Hétfőn-kedden nem jutottam el az uszodába; s ennek - no meg az MNB jelentésszolgálatnak - köszönhetően a vérnyomásom a megelőző napok 130+ - os értékeiről, melyeknek úgy örültem, mint majom a farkának, ismét emelkedni kezdett. Tegnap délután az Ügynökségnél voltam a szokásos éves okuláson; s már alig vártam, hogy elszabadulhassak és végre uszodába mehessek: zúgott a fülem és enyhén szédelegtem. Megítélésem szerint ez olyan 160 körüli értéket jelenthetett, és ez önmagában nagyon idegesítő.
Az uszodában a 34 hosszt szauna követte (mióta diagnosztizáltam magamnál ezt a legújabb kihívást, annyi engedményt tettem az agyi erek védelmében, hogy nem fekve, hanem ülve szaunázok), majd két hossz, szauna, két hossz, szauna, kis ázás a pezsgő medencében és hazajöttem.
Az úszás elején cikázó monológból az egyik, magamban dédelgetett álomprojekt megvalósításához vezető első lépések maradtak meg igazán emlékezetesen; melyhez az inspirációt az okuláson elhangzottak szolgáltatták; s este - félálomban - még visszakanyarodva a témára, kértem a Teremtőt, hogy a megvalósításhoz szükséges szakmai ismeretekkel rendelkező és arra alkalmas személyeket, leendő társakat, ha lehet, és van az ötletemnek realitása, most már vezesse utamba.
Sajnos hazaérve azt kellett tapasztalnom, hogy a fél napos mozgás nem bizonyult elegendőnek a vérnyomás értékek normalizálására; így este is 150 körüli értékkel tértem nyugovóra (nehezen is tudtam elaludni ismét) majd reggel is hasonlóképpen ébredtem.
A Kékhemütől tegnap kapott feladattal keltem; a következő napok az elmaradt munkák pótlásával fognak telni és emellé jött még be ez; vígan sanyargatunk ismét; hisz neki kedvenc elfoglaltsága a vele könnyelműen szerződésés kötelembe lépett emberek rávétele a szerződésszerű magatartás teljesítésére...
Egyszer megkérdezte tőlem, hogy miért nem tőle vettem fel "baráti" kölcsönt? Rágondoltam az EUR alapú 19%-ra, mélyen, mosolyogva belenéztem azokba a vállalhatatlanul kék szemekbe, és csak annyit mondtam:
"Mert Te nagyon drága fiú vagy. Nagyon-nagyon drága vagy nekem."
...
Tegnap, míg a Galambék érkezését vártuk, végighallgattam a kollégák sirámait róla; kemény ő és az alá-fölé rendeltségi viszonyokat messzemenően éreztető, diktatorikus vezető; akivel - tapasztaltam - egyáltalán nem könnyű. Egy ilyen embert ismerek még; annak kék a szeme, és őt is utálta annakidején a Faktor népe... Volt idő, mikor gondolkoztam azon, hogy őket kettőjüket össze kellene hozni, de azért tettem le a dologról, mert az jutott az eszembe: félő, hogy megölnék egymást. Nem feltétlenül az üvegygyöngyökért, amik a dolog tétjei lennének, sokkal inkább a vezető pozícióért... az meg senkinek nem hiányzik, épp elég volt a Farkas/Galamb évekig tartó háború. Ennek utolsó, áttételes fejezete nemrég ért véget; hála az Égnek; s az utóbbi időben már a Galamb is normálisan beszél velem; kerülve a főnök-beosztotti kommunikációjára jellemző allűröket (melyeket mindig is negezen viseltem).
Ma reggel, miután kiküldtem a sanyargató levelet, szívkoherencia-meditációba kezdtem; mely nehezen indult, de utána annál hatékonyabbnak bizonyult. Mikor minden smaragdzöld fényben úszott, megláttam a szívemet, ahogy dobog. Láttam, milyen szép, egészséges; láttam őt a maga tökéletességében - és láttam azt is, hogy a bal oldalán, fönt, nem bent a szívben, hanem közvetlenül előtte, az ér falán, kis csepp formájú, zölden világító, a szeretet fényében lágyuló lerakódás van. Láttam és megértettem: a szervezetem azért küzd, hogy ezt az útakadályt elhárítsa; ezért a tompa itt fáj-ott fáj érzetek és az emelkedett vérnyomás. Hatalmas szeretet töltött el ez iránt a csodálatos szív és az egész csodálatos test iránt; s ahogy ez az érzés eluralkodott bennem, úgy éreztem, ahogyan a mellkasom mintha valami nyomás alól szabadulna.
Meditország: Szívkoherencia meditáció
Felkelve 130-as vérnyomást mértem; mosolyogtam, mint aki csak félig van ébren. Ebben az állapotban elismételtem korábbi tapasztalatomat, mely szerint a fizikai síkon megjelenő problémákat bár fizikai síkon is kell kezelni, de minden esetben szükséges hozzá a mentális tréning, a gondolkodás átállítása, a szervezet hozzászoktatása az új gondolatok, mintázatok által kibocsátott más típusú biokémiai anyagokhoz. Sajnos rövidesen bekapcsolódott az agy egy másik területe is, mondván: jó, jó, de rengeteg feladatom van a racionálisban; sok dolgot kell elvégezni annak érdekében, hogy a jövő havi finanszírozásunk is megfelelő legyen a betegség ellenére. Így megint kezdtek bekúszni a létbizonytalanság létszorító kis karmai ezekkel a gondolatokkal, s éreztem, hogy az imént felszabadult terület mintha újra elszorulni kezdene. Még - szintén félálomban - megállapítottam, hogy a pénzt is szeretem; hogy is van ez? Felvillant előttem a kalmár képe kis asztala előtt, aki számolgatja az érméket, s szinte szégyelltem magam emiatt - majd helyre tettem magamat, hogy a pénz ugyanúgy energia a maga síkján, mint egy másik dimenzióban a szeretet; az energiákat birtokolni, áramoltatni pedig kellemes dolog.
Hogy én miért vagyok elnézőbb az ilyen Galamb/Kékhemü típusú emberekkel, mint a társadalom többsége? - villant fel a kérdés, de gyorsan meg is válaszoltam.
Mert értem, hogy mit szeretnek, és miért. Hisz régóta, tudatosan a cipőfűzőárus kis öreg zsidó ember klasszikus, mesebeli figuráját tekintem példaképnek; aki kuporgat és üzletel, mindezt azért, hogy gyűjthesse a pénzt; s csak a halála után eszmél rá a környezet, család, hogy a kis, elhanyagolt külsejű öreg milyen gazdag volt.
Nos... talán Kyosakinál olvastam, hogy a vagyonosokat a tíz hatványai alapján sorolják "kasztokba". Én a tíz a nyolcadikon határát súrolom (forintban); ilyen értelemben a Galambbal nagyjából egy kasztba tartozunk; hiába ő a főnök most ebben a szereposztásban és tart valamivel talán előbbre a nullák előtti számláló. Kékhemü egy nullával ugyan arrébb vergődött élete folyamán; de ő sem így született. Elgondolkodtam a hasonlóságainkon és különbözőségeinken; és meg kellett állapítanom, hogy abban én is hasonlítok hozzájuk, hogy szeretem a pénzt. Amiben ők mások, az részint az emberekkel valő kapcsolataik (melyeket szintén alárendelnek az anyagi haszonszerzésnek; erre én még mindig nem vagyok képes) és még valami.
A volumen.
Kékhemüről már rég tudom, hogy ő a szembe jövő lehetőségek között nagyon tudatosan szelektál; csak ahhoz kezd hozzá, ami alacsony kocskázattal magas jövedelmezőséggel kecsegtet, és sosem foglalkozik kis volumenekkel (egyszer mondtam neki: azért dolgozok neked bagóért, mert lehet tőled tanulni. Vigyorgott.)
Én a kis lépések művészetének iskoláját jártam egész életemben; ebben hittem és ez vitt közelebb a - nyilván ennek megfelelő - céljaimhoz.
Megfigyeltem viszont, hogy mikor kis életem kis célocskáiról beszélgetek vele, mindig elnézően mosolyog. Elnézően, s ez a mosoly a maga titokzatosságával mindig is ott motoszkált valahol a háttér tárolóimban, mint megfejtésre váró rejtjelezett üzenet; más ember talán lenézésnek gondolná, de én éreztem benne a jóindulatot is; s pont ezért nem esett ki elmém rácsai között, hanem hasznosításra várva sorakozott az egyik polcon.
Ma reggel, ahogy ott áltam, mélyeket lélegezve igyekeztem újból átmosni a szívemet a smaragd gyönyörű zöld színével, s közben arra gondoltam: a kis lépések feletti aggodalmaskodás pontosan ugyanúgy rongálja az agyat-szívet-idegeket, mintha ugyanezt nagyban tenné az ember.
S abban a pillanatban beugrott az a bizonyos mosoly, s már azt is tudom, mi az üzenete.
Ideje léptéket váltani.