...már régen tartozom azzal, hogy írjak Édesapámról, hiszen legközelebbi vérrokonaim közül ő az egyetlen, akiről még nem szólt bejegyzés.
Nem egyszerű a dolog, mert sosem álltunk közel egymáshoz - ő nem volt gondoskodó, jó apa, habitusánál fogva nem lett volna erre alkalmas.
De mégiscsak az Apám, akinek sok mindent köszönhetek.
...
A megemlékezés mai aktualitását Pupu blogbejegyzése, illetve az ahhoz fűzött kommentek adták, ahol is értelmes, magyar emberek a kommunizmusról és a szocialista időkről vitatkoznak... van, aki a család megélhetését adó kis bolt elvesztését is kiheverhető traumaként éli meg, és van, aki a családtagja magas tisztségviselői életszínvonalának elbukását is iszonyatos kommunista terrorként - és azon gondolkodom, hogy kik ezek az emberek, és miért visel némelyik ilyen rettenetesen torz szemüveget?
Még szerencse, hogy abban - nagy nehezen - egyetértettek, hogy kommunizmus sose volt, tehát ennek az áldozatairól botorság beszélni.
Mikor valaki rettenetesen elkezd keseregni, és siratja a proletárdiktatúra áldozatait, gondolatban álljon meg egy rövid időre és tisztelegjen azoknak a szerencsétlen kétkezi munkásoknak, proletároknak az emléke előtt, akik világszerte, százezerszám haltak meg a nyomor és túlhajszoltság, a nem megfelelő munka- és életkörülmények következményeként. (...mert ezek az áldozatok vezettek a proletárdiktatúra megjelenéséhez... Mert bár felül a gálya... nem kéne elfelejteni..) Csak édesanyám két pici testvérére gondolva, akik nem érhették meg az iskolás kort - csak rájuk gondolva is igazságtalannak tartom ezt a rettenetes nyivákolást. Nagyából két-háromezer ember, akit Magyarországon a proletárdiktatúra így, vagy úgy kivégeztetett. Nem szép dolog embereket kivégezni, nem állítom. De ugyanilyen ronda dolog kisgyerekeket éheztetni, dolgoztatni, szülők munkaerejét kizsákmányolni, éhbérért robotoltatni őket, míg mindannyian belepusztulnak abba, hogy egy szűk réteg jólétét biztosítsák. Ehhez képest az a két-háromezer? Hát, azt kell mondjam, nagyon mérsékelt reakció volt az elszenvedettekhez képest.
Ami a többi "áldozatot" illeti, képzeljétek el, talán harminc-negyvenezer embert is utolért az a rettenetes sors, hogy úgy kellett élniük, ahogyan azelőtt a prolik éltek. Micsoda méltánytalanság! Rettenetes áldozatot követelt tőlük a Sors és az az aljas proletárdiktatúra. Lehet, hogy még fizikai munkát is kellett végezniük. Esetleg arcuk verítékével kellett megkeresniük a kenyerüket. És nem jutott kalácsra, épp, mint a melósoknak...
Nagy diktatúra, mondhatom.
...
Édesapám egy kulákcsalád legkisebb gyermeke volt. Ők a földhöz értettek, a földből éltek. Az édesapja néhány hektár saját mellett bérelt földeken dolgoztatott. Apámék hárman voltak testvérek.
A "kommunista diktatúra" ideje alatt kuláklistára kerültek, földjeiket elvették. Mehettek a TSZ-be dolgozni.
Érdekes módon, senki nem pusztult éhen. Bár kétségtelenül jobb módban éltek előtte, de mindenki boldogult. Még Édesapám is, akit mindig kicsit dinkának tartottak a többiek.
Nem, nem szerették a "kommunistákat"... de kibírták. A nővére például jól menő kárpitos lett, miután elzavarták a tehén fara mellől. Volt ott panellakás, meg családi ház IS a Csató utcában, meg mindenkinek autó, arany dögivel, sok-sok kaja, hogy két mázsás népek lettek belőlük. Tényleg borzalmas dolog a proletárdiktatúra. Ráküldte a kulákokra, mint a Nép ellenségeire, az alattomos koszorúér-elmeszesedést. Folyton zsíros disznóhúst kellett enniük, nyers sóskalevél helyett. Pedig az mennyivel egészségesebb.
Apám nem találta a helyét az iparosodott világban, nem szeretett úgy dolgozni, hogy mások dirigálnak neki (honnan is örököltem én ezt, nem is tudom), imádta a természetet, mindent tudott a földről és az állattartásról...
Szerencsére hamar leszázalékolták (az undorító kommunizmusban volt ilyen, simán elmehetett valaki rokkant nyugdíjba olyan bajokkal is, amelyekkel ma elvárják, hogy dolgozzon valaki 65 éves koráig), és utána még, rokkantnyugdíjasként, alig-alig dolgozva, felépített Kamaraerdőben egy hatalmas házat, pusztán abból, hogy borjakat nevelt export minőségben - nem sokáig, csak amíg összejött a pénz az építkezésre: talán egy-két évig. (Facebookon ment körbe a hatvanas úr története, aki ebből gazdagodott meg és van vagy harminc gyereke akiket mind kistafírozott - igaz a történet, Apám is simán meggazdagodhatott volna. Munkából. Az átkos szocializmusban. Ki hinné, hogy akkor még munkából is előbbre lehetett jutni?)
Tehát: Apáméknak nyilván nagyon rossz volt, mint mindenkinek, akivel ez megtörtént, hogy elvették a földjeiket. De túl lehetett élni, sőt, aki akart, előbbre is tudott jutni abban a rendszerben.
Persze, ha valaki annyira önző volt, hogy nem fogta fel, hogy az áldozat, melyet tőle követelt a társadalom, a közjót szolgálta (például, hogy ne haljon meg több gyerek az alultápláltság és a fűtetlen szállás következtében) az valószínűleg gyűlölte azt a rendszert. A gyűlölet pedig egy negatív érzelem. Leginkább arra van rossz hatással, aki gyűlöl.
Én nem mondom, hogy Apámnak nem lett volna jobb élete gazdaként (bár azt hiszem, hogy akkor sem ő örökölte volna a gazdaságot), de így se volt
élhetetlen.
Minden más az ő személyiségéből fakadt, a jó és a rossz is.
De amibe végül is belehalt, az az úgynevezett "kárpótlás".
...
Eljött a rendszerváltás. Akkor ő már sok éve egyedül élt Kamaraerdőben, és úgy érezte, hogy igen, eljött az ő ideje.
Kapott 72 e Ft névértékű kárpótlási jegyet a szülői földek után (1/3-ad rész...) és elutazott Debrecenbe, hogy a szülőföldjén árverezzen termőföldet. Mert a szíve mélyén mindig is oda vágyott...
Kapott is úgynevezett előbérleti konstrukcióban 2 hektárt, azzal, hogy művelgesse, két év múlva lesz az árverés, és majd akkor lehet a tulajdona.
Apám kunyhót épített a semmi közepén. Kutat fúratott, beköttette a villanyt, gyümölcsfákat telepített... és persze gyönyörűen megművelte a két hektárt.
Szegény, szegény Édesapám! Az utolsó energiáját fordította arra, hogy a vágyálmát valóra váltsa.
...
Eljött az árverés napja - és őt kizárták az árverésből, a törvény egy cikkelyére hivatkozással, mely szerint ott lehet a kárpótoltnak árverezni, ahol a törvény kihirdetésekor az állandó lakcíme volt.
Ez Édesapám esetében Budaörs lett volna...
...
Akkor kapta az első infarktusát.
Még lézengett néhány évig...
...
Nem, nem a "kommunizmus" ölte meg.
Hanem ez a mostani, szép, új világ, amely kecsegtette, - aztán cserben hagyta.
...
Anyám, és mások is, sokszor nem értik a gondolatmenetemet, képzettársításaimat. A balkezességemet, az RH negatív vércsoportomat... azt a hajdúsági nyakasságot, hogy nem hajlunk, csak törünk... mind Apámtól örököltem. Bennem a szorgalom rendetlenséggel párosul, és a szervezetem egyes alkotórészei mintha nem bírnának másokat (erre példa az örökös vashiány, melyre Anyám is azt mondta: ennek az oka az a bizonyos fokú összeférhetetlenség a két vér, fajta, életfelfogás között).
...
Anyám egyszer azt is mondta, hogy lehet, hogy apai ágon távoli rokony vagyok a nagy nevet viselő szerencsésebbekkel, mert állítólag volt a családnak egy Debrecen mellé elszármazott ága - nem tudom, csak azt, hogy vannak genetikai eredetű furcsaságaim.
De hát nincs két egyforma ember.
...
Mindenesetre két világ határán születtem: városi proletár és vidéki gazdálkodó gyereke vagyok, így nekem születésem adta jogom, hogy bármikor, bármilyen rendszert szidhassak.
Legfeljebb majd úgy élek, ahogy szavaztam.
