Húsvét

(netes kép)

...igen, ez az a bejegyzés, amit húsvét óta cipelek magamban, rengeteget vajúdtam rajta, hogy hogyan is kellene virtuális papírra vetni... volt az a verzió, hogy nem írom le, de nem tudom megtenni, ha az ember valamire négy hónap után is emlékszik, akkor annak oka van, az fontos, és bármennyire is szeretné átlépni, megörökítésért kiált. Tehát engedek a belső kényszernek, lesz, ami lesz alapon.

Mintegy elnézést kérve előre bocsátom, hogy látónak lenni nagyon nehéz dolog. Egyáltalán nem vicces vagy vidám, és csak nagyon korlátozottan irányítható. Legalábbis egyelőre csak korlátozottan tudom irányítani.

Mikor néhány hete kijött a mentő a sarkon lakó öreg Sanyi bácsihoz, aki a maga 89 évével a gyermekkoromat idéző, helybeli nevezetesség volt. Nevelőapám, vagy kinek nevezzem, a "futkosós" jelzővel tisztelte meg az öreget, mert már akkoriban is kettyós volt, a kerítés mellett öklét rázva rohangált a biciklis és autós, út porát felkavaró járó-kelőket fenyegetve (a kutya se törődött vele, azazhogy mégis: mindenkori ronda kutyája tökéletesen átvette tőle az acsargás művészetét, olyannyira, hogy mióta az utóbbi években mosolygóssá szelídült szegény öreg, már csak a kutya viselkedése emlékeztetett gazdája hajdani harciasságára). ...tehát mikor eljött a mentő érte, azonnal tudtam, hogy nagy a baj. Aztán eltelt egy kis idő, és Erzsi mesélte, hogy szegény öreg elfekvőben van, hererákja van, nem tudnak már segíteni rajta... persze sajnáltam, hogyne sajnáltam volna, hisz az életem egy darabjának a tanúja ő is - de elteltek a napok, és nem gondoltam rá.
Aztán egyik reggel dolgozni indultam.
És valami nagyon furcsát láttam.
A sarkon, a telkén, állt valaki.
Nem tudom ezt hogyan elmagyarázni Nektek.... rohadtul nem volt ott senki... és mégis állt ott valaki. Állt, és nézte a közeledő autót, mint ahogy mindig a közlekedőkkel volt elfoglalva életében is.

Rögtön tudtam, hogy meghalt.
...
És most jöjjön, amit el szeretnék kínlódni.
Húsvét tájában történt, pontosan ne tudom, hogy mettől meddig, valahogy sérült azokban a napokban a téridő-kontinuum számomra. Azt hiszem, úgy egyébként úgy csináltam, mint aki él, sonkát főztem, tojást festettem... de nem voltam teljesen jelen. Igazából azt sem tudom, hogy álmomban vagy ébren történt mindez. Csak azt tudom, hogy sem alkoholt nem ittam, sem hallucinogén anyagokat nem fogyasztottam. Amit most leírok ide Nektek, azt sikerült magamtól produkálni.

Illetve nem egészen magamtól.
De ez bonyolult.

...tudtam, a megelőző időkben már éreztem, hogy valami nem jó, hogy közelít a Gonosz, fogynak a gyöngyök, amelyeket a lába elé szórtam, csökken a távolság.. megint alvászavaraim voltak, nehezen aludtam el, éjszakánként fel-fel riadtam, és hiába volt a szakítás, az az érzés, hogy a lábam nem az enyém, ez egy idegen test, és élettelen - újra és újra fel-felbukkantak.
Aztán egyszer csak meguntam az egészet.
Éreztem, ahogyan egyre feljebb megy a pumpám... és abban a pillanatban ott voltunk az úton, az éjszakában.
A fehér ruhás, kék kötényes, hosszú barna hajú, fehér arcú fiatal nő keresztül akart vágni az úton, hogy értem jöjjön... tudtam, hogy nem érhet hozzám, nem érhet hozzám mert akkor valami rettenetes fog történni. És már nagyon mérges voltam rá, amiért hosszú ideje nem hagy engem békén, amiért többször is el akart veszejteni... és akkor lesújtottam elé. Az úttest megremegett, a villám nyomán kettéhasadt, és a lábai előtt hatalmas szakadék tátongott. Ekkor már nem álltam meg... mérgem villámként szakadékokat vájt az aszfaltba, és rövidesen fogságba esett: sem előre, sem hátra, sem oldalra nem volt menekvés.
Megrészegültem a diadaltól, saját erőm érzésétől egy pillanatra (órára? napra? nem tudom...)
A ring szélei (mert leginkább egy ringre hasonlított az a négyszögletes képződmény, amelynek foglya lett) csendesen füstölögtek, itt-ott egy-egy lángocska is felcsapott.
Ő pedig a közepén ült... és sírt.
Meghatóan szép volt és szeretetéhes.
- Hisz ő... ő... nem tehet semmiről! Ő is szenved! - ismertem fel arcán a kétségtelen nyomokat.
- Szenved, mert magányos. Mert ide szorult, két világ közé. Nem találja az övéit. Ezért jön utánam, szeretetre van szüksége valakitől.
- De amit én adhatok, az kevés neki. Neki annyi energia kell, hogy el tudjon távozni. El, a Fénybe.
És ebben a pillanatban eszembe jutott, mit kell tennem.
Láttam már párszor, okos barátnőimnél, hogy hogyan nyernek közvetlenül energiát "Föntről", sőt, már én is gyakoroltam párszor... kicsit... bár teljesen tudatosan még sosem alkalmaztam.
De akkor, abban a pillanatban megérett bennem az elhatározás, és "felkapaszkodtam" az energiáért. Nem kértem, nem "szeretettel áldottam és elbocsátottam"... semmi ilyesmi nem volt. Úgy "nyúltam" fel az isteni ősenergiáért, ahogyan a polcról veszel le egy poharat... éreztem, ahogy átáramlik rajtam, megtöltve minden porcikámat, egyesülve a szeretetemmel a lá(é)ny iránt, mint egy fehér fényzuhatag, és tovább rohan a lányhoz... láttam, ahogy átöleli, körbe veszi... egyszeriben mindennél fehérebb lett a törékeny alakja, és láttam, ahogyan a Fény emeli őt a magasba... egyre-egyre magasabbra. A sötét táj kezdett lassan világosodni, ahogyan a felhők egy helyen meghasadtak. A föntről érkező fénysugár magához ölelte a lentről érkezőt, s mielőtt eltűnt a fényben, egy pillanatra éreztem, hogy boldog.

Én is az voltam.
...
Jó ideig nem volt alvászavarom...

Jó ideig.