A svájci szál

 Kedves Naplóm!

Ma a Facebookon posztolgatva a generációk közötti különbségekről, ismét eszembe jutott az a nap, mikor András fiam a tetőről lejőve (épp javították a barátjával) közölte, hogy ezt most abba kell hagyniuk, mert ki kell ugraniuk Svájcba, ugyanis a barátja kollégája lerohadt autóval és műszki menteni kell. Mindezt olyan természetességgel mondta, mint aki a sarki közértbe indul kenyérért; s egészen a mai napig ennek a töténetnek sokkal inkább voltam a generációs különbségek, a millenáris generáció multikulti szemléletet tükröző részével elfoglalva (mertbezzegamikorosztályunkmégaBalatonraiscsakegyévbenegyszer, kéthétkészülésután..) mint a célország mibenlétével.

Azoban, mivel kisfiam néhány hete elkezdte külföldi munkavállalói karrierjét; s - minő véletlen - ez éppen Svájcban történik, az országnév életünkben történő időszakos ismétlődése mellett nem lehet már elmenni szó nélkül.

Mert kezdődött az egész azzal, hogy szegény Anyukámnak hiába írogatta Ernest, hogy "meine liebe Magdalena..", a család nyomására ezekre a levelekre nem lehetett pozitív válaszokkal megfelelni; bár Ernest is tetszett Mamának; de a bátyja akkor már a nagy cucializmusban valakinek számított, meg amúgy is, a vasfüggöny az vasfüggöny; akkoriban még nem volt rajta repedés - annak a szétrobbantása a mi generációnk feladata volt. A miénk, akik a "változás szelét" elhoztuk; hogy aztán gyerekeink a tetőről lejőve kiugorhassanak Svájcba.

Na igen. Svájc.

"Meine liebe Magdalena" sosem kapta meg a vasfüggöny túloldalára szakadt rokonoktól a neki járó örökséget, a hatezer svájci frankot; ami hozzám más úton, más módon, de mégis eljutott, nem kevés bonyodalmat és galibát okozva az életemben... erről annak idején írtam is, aki régi olvasóm, tudja ezt. 

Egyszer volt egy révülésem az egyik energiakezelés alatt. A saját, mostani lányom nagyanyja voltam abban az életemben, amibe akkor kaptam egy pillanatnyi betekintést. Öreg, aszott és ráncos voltam, sokkal aszottabb és öregebb is, mint a mostani életemben. Sötétkék sok szoknyás ruha volt rajtam, bernásfekete kendő és hasonló vastag harisnya. Az unokám, velem szemben, világító szőke haját két copfba fogta. Mindkettőnkön svábos viselet volt, rajta is. Előttünk, az apró, fatáblás ablakszem alatt, nagy faasztal. A kis ablakon kitekintve, napsütötte, hegyes-völgyes tavaszi tájat láttam, lepkékkel, virágokkal. 

Azt hittem, hogy Németország valamely részén vagyunk; de már nem vagyok benne bizonyos, hogy Németországban vagy Svájcban volt ez... mindenesetre talán az 1700-as években lehetett, vagy még korábban, és németül beszéltünk. Nagyon osztottam az észt neki, ő pedig kipirulva hallgatott, nem tetszett neki, de nem mert visszaszólni a kor szokásainak megfelelően.

Talán az sem véletlen, hogy alpesi kecskéket tartok a magyar kuvaszok mellett; furcsa kombó ez, de bizonyosan nem véletlen a fajtaválasztás egyik esetben sem... sőt, talán az se véletlen, hogy az A alom egyik kölyke egy svájcból hazatelepült hölgyhöz került.

Mindenesetre ma tudatosodott bennem, hogy Svájc, az ország, különböző aspektusokban való ismétlődő megjelenése az életünkben nem lehet véletlen (miért nem jelenik meg ilyen rendszerességgel mondjuk Görögország...?); van valamilyen energetikai kötelék a családom és Svájc között; valamiféle karmikus kötelék, melynek mibenléte után immár tudatosan kell tovább kutakodnom. Hogy ez Ernest és Magdaléna beteljesületlen szerelme, vagy a rokonság elsíbolt pénz miatti lelkiismeret-furdalása, vagy milyen egyéb okokra vezethető vissza - nos, ezt kell megfejtenem. 

Évértékelgetés (Nagyot mentünk)

 - tudod, János már ősszel megdicsért, mikor a diszplázia szűrésre vittük a kölyköket, hogy büszke lehetek az idei teljesítményünkre,  de én már előtte is tudtam, és azóta is így gondolom, hogy nagyot mentünk az idén. Pedig János még nem is tud mindenről, ő csak a kutyás vetületét látja a dolognak - mondtam Robinak.

A Pathfinder lámpái bevilágították előttünk Pistály haza vezető, sötét útjait, és éreztem, hogy elárad bennem az elégedettség. Robi - éreztem - boldogan hallgatott.

- Pedig sokszor még én is kételkedtem benne, hogy sikerül, de megcsináltuk. Megcsináltuk! Megmentettem a cégemet. Kiadtuk a lakást. Elindítotunk két új vállalkozást: egy vendéglátó- és egy agrárvállalkozást. Egyelőre még mindkettőt kicsiben, de elindultak. Megvettük ezt az autót is, és túl vagyunk a fele kifizetésén. Nagyon-nagyon ügyesek voltunk az idén! Minden okunk megvan az elégedettségre! Tudom, ez még nem látszik a lakáskörülményeinken, de jövőre már látszani fog. Meglátod.

...

Tegnapelőtt Andival kellett bemennem a Szent Imre sürgősségire. Kislányom állapotos, fiatal terhes, és sajnos harmadik napja volt lázas. A háziorvosa, számomra érthetetlen okból, nem fogadta őt... az SBO-n ellátták, nagyon rendesek voltak, kapott antibiotikumot és Paracetamolt infúzióban.

Sajnos ez a láz rosszkor jött, bizonyos kockázatokat ebben az időszakban növelhet; ehhez képest a háziorvos hozzáállása különösen embertelen volt. Javasoltam lánykámnak, hogy jelentkezzen vissza Budapestre, váltson háziorvost. Az nem lehet, hogy ne kapjon ellátást!

Mindenesetre a sürgősségin üldögéléssel elment a nap, 17 óra volt már, mire hazaértünk; akkor még gyorsan beküldtem néhány járulék bevallást pótlólag; majd - úgy este 7 felé - végre megkezdtem a főzést a következő napra; amikor is életünk első céges buliját rendetük meg a presszónkban.

A főzéssel egy óra után lettem meg (mármint csak a pörköltével, a köreteknek neki se álltam), fél kettő felé lefeküdtünk, majd öt óra tájban keltünk; mentünk vásárolni és be a kocsmába. Ott a raktárként használt helyiségben pakoltam délig (hogy egyáltalán legyen hol ténykedni), majd a krumplipucolás, nokedli szaggatás, szendvics készítés következett. A vendégek 13 órakor mentek el, akkor lehetett bezárni és végre elkezdei elpakolni. Ezt Robi csinálta; csakúgy mint a cipelést és a szokásos délelőtti vendégforgalom bonyolítását.

16 órára épp csak, hogy készen lettünk; mire jöttek a vendégek. Aztán elhelyezkedtek, és én leültem egy székre, és úgy éreztem: nekem most rögtön le kell pihennem, mert különben nagy baj lesz. Az epém kezdte megint a szokásos tamtamot; s én először kiültem a kocsiba, majd bementem a raktár helyiségben a priccsre, hogy pihenjek.

Talán a hideg tette, talán a röpke - egy órányi - alvás; de lehet, hogy egyik sem, hanem a belső erő, a jól végzett munka elégedettsége - de egy óra múlva úgy ébredtem fel, mint akinek kutya baja sincs.

Mert a Szerencsekerék a sorslapom, de az élefeladatom, hogy felkészüljek az Erő megtapasztalására.

Azt hiszem, ezért kaptam az epebajomat. Ez az az út, amin keresztül kell mennem az Erő irányába.

(Képjel: Egy napraforgó lehajtott fejjel, szirmain könnycseppel; melyet megsimogatsz; és megdicséred, milyen szépen tartja magát, hogy megerősödött a szára. 

S a napraforgó büszkén kiegyenesedik és felemeli a fejét.)

Három és fél (Minden nap Sevilla)

 A kivagyiság meglepő, új érzésével ébredtem; annyira szokatlan volt ez így egyben, hogy belső mosollyal üdvözöltem, és mihelyt tehettem, szaladtam is Hozád, kedves Naplóm, hogy megörökítsem. 

Mert ugyan Jeromos azt mondta rám, hogy kevély vagyok, és ennek igazságtartalmát már akkor sem tudtam tagadni; de alapvetően kevélységem mögött a mélyebb rétegekben mindig ott bujkált az anyám által belém nevelt megfelelési kényszer és az önmagammal szembeni örök kételkedés és elégedetlenség.

A ma reggeli gondolatsor viszont homlokegyenest ezek ellenkezőjéről szólt; és mivel ébredés utáni, első gondolatsor volt, cenzúrázatlan tartalom, egyenesen a tudatalatti üzenetének kell, hogy tekintsem.

Nem, nem arról szólt, hogy nyomorult vagyok és elpusztulok, mint egy kutya; bár ezek az esti gondolatok nem hagytak nyugodni egészen hajnali egy óráig, mígnem bekapcsoltam egy kis hangtál muzsikát.. a többre nem emlékszem; de sikerülhetett az agymosás :D

Nem tudom, hogy másnak milyen mostanában az élete, de mióta újra munkaképes lettem (a vérnyomáscsökkentőnek hála), megint annyi minden történik egy hét alatt, mint másal egy év alatt... 

Kivételesen a munkám volt az, amely a nagy élményeket szolgáltatta, és ezúttal pozitív élményeket; olyanokat, amelyek eljutottak az önbizalom szintjére és - a jelek szerint - fel is turbózták azt. (Nem is baj, ráfért, ellensúlyozandó a fizikai állapot romlása miatti negatív megéléseket).

Pedig nem kezdődött pozitívan. Ugyanis, bár az elmúlt hónapokban alkalmazott, már-már hülyeségig terjedő megszorításoknak köszönhetően, sikerült a NAV tartozásomat pár napra 1 M Ft alá vinni, és ennek örömére viharos gyorsasággal be is adtam az AUTRESZ kérelmet; de közben megfeledkeztem arról az apróságról, hogy NAV végrehajtók sétálgattak a lakásnál korábban, és jegyzőkönyvükből határozat született: törlik az adószámomat, amennyiben nem rakom ki a cégtáblát. 

Erről az újsütetű problémahalmazról jól elfelejtkeztem, mi tagadás; lett volna ugyan 15 napom még a határozat kézhez vétele után is; de a betegségemből eredő csúszások következtében a 16. napon vágott belém a felismerés, hogy ezt elnéztem. Az ügyintéző hölgy kéjes örömmel mondta a telefonba, hogy "ez már jogerős", és a folyamat további részében is mindent elkövetett, nehogy visszalááítható legyen az adószám. Imáimba foglaltam nevét, godolhatod... 

Mindenesetre csináltattam cégtáblát, szépséges arany színben; kiraktam, fotóztam, és persze azzal a lendülettel leszedtem - ne zaklassák a lakóimat holmi adóvégrehajtók.

Az anyag beküldése után 24 órával írtam neki egy paraszt kesergőt, mert eldurrant az agyam: ha ilyen gyorsan tudják törölni akkor talán igyekezzenek a helyreállításával is.. mire egy fickó felhívott, hogy ők közel vannak, jártak kint, de nincs cégtábla...

Szentségeltem egyet és megbeszéltük, hogy kettőkor találkozunk egy cégtáblaavató rögtönzött ünneplésre; közben kétségbeesetten hívtam adótanácsadó kollégát, hogy mit tegyek ha be akarnak menni; mert olyan isten nincs, hogy én beengedjem őket. Nyugtatgatott, hogy nem is kell, nyilatkozhatok, hogy mások használják a lakást, hisz magánszemélyként vagyok a tulajdonosa.

No ettől kicsit felbátorodva mentem a randira a szép új (ezúttal ezüst) cégtáblával; már ott várt három hórihorgas fazon; lesírt róluk hogy ezek bizony a NAV emberei. Feltettük a cégtáblát, fotóztak; én azt hittem, hogy végeztek, mikor feltűnt négy nő az utcán; ők is a NAV emberei; megköszönték a kollégáknak az összehangolt "akciót"; én meg csak álltam és néztem; hogyan lett Gabika hirtelen ilyen fontos ember, hogy hét NAV ellenőr jött megcsodálni a hatezer forintos cégtábláját? 

- EZEK HÜLYÉK - jött fel valahonnan mélyről a gondolat; alig bírtam elfojtani a röhögést; kínomban a tábla felé fordultam, némileg pátoszos mozdulattal mutatva rá: 

- Akkor tessék, íme a cégtábla.

A hölgyek azonban közölték, hogy más ügyben jöttek; s nekem kissé rossz érzésem kezdett lenni; hiszen még nem kaptam meg az AUTRESZ határozatot, csak nem foglalni akarnak? Ám ami ezt követte, arra nem voltam felkészülve.

Ők ugyanis azért jöttek, hogy tanúként kihallgassanak egy ügyfelem ÁFA levonási gyakorlata miatt. Úgy gondolták, ez a remek alkalom arra, hogy kellően beijedve én majd mindent bevallok nekik.

Ebből az lett, hogy (mivel a lakásba fel nem engedhettem őket) a nyílt utcán állva zajlott a kihallgatás; de mivel a lelkiismeretem tiszta volt, ezért - mint a végén meg is jegyeztem - teljesen fölösleges volt velem úgy viselkedni, mintha egy körözött bűnöző lennék.

Sikerült a tényálladékot tisztázni tehát, elkészült a jegyzőkönyv, elköszöntek - fél óra múlva a kollégáik az ügyvezetőnél kopogtattak Siófokon. 

Ennek a cégnek az elmúlt hetekben zárolták minden magyarázat nélkül a számláit, és felfüggesztették a tevékenységi engedélyét. Ami - már van némi bepillantásom a tízakilencediken emberek világába - bizonyosan presztizsveszteséget okozott a tulajdonosnak, az ügyvezető pedig rém kényelmetlenül érzi magát amiatt, hogy őt vádolják amiatt, hogy nem kellő körültekintéssel választott üzleti partnert. 

Erre vonatkozóan én megkérdeztem a vizsgálatot vezető hölgyet, hogy ha az Optenben még mindig "regisztrált pozitív információ" látszik a beszállítóról, és semmi negatívum, akkor miért, honnan kellene egy partnernek tudnia ennek az ellenkezőjéről?

Erre az volt a védekezés, hogy "megalapítani könnyű egy céget, de megszüntetni nehézkes, sajnos lassúak vagyunk"; mire felmutattam ismét a cégtáblámra:

- Nehézkes? Engem 24 óra alatt sikerült... Pedig befizettem az idén Önöknek hat milliót, ami nekem igenis, sok pénz. Mégis elég volt 24 óra...

Erre nem tudott mit válaszolni.

...

Két nap elteltével a tárhelyemen mindenféle csodás üzenetek jelentek meg; szépséges csütörtök volt, mikor konstatáltam, hogy államtitkár levelezik velem a "remek trade" kapcsán; amennyiben tájékoztattak arról, hogy - bár siófoki a cég - de a volumenre tekintettel a vizsgálatot Észak-Budapest folytatja le; és az ügyérték 3,5 milliárd.

Tudtam én ezt valahol, de így leírva, valahol mégis lélegzetelállító volt; hirtelen fontosnak éreztem magam; úgy látszik, hogy a tízakilencediken ezt tudja kihozni az emberből még akkor is, ha egyébként nem is az ő pénze és a büdöséletbe nem is csorog le hozzá a mannából egy krajcár se.

Végiggondoltam, hogy eddigi legnagyobb adóellenőrzési élményem talán tizenpár millióra szorítkozott; alapvetően azt is sikerrel vettem (megállapítást nem mondom, hogy soha, de én eddig viszonylag keveset kaptam, hála az égnek; lehet hogy annyira mégse vagyok rossz könyvelő).

Nos, úgy tűnik, szintet léptem; s ezen felbuzdulva, olyan lelkesedéssel raktam össze az anyagot, hogy megfeledkeztem kissé az Ügynökség ügyes-bajos dolgairól; pedig ott is zajlik az élet.

Hétfő estére, az ügyvezető és a siófoki stáb együttműködésével, összeállt az anyag. Ezt követően még az ügyvédek átnézték; és tegnap este én töltögettem fel pontonként az ELLÜGY nyomtatványok mellékleteként (küldhettem volna máshogy is, az anyag méretéből fakadóan több órás játék volt a tömörítés és küldözgetés, de hadd dolgozzon a pénzünkért a másik oldal is).

Tegnap mindenesetre megemlítésre került a restanciám a Galamb részéről; s mikor azt találtam neki mondani, hogy háromésfélmilliárdnyi okom van a késésre, viszonylag nehezen tolerálta. Ugyanazt mondta, mint Kékhemü, aki szintén szeretne első lenni, csak olyankor nem, amikor fizetni kellene - s én egyszer, mikor a viszonyaimról beszélgettem vele, (elmondva, hogy mennyi az összbevételem, és miért vagyok túlterhelt) megemlítettem neki, hogy "minden ötvenezer forintos ügyvezető azt akarja hogy az ő dolgai legyenek a legfontosabbak" - ennél finomabban nem lehetett emberrel érzékeltetni, hogy lesz@rom a milliárdjait, nekem csak az a lényeg, hogy nekem mennyit fizet. Vette az adást; ő is kénytelen volt :D :D :D

Tegnap hasonló történt beszélgetésünk során a Galambbal; nem nagyon tudott ezzel mit kezdeni; megint visszautalt arra, hogy "én pénzzel nem vagyok motiválható" (ezen mindig mosolygok; akkor mégis mi a tökömért dolgozok még mindig ebben az - első perctől utált - szakmában? Szerelemből biztos nem..); felrémlett bennem az előző heti beszélgetésünk is, melyben megint mondta az emelést - bár ők fizetnek még mindig a legtöbbet; de ha csak az ő könyvelésüket intézné valaki, biztos, hogy legalább ennek a duplájába kerülne, és még az sem lenne biztos, hogy elégedett lenne az illető.

Az előzmények közé tartozik az is, hogy mikor a múlt héten a sokasodó feladatokról beszélgettünk, azt is megemlítettem neki, hogy most egy ideig jobb lenne heti két napot allokálnom rájuk - mert ezt tényleg így érzem, annyi fejlesztési és módosítási igény van náluk, új folyamatok stb.; s mikor ezt a javadalmazás dolgot mondta, én mosolyogva hárítottam azzal, hogy "egy ügyfelem felé sem szeretnék túlzott kitettséget, ez nálam üzletpolitika."

Nem nagyon tudott erre mit mondani; hiszen a lelke mélyén talán tudja, hogy az ő némely megnyilvánulása volt az, ami miatt erre az üzleti döntésre jutottam pár évvel ezelőtt; s most, hogy a "többlábon állás" rendszere realizálódott, immár ügyfeleim egyike sincs abban a pozícióban, hogy megrengessen engem a tény, hogy ő esetleg másfelé veszi az útját. (Ez a felismerés a szabadság illatát hordozza; mert szabadság ez is, ha nem is pont a megálmodott, de szabadság, igen).

(Gondolat: a munkavégzés oldalán ugyanezt a szabadságot kell elérnem; hogy legyen annyi, kellően motivált munkaerőm, aki elvégzi a kiadott feladatokat, hogy akkor se rendüljön meg a szolgáltatás biztonsága, ha valaki kiesik - szerintem itt is a 20%-os elvet kell majd figyelembe venni, ha - remélem már nem olyan sokára - odakerülünk).

Persze az is igaz, hogy az ilyen emberek, mint a Galamb meg Kékhemü, magától sose ajánlana fel semmit, mert akkor miből alkudhatna; meg ha mégis megtenné, élete végéig kísértené a rém, hogy én biztos fele akkora összeget mondtam volna mint ami az ő száján kiesett.

Élvezem, hogy már alkukényszerben sem vagyok velük, bevallom. Nekik a másik kényszerítése az életelemük... hát én ennek alanya voltam sokáig, de már kinőttem belőle, köszönöm.

Tegnap azért enyhítettem a rossz közérzetét azzal, hogy bevallottam, hogy Háromésfélék  nem fizetnek annyit, mint az Ügynökség; bár hozzátettem, hogy "de havonta összesen van vagy húsz bizonylatuk"; fajlagosan az igenis nagyon jó pénz, amit onnan kapok; s most, hogy teljsíteni kellett, bizony, erkölcsi kötelességem is volt odatenni magamat a jó megbízóm érdekeit képviselve.

Az ügyvezető is nagyon igyekezett - ő egyébként értelmes és jóképű, ez tény; korromombeli; de az ilyen ronda kövér vénasszony, mint én, az ilyen csinifiú ügyveztőnél akkor sem rúghatna labdába ha az egyébként nem lenne házas, legyünk realisták. Együtt dolgozni vele viszont kellemes; ezt most is tapasztalhattam, mert olyan anyagot rittyentettünk össze, amin Észak-Budapest elrágódhat, de sok csontot nem fog benne találni.

Tegnap este, mikor az utolsó .rar file is feltöltésre került az államtitkárilag kijelölt eljáró hatóságnak, elégedetten dőltem hátra.

Rajtunk nem múlik az Ügy sikere. Mi jó munkát végeztünk, mindketten.

...

Reggel tehát azzal ébredtem, hogy mekkora nagy ember vagyok (földig ér a lábam, képzeljétek, egészen); nem elég, hogy államtitkárok leveleznek velem, de ha az életem összes teljesítményét számba vesszük:

- elvégeztem munka és gyerekek mellett a főiskolát

- tíz körmömmel felépítettem a házamat (ebben némileg segített Nagy Fal is, de a többet én végeztem akkor is..)

- felneveltem három gyereket, akik közül kettő diplomás (a lányom utolsóéves alapszakon és tovább fog menni - magasabb szintű diplomája lesz, mint nekem) a harmadik érettségizett

- felépítettem a könyvelőirodámat, ami ugyan még nem önjáró, de már eljutott a pénzügyi függetlenség egy bizonyos, a fentiekben vázolt fokára

- felépítem a mezőgazdasági vállalkozásomat, haladok vele szépen, az idei feladatok 90%-a teljesítve már

- megvettük a kocsmát és még működik, nem zárt be pedig oly sokan igen - ez nem a világ vállalkozása, de mégis hozzájárul kicsivel a költségvetésünkhöz.

Ha végignézem mindezeket, államtitkári leiratok nélkül is büszke lehetek az életteljesítményemre; ez akkor is igaz lenne, ha innentől a lábam lóbálnám - de persze nem ez a terv.

...

Barátnőm Sevillában volt négy teljes napig, és tegnap áradozva beszélt az ismeretlen tájról, ismeretlen emberek ismeretlen szokásairól. Hallgattam őt, és megfogalmazódott bennem, hogy minek mennék el négy napra bárhová is? Nekem itt van a helyem, a dolgom; az itteni körülményeket kell úgy megváltoztatni, hogy minden nap Sevilla legyen.

Szívkoherencia

Hétfőn-kedden nem jutottam el az uszodába; s ennek - no meg az MNB jelentésszolgálatnak - köszönhetően a vérnyomásom a megelőző napok 130+ - os értékeiről, melyeknek úgy örültem, mint majom a farkának, ismét emelkedni kezdett. Tegnap délután az Ügynökségnél voltam a szokásos éves okuláson; s már alig vártam, hogy elszabadulhassak és végre uszodába mehessek: zúgott a fülem és enyhén szédelegtem. Megítélésem szerint ez olyan 160 körüli értéket jelenthetett, és ez önmagában nagyon idegesítő.

Az uszodában a 34 hosszt szauna követte (mióta diagnosztizáltam magamnál ezt a legújabb kihívást, annyi engedményt tettem az agyi erek védelmében, hogy nem fekve, hanem ülve szaunázok), majd két hossz, szauna, két hossz, szauna, kis ázás a pezsgő medencében és hazajöttem.

Az úszás elején cikázó monológból az egyik, magamban dédelgetett álomprojekt megvalósításához vezető első lépések maradtak meg igazán emlékezetesen; melyhez az inspirációt az okuláson elhangzottak szolgáltatták; s este - félálomban - még visszakanyarodva a témára, kértem a Teremtőt, hogy a megvalósításhoz szükséges szakmai ismeretekkel rendelkező és arra alkalmas személyeket, leendő társakat, ha lehet, és van az ötletemnek realitása, most már vezesse utamba.

Sajnos hazaérve azt kellett tapasztalnom, hogy a  fél napos mozgás nem bizonyult elegendőnek a vérnyomás értékek normalizálására; így este is 150 körüli értékkel tértem nyugovóra (nehezen is tudtam elaludni ismét) majd reggel is hasonlóképpen ébredtem.

A Kékhemütől tegnap kapott feladattal keltem; a következő napok az elmaradt munkák pótlásával fognak telni és emellé jött még be ez; vígan sanyargatunk ismét; hisz neki kedvenc elfoglaltsága a vele könnyelműen szerződésés kötelembe lépett emberek rávétele a szerződésszerű magatartás teljesítésére...

Egyszer megkérdezte tőlem, hogy miért nem tőle vettem fel "baráti" kölcsönt? Rágondoltam az EUR alapú 19%-ra, mélyen, mosolyogva belenéztem azokba a vállalhatatlanul kék szemekbe, és csak annyit mondtam:

"Mert Te nagyon drága fiú vagy. Nagyon-nagyon drága vagy nekem."

...

Tegnap, míg a Galambék érkezését vártuk, végighallgattam a kollégák sirámait róla; kemény ő és az alá-fölé rendeltségi viszonyokat messzemenően éreztető, diktatorikus vezető; akivel - tapasztaltam - egyáltalán nem könnyű. Egy ilyen embert ismerek még; annak kék a szeme, és őt is utálta annakidején a Faktor népe... Volt idő, mikor gondolkoztam azon, hogy őket kettőjüket össze kellene hozni, de azért tettem le a dologról, mert az jutott az eszembe: félő, hogy megölnék egymást. Nem feltétlenül az üvegygyöngyökért, amik a dolog tétjei lennének, sokkal inkább a vezető pozícióért... az meg senkinek nem hiányzik, épp elég volt a Farkas/Galamb évekig tartó háború. Ennek utolsó, áttételes fejezete nemrég ért véget; hála az Égnek; s az utóbbi időben már a Galamb is normálisan beszél velem; kerülve a főnök-beosztotti kommunikációjára jellemző allűröket (melyeket mindig is negezen viseltem).

Ma reggel, miután kiküldtem a sanyargató levelet, szívkoherencia-meditációba kezdtem; mely nehezen indult, de utána annál hatékonyabbnak bizonyult. Mikor minden smaragdzöld fényben úszott, megláttam a szívemet, ahogy dobog. Láttam, milyen szép, egészséges; láttam őt a maga tökéletességében - és láttam azt is, hogy a bal oldalán, fönt, nem bent a szívben, hanem közvetlenül előtte, az ér falán, kis csepp formájú, zölden világító, a szeretet fényében lágyuló lerakódás van. Láttam és megértettem: a szervezetem azért küzd, hogy ezt az útakadályt elhárítsa; ezért a tompa itt fáj-ott fáj érzetek és az emelkedett vérnyomás. Hatalmas szeretet töltött el ez iránt a csodálatos szív és az egész csodálatos test iránt; s ahogy ez az érzés eluralkodott bennem, úgy éreztem, ahogyan a mellkasom mintha valami nyomás alól szabadulna.

Meditország: Szívkoherencia meditáció

Felkelve 130-as vérnyomást mértem; mosolyogtam, mint aki csak félig van ébren. Ebben az állapotban elismételtem korábbi tapasztalatomat, mely szerint a fizikai síkon megjelenő problémákat bár fizikai síkon is kell kezelni, de minden esetben szükséges hozzá a mentális tréning, a gondolkodás átállítása, a szervezet hozzászoktatása az új gondolatok, mintázatok által kibocsátott más típusú biokémiai anyagokhoz. Sajnos rövidesen bekapcsolódott az agy egy másik területe is, mondván: jó, jó, de rengeteg feladatom van a racionálisban; sok dolgot kell elvégezni annak érdekében, hogy a jövő havi finanszírozásunk is megfelelő legyen a betegség ellenére.  Így megint kezdtek bekúszni a létbizonytalanság létszorító kis karmai ezekkel a gondolatokkal, s éreztem, hogy az imént felszabadult terület mintha újra elszorulni kezdene. Még - szintén félálomban - megállapítottam, hogy a pénzt is szeretem; hogy is van ez? Felvillant előttem a kalmár képe kis asztala előtt, aki számolgatja az érméket, s szinte szégyelltem magam emiatt - majd helyre tettem magamat, hogy a pénz ugyanúgy energia a maga síkján, mint egy másik dimenzióban a szeretet; az energiákat birtokolni, áramoltatni pedig kellemes dolog.

Hogy én miért vagyok elnézőbb az ilyen Galamb/Kékhemü típusú emberekkel, mint a társadalom többsége? - villant fel a kérdés, de gyorsan meg is válaszoltam.

Mert értem, hogy mit szeretnek, és miért. Hisz régóta, tudatosan a cipőfűzőárus kis öreg zsidó ember klasszikus, mesebeli figuráját tekintem példaképnek; aki kuporgat és üzletel, mindezt azért, hogy gyűjthesse a pénzt; s csak a halála után eszmél rá a környezet, család, hogy a kis, elhanyagolt külsejű öreg milyen gazdag volt.

Nos... talán Kyosakinál olvastam, hogy a vagyonosokat a tíz hatványai alapján sorolják "kasztokba". Én a tíz a nyolcadikon határát súrolom (forintban); ilyen értelemben a Galambbal nagyjából egy kasztba tartozunk; hiába ő a főnök most ebben a szereposztásban és tart valamivel talán előbbre a nullák előtti számláló. Kékhemü egy nullával ugyan arrébb vergődött élete folyamán; de ő sem így született. Elgondolkodtam a hasonlóságainkon és különbözőségeinken; és meg kellett állapítanom, hogy abban én is hasonlítok hozzájuk, hogy szeretem a pénzt. Amiben ők mások, az részint az emberekkel valő kapcsolataik (melyeket szintén alárendelnek az anyagi haszonszerzésnek; erre én még mindig nem vagyok képes) és még valami.

A volumen.

Kékhemüről már rég tudom, hogy ő a szembe jövő lehetőségek között nagyon tudatosan szelektál; csak ahhoz kezd hozzá, ami alacsony kocskázattal magas jövedelmezőséggel kecsegtet, és sosem foglalkozik kis volumenekkel (egyszer mondtam neki: azért dolgozok neked bagóért, mert lehet tőled tanulni. Vigyorgott.)

Én a kis lépések művészetének iskoláját jártam egész életemben; ebben hittem és ez vitt közelebb a - nyilván ennek megfelelő - céljaimhoz. 

Megfigyeltem viszont, hogy mikor kis életem kis célocskáiról beszélgetek vele, mindig elnézően mosolyog. Elnézően, s ez a mosoly a maga titokzatosságával mindig is ott motoszkált valahol a háttér tárolóimban, mint megfejtésre váró rejtjelezett üzenet; más ember talán lenézésnek gondolná, de én éreztem benne a jóindulatot is; s pont ezért nem esett ki elmém rácsai között, hanem hasznosításra várva sorakozott az egyik polcon. 

Ma reggel, ahogy ott áltam, mélyeket lélegezve igyekeztem újból átmosni a szívemet a smaragd gyönyörű zöld színével, s közben arra gondoltam: a kis lépések feletti aggodalmaskodás pontosan ugyanúgy rongálja az agyat-szívet-idegeket, mintha ugyanezt nagyban tenné az ember.

S abban a pillanatban beugrott az a bizonyos mosoly, s már azt is tudom, mi az üzenete.

Ideje léptéket váltani.

Perverz akarom (Túlnyomás)

 A címbeli szóösszetételt először Cody alkalmazta némely önsorsrontó vállalásomra, valahogy így: "Nem tudom, mi ez nálad, ez a perverz akarom, de engedd már el.."

Cod, szegény, már nincs olyan állapotban, hogy érdemben foglalkozzon a kiugrott tanítvány hülyeségeivel - de ha lenne, biztos ezt mondaná a dolgaimra megint - villant át rajtam pár nappal ezelőtt, mikor, immár ötvenhétezredszer is, végigmantráztam magamban, hogy mi minden tehertől mentene meg, ha egyszerűen csak eladnám a lakhandit. (Nem teszem, mindenkinek kell egy halálok, különben üresek lennének a köztemetők.)

Ez annak kapcsán került ismét fokozottan reflektorfénybe, hogy néhány héttel ezelőtt elkezdtem csendben örömködni az anyagi helyzetem lassú stabilizálódásán. A NAV-val eljutottam az AUTRESZ beadásáig (azaz tartozásom immár hat számjegyűvé csökkent), a kilátások végre mérsékelten pozitívakká lettek, és még a munka terén is szinte utolértem magam - néhány ügy leszámításával persze, de az szinte jó jelen leterheltségem idején.

Szeptemberben ugyan belém jöttek hátulról, és lezúzták szegény Bömbit; de mivel a torka már amúgy is véres, még ez sem viselt meg túlzottan - mármint anyagilag; mert egyébként egy hétig fájlalatam a nyakamat és szédelegtem időnként, ami azért már jópár napos hátrányt jelentett a munkában - bár még ezt is sikerült ledolgoznom.

Tény, ami tény: az utóbbi időben gyakran tapasztaltam fülzúgást, és a fejem is gyakran tompa mint egy életlen szerszám.. na igen. A legfőbb munkaeszközöm.. De legalább, időről-időre a szívem táját is fájlalom - ezt viszont már tavaly nyár óta; mondtam is már korábban Segítőmnek, milyen szép a magyar nyelv; olyan gyönyörűen ki lehet fejezni vele a történteket: "Szíven ütött amit a kisfiam velem csinált."

Szó szerint.

Nem beteg az én szívem, csak félig agyonverték.

No de mindezeket igyekeztem a Perverz Akarom fényében elbagatellizálni, egészen odáig, míg Róbert haza nem botorkált legújabb szerzeményével, egy vérnyomásmérővel. 

Ugyan Anyunak szegénynek volt vérnyomásmérője, de a halála utáni ötvenhétezerszer ide-oda pakolok évek óta tartó kuplerájban nem tudom, hová tökítettük el; így nagyon régen nem mértünk vérnyomást; és amit nem mérnek, az nincs is, ugye? :)

Robinak azért a múltkori kettőslátás a Létezésbe vetett feltétlen bizalmát kissé meggyengítette, főleg, hogy mikor a kórházban dolgozott, az ő vérnyomása már eljutott egyszer a 150+ magaslatokig és a Nebibeta szedéséig; de akkor, ott, erős ráhatásomra megtörtént a munkahelyváltás és az anyagi problémák is rendeződtek; így Robi vérnyomása minden további Nebibetától eltekintve éveke visszaállt a normál tartományba.

Sajnos azóta már sok víz lefolyt a Dunán; és Roberto élete sem fenékig mézescsupor azóta - így a 150+ ismét befigyelt nála. Ami szomorú tény.

- Add csak ide azt a vérnyomásmérőt - mondtam neki aznap, mikor hazahozta és mutogatta, mint kisfiú Anyucinak, hogy már megint 152 a nyomása.

Megmértük. 170/103.

Robi elfelejtette azt is, hogy neki bármilyen nyomása van, úgy megijedt. Annyira aranyos volt... ijedtségem mellett konstatáltam, hogy igenis, szeret ő a maga módján; ami persze tök jó volt, de mit lehet kezdeni ezzel a vérnyomásértékkel? 

Akkor persze minden tünet újra tudatosult bennem; s nyilván az ijedtség se tett jót; mindenesetre értelmet nyert Legfelsőbb Énem utolsó néhány mondata; mikor is anyagi helyzetem jobbra fordulását sejtve megkérdeztem tőle, hogy megérem-e, hogy lássam mindazt magam körül megvalósulni, amit annyira szeretnék (ami a Perverz Akarom tárgya)?

Akkor, pozitív megerősítés helyett, azt a rövid és lakonikus mondatot kaptam a teremtő síkról (vidám igenlés helyett, amire számítottam), hogy:

"Ha a következő három hónapban minden nap elmész úszni, akkor igen".

Sok mindenre számítottam, de erre nem; a "ha-akkor" vagy informatikusnyelven "if-then" logikai kapcsolat nem volt túl vidám, mert kimondatlanul is felhívta a figyelmet arra, hogy mekkora "else" bujkál a színfelek mögött... Annyira hatott ez a mondat, hogy be is kormányozott az uszodába, ahol meg is leptem magam egy - manapság horrorisztikus összegbe kerülő - 15 alkalmas bérlettel.

Aztán jól nem mentem el másnap, mert meló volt, aztán annyira nem, hogy Covidos lettem; immár harmadszor.

A mostani tenyészverziója ennek a rohadalomnak tüneteiben eléggé hasonlít az elsőre; talán valamivel gyorsabb lefolyású - amennyiben pénteken délelőtt kicsit fáradtnak éreztem magam. Úgy gondoltam, hogy korábban abbahagyom a munkát és elmegyek uszodába - de délután kettőkor már úgy éreztem, hogy nem fáradt vagyok hanem valami bujkál bennem - fél háromkor pedig már konkrétan a tüdőm közepe helyén egy lyuk volt; ami aztán ott is maradt napokig.

A lyuk mellett jött még a láz is tünetnek; és az ízérzékelés is kiesett vagy két napra - de mindez eltörpült a tény mellett, hogy a tüdőm egy része használhatatlan volt. Mondom: olyan volt mintha lyuk lenne a helyén. Nagyon furcsa, kellemetlen érzés ez.

Nem nagyon volt erőm semmire; feküdtem - ez az egyetlen dolog, ami valamelyest használt; mert az első hét után eljött az a nap, mikor már úgy gondoltam, hogy talán megpróbálhatnék valamelyest dolgozni (nem jókedvemből, hetven ügyfél akart nyolcvankét dolgot és ÁFA közeledett vészesen).

Nos.. a munka nem bizonyult jó ötletnek; mert másnap reggelre a bal oldalamon jelentkezett a lyuk, ami az előző napon már elmúlni látszott középről.

Ezt újabb hét vergődés követte; idegesen; ügyfelek által zaklatva; félholtan is áfa bevallásokat abalygatva; levegőért küzdve; ez ám a delírium. Akinek ilyen állapot eléréséhez tudatmódosító szerekre van szüksége, annak javaslom hogy próbálja ki a covidos könyvelést, ütős anyag, legalább annyira pusztító, mintha belőné magát.

A második hét szerdája volt a mélypont; addigra a folyamatos köhögéstől az epém helye is kikészült; nem tudtam hogy hányok, f.sok vagy köhögök, leginkább egyszerre csináltam az összeset. Voltak percek, órák, mikor csak azért nem hívtam mentőt magamra, mert össze kellett volna szedni valami kórházba menő túlélő felszerelést, és arra nem volt lelkierőm, hogy kimásszak az ágyból ezek összerakásához. (Anyámnak mindig volt ilyen egységcsomagja; mindig hülyeségnek tartottam, de ezt ezennel revidiálom; én is össze fogom rakni a magam meglepetéscsomagját.)

Persze sok minden halasztódott akkor (és jó része halaszódik a mai napig is); és ez a sok minden fusztrál is rendesen; nyilván ezek is hozzájárultak a 170/103 kialakulásához. De ez nem vígasztalt.

A harmadik hét - a múlt hét - az éves rendes Keszthely volt; legalábbis részben. A 170 rávilágított arra a tényre hogy akkor is el kell mennünk, ha előtte két hétig "henyéltem"; akkor is, ha elmegy ügyfél; mert van, ami fontosabb. 

Sajnos nem tudtunk egy teljes hétre menni, mert a szukáimat a tüzelés közepén nem hagyhattam itthon Andira; hiába ügyes a lányom, neki is kell dolgoznia, és jobb, ha ilyenkor felügyelet alatt vannak.

Az ottlét első pár napját pedig az ügyfelek telefonjai árnyékolták be; volt, akivel még ordítoztam is. Ráadásul igazam se volt, ezt is tudom; de van az, amikor nem megy tovább; és ez az a pont volt; Robi csak lesett, hogy ez én lennék...? Lehet hogy nem én voltam, hanem a 170/103; nem tudom. De egy biztos: nem igazán akart 160 alá menni a vérnyomásom; és ez nem esett jól.

Azért szerda-csütörtök körül az ügyfelek végre leakadtak rólam, tehát volt kb. három napunk arra, hogy ténylegesen "nyaraljunk" egy kicsit. Az nagyon jó volt; el is kezdtek csökkenni a vérnyomás értékek; a sümegi vár- sárvári fürdő nap után már 150 alatti vérnyomást is mértem.

Az ezt megelőző napokban szerettem volna meditálni; kapcsolódni a Forráshoz; de nem találtam a Fényt; a csakra színek is furcsán megváltoztak. Az után a bizonyos szerdai krízis után másnap reggel a gyökércsakrám döbbentett meg; szinte áttetsző lett; élettelen; s napokba telt, mire valamelyest visszatöltöttem. 

Következő meglepetésem a szívcsakránál ért, pár nap után; mikor is a szokásos smaragd helyett Földanya türkizét láttam folyni dobogó szívemben és a belőle kiáradó erekben; s elcsodálkoztam, milyen szép; megértve, hogy így gyógyul ez a terület. Viszont Földanya magja olyan volt, mint a pulzáló láva; s én igyekeztem a lábaimat rajta melengetni (hol a türkiz, amit mindig láttam idáig, ha elképzeltem a belőle áradó energiát?)

A szakrális csakrámnál a szokásos, már ismerős kis elakadáson túl mást nem éreztem; Manipura pedig meglepően erősen sugárzott (...igen, a Perverz Akarom..). A torokcsakrám a szokásos halvány volt (a betegség után nem is csoda; egyébként annyival nem volt halványabb); a harmadik szem csakrám eléggé erősen működött - ám a koronacsakra terén semmit nem láttam. Sötétség áradt; fekete égbolt borult rám, és ettől fokozódott a rossz érzésem. 

"Hol vagy, hol vagy.." - kerestem az utat a Feljebbvalóhoz; de napokig csak a feketeséget láttam... míg egyszer, mikor már esedezve kértem a bocsánatát, kinyitottak fent egy csapóajtót és kiöntöttek rajta egy vödör sz@rt. Barna volt és gusztustalan; és folyt mindenemen...

...

Több napi gyakorlás után végre keveredett a barna közé itt-ott egy-egy arany sugár; de csak a sárvári fürdő után; és akkor kezdtek el valamennyire helyre jönni a vérnyomás értékeim is.

Nem bánthatom meg ennyire a Feljebbvalót; ő azt mondta, hogy három hónapig minden nap uszodába kell járnom... most már tudom, hogy miért mondta és igaza van.

Holnap MNB jelentésszolgálati határidőm van és a többi ügyfelem is zaklat - de ezek sem érdekelnének, mennék ma is; mégis azt hiszem, hogy a mai napot sajnos ki kell hagynom; ugyanis tegnap-tegnapelőtt voltam, és most határozottan úgy érzem magam, mint aki megfázott. :(

Pedig a vérnyomásomnak nagyon jó volt ez a pár nap: 140 alá tudtam hozni. Ennek most, jelen helyzetemben, örülni kell.

Folytatnom kell ezt az utat; a Legfelsőbb Én mindig tudja, mit miért kell tenni.

...

Hozom még Barnai Roberto és a Biologika véleményét a kérdésről, azzal a magánvéleménnyel, hogy a Biologika az ok-okozati összefüggések kapcsán előbbre jár mint bármely egyéb gyógytudomány - és ezt mélységesen tisztelem. Reménykedem abban is, hogy a likviditási problémák elmúltával kilenc hónap alatt a különprogram is lezajlik. Mindehhez kapcsolódóan el kell mondanom azt a tényt, hogy Anyukámnál is hasonló tüneteket diagnosztizáltak a nyugdíjba vonulásakor; és előtte volt neki is egy komoly likviditási konfliktusa; mivel nem kapta meg azt a jutalmat, ami nyugdíjazásakor járt volna neki.. emlékszem, hogy ezt nagyon rosszul viselte; és utána sokat bajlódott a vérnyomásával meg a policisztás veséjével. 

Mert van az a likviditási konfliktus, ami így, vagy úgy, de az ember önérzetét is bántja. 

Valami ilyesmi történt velem is az elmúlt fél évben, azt hiszem.

Magas vérnyomás és a vese elváltozásai, ciszták, daganatok

Szintén magánvéleményem Barnai Roberto és a Germán Gyógytudomány rendszeréhez - és ez kevésbé pozitív - hogy például ebben az esetben sem ad konkrét fogódzót, segítéget a magas vérnyomáshoz köthető egyéb rizikófaktorok csökkentéséhez illetve a sínek elkerüléséhez.

Persze lehet, hogy nincs is más út, csak maga a Tudatosság.

Váltók

 Valamelyik reggel arra ébredtem, hogy egy mocsárba süllyedek, sötét van, és én megpróbálom magam kihúzni egy tábla oszlopába kapaszkodva. A Galamb és a kollégák kicsit távolabbról, egy teraszról figyelnek; nagyon zaklatott vagyok és nem értem, hogyan kerültem ide... majd másnap, mikor már világos van és szilárd talaj is van a lábam alatt, a Galamb magához hív és elbocsátó szép üzenetet kapok tőle.

Zaklatottan keltem, és rájöttem, hogy nekem igenis, fontos az Ügynökség; még akkor is, ha nem minden sikerült úgy az elmúlt években-évtizedekben, ahogyan a nekem fontos lett volna.

Magamba néztem és úgy döntöttem, hogy változtatok a kérdéshez való hozzáállásomon - amíg van min.

...

A link ügyfeleim cégeit már elkezdte a NAV itt-ott bírságolgatni, és ezzel kapcsolatosan némi lelkiismeret-furdalásom is támadt; hisz én nem adtam be azokat a sz@rokat - de aztán kezeltem magamban a kérdést: hiszen ő nem fizetett; a tavaly III. negyedévi (!) könyvelési díjat is ötvenhét könyörgés árán, részletekben kaptam meg nyár elején.

Hát akkor nem is kell hogy nekem fizessen, fizethet a NAV-nak is, azzal úgyse teheti ezt meg... 

...

Ma reggel arra ébredtem, hogy életem vonata, mely lassan és döcögősen halad a sötétben, a forráshiány miatt minden karbantartást nélkülöző, itt-ott lerohadni készülő pályaszakaszon, valamiféle rendező pályaudvarra ért. Szinte hallottam a sötétben a váltók kattogását, a sínek halk nyögdécselését, ahogy a vonat teste lassan átadta nekik súlyának terhét és ebben a pillanatban éreztem: a nyári köldöknézős önsajnálat időszakának vége; valamilyen irány immár visszafordíthatatlanul kijelölésre került; a vonat arra fog továbbhaladni. Nincs már mód visszatolatni; az irány elrendeltetett. 

Hogy jó lesz-e, vagy sem - nos, erre vonatkozóan nem jött felelet a nagy, sötét éjszakában. 

Hagyd abba az evezést

 Kedves Naplóm!

A nyárnak lassan vége, de a munkakedvem csak nem akar előkeveredni. Valamelyik nap Ábrahám meditációt hallgattam, és megérkezett hozzám - a tudati szintre mindenképpen - az az információ, hogy hagyjam abba az ár elleni evezést, mert az idő elteltével gyorsul az ár, és én teljesen ki fogok készülni ha még mindig ellene küzdök. Térjek inkább át a megengedés állapotába, és akkor az ár majd el fogja végezni amit el kell neki: irányba állít és minden könnyebb lesz.

Felkelve azon gondolkodtam, hogy ami ellen küzdök, az a könyvelés. Egész életemben ellene küzdöttem; soha nem tudtam azt az aspektusát tekinteni, hogy azért ebben a műfajban sikerült némi eredményeket elérnem; hogy tudom, értem, és valamilyen szinten el is ismertek engem ebben a műfajban. Hogy akár büszke is lehetnék az elrt eredményekre. Nem ezekre tudok koncentrálni, hanem arra, hogy én ezt mennyire utálom. Hogy sose szerettem; hogy csak rám volt kényszerítve és a mai napig is csak ez történik. Manapság már az is hozzájön a mantrázáshoz, hogy mi mindent kellett beáldoznom érte; a szétült derekam/csípőm; a stressz miatti gyomorvérzések; a rákműtét másnapján kórházból könyvelés; a szemeim frissessége, a látásom...

Mire idáig érek a mantrával, általában már behergelem magam anyira, hogy eszembe se jusson a fizetség, amit a világ mindezekért adott. Részint, mert a világ köcsög, és sosem ad méltányos fizetséget; részint - és ez személy szerint mindig is jobban bántott engem - azért, mert az emberi oldala ennek az egésznek még sokkal siralmasabb. Vannak mondatok, melyek számomra fontos személyektől érkeztek s a dobhártyámba ivódtak; melyeket akkor is hallok, mikor már rég nem mondja senki. Olyan mondatok, melyek messzemenőkig igazságtalanok; egy részük kimondását már a kimondó fél is megbánta, más részüknek jelentőséget sem tulajdonítanak - de én, a vevő fél, sajnos úgy működöm, hogy az idők végezetéig meg három nap emlékszem ezekre a bántalmakra; emlékszem a nyomukban támadt haragra, és arra, hogy ezt az érzést el kell fojtani, le kell győzni, mert nem tehetem meg, hogy teret adjak neki, hiszen nem vagyok olyan helyzetben. Jó néhányszor volt ilyen; jó néhány emberrel; s ez az egész könyvelői pálya eleve a harag elfojtásával indult; mikor jóanyám bedugott a közgazdasági szakszörnyűbe és én kicsi voltam még, alig 14 éves, és nem tudtam ellene tenni semmit...

Először a saját anyámat kellett volna megruháznom, hogy ne tedd ezt a lányoddal, igen.

De én csak begombolkoztam a kis bánatommal, és jártam az Anyám által kijelölt utat, akkor is, ha semmi örömöt nem okozott. Nem véletlen, hogy az epe bántalmaim úgy 16 éves koromban kezdődtek; mikor felhagytam az irodalmi tanulmányokkal (nem kis részben a Balzac művei felett érzett csömör segített ebben, erre világosan emlékszem; hiszen már akkor is bajom volt az ember rosszaságával - hisz én eleve és mindenáron, egész eddigi életem folyamán jónak akartam látni az Embert), és az iskolai környezet miatti szenvedéssel és beleszoktam a szakma tanulásába. Akkorra törtem meg előszőr. Sokáig tartott, úgy két évig: a szervezetem nagyon tiltakozott. Aztán elengedett ez... és jött az epejaj. Mert a konfliktus megoldása után szokott jönni a fizikai baj a Biologika szerint.

Ez a begombolkozás később létstratégiává vált, valahányszor egy nálam erősebb, bántó akarattal szembesültem; a gombok alatt sok-sok bántalom, elfojtott harag gyűlt fel bennem. Az élet, a karma kerék egyébként igazságos: időről-időre rendez olyan helyzeteket, amikor a korábbi bántó fél kiszolgáltatottá válik; s olyankor szoktam én némi revansot venni; mert romos Jeromosnak igaza volt: én nagyon is rátarti lény vagyok, és ezeket a bántalmakat nem szoktam csak úgy elengedni, megbocsátani, elfeledni - nekem kell az elégtétel. Persze, ha túl jól sikerül, akkor én is szenvedek miatta, mert azokat, akiknek sikerült megbántani engem, magam is szeretem (ezért jutottak mélyre a bántalmak). Ilyetén működésemet pont az Anyámmal megéltek tudatosították bennem: egyik felem soha az életben nem tudott vele kedves, barátságos és szeretetteljes lenni; másik felem pedig a mai napig szenved emiatt.

Van még néhány ilyen ember; akikkel alapvetően szeretetkapcsolatra vágytam; de valahogy az istennek se sikerült ezt a vetületét kibontakoztatni a viszonyrendszernek; s ezeket, mint kudarcokat hordozom. Ezek egy része az - eleve kudarcosan indult - pályafutásomhoz kapcsolódik; s ez is az oka annak, hogy nem élem meg örömmel ezt az egészet. 

Másrészt viszont, az is igaz, hogy a jelen állapotom komoly gátja a továbblépésnek, és abba kellene végre hagynom az evezést. Tudom, tudom... csak ki kéne húzni azokat a nyomorult evezőket a vízből... 

De nehezek, mint a rosseb.

...

Jobb híján (ne számítson Magyarországon senki gyors, pontos diagnózist, érdemi törődést, ha valami kevésbé életveszélyes ám létminőséget rontó betegsége van; az SZTK reumatológus, akinél tavaly jártam, csak széttette a kezét, írt valami semmire se jó krémet és elenedett) az internetet kezdtem el bújni a tegnapi nap folyamán; mikor is összekapcsolódott afejemben a munka iránt érzett ellenérzés azzal a ténnyel, hogy homályos diszkomfort érzettel küzdök, ami épp hogy súrolja a fájdalomküszöböt; de ez az érzet gyakorlatilag jelen van:

- az összes ujjamban

- a tenyeremben, csuklómban

- a könyökömben

- a csípőmben

- a bokámban

- a lábfejemben

és kis mértékben még a nyaki gerinc táján is, bár az talán nem ugyanilyen eredetű, legalábbis a gyulláadás sugárzása nem olyan mint a többi, felsorolt helyen.

Mert egyébként ezek, mint kis reaktorok, mind valami alacsony intenzitású, de állandó információt küldenek a Mindenségbe; minden ujjpercem végén lévő minden kis ízület egy-egy önálló reaktor; benne ismeretlen bomlási folyamatok hőt és energiát termelnek, mely energiaminőségek kisugárzása adja ezt a fájdelomközeli érzést; s ugyanez a folyamat játszódik le némely nagyízületemben is.

Kinek van kedve ilyenkor dolgozni? De tényleg, kinek? 

Még a háztartáshoz sincs lelkierőm, nemhogy a komolyabb feladatokhoz.

...

Családom ezt nem nagyon érti, azt hiszem; s én nem is vagyok abban a helyzetben, hogy úgy magyarázzam el nekik, hogy eljussanak a megértés szintjére.

Alighanem azt gondolják rólam, hogy lusta vagyok, koszos, igénytelen és nemtörődöm - és, a fizikai megjelenést tekintve, talán igazuk is van.

...

Tegnap eljutottam a felismerésig, hogy valószínűleg reumatoid arthritiszem van; újra olvastam a kérdésben a neten fellelhető bölcsességeket - még aha!-élményem is volt, a szemszárazság és bizonyos bőrtünetek kapcsán - a hasonlóságokat és a különbségeket a köszvénnyel; s meghallgattam néhány videót is a kérdésben.

Azt hiszem, hogy muszáj lesz orvosi segítséget kérnem ehhez a küzdéshez... az SZTK tünci hozzáállása alapján ez az egész ügy maszekban lesz kizárólagosan bonyolítható. 

Felmerül a kérdés, hogy akkor mi a francnak fizetünk TB-t, ha ilyen esetekben magánrendelés keretében kell enyhülést keresni... no meg az is, hogy hogyan szerzem meg az erre szükséges forrásokat. Mert forrásokra szükség lesz, az teljesen bizonyos.

14-én megyünk a kutyácskákkal tenyésszemlére; nagy nehezen sikerült összeszerveznem. Egyesületünk vezetőjének igaza volt: ez a nap lesz a lezárása az előző két év szakmai munkájának; s én izgatottan várom. Izgalmamba némi öröm is vegyül; hisz kaptam már pozitív visszajelzéseket a tőlünk kikerült kutyák kapcsán - de természetesen a szakmai értékelés után fogok tudni bővebbet elmondani az ügyről.

Magam részéről már azt is kisebb csodának tartom, hogy jelen nehézségeim közepette egyáltalán el tudtunk jutni idáig az itthoni falkám kapcsán - négy kölyköt viszek szemléztetni, négyet neveltem fel az elmúlt évben, míg a NAV és az András által generált tartozások szorongattak. Ez egy hősi tett, mely miatt Andrástól mindig is kapom a kelletlenkedő megjegyzéseket; nyilván a fejében a hangok mindig azt mondják, hogy azt a pénzt, amibe a kutyácskák felnevelése került, ezer fontosabb dologra is fordíthattam volna - például az általa hátrahagyott tartozások kirendezésére; vagy akár direktben neki is adhattam volna...

Nos, lehet, hogy a kutyák első blikkre valóban nem tűnnek jó befektetésnek.

De van egy lényeges különbség a kutya és a drága gyermek között.

A kutyáim mindig örülnek, ha látnak; és velem szeretnek lenni. Ők feltétel nélkül szeretnek.

Az, hogy ezen kívül a kutyatenyésztésből akár pár guruló forintot is láthatunk, az mellékkörülmény; mert ahhoz, hogy azt a szintet elérjük, mikor ez már talán némi pluszt eredményezhet, az még évekig tartó munka lesz.

Jelenleg a második lépcsőfokon állunk, és még van előttünk legalább három.

Nagy különbség tehát a kutyászat és a könyvelés között, hogy az előbbi, bár jelenleg rossz hatással van az anyagi helyzetemre, mégis pozitív szeretetkapcsolatokkal gazdagított (itt most cssk és kizárólag a kutyáimra gondolok, mert az emberi kapcsolatok ott is csak olyanok, mint máshol) - míg az utóbbi "csak" pénzzel, sokat kérve cserébe.

Visszatérve a betegségemre: a gyulladás mindig elfojtott haragot jelez, ezt tanultam; s mivel rengeteg elfojtott haragot cipelek magamban, nagyon-nagyon fontos lesz a következő időszakban mindezek felszínre hozatala és feloldása.

Nem nagyon tudom, hogyan kezdjem. 

Már volt egy olyan kóbor ötletem is, hogy beiratkozok valami küzdősportot végezni; hogy úgy tudjam ezeket kivezetni az életemből, hogy közben én se bántsak mást (ez a parancs bennem, Mérleg napjegyemnél fogva, mindig is igen erős volt).

Elgondolkodva ezeken, egy másik aspektusból: a harag elfojtása miatti testi tünetek a Kos-Mérleg tengelyem (Mérleg nap, Kos asc) kapcsán nagyon is érthetőek. S életem első felében annyira a Mérleg uralt, hogy nem is láttam meg, mennyi elfojtott harag gyűlt össze a lepel mögött.

Önkínzó gondolatok

 Nem elég a bajom, még azzal is szoktam tetézni, hogy mantrázom magamban, hogy mi mindent nem bírok...

Ma végre hókon csaptam magam ezért: már muszáj volt megtennem, elviselhetetlen dolog, folyton az elmúláson, az itt fáj-ott fáj nyavalyákon meg a mit nem bírokon pörögni.

Ráadásul teljesen igazságtalan.

Sosem volt még ennyi ügyfelem, ennyi megfelelési kényszerem. Talán a Faktor volt hasonló, de még ott is kevesebb volt a megfelelési kényszer.

Itt, most, rengeteg van.

És augusztus van, amikor is más években is pihennem kellett. Ilyankor, 40 fokban, nem fog az agy, a legegyszerűbb meló is kétszer annyi időt/energiát vesz ki az emberből.

És nem egyszerűek vannak... egyáltalán nem.

Félek is a téltől, meg a betegségektől - talán az fog enyhíteni ezen, hogy az idei évben azért sokkal többet kényszerültem már kint tölteni a kecskefejés miatt; s ez - bár a kezemnek nem használt, de a D vitamin pótlásnak mindenképpen. 

De most megint nehezebb.. minden.

K.csög ügyfelem pl.. tartozik 250 ezerrel; utalni nem, de mikor minden hatóság a nyakára jár, akkor persze segítséget kér...

Ütném. Megint felborította az eltervezett ütemtervet; a lelkierőt, mindent.

Nem, nem én vagyok a gyenge, az öreg, meg a vén.

A feladatmennyiség embertelen.

Azért a kis megélhetésért. 

Hogy legalább egyhelyben maradjunk, ne menjünk hátra.

Megint a harag szintje... igen.

Másik életem

 Lehet, hogy én is az az ember lettem, aki minden színnek megtalálja a fonákját; vagy csak a ma reggel indul rosszul a mindkét karomat elrabló zsibbadással, melyből most próbálom az életre viszatornázni a virsliérzetű tapogatókat, melyeket valaha, mikor még tudtak hímezni, horgolni, ujjaimnak neveztem - most csak afféle nyúlványként lógnak ennek az egész konglomerátumnak a végein, mint az elmúlás mementói - de már megint azzal ébredtem, hogy milyen keservesen meghaladja az energiáimat mindaz, amit a sors feladatul a vállaimra rakott; s hogy milyen kilátástalan ez az egész küszködés a fizetésképtelenség határára sodródott ügyfelekkel, a fölösleges plusz körökkel, amiket ezek a helyzetek okoznak, a saját súlyos anyagi kitettségeimmel; és általában véve az egésszel, amit el kell szenvednem vénségemre. 

Holott én öreg koromra nem kértem mást, csak nyugodt életet. Tudom, azt szoktam mondani, hogy "akkor még biztos nem vagyok eléggé öreg", miközben valami bennem azt mondja, hogy de igen, kisanyám, öreg vagy, mint az országút, és kib.szottul leharcolt is; ez van, menj aztán csinálj még három kör csuklótornát; szedjél be négy étrendkiegészítőt, és örülj, hogy lyuk van és még szelel.

Ismét felrémlett bennem a vágy a másik életem után - a másik élet, melyben nincsenek határidők, ügyfelek, megfelelési kényszerek; nincsenek kitettségek anyagi oldalon; egyszerűen csak a Létezés van, napsütéssel, néha viharral, nyáron meleggel, télen hideggel; a Van csodájának szemléletével.

Ott kecskék és birkák bandukolnak poros földutakon; éber figyelmű Kuvaszok kísérik őket; nyárestéken a tücsök ciripelése az altatódal; télen a kandallóból sugárzó meleg fény von körém bűvkört. Az ujjaim kecsesek, ügyesek és hosszúak; s nem az adatrögzítés fárasztja el őket, hanem a környezet szépítése és a Van csodájának megörökítése mindenféle elképzelhető művészi módon. Szívem nem a megfelelés kényszereitől és az anyagi szükségletek nyomásától szorul össze, hanem a Létezés szépségére való rácsodálkozástól.

Ahol végre szabad a lélek.

Lehet, hogy ehhez meg kell halnom, mert ebben az életben már nem adatik meg. Sajnos egyre többször érzem így; pedig éveim száma még "csak" 53. A 91-hez képest, amíg szegény anyám élt, ez még szinte semmi. Még majdnem négy évtized választ el tőle. Nem kellene ilyeneket éreznem, igazán nem. De sikerül, kézzsibbadásos, stresszbe fordult reggeleken.

Nagyon bosszant, hogy ebben a mai világban, bár kétszer annyi feladatot húztam magamra, mint amennyit józan ésszel szabad lett volna - nos, valahogy mégsem boldogulok.

Egyébként valószínűleg még ez sem igaz; inkább az az igaz, hogy a cserearányok számomra egyre kedvezőtlenebbül alakulnak. Azaz fajlagosan egyre több és több energiát követelnek a megfelelési feladatok, az egyre fogyatkozó készletekből.

Lehet, hogy nem is a feladatok hibája ez, inkább a fogyatkozó energiáé.

Valamikor tavaly jött az a gondolatom, hogy ha mostantól minden milliárdosom, aki szeretett engem kihasználni az elmúlt évtizedekben, hirtelen azt mondaná, hogy megbánta amit tett és mostantól megfelelően díjazza a munkámat - már az is késő lenne. Ez nagyjából akkor következett be, amikor - tavaly augusztusban - tudatosult bennem, hogy Anyám ennyi idősen ment nyugdíjba, és hogy most van az a pont, amikor nekem is ezt kellene tennem.

Ha lenne rá törvényi lehetőség, persze... De a mostani világ már rég nem arról szól, hogy a dolgozónak mi a jó.

Még a Nők 40 című csodához is van vagy öt évem hátra. Sőt, a lakáshitel kifizetéséből is.

Öt év, zsibbadással, stresszel, nyavalyákkal, önfeladások tengerével, ahogy eddig is kényszerültem élni. Sőt, méginkább így.

Segítőm most fogná a fejét: ne idézd meg ezt magadnak, inkább pozitív jövőképet vizualizálj...

Hja. Jó lenne azt tenni.

...

Mindegy is; azt hiszem, egyfajta burn-out szindróma van rajtam; abból a fajtából, amely lassan épül fel, akár évtizedek alatt; majd a végén leteríti az embert (ez volt tavaly nyáron, a kisfiam áldásos közreműködése által elérkezett); majd jön a bénultság fázisa a testi tünetekkel; - ilyen értelemben a kutyák és a kecskék életmentő hatásúak voltak; viszont amit a tegnap hallgatott könyvelői podcastban javasoltak, hogy nem szabad ugyanazt, ugyanúgy tovább csinálni, annak hiába értem/érzem a valóságosságát, nos... komoly erőforrásbeli akadályai vannak az átszerveződésnek, és alighanem ez jelenleg a legnagyobb, már testi tüneteket is okozó problémám.

Ahh...

Reggel van, ideje nekiállni güzülni.

Szebb napokat.

Harag

 ...tudod, Kisfiam, Te nem szoktál az én dolgaimmal fogalkozni. Kivéve a kutyáimat, amelyek zavaró tényezők Számodra; zavarók, mert ők megérzik a valódi szándékot; megérzik, ha valaki nem szeretettel, jó szándékkal közeledik a gazdájuk és ő feléjük. A Kuvasz ösztöne hibátlan - és Te nem szereted sem őket, sem a gazdájukat.. 

Kitaláltál mindenfélét, hogy majd ők engem bántani fognak. Soha nem fognak. Én adok nekik enni; én segítettem őket a világra; én vagyok nekik a viszonyítási pont. A Kuvasz nem felejt. Akkor sem bántanának, ha innentől soha többé nem gondoskodnék róluk; hoznának nekem is a zsákmányukból, nehogy éhezzek... volt már ilyen, nem is egyszer, hogy a cipőmbe/küszöbre tették, amit fogtak.

Hamarabb számíthatok rájuk, gyerekem, mint Rád.

Ők tudják, mi a szeretet.

...

Tudod, téged sosem érdekelt, hogy én mi mindenről kényszerülök mostanában lemondani. Ezért most felsorolom ezeket. Nehogy valaha elfelejtsük.. nem fogom, megígérem. Ezt már nem lehet, ez túl van azon a határon.

Nem csak a felhalmozott adótartozás.. nem. 

Lassan nincs egy szál ruhám, ami betakarja a testemet; esélytelen, hogy vegyek magamnak.

Pénz hiányában nem tudom megvenni az étrendkiegészítőimet; nem jutok el azokra a vizsgálatokra, melyek nem TB alapon, de nagyon is szolgálnák az egészségemet (öt éve volt a rák műtétem, jó lenne beruházni pl. egy PET CT-be, hogy tudjam: érdemes-e a következő években tartós tejet venni.. ha esetleg igen, jó lenne elmenni és leszedetni a szemeimről a táskákat, mert sportszatyrokat cipelek rajtuk és már alig látok tőlük.. de nem csak pénzem, időm sincs: nem tudok napi két órát sportolni; pedig az létszükséglet lenne az egészségem megőrzése érdekébn. Nem tudok, mert helyette is dolgoznom kell.. Így még a TB támogatott kontroll vizsgálatokra is nehezen jutok el...

Tudod, néhány havi törlesztésből mindez simán meglenne. Meg a lenézett putri felújítása is. De nem, én inkább fizetek. Annyit, mint más ember átlag fizetése.

És mindezt miért?

Mert Te nem álltad meg a helyedet ott, ahová állítottalak. Ahová a Sors állított. Mert ott embernek kellett volna lenni, nem egy nyámnyila, élveteg senkinek. Oda ember kellett volna, nagy szívvel, értelmes aggyal, szorgos kézzel. És akkor jó lehetett volna.. neki, nekem, nekünk. 

De nem.

És még megengeded magadnak az önsajnálatot... inkább szégyellned kellene magadat. Nem mások, meg a rendszer tehet arról, hogy Te nem nőttél fel a feladathoz. 

Haragszom Rád, fiam.

Nagyon haragszom.

...

Haragszom magamra, hogy hagytam, hogy ilyenné legyél.

Zsibbadó nyáridő

 Nos, sehol nem állok, jó szokásaim szerint, a melóval - de mindezek ellenére sem vesz rá a lélek hogy nekifogjak. Második napja tart ez a lekiállapot. Tudom, hétvége van, ilyenkor normális emberek amúgy se dolgoznak; de én nem vagyok normális, ugye ezt rég tudjuk. 

Mindenesetre ÁFA határidő van; meg akad még beadatlan beszámoló is, és az ugye nem egészséges így júliusban. A negyedéves MNB-ről nem is beszélve.

A munkakedvem (a maradék) tegnap reggel ment el, és ismét az Ügynökség kapcsán, mikor is rájöttem, hogy a kollégák nem tették fel a szokásos listákat az elmúlt hónapokban, amelyekhez egyeztetni tudnék. Úgy kellett külön kérni őket - ezzel haza is vágták a tegnapi munkámat; mire végeztek a legyártásukkal, már dél volt, meleg, és nem elég, hogy azon agyalogtam, hogy szuperbruttó három kilóért nekem miért kell még velük is bajlódnom (mostanában, lehet, hogy nagyon gáz, de sorozatosan lázadok az ellen, hogy kihasználjanak, és mikor főnöki feladatokat várnak el tőlem - emberek irányítását, ellenőrzését, határidők betartatását stb. - egy beosztotti karcsú jövedelemért, az igenis kihasználás. Amúgy velem mindig ezt csinálták - Kékhemü pl. nem adta meg nekem a gazdasági igazgatói besorolást a Faktornál, pedig rajtam nyugodtak ezek a teendők; ráadásul beosztottam is kevés volt és nem is voltak a helyzet magaslatán.

Tegnap álltam este a konyhában, kezemben a piros meg a kék tablttával (a piros a vénás keringésre, a kék meg gyulladáscsökkentő a nyomorult ízületeimre) és egy pillanatra Neo-ra gondoltam: piros, vagy kék? 

Mondtam is Robinak, hogy olyan Mátrixosan érzem magam. Majd megállapítottam, hogy Neo amatőr volt, ide nekem mindkettőt.

Bevettem, de semmi változás a mátrixban.

Illetve.. bennem egyre több.

...

A tegnapi nap 13 órakor Gyuri bácsi temetésével folytatódott. Még mindig hihetetlen számomra, hogy nincs már az öreg harcos; még tavasszal, mikor a választási kampány kapcsán ígérgetéseket kellett hallgatni a lakógyűlésen, még beszélgettünk. Kék szeme akkor nem csillogott annyira életvidáman, mint máskor; panaszolta a megjelent, akkor ellenzéki képviselőjelölteknek (azóta megnyerték a választást), hogy megbüntették, mert "feltölötte" a "záportárorozót... Az ő földjük annak van minősítve, és ő nem töltött fel semmit. Az út lett megszélesítve a túloldalon lakók által és sokan csináltak oda parkolóhelyet is. Az öreg pedig nem szólt érte; mert különben nem férnénk el végképp az úton.

És ezért ő lett az, akit megbírságoltak.

Undorító.

...

A helyi politikai elitből nem igazán láttam ott senkit előfordulni; pedig a temetésen szép számmal voltak Gyuri bácsi tisztelői. Ez is igazolni látszik azt az érzésemet, hogy nem érdekel senkit ez a terület - csak választások előtt jut eszükbe hirtelen; akkor kijönnek, kicsit ígérgetnek, majd minden megy tovább, ahogy eddig.

Viszont én átgondoltam ezt, és hoztam egy döntést.

Én nem akarok ingyen munkát végezni itt, senki szekerét nem akarom tolni. Ezeknek az embereknek egyáltalán nem fontos Pistály. Akkor én miért szívjak közösségi (ingyen) munkával?

...

Gyuri bácsival jövet-menet el-elbeszélgettem, s ezek az emlékek jártak az eszemben tegnap egész nap.

Emlékszem, mikor sétálni mentam Alfával és Áfonyával a rétre (a rétjükre) és az öreg messziről meglátott. Hozta a pásztorbotot, és már messziről lengette feléjük, figyelve a két kutyám reakcióját. 

Nos, nem vallottak szégyent. 

- Ez nagyon jó kutya lesz - intett a bottal mosolyogva Alfa felé; sosem felejtem el, mennyi, az állatok, a Föld iránti szeretet csillogott a szemében. 

...még most is elsírom magam, ha eszembe jut. Tele volt élettel. Olyan volt, mint egy öreg gyerek. Egy öreg gyerek, aki egész életében a földet, az állatokat, a szabadságot szerette.

Mint apám.

...

A temetés után hazaérve, már nem volt lelkierőm leülni dolgozni; pedig igencsak lett volna mit.

Helyette inkább felcuccoltam, és elmentem uszodába. De még ott is viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy rávegyem magam a 40 hosszra.

A mai napot fejéssel kezdtem - két napja este már nem fejek, de a ma reggeli dupla adag volt. Örültem is neki, meg aggódtam is Bambóért, akinek a tőgye szögletesre keményedett a több, mint három liter tejtől.

Hiányozni fog a finom tejecskéjük, de muszáj már pihenőre vonulniuk. Augusztus, szeptember... jön nemsokára az új vemhesség, a jövő évi generáció előtt pedig kecskéimnek vissza kell nyerniük a kondit. Szeptember elején lesz 180 napja a laktációs időszak kezdetének - és 8 literrel/nap nyugodtan lehet számolni a teljesítményüket, még a februári csökkentett mértékkel és a mostani apasztással együtt is. Ez 1400-1500 liter tejet jelent. Brutális mennyiség, kis adagonként. Minden okunk megvan arra, hogy nagy becsben tartsuk őket, főleg Bambót, és mindent megtegyünk, ami ahhoz kell, hogy jó kondiban legyenek a következő szezonra.

Jövőre mindenesetre nem fogok kézzel fejni - nem is bírom; meg - reményeim szerint - többen is lesznek, hisz a két gödölyét is be szeretném állítani.

...

Fejés után sajtot csináltam, utosló rendeléseimet teljesítendő; majd elnyúltam az ágyon, mondván, kell egy kis szieszta (az igazság az, hogy a kanna füle kijött a helyéről és szétöntöttem a savót, ettől kissé kiakadtam, na..)

Fekvés közben, az ótvaros lakás közepén, ismét megérkezett a gyerekkori nyári, telkes életérzés, ami mostanában egyre gyakoribb vandég.

Akkor éreztem így magam, mikor úgy dél tájban felébredtem, körbenéztem. Nem volt bent senki, Anyu és Nagyi akkorra már vége felé jártak a hajnali kapálásnak. Az illatok, az érzet - az édes, boldog gyermekkor, a gondtalan semmittevés és a szabadság. Az energia, ami árad, és mozdulni sem jó, nehogy elveszítsük ezt a tűnő álmot.

Nagymamám közelében volt ilyen nekem; Nagyi, gyerekkor, föld; szabadság - ezek különös keveréke ez, és egyre gyakrabban jön. 

Vajon miért? - tűnődtem. Hisz évtizedekig nem volt részem benne - pedig mindig is ezt kerestem volna, mint az elveszett Paradicsomot.

Ennyire lefelé hajlik már az életem? Hisz ez az érzés úgy 14 éves korom felé - akkor azt hittem, örökre - elveszett. Ennyi lenne már csak hátra? Az igazán nem lenne jó - gondolkodtam (mert legyünk rutinosak, minden megoldáshoz legyen egy problémánk, amivel agyon lehet vágni azt a kicsi jót, ami adatott),

Ma tovább jutottam a gondolkodásban. Valahogy rábambultam a szoba közepén, random a térbe állított öreg szekrényre; mely Nagyikámé volt; melyben gyerekkori Karácsonyok előtt különös kegyelemként törölgethettem a nippeket (a mókust sikerült is eltörnöm, nagyon haragudtak rám érte); amely csodás titkokat rejtett, fényképeket, iratokat, Kiváló Dolgozó érdemérmet és egyéb szocreál, és még annál is korábbi időkből való relikviákat.

Eszembe jutott az a - immár három hónapos - emlék, mikor végre ide került (igen, azóta kerülgetjük és gyűlik fel a kupi. Azóta güzülök, hogy ne kapjon senki bírságot, és megússzuk amit meg kell úszni. Szörnyű.)

Mikor oda került a szekrény, és magamra maradtam vele, ránézve a random helyfoglaló vénséges és kopott bútordarabra, a szívembe melegség kúszott. 

- Végre hazajöttél, Nagyikám!...

A szekrény (akkor már fél napja álldogált ott, senki nem háborgatta) hangosan pattant egyet, mintha helyeselne valaki.

...

Tehát, ha úgy van, mint ahogy gondolom, és a Nagymamám energiái érkeztek vissza hozzám, akkor részint nagyon kell örülni ennek.

Másrészt nagyon kell figyelni, hogy elkerüljem a sorsazonosság-átvállalást.

De hogyan lehet ebből az egészből úgy megszűrni az energiákat, hogy ne essek ebbe a hibába?

Hisz annyira örülök ennek az érzetnek...

Hőség

 A júliusi kánikula napjait éljük, s néhány nap után észre kellett vennem, hogy ez az időjárkálás bizony elvitte a munkavégző képességem 2/3 részét.

A délelőttök még csak-csak mennek valahogy, és amit reggel 7 és 13 óra között el tudok végezni, az el van végezve - de az igen kevés, a feladatdzsungelhez képest mindenképpen.

Ez a tény, s a teljesítési problémáim miatti szorongás aztán az enyhület óráiban (éjszaka) bekúszik a tudatalatti repedésein, és olyankor kezd kínozni, mikor végre alhatnék, vagy a munkakezdésre kumulálódik, hogy kapkodjak és még az a néhány óra se teljen normális munkával amikor lenne erre mód.

Délután, fejés után, végkimerülten rogyok le az ágyra, hogy azután valami se ébren, se alva állapotban töltsem azokat az órákat, amikor áll a lakásban a forró levegő. 

A mélypont olyan 16-17 óra körül van, de utána is csak olyan lassan normalizálódik a helyzet, hogy mire elfogadható lenne a hőfok, már teljesen olyan vagyok, mint a kifacsart citrom; s ha ez még nem lenne önmagában elég, támad a kéz zsibbadásom is, már nem csak az ujjaim, de a tenyerem, alkarom, csuklóm, könyököm és felkarom is be- beszáll a "buliba".

Huszadika után apasztás lesz, pedig a finom tejecskét nagyon fogom hiányolni - de muszáj, mert ennek már fele sem tréfa.

Onnantól a megélhetés is drágább lesz.

...

Tehát küzdök, mint fuldokló a víz alatt; most megint lenyomtak - anyagilag is padlón vagyok folyamatosan; még akkor is ott lennék, ha minden ügyfelem rendesen fizetne, de most is 330 e Ft lejárt esedékességű számla vár a csodára. Vagy az Enter gombra. Vagy bármi.

Nem lenne ez téma, ha nem lenne NAV inkasszó, de ugye van - és ha ilyen tempóban haladok, még jópár hónapig lesz is; hiszen, bár kiköhögtem már az idén 3,2 M Ft adót, de még tartozom 2,5 M Ft-tal.

Ebből 1,5-öt még mindenképpen hagynom kell, hogy beszedjenek (talán év végére túl leszek rajta) és kérhetek a fennmaradóra automatikus részletet; hogy elkezdhessem a lakás illetékét kiköhögni.

...

Egy havi részletből felszereltethetném a klímát a lakásba... egy másik havi részletből kicserélhetném a sütőt és a hűtőt. Is.

Egy harmadikból megcsináltathatnám a kocsimat. Vagy lecserélhetném. Vagy bármi.

...

De nekem lesz egy Petőfi hídra néző, gyönyörű, két szoba hallos lakásom. Mindezek helyett.

Nyugdíjalapnak.

Ha megérem.

...

Robi rám ijesztett vasárnap, kettős látása, fejfájása volt; bezárta a kocsmát, valahogy hazavezetett (..) majd mentünk az ügyeletre TIA gyanúval.

Nem lehet rossz szavam a magyar egészségügyre, 4 óra alatt, koponya CT-ig bezárólag kivizsgálták. Sőt, a szemészet vissza is rendelte.

Amíg ott üldögéltünk, többször végigfutott az agyamon, hogy ez igazságtalanság; Robi 10 évvel fiatalabb nálam, szeretem mintha az öcsém lenne, és én nem azért választottam magamnál ennyivel fiatalabb embert, hogy a végén őt is én temessem el - de akkor, ott, ez a lehetőség olyan fojtogatóan valószínűnek tűnt, - még annak ellenére is, hogy látszólag jól volt, némi sápadtságtól eltekintve, mely a 4 óra végére, a fejfájással együtt, eltávozott. 

Ma a szemészeten valami olyasmit írtak a kórlapjára, hogy a tüneteket okozhatta egy kezdődő üvegtest hártya leválás, melynek nyomai láthatók. Meg egyébként a szemnyomása is határértéken volt vasárnap; a mai napon normális értéket (azért felső határhoz közelit) mértek; s tudom, hogy mikor magas a vérnyomása, düllednek a szemei kicsit (én onnan tudom megmondani vérnyomás mérés nélkül, hogy mikor magas neki). Olvastam, hogy ez a magas szemnyomás érték a zöldhályognál fordulhat elő; mely örökölhető; - s eszembe jutott hogy az anyukájának bizony az van.

Az is átfutott az agyamon, hogy ha nem fog tudni dolgozni, mihez kezdünk?

Mi lesz, ha akár ő, akár én, lebetegszünk ebben a hátra lévő három évben?

Eddig azt hittem, hogy nekem áll a zászló; Robi majd eldolgozik ha minden kötél szakad.

Na hát ez sem így van a jelek szerint.

Kedves Naplóm!

 Úgy tűnik, lassan visszatalálok Hozzád, és ez mindenképpen jó jel, már ami a való világban meglévő kitettségek volumenét és kezelésének sikerességét illeti.

Valahogy úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy a zuhanást - talán - sikerült megállítani; bekapcsoltak a tartalék hajtóművek, és jelenleg oldalazva próbálunk - vízszintesen, majd enyhén emelkedő - röppályára állni.

Ez nem azt jelenti, hogy "hurrá, nincs tartozásunk", csupán azt, hogy az elmúlt hónapokban ez csökkenni kezdett. 

A magyar gazdaságban meglévő negatív tendenciák (alacsony fizetőképes kereslet, körbetartozási láncok, árproblémák) jelentősen megnehezítik ezeket a stabilizálási/kibontakozási törekvéseket; túlzás nélkül mondhatom, hogy heroikus küzdelemet folytatok ezért a stabilizációért; és voltak pillanaktok, mikor már-már feladtam.

De Bea barátnőmnél mégsem voltak hiábavalók a kronobiológiai szeánszok; hisz azt eddig is tudtam, hogy "forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent", és az én lapom a Taro-ban a Bolond; viszont azt, hogy a sorsfeladatom a Nagy Arkánum 10. lapja, mely a Szerencsekerék; s ennek a feladatnak a megoldása elvezethet következő leszületésemig a 11. lapig, mely az Erő - nos, ezt ilyen tudatosan még sosem tudtam. Mindenesetre megvan bennem az a képesség, hogy nagy baj esetén visszahúzódok a Középpontomba, levágom magamról azokat az érzéseket, amelyek a tisztánlátásomat elhomályosítják, növelem a koncentrációt és onnan hozok döntéseket.

Ennek az alapjait iskolás koromban tettem le, tudom, a koncentráció növelésével. Életem során nem mindig sikerült ez; de többségében igen; nyilván Mérlegségmből adódóan némi billegés után, de rátalálok a helyes útra.

Tehát jelenleg: komoly zuhanás után megtörténtek a legfontosabb korrekciók, a szárnysíkok irányba álltak, és a repülő oldalazva, sőt, a vízszintes síkhoz képest mintegy 10-15%-os pluszban folytatja útját.

K.rva közel volt az a k.szott föld; és még jöhetnek légörvények... de haladunk.

Múltkor kisfiam, nevezett Bandika, megkérdezte tőlem, hogy miért utálom én a repülőket - mert szerinte Facén sokszor értekezek erről.

Nos - én nem utálom a repülőgépeket. Én a géppuskázó, bombát szóró, halált hozó repülőgépeket utálom; amelyektől Anyám annyira félt kisgyerekként a pincében bujkálva; hogy ezt az ős félelmet sejtszinten átörökítette kisfiam anyjába.

Ehhez képest, hogy a Baltic Bees múltkori repülőnapi produkcióját megcsodáltam, teljesen pozitív fejlemény.

Leht, hogy egyszer fel kellene ülnöm egy utasszállítóra; hátha akkor megbékélnék velük - de egyelőre ez a veszély nem fenyeget. Örülök, ha októberben eljutunk a szokásos éves rendes Keszthelyünkre békével, és mondjuk nem pont azon a héten jut eszükbe az ügyfeleimnek megváltani a világot. Vagy hitelt/részletfizetést kérni mérleg alátámasztással. Vagy bármi.

Mindenesetre az elmúlt idők pénzügyi manővereit rajzolta az égre a Baltic Bees vezérpilótája; meredeken tört az égre, majd kikapcsolta a hajtóműveket; lebegni látszott, majd átesés következett, a teljes átfordulás után szabadesésben, négyzetesen gyorsulva közeledett a földhöz, míg be nem kapcsolta a hajtóműveket, hogy kioldalazzon a figurából, mielőtt a Föld magához húzná.

Az égre írva láttam az elmúlt lassan két év történetét.

A kockázatkezelésben azért már van némi gyakrolatom; arányérzékem is van - ezeket használtam, mikor felkészültem a manőverre. 

Azt hiszem, hogy ez a felkészülés már a hitelfelvétel előtt megkezdődött, és azóta is folytatódik, "kockázatporlasztás", "több lábon állás" az ő neve.

Szerintem kizárólag ennek köszönhető, hogy nem zuhant bele az a vadászgép valami bűzös mocsárba, vagy nem csattant valami betonplaccon, ahonnan Yoda se szedné össze a darabjait.

A monetáris/fiskális kockázatok többé-kevésbé eredményes kezelése mellett azonban szembesített az élet azzal, hogy a rengeteg vállalás mellett komoly nemteljesítési kockázat nyílt meg a tevékenységemben a túlvállalások miatt. Erre ráerősített Morgó, aki elhagyta a házat, pedig ki se szavazták.

Ez egy szomorú eseménysor, melyet azóta is elemzek magamban pro és kontra - mert Morgó nem csak a kollégám, de a barátom is volt (persze, tudom, inkább kecskenyájban gondolkozzak.. megjelent ez már nekem, tudjátok... nem újdonság, de hát na. Az ember mindig remél. Fölöslegesen.)

Mindenesetre a főnöki működést és a humán erőforrás menedzsmentet megtanulni és gyakorolni - ehhez a 24. órában vagyok, és talán nem is fog sikerülni máshonnan megfogni ezt a kérdéskört, mint a felelősség oldaláról - mert legszívesebben ordítva menekülnék; nehogy véletlenül egyszer is áttaláljak a cashflow négyszög jobb oldalára. Tudjátok, oda, ahol azok tanyáznak, akik a mások idejét rabolják el; szemben a bal oldali kis pocadékhúsokkal, akik csemegeként kínálják fel soha vissza nem térő kincsüket: idejüket, figyelmüket, izmaik és idegeik erejét, tudásukat valami üveggyöngyökért, amiknek pénz a neve.

(A pocadékhús szót én alkottam a kölykökre; utal részint a születésükre, ahogy kipottyantak szegény Mogyikámból; részint arra a tevékenységre, ahogy a lepotyogó falatkákra vadásznak. ...igen, az egyszeri ember is csak ilyen "pocadékhús"... sajnos. Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy nagyra értékeltem az embereket. Pedig csak emberek. 

Pocadékhúsok...)

Tehát a felelősség oldalt kell erősítenem. Felelősség az ügyfelek, és felelősség a segítők felé. A "felelősség" szó jó ismerősöm, őt kell fókuszba állítanom, hogy megtaláljam a helyes eszköztárat ezen az ismeretlen, ingoványos talajon.

16 Tonna Fekete Szén - Republic

...

Egyébként meg: nyár van. Igazi, hagyományos, kontinentális nyár; most már ritkuló zivatarokkal; 30 fok feletti nappalokkal és hűvös éjszakákkal; a bőröm már barna a napi egy óra fürdőruhában kecskefejéstől. A lányok még mindig naponta minimum 7 liter tejet leadnak; a kutyák gyönyörű szép nagyra nőttek; ha nagy is a megszorítás, de senki nem halt éhen; a kertben menta növöget, és ha nincs is pénzem Magnum jégkrémre, de minden nap csinálok magamnak fél-egy liter turmixot a kertben gyűjtött hozzávalókból: cseresznyéből, mentából vagy levendulából, kecsketejből. 

Ilyenkor érdemes megállni egy-egy pillanatra, érezni a megelégedettséget, és hálát adni a Teremtőnek, (...Te vagy a Teremtő...), hogy minden vélt vagy valós nehézség ellenére, valójban - minden rendben van.

Az utóbbi hónapban már párszor azt is megengedtem magamnak, hogy beüljek a KFC-be xenoösztrogéneket fogyasztani (ne így keressétek az étlapon őket, de azért nyugi, ott figyelnek azok..). Mondjuk ez a tevékenység nem annyira hasznos; bár a korábbi életvitelemhez képest immár töredékére csökkent: uralkodik a kecskesajt meg a krumpli a takarmányozásomban, rendkívüli megtakarításokat indukálva.

Néha mosolygok magamban, hogy mennyire ösztrogénes dolgokkal veszem magamat körbe: kecskefejés, tej, sajt... A lányom kecske- meg kutyab.szatónak is szokott nevezni "vicceskedve", én meg néha azon tűnődöm, hogy lehet, hogy tudat alatt tényleg így élem ki magam, ha már nekem nem lehet. Nem mintha felizgatna a kutya- vagy kecskeszex, nem vagyok beteg. Inkább.. olyan lelki jó érzés, hogy van következő nemzedék, van tej, sajt... Mint a gyarapodás.

(Jobban belegondolva, furcsa, milyen nagyon rövid időt ad a nőknek a sors arra, hogy fogamzóképesen éljenek. Egy nő átlagos várható élettartama mondjuk 80 év. Az első 15 évben még gyerek, ha be is indul a vége felé a hormonális ciklus, de gyereket 20 éves kor előtt egészségügyi okokból sem szerencsés szülni. Mondjuk 20-40 éves kora között "szülőképes"; majd újabb 40 évig nem. Tehát az élete maximum 1/4 részében élheti meg az anyaság csodáját. Lehet, hogy ez is azt jelzi: mennyire nehéz és fontos feladat is ez. - A többi időben meg még mindig lehet (kuvasz)nagyi :D)

...

Mindenesetre, ezen a szép, nyári vasárnapon, adjunk hálát az életünkben jelen lévő bőség miatt, bármilyen formában is nyilvánul meg; legyen az kecsketej, kuvasszőr, napsütés, vagy égre írt alakzatok.

Kedves Naplóm!

04.10.

Ide jöttem irkálgatni, mert érzem, hogy az energiáim megint blokkolva vannak, és ilyenkor azért mégiscsak Te vagy a mentsvár, mert ki kell írni magamból mindezeket a fusztrációkat.

Mostanában mintha tudatosabban álmodnék, és ma reggel az alábbi szövegre ébredtem:

"Üdvözöllek a relativitás világában! Itt semmi nem fehér. De legalább nem is fekete."

Előtte valami mozgalmas álmom lehetett, és úgy ébredtem, hogy a bal kezem megint funkcióvesztett, nem bírom a karom fájdalommentesen megemelni a legkisebb mértékben sem.

Nagyon unom ezt a sok ízületi fájdalmat; vállízület, boka, térd, csípő, - vándorol a nagyízületeimben, mint zsidóban a fájás, ahogy a közmondás mondja, bár nem vagyok izraelita. Pedig már húst sem eszem - mióta inkasszálta a NAV a cégemet, rászoktam, hogy végképp ne menjek boltba se; az állatoknak veszek takarmányt, magamnak lehetőleg semmit.

A reumatológus doktornő szerint a Zitazonium mindenkinek hazavágja az ízületeit - azzal utamra bocsátott, minden gyógykezelés nélkül. 

Nos... a mellrákból talán (talán, mert a bizonyossághoz el kellene még mennem az ötéves kontrollra, de se időm, se energiám jelenleg erre) kigyógyultam, de ezek a fájdalmak hű társaimmá szegődtek. A legegyszerűbb feladatok is két-háromszoros energiaráfordítást igényelnek, ha fáj a mozdulat, amivel megtehetők.

Persze tornával, úszással valamelyest javítható az állapot - ha van rájuk idő, energia.

Ehhez kb. fele ennyit kellene melózni. Ehhez képest túlvállaltam magam. Teljesen. Teljesen, hogy ki tudjam fizetni a hitelt, és az enyém maradhasson a lakás.

Tavaly nyáron, Keszthelyen, mikor nyaralás helyett betegen güzültem az apartmanban, és mégsem voltak velem elégedettek az ügyfeleim; meg egyébként szembesültem vele hogy a fiam ellehetetlenítette az életemet - nos, akor, mint a villám, csapott belém a felismerés: de hisz Anyám ennyi idősen ment nyugdíjba...!

Nekem még 12 évet kellene dolgoznom a 65 éves korhoz és a "nők 40" című csodás lehetőséghez is hátra van még kb. 8 év, hiszen - nem vagyok rá büszke, de három gyereket kellett mindenféle, manapság divatos adókedvezmény nélkül nevelni - volt három olyan év, amikor nem teljesítettem járulékfizetési kötelezettségeimet. (A többi időszak java részében is csak a minimálisan kötelezőt).

...

Egyébként nem vagyok mindig ilyen pesszimista... de sokkal többször, mint amennyiszer kellene. Sajnos.

...

07.02.

Még élek; sőt, vagy másfél millát már törlesztettem is a NAV felé; bár még kb. 3 milla hátra van. A kecsók rengeteget segítettek benne; kb. 2-2,5 hónapig jóformán vásárolni sem voltam. Kenyeret ettem, meg krumplit, sok kecskesajttal. A fagyasztó is tele lett sajttal; végül is ez egy minőségi élelmiszer; terveim szerint télen csak bedagasztok egy pici tésztát, kinyújtom, lökök rá egy kis szószt, meg kecskesajtot, megsütöm és kész lesz a kaja.

Mondjuk ahhoz kelleni fog egy működőképes sütő, de majd csak elvergődök odáig is.

A "nem veszünk semmit" csúcsra járatása közepette el kellett jutnom odáig, hogy már nincs ruhám se amit felvegyek; és itthonról sem megyek el, ha egy mód van rá, mert mindezek rengeteg pénzbe-időbe-energiába kerülnek. 

Mai ésszel fel nem foghatom, hogy hogyan volt ezekre akár még pár évvel ezelőtt is szabad erőforrásom. Most nincs.

Persze ez sem jó, ennyire befordulni.. nyilván.

De ez az egyetlen esélyem jelenleg a túlélésre.

A lakást végül kiadtuk; eléggé keserves volt odáig elvergődni; s nyilván pótlólagos adókötelezettséget eredeztet majd ez is; jelenleg megpróbálom a bevételből foltozni az elmúlt - lassan két - évben keletkezett lyukakat a költségvetésemen. Nehéz és keserves ez a küzdelem.

Kisfiam szerzett magának Budafokon egy zártkerti önkormányzati bérleményt, ahová nem lehet bejelentkezni; nincs víz, villany és havi 50 e Ft a bérleti díja - köztünk szólva, az én nomádia kedvelő természetemnek egy csodás élettér; de persze neki ez sem jó; lényeg az, hogy én vagyok a falu rossza egyedül, mert kiraktam a lakásból. Hogy ő nekem több milliónyi közüzemi és parkolási hátralékot hagyott a nyakamon, az mind nem számít. Az sem, hogy három évig vártam arra, hogy megemberelje magát - hiába.

Eljutottam odáig, hogy már ez is mindegy. 

Egyébként a lehető legjobb választás volt részéről ez a bérlemény; amenyi hitelt felvett és elb@szott; neki, ha lenne valami saját ingatlanja, már nem lenne, mert vinné a bank. De persze erről is a rendszer, az anyja, meg a világ tehet; véletlenül sem a saját h.lyesége.

Azért is jó választás, mert hátha itt majd megtanulja, milyen munka a semmiből valamit teremteni - mert itt tényleg nincs se víz, se villany; tehát tág teret kapott a teremtésre - az enyémet úgyis sokat kritizálta, hát hajráf, lehet megmutatni, hogy az övé mennyivel lesz jobb. (..megmutatta már... no comment.)

Megtörtént tehát, amit a Jóskönyv oly sokszor üzent: átcsatornázásra került a terhek mellé az erőforrás is; így talán van lehetőség a kilábalásra, de hogy nehéz és hosszú menetelés lesz, az biztos.

Ezobarátaim most fognák a fejüket; miért idézem meg magamnak a hosszas szenvedést; inkább manifesztáljam, hogy gyorsan és könnyedén megoldom mindezeket - de sajnos én könyvelő vagyok és az általam látott számok, összevetve a havi jövedelemtermelő képességemmel, nem azt mondják, hogy itt hipp-hopp csodás változások jönnek. Persze, kedves Univerzum, bármikor meglephetsz ennek ellenkezőjének bemutatásával :) Nem akarsz, mi...?...

Egyébként is, én még soha, semmit nem oldottam meg gyorsan és könnyedén - az nem az én műfajom. Én minden döntést és megoldást megszenvedek. Sokszor háromszorosan is.

Az éves zárlati munkákkal az idén úgy el vagyok csúszva, mint a sz@r - ég is már a gatyám, nehogy valakit valamire megbüntessenek; mert a jelen anyagi helyzetben más nem is hiányozna.

Pedig februárban még azt hittem, hogy jól állunk - de azután mindenkinek mindenféle extra kívánságai lettek, mert az élet az ügyfeleimnek is nehezedett sokat; Széchenyi hitel; adóellenőrzések; MNB megfelelőségi többletfeladatok; extra munkák grátiszba; s mire azokat hellyel-közzel teljesítettem, hipp-hopp, eltelt a május is; én meg megszívtam a túlvállalást; a 70+ céget amivel küzdök; mindezt azért a nyakamba eresztve, hogy a hitelt fizetni tudjam... 

Ha megkérdeznénk az ügyfeleimet hogy elégedettek-e, a többség most nemleges választ adna; s ez zavaró. Hiszen minden ügyfélnek joga van ahhoz, hogy elégedett legyen a könyvelőjével. S ez fordítva is igaz.

Ez a bűvös mondat néhány hete született meg benem. Egy ügyfélajánlásra jött ügyfelecske segített a születésében: induló EV, elvileg havi 10 e Ft lett volna a bevétel belőle; megengedtem neki hogy bejelentse hozzám a vállalkozását, mert még egy lakcíme sincs ahol ezt megengednék neki; elmondtam, hogyan úszhatja meg az egészet a legalacsonyabb adófizetéssel; - majd elragadott a munka és az általa elképzelt tevékenységi kör módosítást nem jelentettem be 1 héten belül.. erre eljött egy csütörtök esti beszélgetés; mikor is dögfáradtan azt hallgattam, hogy van neki egy jó könyvelő ismerőse, az tényleg nagyon jó, de most még egy évig nem dolgozik (gondolom gyeden van).

Letettük a telefont, de ez a mondat döfködött engem egész este. Másnap megkíséreltem bejelenteni a csodás tevékenységet amit szeretett volna; de nincs meg hozzá a végzettsége - majd írtam neki egy szép levelet, melyben ezt is leírtam, kiegészítve ezzel a fenti mondattal; azzal, hogy én nagyon szeretném, ha ő elégedett lenne a könyvelőjével; s ha neki van ilyen, én nem fogom visszatartani attól, hogy hozzá menjen - ha ezt most még egy ideig nem tudja megtenni, akkor szívességi alapon részemről beadom neki a járulékbevallásait (4 db) és az éves SZJA és HIPA bevallásokat, ezért én nem kérek pénzt, költse a gyerekeire; de szeretném, ha egy év múlva elhordaná innen az irháját, székhelyestől, könyvelésestől; mert én eddig neki csak segítettem, és ha ezt ő nem veszi észre, az nem az én hibám. Én nem szeretnék  szuperbruttó 10 e Ft-ért (per hó) csütörtök esti összehasonlítgatásokban alulmaradni; én ettől az összegtől pont se gazdagabb, se szegényebb nem leszek; sőt, inkább kimegyek még megfejni kétszer a kecskéimet; azok legalább nem felejtik el, honnan kapnak abrakot...

Azt hiszem, eljött az életemnek az a szakasza, mikor molyan szintre jutott bennem az "undoritisz emberikusz", ami már komolyan akadályoz abban, hogy jövedelem termelő tevékenységet folytassak.

Ma láttam egy fotót egy emberről, aki eladta a saját maga által nevelt bikát bikaviadal célra, és a bika felfedezte hogy a gazdája a lelátón van, és sebesülten segítséget kért tőle - mire az ember megcsókolta, majd a bikát lemészárolták. (Júdás csókja a kép címe). Felfordult tőle a gyomrom. Igen, ilyenek vagyunk mi, emberek. Apám hat darab export minőségű bika árából építette a kamaraerdei házat; és én is eladtam a kecskebakokat - már amelyik nem ugrott bele a szomszéd kútjába. Nem tudom erről írtam-e itt, de a harmadik halálánál jöttünk rá, hogy fedetlenül hagyta az - alacsony peremű - kútját ez az idióta... nagyon szörnyű volt ez is. Persze az se jobb, mikor eladjuk, tudván, hogy le fogják vágni - a legnagyobb bakocskánkat, szegényt, alig lehetett befogni; a többiek is menteni akarták; szerintem már biztos nem él - de ide akkor sem kell ennyi bak; meg egyébként megnőve nem is hagyják az anyákat békén; a kecskebak veszélyes jószág; és nem csak az emberre - ami a körülmények ismeretében még érthető lenne - de a saját fajtáraira is.

Az is igaz, hogy a növényevés is ugyanúgy gyilkosság; maximum azért tartják a vegák elfogadhatóbbnak ezt, mert - mivel rendszertanilag távolabb vannak a növények mint az állatok - könnyebb elhinni hogy nem szenvednek; mert a klorofill nem vér; és a növény nem tud gyorsan elsápadni. 

De ma már van egy rakás kísérlet, ami bemutatja, hogy ugyanúgy éreznek ők is.

Sajnos az állati élet (és mi is ebbe a kategóriába tartozunk) arra ítéltetett, hogy más élő szervezetek halála által építse fel önmagát.

Érdekes reggeli gondolatok ezek... pedig egész más problémával küzdök, már hónapok, sőt, visszagondolva, talán évek óta.

Ma reggel megint úgy ébredtem, hogy mindkét kezem könyökig le volt zsibbadva. A zsibbadás néha jobb, néha rosszabb; néha mindkét kezemre kiterjed, néha csak a balra; ha szerencsém van, visszaszorul a bal kezem középső ujjának utolsó ujjpercébe; emellett a kezeimet dagadtnak, ormótlannak érzem és a finom motóriumnak nevezett mozgások kezdenek elhagyni engem. Engem, aki goblein hímeztem, gyöngyöt fűztem, horgoltam. Akinek rengeteg munkája várja a boldog nyugdíjas években esedékes befejezést... aki lassan a számítógépes egeret is nehezen fogja meg...

Aki az ügyfelei száján kiszaladó "véleménykéket" el kell szenvedje... és nem ez a takarító néni a legrosszabb. Ő legalább őszintén h.lye. 

De van olyan, aki baromi okos.

Okos, csak nem bölcs...

Utálom az embereket. Eljutottam idáig.

Fizikai hanyatlásom a műtét után kezdődött a karfájdalmakkal; sokáig azt gondoltam, hogy a letapadt izmok miatt van; hiszen görcsösen a bal oldalamon fekve töltöttem a műtét utáni évnek/éveknek minden olyan pillanatát, amikor fekhettem. Bal oldalamon, mert bal oldalon volt a vizesedő heg, amit pihentetni kellett, és mert úgy legalább elfordulhattam Robertótól - azóta megcseréltük a fekhelyünket és most már a jobb oldalra fordulás garantálja ezt (azóta sokkal jobb is a közérzetem; én nagyon utáltam a bal oldalon; erre Segítőm azt mondaná, hogy elfoglalom a férfi helyét a térben - mért, nem? Dehogynem.. nem tehetek mást. Neveltetés, tapasztalatok.. Hosszú.)

Aztán eljött Anyám halála, és minden ízületem feladta a harcot.. Elmentünk kirándulni, hogy ne fájjon olyan elviselhetetlenül, Robi aranyos volt, törődött a fájdalmammal, elkísért.. és egy vonatlépcső hónapokra megfosztott a térdízületemtől. Tudom, elveszett bennem a Hit; és ez valószínűleg így is van; sokáig nem tudtam dicsérni az Istent és megbékélni a megváltoztathatatlanal. 

Közben egy novemberi reggelen arra ébredtem, hogy kinőttek a köszvényes csomók a kezeimen; a középső ujjaim utolsó ujjpercei mellett és kissé a nagy ujjaim utolsó ujjperceinél is (meg az összes többinél..) és akkor zsibbadt először az a bizonyos ujjperc. (A húgysav szintem normál tartományban van minden mérés szerint..)

Mostanra már a zsibadás az úr; ehhez nagyon sokat hozzátett a kecskefejés is; no meg az a néha fel-felbukkanó félelem, hogy a lakás megtartása körüli küzdelem meghaladja az én kis, fogyatkozó energiámat.

("Mert mindig, mindenki többet akar..!" - mondta kolléganőm. Áteresztettem magamon a ki nem mondott vádat... sokat tűnődtem rajta. Legközelebbi beszélgetésünknél megmondtam neki, hogy én nem akarok töbet. Én csak nem akarom elveszíteni, ami már megvolt. Mert én abba a lakásba születtem...

Jártam Bea barátnőmhöz aki születési számok alapján történő személyiség elemzést tanít; nála tudatosítottam magamban, hogy életfeladatom a Sorskerék fordulatai mögött megtalálni az Erőt.

Régi olvasóim bizonyára emlékeznek anyai nagyapám mondására, ami oly nagy hatással volt az életemre: "Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent!"

Miután már vagy háromszor átéltem a teljes átfordulását, lassan ideje lenne felfedeznem a saját Erőmet. De azt hiszem, hogy ehhez szükséges még átélnem azt az élményt, hogy amit megragadtam, azt meg is tudom tartani - s ez a mai időkben és az én állapotomban igencsak nehéz feladat. Ezt jelezheti, erre utal a zsibbadás a kezekben; bár az utóbbi időben már picivel optimistább vagyok a kérdésben; de talán pont ezért rosszabbodott a fizikai tünetegyüttes (konfliktus utáni megoldási szakasz a Biologika szerint; de félő hogy itt, valahányszor nekem támad egy-egy combosabb kiadási tétel, sínekre csúszhatok, erre nagyon kell koncentrálnom, ha nem akarok zsibbadt és funkcióvesztett mellső végtagokkal létezni a hátralévőkben).

Egyébként van "jó" is az egészségi állapotom változásában: a derékfájdalmaim szinte teljesen elmúltak; s ami még ennél is furcsább: mióta vese tisztító meditációt hallgatok, már az sem fáj. Igaz, volt néhány olyan vizualizációm közben, mintha kiskanállal kaparnám a vese szövetéből a köveket; egyszerre volt émelygős, undi és kellemetlen - de az bizonyos, hogy nagyon hatékony. A kövek fehérek, csillogóak, szabályosak, mint a természeres gyöngy a karkötőben, amit egyszer, egy másik történetben kaptam.

Furcsa dolog ez a szellemi úton való gyógyulás; s most a feladatom, hogy megtaláljam, hogy hogyan gyógyíthatnám meg a kezeim/karjaim, ha már senkinek nincs szüksége rá, hogy öleljek, simogassak velük - kivéve saját magamat.

Érdekes, kapcsolódó megfigyelés, hogy a zsibbadásos tünetet enyhíti, ha magasba emelem a kezem, majd elkezdem az azonos oldali vállamat veregetni. A vállveregetés ugye elismerést jelent... mondhatjuk, hogy csak véletlen, hogy ez segít.. de bizonyosan az vajon? :)

Mindenesetre nagyon sok vállveregetésben kell részesítenem magam ahhoz, hogy a középső ujjam utolsó ujjpercébe is eljusson valami kevéske az Élet érzetének csodájából.

Nullponti energiák

 A nappalok lassan hosszabbodnak, az időjárás - egyelőre - kegyes a tavasz ígéretével. A napsütésben a kupis telken hét, nemrég született kis kecske játszadozik. Sajnos, vagy hála Istennek, a hétből csak kettő lett gödölye - ami azt is jelenti, hogy a többiektől, belátható időn belül, meg kell válnunk.

Sajnos, nyilvánvalóan, többeket le fognak majd közülük vágni - talán lesz egy-két túlélő is, nem tudom. Én mindenesetre igyekezni fogok tovább tartásra eladni őket, de persze nem állhatok a leendő gazdák mellett.

Az állattartásban ez a nehéz: mikor vágni, selejtezni kell. Ezért nem vagyok jó parasztasszony, mert ezeket nehezen viselem sajnos.

Mindenesetre ez, meg a kutyácskáim hoznak kis örömöt az életembe, ami rám is fér. Rám is fér, mert az elmúlt napokban-hetekben tetőzni látszik az anyagi sz@r körülöttem. Összeszámoltam a tartozásaimat, és - a lakáskölcsönnel együtt - olyan 23 millió nagyságrendnél járok.

Ez sokkal több, mint amit józan ésszel el tudok viselni, így persze agyon őröltem magam - egészen a legutóbbi időkig. 

Azonban, ahogyan már ez egyszer megtörtént, az elmúlt napokban valami átfordult bennem.

"Elég nagy már ahhoz, hogy tudjon magára vigyázni!" - tekintettem adóssághegyemre ismét, és érdekes módon, ez a felismerés (és energiagyógyászom csodás munkája) visszafordította bennem a bomlási folyamatokat.

Érzem, hogy újra tettre kész vagyok. Mint mikor a zuhanás megáll, mert elérted a legmélyebb pontot. Innen már, ha nehéz is, de felfelé visz az út.

...

Úgy egy hónapja is már talán, hogy álmodtam.

Egy nagy kéz felkapott onnan, ahol voltam, ahol kőre követ rakva, térdelve, szenvedve próbáltam rakni az utat magam előtt. Felkapott és ledobott.. pontosan oda, ahonnan elindultam. Ahonnan elindult, még fiatal koromban, vándorlásom a végtelennek tetsző sivatagon keresztül.

Ha balra nézek, ismerős, kéklő hegyek. Ha jobbra, sivatagba hajló, sztyeppés a végtelen sík táj. Balra, a kék hegyek lábához kis falu bújik, piros háztetőkkel, bennük barátságos, vidám emberek élnek.

Mintha az M3 vonalából néznék szét: északra a Mátra, délre az Alföld terül el, lustán és kietlenül.

És az a kis falu...

Lehet, hogy ez az álom mondani akar nekem valamit?

...

Nullponti energiák - mondta rá Segítőm, és akkor még nem nagyon értettem.

Azt hiszem, most megérkezett az érzés.

Ujjé!vi beszéd (?)

 Nos... a Karácsony szembesített azzal, hogy nincs már szükség gyertyagyújtásra, nincs összetartás, nincs semmi. Ezt, némi Fütyülőssel, kifütyültem az ablakon.. valakinek (már nem is emlékszem, kinek, talán  Segítőm volt a szerencsés, nem tudom) telefonban hosszan meséltem arról, hogy mi a szentség; hogy miért és hogyan volt Gyertyagyújtás kiskoromban; hogy én milyen módosításokkal próbáltam életben tartani a Hagyományt - s amire ma már nem rezonál rajtam kívül senki ebben a családban. Sőt, megmosolyogják, mint afféle csökevényt.

Hogy a fa felszentelése hogyan függ össze a tradíciókkal, az ősökkel, a leszármazókkal; az egész dolog jogfolytonosságával, ami az identitás alapjait adja - az érzést, hogy az emberiség olyan, mint a korallzátony, egymásra épülünk, egyik generáció elmeszesedett vázára tud csak felépülni a másik, és vannak bizonyos szentségek, amelyeket egymásnak továbbadva válik az egész egy valódi rendszerré... Hogy a vallás ugyan politikai fogalom, de a hit nélkül az élet nem ér semmit.

Itt, ezen a ponton kapcsolódik, a szent dolgoknál, a Karácsony (fény, születés) ünnepe és a Család. Egyszer Segítőm mondta, hogy én valóságos oltárt csinálok a családi képeknek, emlékeknek. És valóban. Nálunk ez volt a hagyomány, ezt tanultam meg. Számomra szent dolog ez a mini kiállítás, melyen  a fotók mellett szerepelnek mindazok az értékesebb tárgyak, melyeket örököltem, illetve az elért eredményekre emlékeztető dolgok.

És rettenetesen idegesít, hogy ezek közé Roberto óne zsenír berak csavarokat, bizb.szokat, cigarettacsikkeket, Hell-es dobozokat, meg ami épp kiesik a kezéből.

Pedig rendes voltam: még az ő - kevésbé szeretett - családjának is szorítottam kis helyet ezen az állandó kiállításon. De mintha nem értékelné ezt.

Karácsony délelőttön, mindezeken elmélkedve, megkérdeztem Robertótól, hogy számára létezik-e szent dolog. Némi gondolkodás után azt felelte, hogy a család.

Kicsit elmorfondíroztam ezen a dolgon, de tevékenykedtem tovább.

Aztán valamikor kora este a lehúzás is szóba került, hogy milyen csúnya dolog volt, amit a fiam csinált velem, és én kifejtettem a nézetemet, mely szerint idegent se szép lehúzni, na de családtagot...

Roberto ekkor közbe vetette, hogy de, családtagot lehet, kicsit lehet.

Felakadt szemekkel néztem rá, és közöltem, hogy szerintem meg ez a világ egyik legrondább dolga... aztán hallgatásba merültünk.

Elméláztam. Nem azon, hogy ő lehúz engem, ezt mindig is tudtam, - ennek keretei, rendszere, rituáléja alakult ki az elmúlt öt évben. Még csak nem is azon, hogy ezek szerint családtagnak tart, hisz én is annak tartom, ezen a "lehúzás"-nak nevezett energiamunka sem változtat - a probléma gyökere a "szentség lehúzása" paradoxonban nyilvánult meg előttem, ami végül is a szentség teljes hiányát jelenti, avagy a szentségtelen életet.

Eszembe jutott egy korábbi olvasmányom. Eszerint azoknak az embereknek, akikben a hit magvait nem sikerült gyermekkorban elültetni rossz családi minták okán (továbbra sem vallásra gondolok!) sokkal nehezebb, sikertelenebb életük lesz maguknak is. Míg egy hitben élő ember kisugárzása az egész családi vonalat építi, erősíti. Ez kihat a világban való boldogulásra - hetedíziglen. Példaként két amerikai család szerepelt a történetben, az egyik egy bűnöző és kurtizán ősöktől származó, mely újra- és újratermelte magát; míg a másik egy lelkész családja volt, melynek későbbi, aktív vallási élettől visszahúzódó (többedízigleni) leszármazottai is köztiszteletben álló személyek voltak.

Tudjuk már, hogy az Isten bennünk él - és aki megbecsüli, teret ad neki, ünnepli, annak van esélye a kiteljesedett életre.

Aki pedig a szentséget is lehúzza; a Fény, a bennünk élő Isten születését nem tudja tiszta szívvel, áhítattal megáldani; aki szemetet tesz az oltárra - annak az élete a sötétbe hajlik.

Sajnálattal látom, hogy párom és leszármazóim ezeken az utakon járnak.

De honnan vegyek magamba elég Fényt, hogy megvilágosítsam tévedéseiket?

...

Nincs tehát szükség karácsonyi énekre, gyertyagyújtásra, és az évértékelő beszédek is elmaradást mutatnak immár - nincsenek fülek, melyek meghallgassák, nincs, akit érdekeljenek.

Nem is akartam ilyesmivel fárasztani magam, de a mai reggel, az újév második napja, elhozta, hogy a szorongások bennem határértéket léptek.

Nyilván nem tesz jót, hogy némileg perben-haragban vagyok én is az Istennel, amennyiben fiatalon azt kértem tőle, hogy ha megpróbáltatásokat akar adni nekem, fiatal vagyok, erős vagyok, most adja - cserében biztonságos, békés öregkort kértem.

Nos, az ifjonti megpróbáltatások megvoltak, köszönöm.

Azután jött tíz nyugodtabb esztendő.. olyan hú de jók azok se voltak, de elmentek. A válással, és Anyám állapotával súlyosbítva, de elmentek.

Azóta pedig... rettenet az egész. A betegségem, Anyu halála, a tény, hogy mennyit vesztettem ezeken a pontokon az életerőmből... jött a covid, az energiaválság, a háború a szomszédban, az infláció. A fiam... a lehúzás.

Az ember mindig megpróbálja újra és újra rakni magát ezek között az extra kihívások között, de azt kell látni, hogy ezek a próbálkozások mindig kivesznek. Kivesznek időt, energiát, pénzt, mentális tartalékokat.

Meghallgattam a napokban egy biztonságpolitikai szakértőt, aki szerint "a katonák évtizede" kezdődik; és meghallgattam asztrológiai elemzést is, amely szerint legmagasabb tudati nézőpontokból szemlélve is "erőteljes átrendeződés" "új leckék" "fokozott éber tudatosság" szükségesek az elkövetkező években.

A kollektív tudat szintje ma Magyarországon oly magas, hogy egyetlen éjszaka több száz háziállat szaladt világgá a petárdázástól és tűzijátékozástól... szerintem nagyon rosszul állunk ebben a tudatosság projektben.

Sosem született még ilyen kevés gyerek itt; és a jövőkép hiánya, amiről ma kolléganőmmel beszéltem, nem az 50-es korosztály sajátossága (még akár nekünk is lehetne jövőképünk, tervezhetünk még akár 20-30 évet ezen a sárgolyón maradni elvileg), de ami a legfájdalmasabb: a fiatalokat is utolérte.

Itt már minden olyan keserű, savanyú, az örömök is olyan mesterkéltek (már azoknak, akiknek ez még adatik) hogy nem tudom, hogyan tovább. A közösségi írónak, akit olvasni szoktam, is volt erről egy novellája a napokban; de nem tudom, hogyan lehetne valami pozitív áthangolást adni ezeknek a kollektívból lesugárzó folyamatoknak. 

Mindez a reálban is manifesztálódik. 

A tartozás általánossá kezd válni, nem csak az én praxisomban, ahogy hallom; a mozgástér fogy. Az éves keresztbehosszába minden vállalkozásom és vállalásomra szerkesztett terv 1 M Ft hiányt mutat 2024-re (legoptimálisabb forgatókönyv szerint).

Ma reggel az egyik - stabilnak gondolt (álmodott?) - cégtől hívtak, hogy milyen (lefelé irányuló) átrendeződéseket tervez a cég, és mondjak róla szakmai véleményt.

Azóta csak nézek kifelé a fejemből.

Na így legyen az ember pozitív.

Cabaret zenekar: Kis ember