Ennek érdekében tudomásul vettem bizonyos korlátokat, és jobban koncentráltam arra az irányra, amely örömöt okozott.
Hát, eddig tartott, azt hiszem.
Sok minden összefáj megint. A lét is bizonytalan lett ismét - bár erre a bölcsek azt mondják, hogy olyasmivel nem szabad foglalkozni, ami kívül esik az ember hatókörén. Mindenesetre ez egy másik bejegyzés témája, itt most maradnék az érzelmi vonalon. Érzelmileg pedig még mindig nem vagyok eléggé Buddha ahhoz, hogy alapvető egzisztenciális kérdésekben is kívülállóként viselkedjek. Sőt. Sok mindenben nem viselkedek még mindig kívülállóként, pedig kellene.
(Van azért olyan terület, ahol ez már egészen jól megy. Talán túl jól is. Ezzel kapcsolatos kérdés, hogy ha mindenben sikerülne, akkor azt életnek lehetne-e nevezni még. Nem hiszem.)
...
Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy A.-val álmodtam. Mintha akkor keltem volna fel mellőle az asztaltól, a kezeimben éreztem az érintését, mintha csak tegnap lett volna. Aztán ez az érzés egész nap elkísért. Kellemes volt, mint a napfény ebben a szürkeségben. Minden szeretett férfihoz (kevesen voltak) tartozik egy, csak a közelségére jellemző érzet. Ez A. jelenlét-érzete volt, nem lehet mással összekeverni. Furcsa. Nem, nem gondoltam rá előtte, sőt, már elég hosszú idő eltelt azóta, hogy utoljára a fejemben járkált. Fél éve, vagy talán több is.
Tudom, egyszer valaki erre az egészre azt mondta, hogy lényegtelen, csak az elme játéka. Valószínűleg igaza is van. Mégis, annyira valóságos tud lenni.
Aztán bementem az irodába, és folytatódott az ez évre rendeltetett rémálom. Mikor volt egy kis időnk magunkban lenni, hirtelen belém villant: nagy baj esetén fordulhatnék A.-hoz, bizonyosan segítene.. ő ne segítene, ha csak egy módja is lenne rá? - és azzal a lendülettel bekapcsolt a vészvillogó is: ez az a segítség, amit soha nem szabad igénybe vennem.
Mondom: soha. Hiszen én rá csak bajt hozhatok, és mindkettőnkre fölösleges szenvedést.
Ez a szeretet parancsa. Remélem, lesz erőm betartani.
...
Mindenesetre zagyváltam valamit erről az egészről, meg a növekvő depimről Morgónak, aki most meglepően jól bírja a megpróbáltatásokat. Csak annyit mondott, hogy ez nosztalgia, melynek fő oka az öregedés. Aztán valahogy kilyukadtunk ifjúságunk szép idejénél, a "Már megint itt van a szerelem" című örökbecsű szösszenetnél, és valahogy elröhécseltük a nap hátra lévő részét. Azt hiszem, ez szép teljesítmény volt tőlünk. Különösen Morgótól.
...
Meglehetősen értelmét vesztettnek látszik jelen pillanatban mindaz, ami miatt az elmúlt években erőfeszítéseket tettem. És csak azt érzem: nincs kedvem újra kezdeni, ha megint rám omlik az építmény. Nincs erőm, energiám, akaratom újra felépíteni az életemet. Nem akarom már. Az élet amúgy is totálisan értelmetlen, hát még ha a háromnegyed részét alapozással kell tölteni, mert mindig jön valami köcsög, aki lerombolja. (Igen, arról a jó(??)emberről beszélek, aki tönkre teszi ezt az országot, benne minket is).
Ebben a hangulatban ért el ez a hosszú hétvége, és mivel töltöttem a mai napomat? Jól összevesztem a lányommal. Mi mást is tehettem volna?
...az igazság az, hogy talán nem kellett volna ennyire felhúznom magamat az elégetett virághagymák miatt, de megint azt éreztem, hogy én, meg az én kis hülyeségeim - nagy ívben le vagyunk sz@rva. Annyira, hogy még a holmimat sem lehet tiszteletben tartani.. (Tény, hogy megbánást sem tanúsított.)
Ordítoztam mindenfélét, amire nem vagyok büszke, még a "költözz el, ha nem bírod tiszteletben tartani a holmimat" és a "cserbenhagytál, elmentél apáddal" kitételek is előkerültek. Ez utóbbin fenn is akadtunk mindketten: hogy én még mindig emlegetem, pedig már többször bocsánatot kért... és igen. Én is meglepődtem, hogy kijött, de én felírós vagyok.. és nehezen bocsátok meg. Nagyon, nagyon nehezen. Hosszú vezeklés ára a bűnbocsánat nálam.
De az élet hosszú, Andinak még van ideje kiérdemelni. Ha akarja. Persze, nem úgy fest, mint aki akarja, mert fél napja hozzám se szól.
Lehet, hogy jobb is.
...
Az estémet magányos sírdogálással töltöttem, Banduci a szobájában aludt, Andiék leléptek tűzijátékot nézni.
Én pedig? Kezdésnek rogyásig mondogattam a régi mantrát: "Engem nem szeret senki", az életem sodrából rendre elővettem az ezt megerősítő eseménysorokat, és már kezdtem magamat komolyan kicsinálni vele, mire végre bevillantak a tükör törvények, és át tudtam fordítani a "nem tudom szeretni magamat (egyébként meg lóf@szt se érdekel, hogy mások szeretnek-e)" megállapításba. Onnantól egy fokkal könnyebb volt (Miért nem szereted magadat? Mert hisztis vagyok, rossz anya, trehány vagyok, és nem tudok még megbocsátani se, és még az anyagi biztonságot sem tudom megteremteni, pedig keveset tudtam a gyerekeimmel lenni, mert folyton azon fáradoztam, mert rossz társat választottam - a beletörődés is választás, Perszephoné, és te folyton beletörődsz).
Ez a lelki munka hozott némi megkönnyebbülést, a sétával együtt.
Hazaértem, megvacsoráztam, és míg a város a tűzijátékot nézte, addig ismét elmerültem a múltamban - eszembe jutott, mikor kicsik voltak a gyerekek, és kivittem őket tűzijátékot nézni (tipikus, hogy Nagy Fal nem jött velünk), útközben fluoreszkáló pálcákat vettem nekik, és mikor vége lett a tűzijátéknak, kimentünk az Infoparkba az akkor frissen telepített gyepre. Meleg éjszaka volt, surrogtak a sötétben a locsolók, és mi mezítláb bolondoztunk a fluoreszkáló pálcákkal, fénycsíkokat rajzolva a sötétbe, pörögve-forogva...
És megint rám jött az élet teljes értelmetlensége fölötti kétségbeesés.
Azóta ismét sírdogálok.
Isten nagyon kiszúrt az emberrel, hogy tudatot adott neki. Nagy büntetés ez.
...
Tulajdonképp DC búcsúlevele volt az, ami az utóbbi időben az első komoly csapást adta az életkedvemnek.
Akárhogy nézzük is, én neki nagyon sokat köszönhetek. Ő indított el az Úton, ha nem is tudatosan tette ezt. Mostanában már kevesebb szükségem volt Rá, mert az élet rendezi az utunkba a következő és következő lépőkövet - de az első lépéseket Neki köszönhetem, csakúgy, mint azt a tapintatos figyelmet a háttérből, ahogyan csak Ő tudott figyelni.
...
Lassan-lassan minden megvilágosodik, ahogy haladunk az életnek nevezett közjáték vége felé. Helyére kerülnek a mozaikdarabok.
Csak arra az egy kérdésre nincs hitelt érdemlő válasz, hogy miért. Miért van, és ha már van, miért kell, hogy vége legyen? És ha így van, miért kell annyit szenvedni?
...
És én nem akarom, hogy vége legyen... még ne. Így ne. Nem lehet, nem szabad.
...
...persze, kis hangyák vagyunk, a Teremtés kis hangyái. Tudattal megvert hangyák.
(csak szállunk a hosszú úton és a végén gyertya ég)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.