Covid again (és egyéb nyalákságok)

Úgy voltam az év végi kihívásokkal, hogy próbáltam azt nézni bennük, ami előre vivő, a fejlődést, az új, jobb teremtését szolgálja. Részint azért, mert - még az ízületi bajaimmal együtt is - jobb az általános állapotom, mint tavaly ilyenkor; részint pedig amiatt a teremtő meditáció miatt is; tudjátok; a széles út, két oldalán gazdagon termő gabonaföldek, előttem, az út végén, elérhető távolságban a hegyek sorakoznak. 

Ezen a jelenésen az elmúlt évben rengeteget gondolkoztam; s megfejteni véltem az élet útján véghez vitt boldogtalan utazásaim konklúzióját és keretbe foglalását; amennyiben nem, visszafordulni nem kell, de végig kell vonulni ezen a maradék úton, emelt fővel, bőségben, mert a végén várnak a hegyek. Talán nem ugyanazok a hegyek, mint amiket induláskor láttam; ezek valamivel alacsonyabbak és ennek ellenére kékebbek - de hegyek.

Bár rettenetesen fáradt voltam már, de csináltam a dolgaimat rendületlenül. A sok ügyfél minden nyűge, hirtelen ötletei stb stb... mint Super Mario, aki folyton újabb és újabb jutalmakért ugrik fel, a végkimerülésig és azon is túl.

Könnyű Marionak, ő csak egy program, nem fárad el.

Én az idei évet teljesen lemerülve kezdtem; de az email dömping nem lett kevesebb, sőt - egy nap alatt két napnyi emailt kaptam, ezt háromszor ismételve; s akkor már éreztem, hogy ez sok jelenleg nekem.

Ami nagyon kikészített még ezen felül is, az Bundás, aki összezúzta a lábát ismét; s Róbert autója, amit ki kellett köhögnöm minden teherviselő képességemen túlmenően - hisz én mondtam neki hogy váltson munkahelyet, de muszáj; nem lehet 170 ezerből élni egy felnőtt férfinak, pláne nem úgy, hogy abból 130 az anyjáék albérlete.

- De azért én is hozzájárultam! - mondogatta a sértett önérzet hangján; s én azóta fortyogok, ha rágondolok; mert ha a kis családja meg tud élni négyszázezerből, és ő pont a felét keresi, akkor nem ő járult hozzá az én sorsom emeléséhez, hanem én az övékéhez, folytatólagosan.

De nekem is vannak kötelezettségeim. Nem is kevés. És miért kellene nekem ebbe belerokkanni?

Így új munkahelyet kerestünk; de sajnos már most látszik, hogy ez se lesz egy sikertörténet.

Drágább lesz a közletkedés; nem lesz jogosult az ápolási díjra sem; s ha ezeket a tételeket levesszük, akkormár nem is olyan fényes ez a szép jövendő.

Mondjuk legalább nem heti fizetése lesz, hanem havi, így bízom benne, hogy visszaveszi a felelősségét az albérlet fizetésnek, mert én már kezdek ezen nagyon befalsulni.

Tehát most ott tartok, hogy a filléreket vakarom össze a tavalyi utolsó, félmillás hét után; s próbálok nem belefalsulni a dologba. Nehéz. Egy rakás kötelezettségem van, melyeknek meg kell felelnem, s nem igazán látom rá a forrást biztosítva.

De majd egy hét múlva újra megemlékezek erről; mert ugyebár ilyenkor kell az erős hit; meg a hegyek. Vagy buckák. Valami.

Erre jött rá Andi lányomék szilveszteri bulikája, illetve az onnan hazahozott covid. Andi tavasszal kapott két oltást - én nem szólok bele az ifjúság döntéseibe, bár szerintem ez a covid oltás egy f.ság, már elnézést; de ki-ki hite és szándékai szerint, ha rám hallgat (csak engem hagyjon békén).

No tehát, az én lejárat nélküli igazolványos leánykám hétfőn belázasodott, de bement melózni; kedden se volt jól, de akkor is bement melózni (próbaidőn van, nem lehet hiányozni, azt mondták neki...) majd szerdán eljött a szent covidteszt ideje és mit tesz Isten? Hát persze hogy pozitív volt.

Mikor már, ha nem is jól, de elfogadhatóan volt, szépen hazaküldték.

Előtte két napig hogy kit fertőzött meg a zárt irodában? Nos, az majd kiderül. Amúgy se számít, szabálykövető pógár követi a szabályokat, akkor is ha f.ságok.

Végiggondolva ezt a három napi ügykezelést, magamban ismét megállapítottam, hogy az emberiség tényleg megérett a kipusztulásra; s talán a Földnek jobb is lenne, ha ez mielőbb bekövetkezne; sokat lendítene a helyzetén, ha eltűnne róla ez az ostoba és kártékony állatfajta.

Tegnap még virgonc voltam, bár azt éreztem, hogy a szokásos nikkelezett logikám, benne a kis fiókokkal, amikben az ügyek egy, csak az én fejelmre jellenző speciális, gyakran rendetlenségnek tűnő rendben sorakoznak - nos, ezek VALÓBAN összegubancolódtak, a rám jellemző hatékonyság elmúlt, s úgy éreztem: fáj az életem, nem megy ez énnekem.

Ráfogtam az előző napi teljesítménytúrára (röheljes, de közel öt kilométert gyalogolni hegyen-völgyön át, nos, ez nem az én erőnlétemnek való műfaj jelenleg; de próbálnám erőltetni; hisz az egyik legkomolyabb vágyam végre felállni az íróasztaltól és nekiindulni - hiszen mint tudjátok, engem 14 évesen leültettek, s többet ültem már azóta, mint a köztörvényes bűnözők. Detényleg.)

Még Segítőmhöz is elmentem, de előzetesen tájékoztattam őt arról, hogy mi a helyzet nálunk, és arról is, hogy nem biztos, hogy én nem hordozom a nyavalyát - megállapítottuk, hogy alapvetően energetikailag jól vagyok; - ezt tulajdonképp még ma is így érzem, szerintem most jobb pozícióból indulok a covid ellen, mint tavaly - tehát elmentem Hozzá is; s most kissé aggódom érte; bár az ő döntése volt, hogy fogad; de nem venném a lelkemre, ha gond lenne ebből.

Abban az egyben reménykedek, hogy az ő rezgései már tényleg annyira magasak, ahová nem ér fel holmi vírus.

Beszélgettünk a legújabb, ízületi tüneteimről is; mert ugye az általános javulásban ez egy konkrét romlás volt; s ő, hozzám hasonlóan, az Anyukám elvesztését, az utána való kétségbeesett kapaszkodást hozta ki lelki kiváltó oknak. 

Végre meg tudtam hogalmazni, hogy igen, lehet, hogy néha nyers voltam vele, meg biztos nem is volt tökéletes az, ahogy ápoltam, de én annyira szerettem volna megtartani őt; s nekem ez egy borzasztó kudarc, hogy bár erő felett igyekeztem, mégsem sikerült.

Racionális aggyal tudom, hogy ennek így kellett lennnie - elfogadni mégsem megy.

Nos tehát, így telt a tegnapi nap; vidáman értem haza, bár egy nagyon enyhe tarkó táji fájdalom itt-ott bejelzett - de ennyi volt az összes tünet; s én lefeküdtem, remélve hogy reggelre ezt is kialszom.

Reggel viszont arra ébredtem, hogy nincs hangom (tárgyaljál így ügyfelekkel telefonon..); majd délutánra a láz is megérkezett; a kötelező köreimet alig bírtam letudni; s feladatok ide, határidők oda - a délután hátra lévő részét fekvéssel töltöttem, mint parton a hal.

Eleinte aggódtam az elvégzetlen feladathegy miatt; aztán lassan eljutottam arra a pontra, hogy átadtam magam a pihenésnek; sőt a felismerés is megérkezett, hogy ez egyenesen a legutóbbi idők nagy hajtása miatt ért el, ez a stoptábla; egyszerűen pihennem kell és pont.

Ami az oltást illeti, a lányom esete ismét meggyőzött arról, hogy ha valami felesleges, nos, akkor ez a drága szép oltás tutira az, ugyanolyan tüneteink vannak, ugyanolyan erősségűek stb. pedig én nem voltam soha beoltva.

Persze a közvélemény már jött ezzel a b.szakodással, hogy oltás - de elég nekem az éves rendes covid, köszönöm, nem fogom még nyáron is szétb.szatni az immunrendszeremet a nagy, büdös semmire.

Ahh... az egy mondatban előforduló káromkodások száma lassan eléri a kettőt, pedig nem szokásom ez alapvetően - azt hiszem, ez a téma érzelmileg mélyen érint. Minél jobban meg akarják mondani, hogyan éljünk, annál mélyebben.

Másrészt viszont... elkezdtem újra posztolgatni, pedig sokáig nem volt hozzá kedvem; s az ilyen kommenteket látva annyira most sincs. De talán már túl vagyok a némasági fázison.

Viszont nagyot csalódtam a facén terjengő emberekben. Nem ma... ez lassan érleltődött meg.

Valamikor negyven éves korom körül, mikor egyedül maradtam Nagy Fal távozása és Jétől való szabadulásom után, komolyan hittem, hogy majd ebben a közegben barátokra lelek. Emberekre, akik majd elfogadnak, szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Akiktől pozitív érzéseket kaphatok.

Ehhez képest, ha visszatekintek az elmúlt évtizedre, be kell látnom, hogy időpocsékolás volt. S ma már, ha valaki valamilyen kommentel illeti a bejegyzésemet, nem azon rugózok, hogy mit mondott, hanem, hogy ki mondta.

- Ő sem szeretett engem - ezzel a megállapítással szoktam zárni magamban ezeket az eszmefuttatásokat; s azt hiszem, a legutolsó dolog, amit akarnék ezektől az emberektől, az mondjuk az, hogy találkozzunk, vagy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat.

Ennek keretében pl. eljutottam addig, hogy Machinátor kommentjeit egyszerűen annuálom; hogy Világvándor kedvét rövid úton igyekeztem elvenni a közelítéstől; s Vanezigy - nos, vele szóba se állok azóta, amit egy bizonyos sütögetés alkalmával leművelt, a megértés leghalványabb jelét sem adva azzal kapcsolatban, hogy bár megígértem, de Anyám halála után nyolc héttel mégsem tudtam részt venni az eseményen. Épp sírógörcsök között próbáltam némi oxigénhez jutni, mikor minősítgetni kezdett ezzel kapcsoltban. Ám tegye.

Alapvetően én ezektől az emberektől soha nem kaptam megértést, szeretetet; még Gabikánk is csak a saját kis célocskáit nézte - nem haragszom ezért; csak tudom, mi az, hogy távolság, és hogyan kell azt fenntartani.

Tehát sokan, sokféleképp nem szerettek engem; s már nem is vágyom semmiféle interakcióra senkivel. Legfőképp nem a régiekkel - újakat meg nincs óhajtásom keresni. Meddő időpocsékolás az egész.

Bea nem nagyon akarja ezt megérteni; valamiért időről-időre előkerül, és piszkál; képes megsértődni rám, hogy nem megyek el különböző általuk szervezett társas összejövetelekre; meg Kunó könyvdedikálására; meg egyéb ezoprogramokra - nem hiszi el, hogy undoritisz emberuszom van. Pedig de.

Egyébként is, már egy ideje igyekszem minden energiámat az üzletépítésbe tolni; s ennek a búzamezőkön áthaladó széles út mellett még egy nyomós indoka van. Nyomós, bár talán nem a legszebb. De akkor is.

Ha már nem szeretnek, legalább fizessenek.

Ennyi.