségek, azok pedig átjönnek abból, amit és ahogyan írsz.
Akkor szeretlek drágám már nagyon rég kivánlak remélem te is így vagy ezzel??
Nem szeretlek, nem vagy a drágám mert még nem is ismerlek. Ezért kívánni sem tudlak, hiszen sose láttalak. A "drágám" szó amúgy sem a kedvencem. Egyszer volt egy szeretett főnököm, aki váratlanul nagy fizetésemelést adott nekem, és azt kérdezte: "Remélem, meg vagy elégedve, drágám?" Neki elhittem, hogy drága vagyok 😃 😃 😃 ...ennyit erről a hülyeségről. Esetleg tudsz emberi nyelven is kommunikálni, vagy teljesen lokalizálódott az érdeklődési köröd a lábam közére?
Őszinte leszek szivesen betenném a labad közé
Hát, sorry, de ezt elbuktad 😄
További szépeket 😄
Nem értem mikor valaki őszinte dobjátok?? akkor is betenném a lábad közé mert tetszel nekem szerintem ebben nincs semmi rossz
Abban van a rossz, hogy kb. ennyiben ki is merült az érdeklődésed, de ezt bezzeg szeretnéd gyorsan rövidre zárni. De tudod mit? Nem is rossz ez. Biztos van, aki már szétterpesztett lábbal vár, és semmi másra nem vágyik. Keresd meg őt. 😄
Most haragszol???
Nem., dehogy is. 😄
Akkor meg nyugodtam mert nincs szándékomban megbántani Szép vagy és csinos biztos kapsz tőlem jobbat!!! De én is belédtudnék szeretni...
Azért egy kicsit kedvelsz te is?? Mért nem talizunk és lesz ami lesz mit vesztünk vele??
Most az ágyammal készülök talizni 😄 Jó éjt, szép álmokat!
Szia szépség jó éjt...
Nagyon szép napot kivának neked szépségem!!! Nem tudok másra gondolni csak arra hogy tudok a lábad közé menni szia szépségem!!!
Szia M! Valahogy csak megbirkózol ezzel a késztetéssel 😄 Puszillak, szép napot Neked, nekem ma nagyon sok a melóm (és nagyon kevés hozzá a hangulatom).
Csak vicc volt!!! Mit dolgozol???
Könyvelő vagyok és május végéig meg kell csinálnom minden beszámolót 😞 Rohadt sok van.. 😞
Te mit csinálsz amikor épp nem csajozol? 😄
Csak rád tudok gondolni de komolyan azt hiszem hogy szerelmes leszek beléd!!! amúgy fuvarozó vagyok költöztetés meg minden ami munka van!!
A szerelem sötét verem, jobb elkerülni. Ráadásul - szerencsédre - jelen helyzetben esélytelen, hogy így legyen. Ahhoz a feleknek legalább alapszinten ismerniük kell egymást.
Szóval: ne aggódj, nem vagy beteg! 😄
Ne haragudj de nézem a FORMA 1 egyre jobban kívánlak és ez nem betegség remélem meg tudlak szerezni??
Erre a fogadóirodák igen magas aránnyal vennének föl téteket. Mondjuk 1:100 000 000 000.
Akkor is van esélyem nem adom fel!!!4Tudom hogy kedvelsz te is!!! ne tagad
Egyenesen imádlak!
A hejjesírás nem terhelt le Téged túlságosan az iskolapadban, ugye? 😄
Szia szivem nem vagyok író az biztos de most te az írót keresed vagy a szerelmet?Nem tudom miért de egyre jobban kedvellek!!!! Szeretnék a lábaid közé férkőzni én csak őszinte vagyok veled Hol éldegélsz tyúkanyó??❤
Itt kotlok Törökbálinton 😄 És Te, kiskakas? 😄
X-i vagyok itt kapirgálok!!! Látod nem is vagy olyan messze tőlem Tyúkanyó❤
Tényleg nem. Mármint fizikailag. 😄 ...van nekem egy kedves költöztető vállalkozó ügyfelem, jó haverok lettünk, mióta rájött, hogy nem fogom hagyni magamat megdugni. Idősebb nálad, már beteg is, talált is egy rendes (sőt pénzes) csajt magának, de a mai napig nem szokott le arról, hogy társkereső oldalakon próbálkozzon. Lyukvadász, vagy ilyesmi. Néha még a chatjait is megmutatja ("Te vagy a könyvelőm, előtted nincs titkom") Szerintem ez Nálatok szakmai ártalom lehet, ugye? 😃
De biztos csak nekem vannak előítéleteim, és kizárólag a romlatlan örök szerelmet keresitek 😃 😃 😃
Gabika engem a pénz nem érdekel ne hogy azt gondold hogy ki akarlak használni az távol áll tőlem inkább a lábad közé sokkal jobban szeretnék oda jutni!!!! Tudod hogy szimpi vagy nekem?
Tudom. Te is nekem. (Helyes a pofid, de nem csak hejjesírási, hanem szövegértési gondjaid is vannak, ember. Javaslom az általános iskola harmadik osztályát, ott tanítják az értő olvasást.) Csak tartok tőled. (A butaság veszélyes dolog, főleg, ha szorgalommal párosul, ahogy az Öreg Király mondta.) ...egy percig sem hittem, hogy a pénzem kell 😃
Egyébként a haverom se a pénzre ment, az egy véletlen, hogy az is összejött.
A gáz az, hogy mégse nyugszik.
Miéért váltatok szét??
Milyen magas vagy? (Ha már a fizikai állandókra vagy kihegyezve, én is hadd kérdezzek ilyesmiről).
Kitől?
A költöztető haverommal össze se jöttünk.
Ő ügyfél. Könyvelő vállalkozó vagyok.
Vagy kire gondoltál?
180 cm 97 kiló!!! Most az csak a barátod volt vagy vele éltél hat évet???Írjam a másik méretet is tudod mire gondolok??
Ne... az legyen meglepetés 😃 (Ne. Kérlek, ne küldd át a farokméretedet. Szoruljon már beléd egy hangyaf..nyi jóérzés. Please. Köszi.)
És mikor akarod megkapni a meglepit???
Annak az esélye, hogy alkalmam lesz meglepődni, tudod... írtam fent 😃
De legalább magas vagy... ez is valami. 😄
......
...
Nem hiszem hogy egy ilyen gyönyörű nő hogy régen volt férfivel...
Akkor készülök hozzád mindent beleadok!!!
Bonyolult ez, nem ilyen szép szál költöztetőknek való, még megárt. 😃 Annyit hadd mondjak a védelmében: több diplomája van, mint ahány helyesírási hibát Te elkövetsz egy mondatban.
...
Akkor mikor mehetek hozzád??? vagy te akarsz hozzám jönni??
Egyiket se akarom 😄
Bocs, de nem hiszem, hogy ebben a történetben egy éjszakánál több lenne, egy éjszakás kalandba meg kár is belebocsátkozni.
Ne már miért kínzol engem nem kel tőlem félned honnan tudod hogy egy éjszakás kaland volna??És ha egy éjszakas volna mit veszíthetünk
Én az önbecsülésemet 😄 ...meg nem is lenne igazán jó, ezzel a tudattal. Biztos, hogy nem is tudnám elengedni magam. Zárkózott ember vagyok.
Hagyjál már a hülyeséggel mellettem nem leszel zárkózott naponta háromszor megyek a lábad közé már alig várom....
Hol vagy szépségem???
Világgá mentem 😄 Nem bírom a rossz dumát 😄
Nem tudok rajtad elmenni most megakarsz ismerni vagy sem??? legyen szép naod
Meg akartalak, de már nem. (Mindent tudok, ami érdekelt. Sőt, többet.) Bocsi. További szép estét, napot.
...Nem hiányzom??
De, rettenetesen! Mára nagyon kevés szenvedés jutott az élettől még 😄
Miért én szenvedést okozok neked ha igen többet nem írok neked nem akarlak zaklatni!!!
Jaj, M... csak hülyéskedtem. De nem, nem akarok veled komcsikapcsit, se egy, se több éjszakára. Nem haragszom, kedvellek is, ...de nem vagyunk egy hullámhosszon, ennyi a lényeg.
Igen nem vagyunk egy hullámhosszon mert te nagyon szárkózot lehetszDe azért nagyon kedvellek lehet ha jobban megismernél belém szeretnél de te alkalmat sem adsz
(Szárkózot. Értitek, ugye? Szárkózot. Erre nincs mit mondani.)
...Szia Gabi!!! Nem tudom hogy így ha nem írsz nekem hogy tudok bemenni a lábad közé???
...
Lén még szivesen bemennék a lábad közé ha engeded
Képzeld, a múltkor végső elkeseredésemben eszembe jutottál. Szerelmes lettem valakibe, de még megdugni se mer, mert szoros házi őrizet alatt van. Kósza ötletként az jutott az eszembe, hogy ha mindenáron és bárkivel dugnom kellene, Te vagy az egyik legesélyesebb "bárki" 😃 ...de aztán lehiggadtam, ennyire nem utálhatom az életet, akkor se, ha Életem Szerelme sz@rik a fejemre. Szóval, megint hoppon maradtál, bocsika 😄
Én itt vagyok neked bármikor csak szolnod kel és már is a lábad között vagyok!!!
Szuper. Köszönöm a lehetőséget, egyszerűen kihagyhatatlan (azért én megpróbálom)! 😃
(Jöjjenek Rejtő képregények. Ha már elveszett az a cirkáló. Előbb-utóbb csak megkeressük. Csak ne lenne ekkora q.va nagy az éji homály).
2017. június 22., csütörtök
2017. június 20., kedd
Egyszer
"Jó álmodozást az ébredés után is!" (by Szuszi)
Rúzsa Magdolna - Egyszer
...
...bánatos vagyok. Beleszerettem valakibe, akinek hat éve élettársa van és kényelmes élete sok viszontagság után. Pedig soha életemben nem találkoztam még nála jobban hozzám illő emberrel. Most ott tartunk, hogy találkozni se mer velem, "nehogy összekuszáljuk egymás életét".
Ez van.
És ő nem szeretne téged?
...
...
...
(De szeret. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha egyáltalán nem szeretne...)
2017. június 19., hétfő
Perverz akarom
ez miez ? :D
Ezt pont Te kérdezed? Épp a Te rajzolt képed adta az ötletet... emlékszel rá? Nagyon szerettem :) Annyi a különbség, hogy átfordítottam negatívba. ...á, nem vagyok depis, tökjó minden :)
kavintonos vagyok :D depi az mi?
Depresszió vagy ilyesmi, de jó, hogy ezt Te nem ismered. Nekem is kellett hozzá némi segítség, hogy felfedezzem magamban.
De sikerült!
Ez akko valami perverz akarom :D mert különben nem értem minek veszel marhaságokat a hátizsákba. Mondjuk már a hátizsák is necces :D És élvezetes állapot? Na jó csak viccelek. Sok sikert a kilábaláshoz.Szurkolok hát ha sikerül :D
Köszi.
...igen, mint a szadomazoszex, vagy ilyesmi, igazad van. Teljesen igazad... Le kellene tenni ezt a követ. De valamiért nagyon fontos nekem. Hurcolnom kell magammal, azt hiszem, amíg élek. Legfeljebb annyit tehetek, hogy megpróbálom a kiálló, fájó éleit kicsit lereszelni.
Engem nem lehet szeretni
"Egyszer volt...., és már nem...
Az úgy történt, ..., és már nem úgy van....
Szerettem volna szeretni, de egy idő után nem lehetett szeretni, így kiderült, hogy csak szerettem, csak szerettem...., aztán olyannyira nem szerette, hogy szeretem, hogy csak la!
Így szeretetlenül kezdtem szeretni..., aztán nem szabadott szeretni..., és végül tilos lett a szeretet is..., hát még a szerelem...
Egyszer csak arra lettem, hogy szeretetlen valék...
Ezt úgy munkáltam tehetetlenül, s, egy időre rá, kényszer okán, hogy akarattá lett!
Most meg úgy van, hogy szeretek egy nemlétező szerelmű édességes feleségességest, hogy, azóta minduntalan én vagyok, s Ő csak létezik..., aztán azon vettem magunkat, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, s azóta nem fáj fájdalom, nem serken vér sebből, nem ismer meg, ki nem jön szembe, és nem éhes, akit nem kínálok!
Eddig, s eztán sem keres senki, hogy szeressem, de az is biztos, hogy, lehet, nem is érdemelem meg az olyan szerelmet, ami elveszi énségemet, valómat, ostoba igazságaimat, s meglett hiányosságaimat..., és olyra teremtene, amit megvetnék fajomból valónak..."
Az úgy történt, ..., és már nem úgy van....
Szerettem volna szeretni, de egy idő után nem lehetett szeretni, így kiderült, hogy csak szerettem, csak szerettem...., aztán olyannyira nem szerette, hogy szeretem, hogy csak la!
Így szeretetlenül kezdtem szeretni..., aztán nem szabadott szeretni..., és végül tilos lett a szeretet is..., hát még a szerelem...
Egyszer csak arra lettem, hogy szeretetlen valék...
Ezt úgy munkáltam tehetetlenül, s, egy időre rá, kényszer okán, hogy akarattá lett!
Most meg úgy van, hogy szeretek egy nemlétező szerelmű édességes feleségességest, hogy, azóta minduntalan én vagyok, s Ő csak létezik..., aztán azon vettem magunkat, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell, s azóta nem fáj fájdalom, nem serken vér sebből, nem ismer meg, ki nem jön szembe, és nem éhes, akit nem kínálok!
Eddig, s eztán sem keres senki, hogy szeressem, de az is biztos, hogy, lehet, nem is érdemelem meg az olyan szerelmet, ami elveszi énségemet, valómat, ostoba igazságaimat, s meglett hiányosságaimat..., és olyra teremtene, amit megvetnék fajomból valónak..."
...Volt idő, mikor én is hasonlókat éreztem, csak akkor úgy gondoltam, hogy az, akit igazán és mindenek felett szeretnem kell, én valék, hisz egyedül én állok magam mellett születésem pillanatától síromig, s akkoriban nem fájt fájván az egyedüllét minden fájdalma, hisz ott voltam én, önmagamnak. Aztán jöttek harcos idők, s a sok küzdelemben elfelejtettem eléggé szeretni Önmagam, s közben azt is kezdtem elfelejteni, hogy engem nem lehet szeretni.. Egy rövid időre képzelvén képzeltem, hogy szeretek s szeretve vagyok, s mostanra nem maradt más, csak az éjszaka s a csillagok. Szeresd hát Őt, s benne Önmagad, soha egy percre nem szűnő szerelemmel, hogy soha ne kelljen sóhajtva járnod az éji sötétben.
2017. június 18., vasárnap
2017. június 17., szombat
2017. június 16., péntek
Vérszagra gyűl az éji vad
- Kérlek, szépen kérlek, segíts!
Diána unottan állt, ajka enyhén lebiggyedt.
- Nézz körül. Nézz körül, kérlek! Te is látod, hogy Helyzet van. Sőt, fokozódik.
Athéné keze nyomán egy pillanatra megjelent egy gyönyörű és méregdrága, hatalmas, régi asztal. A körülötte ülőket gondok és békétlenség felhői takarták be. A sarokban levágott fej hevert, a vérfoltok nyomán fojtó, nehéz, édeskés szag töltötte be a teret.
- Kérlek, nővérkém - kezdte újra Athéné.
- Kérlek szépen. Szükségem van rád. Hiába tudom, hogy mit kell tenni... egyedül nem tudom megcsinálni. Nagy szükségem van a segítségedre.
Diána elfordította a fejét, és messze-messze nézett, túl a falakon, épületeken, városokon.
Egy kocsmaasztalt látott, sötétbarnára festett faasztalt. Az asztalnál egy férfi ült, gyakorlatilag nem beszámítható állapotban. Körülötte erőltetett jókedv, félelem és fájdalom ültek tort, és az ördög valahol a háttérben halkan, elégedetten kacagott.
Diána összeszorította ajkát, sápadtan fordult vissza nővéréhez.
- Tudom... Tudom - folytatta Athéné. - Nekem is nagyon fáj. De... emlékszel? Valaha régen, egy örökkévalósággal ezelőtt... volt egy tervünk. Volt egy célunk. Közösen tűztük ki. Nélküled nem tudom megvalósítani.
Diána lehajtotta a fejét. Szótlanul álltak egy darabig, tehetetlen, tanácstalan csendben.
- Nem biztos, hogy lesz ehhez elég erőm - szólt végül Diána. Hangja érdesen, természetellenesen csengett.
- És vele? Vele mi lesz? - mutatott a sarokba.
A sarokban, a földön, rongyos, fekete leplekbe burkolózva, Perszephoné gubbasztott.
Már nem sírt.
Fejét lehajtva a földön egyetlen pontra szegezte a szemét. Volt valami a tekintetében, tartásában, ami olyan volt, mint.. mint egy eszelős. Néha kis dalfoszlányokat zümmögött maga elé, olyankor hajlongani kezdett előre-hátra - egyébként csendben volt, nem reagált semmire.
- Vele? Vele mi lesz?
Athéné nagyot sóhajtott.
- Nem tudom.
Kis idő múlva folytatta:
- Hagyni kell. Nem szabad bántani. Talán... talán egyszer majd.. jobban lesz. Valamikor. Talán.
Csak kettőnkre számíthatunk. Kérlek, segíts.
- Meglátom, mit tehetek.
...
"- Ugye tudod, hogy nekem legkésőbb jövő hét szerdáig valamit hegedülnöm kell?
- Igen.
- Nekem ehhez erre, erre meg erre van szükségem. Méghozzá ma, vagy legkésőbb hétfőn. Meglesznek?
- Nem.
- Innentől kezdve az én fejemért Te felelsz."
Otthagytam a leforrázott szimpatikus (és a kialakult helyzetről egyébként mit sem tehető) fiúkát.
Azóta is azon tűnődöm, hogy ezt most melyik istennő követhette el.
Diána unottan állt, ajka enyhén lebiggyedt.
- Nézz körül. Nézz körül, kérlek! Te is látod, hogy Helyzet van. Sőt, fokozódik.
Athéné keze nyomán egy pillanatra megjelent egy gyönyörű és méregdrága, hatalmas, régi asztal. A körülötte ülőket gondok és békétlenség felhői takarták be. A sarokban levágott fej hevert, a vérfoltok nyomán fojtó, nehéz, édeskés szag töltötte be a teret.
- Kérlek, nővérkém - kezdte újra Athéné.
- Kérlek szépen. Szükségem van rád. Hiába tudom, hogy mit kell tenni... egyedül nem tudom megcsinálni. Nagy szükségem van a segítségedre.
Diána elfordította a fejét, és messze-messze nézett, túl a falakon, épületeken, városokon.
Egy kocsmaasztalt látott, sötétbarnára festett faasztalt. Az asztalnál egy férfi ült, gyakorlatilag nem beszámítható állapotban. Körülötte erőltetett jókedv, félelem és fájdalom ültek tort, és az ördög valahol a háttérben halkan, elégedetten kacagott.
Diána összeszorította ajkát, sápadtan fordult vissza nővéréhez.
- Tudom... Tudom - folytatta Athéné. - Nekem is nagyon fáj. De... emlékszel? Valaha régen, egy örökkévalósággal ezelőtt... volt egy tervünk. Volt egy célunk. Közösen tűztük ki. Nélküled nem tudom megvalósítani.
Diána lehajtotta a fejét. Szótlanul álltak egy darabig, tehetetlen, tanácstalan csendben.
- Nem biztos, hogy lesz ehhez elég erőm - szólt végül Diána. Hangja érdesen, természetellenesen csengett.
- És vele? Vele mi lesz? - mutatott a sarokba.
A sarokban, a földön, rongyos, fekete leplekbe burkolózva, Perszephoné gubbasztott.
Már nem sírt.
Fejét lehajtva a földön egyetlen pontra szegezte a szemét. Volt valami a tekintetében, tartásában, ami olyan volt, mint.. mint egy eszelős. Néha kis dalfoszlányokat zümmögött maga elé, olyankor hajlongani kezdett előre-hátra - egyébként csendben volt, nem reagált semmire.
- Vele? Vele mi lesz?
Athéné nagyot sóhajtott.
- Nem tudom.
Kis idő múlva folytatta:
- Hagyni kell. Nem szabad bántani. Talán... talán egyszer majd.. jobban lesz. Valamikor. Talán.
Csak kettőnkre számíthatunk. Kérlek, segíts.
- Meglátom, mit tehetek.
...
"- Ugye tudod, hogy nekem legkésőbb jövő hét szerdáig valamit hegedülnöm kell?
- Igen.
- Nekem ehhez erre, erre meg erre van szükségem. Méghozzá ma, vagy legkésőbb hétfőn. Meglesznek?
- Nem.
- Innentől kezdve az én fejemért Te felelsz."
Otthagytam a leforrázott szimpatikus (és a kialakult helyzetről egyébként mit sem tehető) fiúkát.
Azóta is azon tűnődöm, hogy ezt most melyik istennő követhette el.
2017. június 15., csütörtök
2017. június 14., szerda
2017. június 13., kedd
Inspiráció
Ma rám vert, egyelőre még csak tollporolóval, de rám vert az elmúlt hetek minden, enerváltság és lelki baj miatt elmulasztott feladata. Ezt kénytelen vagyok a Teremtéstől, mint első, jó szándékú, ám határozott figyelmeztetést értékelni.
Ráadásul a Faktorban is Helyzet van - és most valahogy jól esett, hogy szükség van a tudásomra.
Ültünk ott az asztal körül, szemlélve a Helyzetet - áradt a stressztől a tesztoszeron a levegőben, szinte érezni lehetett. Furcsa módon élveztem a helyzetet. Nem csak az esett jól, hogy ennél az asztalnál bizony én vagyok az egyedüli nő, hanem az is, hogy szakmai véleményt tudtam adni a kialakultakról, részt vettem a döntéshozatalban, és egyáltalán. Fél voltam, és ez nem is kis dolog. Tulajdonképpen.
("- Te mindig, mindenben ilyen határozott vagy?"
A kérdéstől lepergett előttem az utóbbi évek minden meghozott jó és rossz döntése. Megszoktam, hogy dönteni kell, a felelősség súlyával. Ott, akkor pedig meghoztam egy döntést. Könnyített pálya volt, menekülési útvonalakkal, messzemenőkig testre szabva. Úgy gondoltam, hogy ennyi előnyt adhatok a flipperen.
- Igen - volt a határozott válasz.
Hallatszott a döbbenet csendje a vonal túlsó végéről.)
Flipper Öcsi: Gina
...
"Inspirálsz, és ez jó" - mondta egyszer, és igen. Az inspirációnál jobb dolog nincs.
...
Emlékszem, rá alig két napra leültem Kék Hemüvel tárgyalni - ő ugyan nem mondta, de láttam a csodálkozó tekintetén: feltöltődve keltünk fel mindketten attól az asztaltól, és nekem akkor is az "inspiráció" szó jutott az eszembe.
Ma helyzet van, és ettől inspirált lettem.
Azt hiszem, végigmelózom az éjszakát. Van mit behozni.
Hajráf.
Utóirat:
Reggel eszméltem rá, hogy "adrenalin" helyett "tesztoszteron"-t írtam a tegnap esti szösszenetben. Ezt tekinthetjük freudi elszólásnak is, és én gondolkodtam rajta, hogy mit csináljak vele, javítsam ki stikában, - de aztán rájöttem, hogy nem, igenis férfias dolog volt ez a "márpedig addig innen senki sehová, míg a felmerült vészhelyzetet meg nem oldjuk" típusú hozzáállás.
Ráadásul a Faktorban is Helyzet van - és most valahogy jól esett, hogy szükség van a tudásomra.
Ültünk ott az asztal körül, szemlélve a Helyzetet - áradt a stressztől a tesztoszeron a levegőben, szinte érezni lehetett. Furcsa módon élveztem a helyzetet. Nem csak az esett jól, hogy ennél az asztalnál bizony én vagyok az egyedüli nő, hanem az is, hogy szakmai véleményt tudtam adni a kialakultakról, részt vettem a döntéshozatalban, és egyáltalán. Fél voltam, és ez nem is kis dolog. Tulajdonképpen.
("- Te mindig, mindenben ilyen határozott vagy?"
A kérdéstől lepergett előttem az utóbbi évek minden meghozott jó és rossz döntése. Megszoktam, hogy dönteni kell, a felelősség súlyával. Ott, akkor pedig meghoztam egy döntést. Könnyített pálya volt, menekülési útvonalakkal, messzemenőkig testre szabva. Úgy gondoltam, hogy ennyi előnyt adhatok a flipperen.
- Igen - volt a határozott válasz.
Hallatszott a döbbenet csendje a vonal túlsó végéről.)
Flipper Öcsi: Gina
...
"Inspirálsz, és ez jó" - mondta egyszer, és igen. Az inspirációnál jobb dolog nincs.
...
Emlékszem, rá alig két napra leültem Kék Hemüvel tárgyalni - ő ugyan nem mondta, de láttam a csodálkozó tekintetén: feltöltődve keltünk fel mindketten attól az asztaltól, és nekem akkor is az "inspiráció" szó jutott az eszembe.
Ma helyzet van, és ettől inspirált lettem.
Azt hiszem, végigmelózom az éjszakát. Van mit behozni.
Hajráf.
Utóirat:
Reggel eszméltem rá, hogy "adrenalin" helyett "tesztoszteron"-t írtam a tegnap esti szösszenetben. Ezt tekinthetjük freudi elszólásnak is, és én gondolkodtam rajta, hogy mit csináljak vele, javítsam ki stikában, - de aztán rájöttem, hogy nem, igenis férfias dolog volt ez a "márpedig addig innen senki sehová, míg a felmerült vészhelyzetet meg nem oldjuk" típusú hozzáállás.
2017. június 12., hétfő
Istennők
- Mi ez a maskara rajtad? - förmedt Diana Perszephonéra, aki a szokásos, vastag táblájú, rusztikus faasztalnál lógatta az orrát.
- Az ünneplő ruhám! Látod, milyen szép? - állt fel egy pillanatra. Elkínzott arcán csepp mosoly suhant át, ahogyan megpördült nővérkéje előtt. Tulajdonképpen bájos jelenség volt a fodros, bordó selyemben, barna loknijai egyenletlen csigavonalakban omlottak le a háta közepéig, bordó rózsát tűzött beléjük.
- Hát ez borzalmas. Mi az Istennek ez a hacuka rád? - kérdezte Diana, aki most is, mint mindig, hamvaskék vadászruhájában, karcsún, hidegen és kérlelhetetlenül feszített az asztal mellett. Gerincében megfeszültek az izmok, hogy szinte fájt, száját keskenyre zárta.
Perszephoné zokogva roskadt le az asztal mellé.
- Tetszeni akartam... nehehekihi... - bömbölte a szemeit dörzsölve. Pillanatok alatt elmosódott fekete foltok lettek a szeme körül, úgy nézett ki, mint akit frissen összevertek.
- Gratulálok. Egy újabb sikertörténet, ha jól látom.
Erre már válasz sem érkezett, csak hangos zokogás. Perszephoné könnyeiből kis tócsa kezdett asztal alatt összegyűlni, halvány derengés játszott a gyémánt cseppeken.
- Lányok, lányok, már megint mi folyik itt? - lépett a szobába Athéné.
- Elszúrta. Ez a hülye már megint elszúrta. - felelte Diana rosszul álcázott elkeseredéssel. Teste feszesebb volt, mint az íj, látszott, hogy minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy ne pattanjon el.
- Én.. én.. csak a legjobbat szerettem volna adni neki magamból... csak a legjobbat... - zokogott fel Perszephoné.
- A legjobbat. Mintha lenne benned bármi is, ami jó - utálkozott Diana. Erre már válasz sem érkezett, Perszephoné kis testét görcsösen rázta a zokogás.
- Bőg. Már megint csak bőg. Örökké bőg, mintha ez bárkit is érdekelne, mintha ezzel bármit el lehetne érni. Szánalmas némber. - mondta Diana, aztán, némi tűnődés után hozzátette:
- De legalább már nem azért az emberért csinálja.
Aztán hirtelen el is hallgatott, mint aki megbánta, hogy túl sokat mondott. Karját összefonta a mellkasán, és kitartóan bámult a földön egy pontot.
- Sajnálod, hogy így alakultak a dolgok? - kérdezte Athéné.
Diana szeme előtt kissé összefolyt a padló mintája, tudatáig alig jutott el a húga erősödő bömbölése. Szinte alig hallhatóan préselte ki magából:
- Igen. Rettenetesen.
- Neked való volt?
- Igen. Nekem is, neki is - mutatott a sarokba - és - sanda pillantást vetett a nővérére - Neked is.
Pillanatnyi csönd ülte meg a szobát.
- Igen - sóhajtotta Athéné. - Igen, de ő nem így gondolta. - Nagyon fáj, ugye? Elvesztetted azt, akit Társadul tudtál volna fogadni, igaz? - nézett Dianára.
- Igen! Igen, igen, igen! A fenébe is! Csinálj már valamit! - robbant ki Dianából váratlanul. - Nem hagyhatod, nem mehet így el, Te is tudod, én is tudom, még ő is tudja (már megint az a lekicsinylő kézmozdulat Perszephoné felé), hogy velünk nagyon boldog lehetett volna. Hogy ő nekünk való, a legapróbb porcikájáig, az összes kósza, borgőzös, bolond gondolatával együtt. Ne engedd el! Te olyan okos vagy, találj ki valamit!!...
- Nem tehetek semmit - mondta Athéné szomorúan.
- Dehogynem!...
- Tudom, mire gondolsz - mosolyodott el halványan Athéné.
- Tudom, mire gondolsz, de az fekete mágia. Az pedig mindig visszaüt. Mi nem élünk ilyesmivel. Tiszteljük a szabad akaratot.
- Akkor is, ha az ellenfél nem tiszteli?
- Igen, akkor is. Ennyivel vagyunk különbek nála. Mi nem telefonálgatunk, ellenőrzünk, korlátozunk; sem szóval, sem cselekedettel. ...erről eszembe jutott valami - vette elő kristálygömbjét.
- Gyertek csak közelebb, nézzétek! - rázta meg a gömböt. A gömbbe zárt hópihék fehér kavargásba kezdtek, majd a kavargás kellős közepén megjelent egy fénycsík, szétáradt a szobában.
A lányok megbűvölve nézték a kibontakozó képet.
...
A szegényes fürdőszobában egy magas, testes férfialak térdelt egy irdatlanul retkes wc csésze előtt, és vörös fejjel, szorgalmasan sikálta azt.
Az istennők mosolyogva nézték.
...
Akkoriban jól ment nekünk. Akkor is, mint mostanság, hülyére dolgoztam magam, és éppen kezdett meglátszani az eredménye. De, miként most is, végtelenül fáradt voltam, a két munkahely, három gyerek mókuskerékben. Nagy Fal pedig nem segített semmit, - mint általában a férfiak.
Egy este elfogyott a türelmem, és szokásomtól eltérően morogni kezdtem, hogy igazán csinálhatna valamit. Közölte, hogy ő ugyan nem - viszont rövid úton, pár nap leforgása alatt, szerzett egy takarítónőt.
Szegény, igazán helyes kis nő volt, korunkbeli, egy fiúgyermeket nevelt egyedül. Hetente kétszer jött, vagy háromszor, már nem is tudom - mindenesetre tudom, hogy harmincezret fizettem neki akkor, ami nem volt annyira kevés pénz - de a feladat, az öt rendetlen után való rámolás sem volt egyszerű.
Egy idő után azonban nem voltam elégedett. A csúcsok csúcsa az volt, mikor egyszer ugyanolyan retkesen találtam a wc-t, mint ahogyan azt Nagy Fal reggel, jó szokása szerint, otthagyta.
Akkor odahívtam az én drágaságomat, és elmondtam, hogy nagyon elégedetlen vagyok Erikával, mert egyre rosszabb munkát végez - és feltártam előtte a Jelenséget.
Nagy Fal akkor, tőle szokatlan módon, elvörösödött, és térdre, imához ereszkedett a wc csésze mellé, kezében tisztítószerekkel.
16 évig éltünk együtt, de ilyen azelőtt se, az után se fordult elő, és én csak álltam csodálkozva, bámultam a jelenetet, mint borjú az új kaput - de még akkor sem jutott eszembe, hogy felfedezzek bármiféle összefüggést a nyilvánvaló dolgok között.
De, ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon érdekelt volna akkor se, ha tudom - legfeljebb csak az, hogy ne kelljen már annyi sz@rt pucolnom.
A lányom mesélte később, hogy az apja telefonjába "Erikaszex" néven volt elmentve a telefonszáma, és emlékszem arra a beszélgetésre is, mikor Nagy Fal engem hívott fel és megrendülten mesélte, hogy Erika elbúcsúzott ettől az árnyékvilágtól. Én pedig őszintén sajnáltam, hiszen egy helyes fiatal nő adta fel a harcot.
Egy pillanatig sem gondolom, hogy bármit elvett volna tőlem, ami engem illetett volna.
Legfeljebb harmincezer forintot a koszos wc csészéért. De volt neki hová költenie, én pedig világéletemben nagylelkű ember voltam. Vagy hülye, ez nézőpont kérdése.
Az a bizonyos wc pucolás többé nem is volt téma köztünk. Utólag is csak annyit nehezményezek, hogy ha ő így, akkor hogyan vehette a bátorságot arra, hogy engem meghurcoljon, fölöttem ítélkezzék.
Ez a nagy rejtély ebben az egészben, semmi más.
...
Barátosném a múltkor hosszan ecsetelte, hogy az "ellenfél" azért telefonál, ellenőriz és számon kér, mert "akit egyszer átvertek, kihasználtak, az már gyanakszik, és ez teljesen érthető"; és én nem tudtam értelmezni ezt a mondatot. Mit jelent két ember között, hogy "átverték, kihasználták"? Sosem gondoltam senkiről, hogy a tulajdonom. Sőt, azt sem gondolom, hogy valaha, bárki, bármi olyat el tudna venni tőlem, ami engem illet. Ha voltak Nagy Falnak szabad vegyértékei, az nyilván azért volt, mert nem volt meg kettőnk között az a fajta összhang, aminek meg kellett volna lennie. Nem gondolnám, hogy ebben bármelyikünk is különösebben hibás lenne, vagy lehet, hogy inkább valamennyire mindketten - de semmiképpen sem olyasmi ez, ami miatt bárkire is sarat kellene dobálni.
...
Athéné tett egy apró mozdulatot a kezével, és a fények kihunytak.
- Tudjátok már, mit jelent a szabad akarat? - kérdezte istennő társaitól.
Mikor azok szótlanul bólintottak, ő zsebre vágta a gömböt, bólintott nővérkéi felé, és csendesen kisétált az ajtón.
A két lány leforrázva nézett össze.
- Az ünneplő ruhám! Látod, milyen szép? - állt fel egy pillanatra. Elkínzott arcán csepp mosoly suhant át, ahogyan megpördült nővérkéje előtt. Tulajdonképpen bájos jelenség volt a fodros, bordó selyemben, barna loknijai egyenletlen csigavonalakban omlottak le a háta közepéig, bordó rózsát tűzött beléjük.
- Hát ez borzalmas. Mi az Istennek ez a hacuka rád? - kérdezte Diana, aki most is, mint mindig, hamvaskék vadászruhájában, karcsún, hidegen és kérlelhetetlenül feszített az asztal mellett. Gerincében megfeszültek az izmok, hogy szinte fájt, száját keskenyre zárta.
Perszephoné zokogva roskadt le az asztal mellé.
- Tetszeni akartam... nehehekihi... - bömbölte a szemeit dörzsölve. Pillanatok alatt elmosódott fekete foltok lettek a szeme körül, úgy nézett ki, mint akit frissen összevertek.
- Gratulálok. Egy újabb sikertörténet, ha jól látom.
Erre már válasz sem érkezett, csak hangos zokogás. Perszephoné könnyeiből kis tócsa kezdett asztal alatt összegyűlni, halvány derengés játszott a gyémánt cseppeken.
- Lányok, lányok, már megint mi folyik itt? - lépett a szobába Athéné.
- Elszúrta. Ez a hülye már megint elszúrta. - felelte Diana rosszul álcázott elkeseredéssel. Teste feszesebb volt, mint az íj, látszott, hogy minden energiájára szüksége van ahhoz, hogy ne pattanjon el.
- Én.. én.. csak a legjobbat szerettem volna adni neki magamból... csak a legjobbat... - zokogott fel Perszephoné.
- A legjobbat. Mintha lenne benned bármi is, ami jó - utálkozott Diana. Erre már válasz sem érkezett, Perszephoné kis testét görcsösen rázta a zokogás.
- Bőg. Már megint csak bőg. Örökké bőg, mintha ez bárkit is érdekelne, mintha ezzel bármit el lehetne érni. Szánalmas némber. - mondta Diana, aztán, némi tűnődés után hozzátette:
- De legalább már nem azért az emberért csinálja.
Aztán hirtelen el is hallgatott, mint aki megbánta, hogy túl sokat mondott. Karját összefonta a mellkasán, és kitartóan bámult a földön egy pontot.
- Sajnálod, hogy így alakultak a dolgok? - kérdezte Athéné.
Diana szeme előtt kissé összefolyt a padló mintája, tudatáig alig jutott el a húga erősödő bömbölése. Szinte alig hallhatóan préselte ki magából:
- Igen. Rettenetesen.
- Neked való volt?
- Igen. Nekem is, neki is - mutatott a sarokba - és - sanda pillantást vetett a nővérére - Neked is.
Pillanatnyi csönd ülte meg a szobát.
- Igen - sóhajtotta Athéné. - Igen, de ő nem így gondolta. - Nagyon fáj, ugye? Elvesztetted azt, akit Társadul tudtál volna fogadni, igaz? - nézett Dianára.
- Igen! Igen, igen, igen! A fenébe is! Csinálj már valamit! - robbant ki Dianából váratlanul. - Nem hagyhatod, nem mehet így el, Te is tudod, én is tudom, még ő is tudja (már megint az a lekicsinylő kézmozdulat Perszephoné felé), hogy velünk nagyon boldog lehetett volna. Hogy ő nekünk való, a legapróbb porcikájáig, az összes kósza, borgőzös, bolond gondolatával együtt. Ne engedd el! Te olyan okos vagy, találj ki valamit!!...
- Nem tehetek semmit - mondta Athéné szomorúan.
- Dehogynem!...
- Tudom, mire gondolsz - mosolyodott el halványan Athéné.
- Tudom, mire gondolsz, de az fekete mágia. Az pedig mindig visszaüt. Mi nem élünk ilyesmivel. Tiszteljük a szabad akaratot.
- Akkor is, ha az ellenfél nem tiszteli?
- Igen, akkor is. Ennyivel vagyunk különbek nála. Mi nem telefonálgatunk, ellenőrzünk, korlátozunk; sem szóval, sem cselekedettel. ...erről eszembe jutott valami - vette elő kristálygömbjét.
- Gyertek csak közelebb, nézzétek! - rázta meg a gömböt. A gömbbe zárt hópihék fehér kavargásba kezdtek, majd a kavargás kellős közepén megjelent egy fénycsík, szétáradt a szobában.
A lányok megbűvölve nézték a kibontakozó képet.
...
A szegényes fürdőszobában egy magas, testes férfialak térdelt egy irdatlanul retkes wc csésze előtt, és vörös fejjel, szorgalmasan sikálta azt.
Az istennők mosolyogva nézték.
...
Akkoriban jól ment nekünk. Akkor is, mint mostanság, hülyére dolgoztam magam, és éppen kezdett meglátszani az eredménye. De, miként most is, végtelenül fáradt voltam, a két munkahely, három gyerek mókuskerékben. Nagy Fal pedig nem segített semmit, - mint általában a férfiak.
Egy este elfogyott a türelmem, és szokásomtól eltérően morogni kezdtem, hogy igazán csinálhatna valamit. Közölte, hogy ő ugyan nem - viszont rövid úton, pár nap leforgása alatt, szerzett egy takarítónőt.
Szegény, igazán helyes kis nő volt, korunkbeli, egy fiúgyermeket nevelt egyedül. Hetente kétszer jött, vagy háromszor, már nem is tudom - mindenesetre tudom, hogy harmincezret fizettem neki akkor, ami nem volt annyira kevés pénz - de a feladat, az öt rendetlen után való rámolás sem volt egyszerű.
Egy idő után azonban nem voltam elégedett. A csúcsok csúcsa az volt, mikor egyszer ugyanolyan retkesen találtam a wc-t, mint ahogyan azt Nagy Fal reggel, jó szokása szerint, otthagyta.
Akkor odahívtam az én drágaságomat, és elmondtam, hogy nagyon elégedetlen vagyok Erikával, mert egyre rosszabb munkát végez - és feltártam előtte a Jelenséget.
Nagy Fal akkor, tőle szokatlan módon, elvörösödött, és térdre, imához ereszkedett a wc csésze mellé, kezében tisztítószerekkel.
16 évig éltünk együtt, de ilyen azelőtt se, az után se fordult elő, és én csak álltam csodálkozva, bámultam a jelenetet, mint borjú az új kaput - de még akkor sem jutott eszembe, hogy felfedezzek bármiféle összefüggést a nyilvánvaló dolgok között.
De, ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon érdekelt volna akkor se, ha tudom - legfeljebb csak az, hogy ne kelljen már annyi sz@rt pucolnom.
A lányom mesélte később, hogy az apja telefonjába "Erikaszex" néven volt elmentve a telefonszáma, és emlékszem arra a beszélgetésre is, mikor Nagy Fal engem hívott fel és megrendülten mesélte, hogy Erika elbúcsúzott ettől az árnyékvilágtól. Én pedig őszintén sajnáltam, hiszen egy helyes fiatal nő adta fel a harcot.
Egy pillanatig sem gondolom, hogy bármit elvett volna tőlem, ami engem illetett volna.
Legfeljebb harmincezer forintot a koszos wc csészéért. De volt neki hová költenie, én pedig világéletemben nagylelkű ember voltam. Vagy hülye, ez nézőpont kérdése.
Az a bizonyos wc pucolás többé nem is volt téma köztünk. Utólag is csak annyit nehezményezek, hogy ha ő így, akkor hogyan vehette a bátorságot arra, hogy engem meghurcoljon, fölöttem ítélkezzék.
Ez a nagy rejtély ebben az egészben, semmi más.
...
Barátosném a múltkor hosszan ecsetelte, hogy az "ellenfél" azért telefonál, ellenőriz és számon kér, mert "akit egyszer átvertek, kihasználtak, az már gyanakszik, és ez teljesen érthető"; és én nem tudtam értelmezni ezt a mondatot. Mit jelent két ember között, hogy "átverték, kihasználták"? Sosem gondoltam senkiről, hogy a tulajdonom. Sőt, azt sem gondolom, hogy valaha, bárki, bármi olyat el tudna venni tőlem, ami engem illet. Ha voltak Nagy Falnak szabad vegyértékei, az nyilván azért volt, mert nem volt meg kettőnk között az a fajta összhang, aminek meg kellett volna lennie. Nem gondolnám, hogy ebben bármelyikünk is különösebben hibás lenne, vagy lehet, hogy inkább valamennyire mindketten - de semmiképpen sem olyasmi ez, ami miatt bárkire is sarat kellene dobálni.
...
Athéné tett egy apró mozdulatot a kezével, és a fények kihunytak.
- Tudjátok már, mit jelent a szabad akarat? - kérdezte istennő társaitól.
Mikor azok szótlanul bólintottak, ő zsebre vágta a gömböt, bólintott nővérkéi felé, és csendesen kisétált az ajtón.
A két lány leforrázva nézett össze.
2017. június 11., vasárnap
Mélypont
..újabban egyre több ilyen van az életemben.
Tulajdonképpen eltelt úgy a hétvége, hogy semmi mást nem csináltam, csak néztem magam elé, a monitorra, a semmibe.. A tennivalók bércekké magasodtak körülöttem, és nekem úgy kellett magamat még arra is megerőszakolni, hogy kivonszoljam habtestemet a napra (olvastam a Hamvas Béla oldalon valami szösszenetet arról, hogy a szépséget a napvilágra kell hozni, de aztán a vége felé kiderült, hogy a napvilág lényegében a szerető férfi tekintete, mely előtt meztelenül kell tartózkodni legalább napi 10 percet; és igen, van ebben némi igazság, halványan rémlik még életem egyetlen kapcsolata, amelyikben erre volt mód és lehetőség, és tényleg adott egy más dimenziót az egésznek - de jelenleg a szeretett férfi szeme egy másik nőn sétál, Csaba meg, ha valaha le is vetkőztem nála, vagy a nátha veszélyeire hívta fel a figyelmet, vagy a térbeli kiterjedésemet kritizálta.)
Szóval a Nap sugárzása ezeken a közérzeti problémákon csak igen áttételesen segített. A tegnapi ötven hossz és az azt követő relatív jókedv mára messze távozott, és a sötét depressziónak valamint egy masszív izomláznak adta át a helyét a gerincem melletti izmokban. Hiába, iszonyatos mértékben legyengültem az íróasztal mellett töltött végtelen órák alatt, azelőtt ötven hossz meg se kottyant.
A Nap ettől függetlenül tette a dolgát, és legalább már elkezdődött valamiféle nyári szín kialakulása, melyet tárgyilagosan konstatáltam, arra gondolva, hogy a korábbi években a nyári színt a kertápolás közben, leginkább a hátamon, hajladozás közben sikerült először elérnem, most meg tehetetlenül fekszem, mint bálna a parton, körülöttem rendetlenség és pusztulás. "Szélviharban papír tízes" - hallottam Morgó hangját, és igen, érzem, hogy kívül-belül kavarog minden, és olyan közel vagyok a feladás állapotához, mint már nagyon régen nem.
A tegnap esti, barátosnénkkal folytatott beszélgetés is annyira le tudott vinni az életről ismét a maga végtelen egyszerűségével, hogy ordítva tudtam volna a fejemet a falba verni, csak hogy már elájuljak végre és ne kelljen tovább gondolkozni, de nem, ehelyett végighallgattam a jövő hét péntekre meghívottak listáját, melyről az az egy név, ami a legfontosabb lett volna, naná, hogy hiányzott; mosolyogva biztosítottam őt a részvételünkről és megköszöntem a szervezést; aztán meghallgattam valami új fiúról pár felvezető mondatot, közben arra gondoltam, hogy barátosnénk is végtelenül ostoba, hogyha azt gondolja, hogy a "szeressenek" és a "szeresselek" nekem egyre megy.
Tájékoztatok mindenkit, hogy nem, nem "valakire" vágyom, hanem Rá.
Tulajdonképp megalázó is annak a feltételezése, hogy én csak arra vágyom, hogy jöjjön "valaki"; hetente több lelkes jelentkező akad a mai napig is, és ezeket mindig hárítom - ha én olyan lennék, hogy mindegy, csak "valaki" legyen, körülbelül három perc alatt sikerülne megszerveznem, hogy legyen is "valaki". Némelyik "valaki"-t igazság szerint alig lehet levakarni.
De nekem az az ember kell, akitől remegni kezdenek a lábaim, ha csak ránézek.
Az új fiú egyébként "független, nem úgy mint ...i", mert vagy négy-öt éve meghalt a felesége és egyedül neveli a kislányát, és én mondtam a számba adott szót, hogy "szegény"; és ahogy ezt kimondtam, felrémlett nekem Teca, aki öt évig figyelt a hálószobában, és arra gondoltam, hogy engem ilyenbe még egyszer akkor se lehetne belehúzni, ha nem lennék amúgy is, "egészen véletlenül" a másik barátjába a hülyeség határán messze túlmenően beleesve. Arra is gondoltam, hogy egy élő nővel fel lehet venni a versenyt, sőt, legrosszabb esetben még meg is lehet tépni, legfeljebb elvisznek (nyilván nem tennék ilyet, de igen, egy élő ellen lehet küzdeni), de egy halottal mit lehet csinálni? Portalanítjuk a képét szombat délutánonként, és meghallgatjuk ötvenhétezernyolcszázhuszonharmadszor is, hogy mennyire nagyszerű ember volt és mennyivel jobban szerették, mint minket valaha is fognak? De minek? Hogy jobban szenvedjünk? Nem elég sz@r az élet enélkül is?
Aztán arra is gondoltam, hogy látatlanba kimondtam a szót: "szegény", és hogy olyan emberrel eleve nem szabad randizni, akit sajnál az ember. Ezt is megtanította nekem az a démon. Nem szabad, mert fölösleges, és a Természet rendje ellen való kötődések keletkeznek így.
Randizni azzal kell, akinek a puszta látványától remegni kezdenek az ember lányának a lábai, mert az az Élet Törvénye.
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ...i-t nem kell sajnálni - ő akár marad a párjával, akár elválnak idővel, ő az az ember, aki megéri a pénzét, és milyen jó, hogy ilyen.
Barátosném alighanem ezt sem értené meg, mint oly sok mindent - bár abban, hogy ..i nem fog akarni, merni változtatni, abban valószínűleg igaza van, legalábbis jelenleg. Igen, sajnos ez az én keserves kudarcom is.
Balázs Fecó: Kevés voltam neked
Megkíséreltem megvakarni azt a bizonyos kristálygömböt, és furcsa dolgot láttam meg benne.
Valami olyasmit, hogy annak a kapcsolatnak, tőlem függetlenül, de meg van szabva az ideje.
Nagyon hideg és tárgyilagos információ volt ez "odaátról", ráadásul úgy ért, mintha rám, az én sorsomra ez már semmilyen hatással nem lenne akkor már. Nagyjából még az időtartamot is közölték velem, és a nyomán nem éreztem mást, csak hideg közönyt. Hát nem furcsa? Örülnöm kellett volna, és mégsem. Közönyös, tárgyilagos információként csapódott be a tudatomba.
Ez az új tudás teljesen összezavart, hiszen jelenleg meghalnék egyetlen, ...i karjaiban eltöltött éjszakáért.
- Eléggé leadtad - közölte velem Csaba, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mostanában ébredt rá, hogy ennek az egésznek tényleg vége.
Én megkérdeztem tőle, hogy miért rosszabb egyetlen boldog éjszaka sok évnyi kínlódásnál, de erre sem jött értelmezhető válasz, mint ahogyan a többi felvetésemre sem válaszolt szokás szerint. Az a "módszere", hogy amikor olyasmit beszélek, ami szerinte hülyeség (azaz kívül esik az ő értelmezési tartományán), akkor egyszerűen úgy tesz, mintha nem is hallotta volna.
Ez a létező legrosszabb, a másik teljes semmibe vétele.
Hányszor átéltem én ezt...
De hagyjuk is.
Mindenesetre mostanában önkritika helyett az alternatív valóságok megképzésénél tart; minden vagyok, csak jó nem - de ezeket megpróbálom úrinőként tolerálni; mind azt, hogy én megcsaltam (bár megtörtént volna...), mind azt, hogy ..i miatt hagytam el (májusban volt a buli, és én áprilisban közöltem Csabával, hogy vége, az áprilisi viselkedése miatt), már azt is a szememre olvasta, hogy Kispest milyen messze volt Törökbálinthoz képest - és ezt pont ő mondja, akihez eleinte hetente háromszor rohangáltam, de még a legutóbbi időkben is meglátogattam hetente legalább egyszer, talán már nem szerelemből, de szeretetből mindenképpen, bezzeg ő hat év alatt talán négyszer töltött nálam egy-egy fél órát.
Mikor megemlítettem neki, hogy áprilisban alulmúlta önmagát, boldogan mosolygott, mint aki valami nemes cselekedetet hajtott végre (sikerült engem kikészítenie, nagyon nemes dolog, valóban), és ettől felrémlett nekem a konyhai fali naptár, ami még mindig azt a sok évvel ezelőtti áprilisi napot mutatja, mikor Teca távozott az élők sorából, hogy átadja a helyét annak a megfoghatatlan rettenetnek, ami ellen sok éves eredménytelen küzdelmemet folytattam.
Elnéztem ezt a mosolyt, és megértettem, hogy nekem itt tényleg nincs keresni valóm. Ez az ember nem akar meggyógyulni. Ez az ember tetszelegni akar a saját fájdalmában, és magasról lesz@rja, hogy nekem ezzel a viselkedésével mennyi kínt okozott az elmúlt évek alatt. El se jut hozzá a tudat, hogy esetleg nekem is vannak érzéseim. Egy érzelmi sivatag, semmi más.
Meglepett, hogy Villányban, azon az estén, mikor hiába vártam ..i megérkezését, és bánatomban közeli ismeretséget kötöttem a mágnásfröccsel (nagyon rossz emlékű ismeretség ez, higgyétek el) még a ..i miatt érzett bánatot is túlszárnyalta az a fájdalom, amit Csaba betegsége és szeretettelensége miatt zokogtam ki magamból. Azt hiszem, hogy messze túl vagyok a tolerancia szintemen, minden határon, amin túl lehetett kerülni. Hiszen már fizikai tüneteim voltak emiatt az egész miatt, és fel sem fogta.
Most már nem is kell.
Kisírtam magamat, és legalább ebből a lidércnyomásból felébredtem.
De a másikból nem.
Szerintem mostanában nem is fogok.
Tulajdonképpen eltelt úgy a hétvége, hogy semmi mást nem csináltam, csak néztem magam elé, a monitorra, a semmibe.. A tennivalók bércekké magasodtak körülöttem, és nekem úgy kellett magamat még arra is megerőszakolni, hogy kivonszoljam habtestemet a napra (olvastam a Hamvas Béla oldalon valami szösszenetet arról, hogy a szépséget a napvilágra kell hozni, de aztán a vége felé kiderült, hogy a napvilág lényegében a szerető férfi tekintete, mely előtt meztelenül kell tartózkodni legalább napi 10 percet; és igen, van ebben némi igazság, halványan rémlik még életem egyetlen kapcsolata, amelyikben erre volt mód és lehetőség, és tényleg adott egy más dimenziót az egésznek - de jelenleg a szeretett férfi szeme egy másik nőn sétál, Csaba meg, ha valaha le is vetkőztem nála, vagy a nátha veszélyeire hívta fel a figyelmet, vagy a térbeli kiterjedésemet kritizálta.)
Szóval a Nap sugárzása ezeken a közérzeti problémákon csak igen áttételesen segített. A tegnapi ötven hossz és az azt követő relatív jókedv mára messze távozott, és a sötét depressziónak valamint egy masszív izomláznak adta át a helyét a gerincem melletti izmokban. Hiába, iszonyatos mértékben legyengültem az íróasztal mellett töltött végtelen órák alatt, azelőtt ötven hossz meg se kottyant.
A Nap ettől függetlenül tette a dolgát, és legalább már elkezdődött valamiféle nyári szín kialakulása, melyet tárgyilagosan konstatáltam, arra gondolva, hogy a korábbi években a nyári színt a kertápolás közben, leginkább a hátamon, hajladozás közben sikerült először elérnem, most meg tehetetlenül fekszem, mint bálna a parton, körülöttem rendetlenség és pusztulás. "Szélviharban papír tízes" - hallottam Morgó hangját, és igen, érzem, hogy kívül-belül kavarog minden, és olyan közel vagyok a feladás állapotához, mint már nagyon régen nem.
A tegnap esti, barátosnénkkal folytatott beszélgetés is annyira le tudott vinni az életről ismét a maga végtelen egyszerűségével, hogy ordítva tudtam volna a fejemet a falba verni, csak hogy már elájuljak végre és ne kelljen tovább gondolkozni, de nem, ehelyett végighallgattam a jövő hét péntekre meghívottak listáját, melyről az az egy név, ami a legfontosabb lett volna, naná, hogy hiányzott; mosolyogva biztosítottam őt a részvételünkről és megköszöntem a szervezést; aztán meghallgattam valami új fiúról pár felvezető mondatot, közben arra gondoltam, hogy barátosnénk is végtelenül ostoba, hogyha azt gondolja, hogy a "szeressenek" és a "szeresselek" nekem egyre megy.
Tájékoztatok mindenkit, hogy nem, nem "valakire" vágyom, hanem Rá.
Tulajdonképp megalázó is annak a feltételezése, hogy én csak arra vágyom, hogy jöjjön "valaki"; hetente több lelkes jelentkező akad a mai napig is, és ezeket mindig hárítom - ha én olyan lennék, hogy mindegy, csak "valaki" legyen, körülbelül három perc alatt sikerülne megszerveznem, hogy legyen is "valaki". Némelyik "valaki"-t igazság szerint alig lehet levakarni.
De nekem az az ember kell, akitől remegni kezdenek a lábaim, ha csak ránézek.
Az új fiú egyébként "független, nem úgy mint ...i", mert vagy négy-öt éve meghalt a felesége és egyedül neveli a kislányát, és én mondtam a számba adott szót, hogy "szegény"; és ahogy ezt kimondtam, felrémlett nekem Teca, aki öt évig figyelt a hálószobában, és arra gondoltam, hogy engem ilyenbe még egyszer akkor se lehetne belehúzni, ha nem lennék amúgy is, "egészen véletlenül" a másik barátjába a hülyeség határán messze túlmenően beleesve. Arra is gondoltam, hogy egy élő nővel fel lehet venni a versenyt, sőt, legrosszabb esetben még meg is lehet tépni, legfeljebb elvisznek (nyilván nem tennék ilyet, de igen, egy élő ellen lehet küzdeni), de egy halottal mit lehet csinálni? Portalanítjuk a képét szombat délutánonként, és meghallgatjuk ötvenhétezernyolcszázhuszonharmadszor is, hogy mennyire nagyszerű ember volt és mennyivel jobban szerették, mint minket valaha is fognak? De minek? Hogy jobban szenvedjünk? Nem elég sz@r az élet enélkül is?
Aztán arra is gondoltam, hogy látatlanba kimondtam a szót: "szegény", és hogy olyan emberrel eleve nem szabad randizni, akit sajnál az ember. Ezt is megtanította nekem az a démon. Nem szabad, mert fölösleges, és a Természet rendje ellen való kötődések keletkeznek így.
Randizni azzal kell, akinek a puszta látványától remegni kezdenek az ember lányának a lábai, mert az az Élet Törvénye.
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy ...i-t nem kell sajnálni - ő akár marad a párjával, akár elválnak idővel, ő az az ember, aki megéri a pénzét, és milyen jó, hogy ilyen.
Barátosném alighanem ezt sem értené meg, mint oly sok mindent - bár abban, hogy ..i nem fog akarni, merni változtatni, abban valószínűleg igaza van, legalábbis jelenleg. Igen, sajnos ez az én keserves kudarcom is.
Balázs Fecó: Kevés voltam neked
Megkíséreltem megvakarni azt a bizonyos kristálygömböt, és furcsa dolgot láttam meg benne.
Valami olyasmit, hogy annak a kapcsolatnak, tőlem függetlenül, de meg van szabva az ideje.
Nagyon hideg és tárgyilagos információ volt ez "odaátról", ráadásul úgy ért, mintha rám, az én sorsomra ez már semmilyen hatással nem lenne akkor már. Nagyjából még az időtartamot is közölték velem, és a nyomán nem éreztem mást, csak hideg közönyt. Hát nem furcsa? Örülnöm kellett volna, és mégsem. Közönyös, tárgyilagos információként csapódott be a tudatomba.
Ez az új tudás teljesen összezavart, hiszen jelenleg meghalnék egyetlen, ...i karjaiban eltöltött éjszakáért.
- Eléggé leadtad - közölte velem Csaba, aki valamilyen ismeretlen okból kifolyólag mostanában ébredt rá, hogy ennek az egésznek tényleg vége.
Én megkérdeztem tőle, hogy miért rosszabb egyetlen boldog éjszaka sok évnyi kínlódásnál, de erre sem jött értelmezhető válasz, mint ahogyan a többi felvetésemre sem válaszolt szokás szerint. Az a "módszere", hogy amikor olyasmit beszélek, ami szerinte hülyeség (azaz kívül esik az ő értelmezési tartományán), akkor egyszerűen úgy tesz, mintha nem is hallotta volna.
Ez a létező legrosszabb, a másik teljes semmibe vétele.
Hányszor átéltem én ezt...
De hagyjuk is.
Mindenesetre mostanában önkritika helyett az alternatív valóságok megképzésénél tart; minden vagyok, csak jó nem - de ezeket megpróbálom úrinőként tolerálni; mind azt, hogy én megcsaltam (bár megtörtént volna...), mind azt, hogy ..i miatt hagytam el (májusban volt a buli, és én áprilisban közöltem Csabával, hogy vége, az áprilisi viselkedése miatt), már azt is a szememre olvasta, hogy Kispest milyen messze volt Törökbálinthoz képest - és ezt pont ő mondja, akihez eleinte hetente háromszor rohangáltam, de még a legutóbbi időkben is meglátogattam hetente legalább egyszer, talán már nem szerelemből, de szeretetből mindenképpen, bezzeg ő hat év alatt talán négyszer töltött nálam egy-egy fél órát.
Mikor megemlítettem neki, hogy áprilisban alulmúlta önmagát, boldogan mosolygott, mint aki valami nemes cselekedetet hajtott végre (sikerült engem kikészítenie, nagyon nemes dolog, valóban), és ettől felrémlett nekem a konyhai fali naptár, ami még mindig azt a sok évvel ezelőtti áprilisi napot mutatja, mikor Teca távozott az élők sorából, hogy átadja a helyét annak a megfoghatatlan rettenetnek, ami ellen sok éves eredménytelen küzdelmemet folytattam.
Elnéztem ezt a mosolyt, és megértettem, hogy nekem itt tényleg nincs keresni valóm. Ez az ember nem akar meggyógyulni. Ez az ember tetszelegni akar a saját fájdalmában, és magasról lesz@rja, hogy nekem ezzel a viselkedésével mennyi kínt okozott az elmúlt évek alatt. El se jut hozzá a tudat, hogy esetleg nekem is vannak érzéseim. Egy érzelmi sivatag, semmi más.
Meglepett, hogy Villányban, azon az estén, mikor hiába vártam ..i megérkezését, és bánatomban közeli ismeretséget kötöttem a mágnásfröccsel (nagyon rossz emlékű ismeretség ez, higgyétek el) még a ..i miatt érzett bánatot is túlszárnyalta az a fájdalom, amit Csaba betegsége és szeretettelensége miatt zokogtam ki magamból. Azt hiszem, hogy messze túl vagyok a tolerancia szintemen, minden határon, amin túl lehetett kerülni. Hiszen már fizikai tüneteim voltak emiatt az egész miatt, és fel sem fogta.
Most már nem is kell.
Kisírtam magamat, és legalább ebből a lidércnyomásból felébredtem.
De a másikból nem.
Szerintem mostanában nem is fogok.
"Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tõlem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!"
2017. június 10., szombat
Magna Cum Laude: Engem nem lehet szeretni
Ennyi. Sem barátilag, sem társként, sem sehogy.
Meg is értem.
Én is rühellem saját magamat.
Ennyi. Sem barátilag, sem társként, sem sehogy.
Meg is értem.
Én is rühellem saját magamat.
2017. június 8., csütörtök
2017. június 7., szerda
Baráti szó
Hiányzol!
Nem értelek, hiszen vonzásba jöttünk, mint Nap Bolyongólyával, de nem emészteni, hanem Életet tisztelni...
Így oly lehetsz, kit valóban vágyhatik az Ember...
(nem rólam van a Szó)
Félre ne érts, mert dádá lesz!
LEGSZEBB MEGVALLOMÁS, AMIT FÉRFINEK SZERELMÉRŐL OLVASHATTAM...
NEM IRÍGYLEM SZEMÉLYÉBEN, ÁM BOLDOG LEHET, KIT ÍGY ŐRÖZNEK SZŰBEN...
Most távozom, de ne tsügggedly!
Hőscincér lelkét látni, vagy Kacitabobállj vérmes tündöklését?
De aranyos vagy... Sokáig azt hittem, hogy haragszol rám, amiért hülye vagyok. Köszönöm, hogy nem (nagyon).
:*
Igen, igazad van. Sokat meditáltam azon, amit mondtál a fotós lánnyal kapcsolatosan, és rájöttem, hogy mindenféle aspektusban igazad van. Ez is egyfajta Teremtés. Vagy másképp: amiről van képed, arra képes vagy.
Így oly lehetsz, kit valóban vágyhatik az Ember...
(nem rólam van a Szó)
Félre ne érts, mert dádá lesz!
Nem vágyik rám a Zember, úgyhogy hagyjuk is ezt.
...Én pedig kápolnát építettem neki a szívemben.
Minden nap imádkozom kicsit, elhelyezek egy-két friss virágot az oltáron,
ha elhervadtak, kicserélem őket.
Egyelőre ennyi telik tőlem. Várom a csodát.
LEGSZEBB MEGVALLOMÁS, AMIT FÉRFINEK SZERELMÉRŐL OLVASHATTAM...
NEM IRÍGYLEM SZEMÉLYÉBEN, ÁM BOLDOG LEHET, KIT ÍGY ŐRÖZNEK SZŰBEN...
Azt hiszem, ez őt a legkevésbé sem teszi boldoggá. Illetve... ez így talán nem igaz. Boldoggá teszi valamelyest, mert ki ne szeretné, ha szeretik.. de nem marad más, csak az imádság és a hit, hogy egyszer majd hazatalál.
És a lelkierő: legyen meg Isten akarata.
Most távozom, de ne tsügggedly!
Oké, nem tsüggedek. Gyere el bogarászni velünk jövő hét végén. Beszélgethetnénk egy jót.
Hőscincér lelkét látni, vagy Kacitabobállj vérmes tündöklését?
Valamelyiket. Remélem, hogy Szent János apró lámpásait az éjszakában. Fotózhatnánk csillagokat is, meg tábortüzet. Régóta szeretnék csillagjárás fotót készíteni, hátha most sikerülne. Az egy óra félrevonulást jelent. Ilyesmit nem lehet elkapkodni.
2017. június 6., kedd
2017. június 3., szombat
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)