Megdöbbentő dolog történt. A Kreatív Terv fogta magát, megkerülte az Akadályt és odaállt Gabi mellé. Gabi mellé, aki ettől egyszerűen berezelt.
Gabi félt a saját lehetséges jövőjétől, ezért nem mert lépni az irányába.
Sok, sok oldó mondat következett, s a végén valami hihetetlen békeérzet töltött el. Segítőm szerint olyan érzés volt, mintha a szakrális csakra területéről kihúztak volna egy dugót.
Ezt most annyira nem éreztem, de azt mindenképp, hogy sokkal nyugodtabban, felszabadultabban, összeszedettebben tudok erre a területre koncentrálni.
Békét éreztem az állítás után. Békét és felszabadultságot. Ezekkel az érzésekkel a szívemben jöttem haza.
Mostanában reggelenként, bármilyen sűrű nap is várható, rászánom magamra azt a (néha nem is annyira) szűk órát. Tulajdonképp eddig is rászántam, nekem kell ennyi idő, míg a teknősbéka-létből újra emberré magasztosulok, kinyílnak szemeim és látóvá válok (hogy ezt a terminológiát használjam arra a folyamatra, midőn szemeim végre abbahagyják a gyulladt könnyezést).
Tehát az időszükséglet nem változott; de az idő minősége jelentősen. Beköltözött a reggeleimbe Szabó Péter, Chong An Sunim, a Parázsszív... és a tevék. Rájöttem, hogy mentálisan úgy tudok legjobban ráhangolódni az előttem álló nap kihívásaira, ha "útnak indítom" a tevéimet. Abrakot adok nekik, megvakarom a fülüket, megcsodálom erejüket és kitartásukat, felszerszámozom és megmutatom nekik, merre induljanak a végtelen sivatagban aznap... az aranyért.
A tegnap reggel kicsit más volt. Nem emlékszem az álmomra, de azt tudom, hogy boldogsággal a szívemben ébredtem. "Boldog Teremtést!" - visszhangozta bennem valami; s ez a mondat átmelegítette az ébredés körüli énidőt.
Bár utána gondozási feladatok jöttek; majd rohannom kellett, mégsem tudták ezek kedvemet szegni.
Az Ügynökségre menet az előző napi történéseken kezdtem el meditálni. Forró örömöt éreztem, mintha az önmegvalósítás tényleg karnyújtásnyira lenne már tőlem. Magamban kissé áttekintettem a megvalósítás lehetőségeit; s feltűnt, hogy néhány néhány részterületet teljesen más megvilágításban látok, mint akár egy nappal azelőtt is. Mintha a félelem megszűnésével más rálátást kaptam volna viselt dolgaimra és elképzeléseimre. Ha egzaktul kívánom megfogalmazni a változás lényegét, akkor azt kell mondanom, hogy mintha ok-okozati láncba kezdenének rendeződni a Terv egyes, egymástól távol álló, és eddig külön kezelt részterületei, elemei. Az új nézőpont átrendezett a fejemben néhány dolgot, s úgy éreztem, hogy ezzel a megvalósítás biztonsága is növekedésnek indult.
Délután Szandrához mentem, aki végre túl van a Covidon; bár még nem tökéletes az erőnléte, de energetikailag nagy vonalakban rendben van. Érdekes dolgot mesélt saját Covid történetéből (...lassan mindannyiunknak lesz ilyen...). Arról beszélt, hogy mikor amúgy is nehéz időszakot élt meg, sok ismerőse hívta fel és további borzalmakról tájékoztatta. Konkrétan egy család kihalásáról is értesülést kapott... ami borzalom, persze, de miért kellett épp akkor megtudnia, mikor amúgy is a legjobban küzdött a betegséggel?
- Nem hiszitek el, de ezek után a beszélgetések után mindig rosszabbul voltam. Amúgy is féltem... azt hiszem, ez érthető. Viszont szabályosan bepánikoltam egy-egy ilyen beszélgetés után. Alig kaptam levegőt.
...kedves Olvasóim! Ha valaki beteg körülöttetek, viselkedjetek úgy, mint jó szűrők. Szűrjétek a külvilág energiáit, és csak azokat engedjétek a beteghez, amelyek épülésére szolgálhatnak. Mert ha nem így tesztek, azzal csak rontotok szerettetek helyzetén. Ez minden betegségre igaz... a Covidra halmazatilag.
(Nekem szerencsém volt. Mivel a szokásos introveltált életemet élem, Morgón és Segítőmön kívül senki se törődött hogylétemmel azokban a hetekben - ők viszont nem a bontásomon igyekeztek, sokkal inkább építeni).
Túl vagyok tehát három hét kihagyás után az első jógaórán; nagyon jól esett, végre megkapta a szervezetem azt, ami után annyira sóvárgott.
Imádom Szandra óráit, őszintén kedvelem a személyiségét, profizmusát; s az órának azt a szép ívét, ahogyan fokozza a dinamikát, majd a végén fél óra klasszikus jógával mintegy levezetésként kimozgatunk mindent. A csigolyáim mintha új életre kelnének az impulzusoktól. Szerintem ha megmérnének centivel, azt tapasztalhatnánk, hogy a testmagasság-csökkenési folyamatom visszafordult. (171 centi voltam középiskolás koromban. A betegségem kezdetekor 169-et mértünk az orvosnál).
A jóga után hívott Segítőm. Nagyon megörültem hívásának, jót beszélgettünk. Közben sétálgattam a budakeszi utcán az elemi tavaszi estében, mozgástól felfrissülten, vidáman. A beszélgetés során szó esett a tömegmeditációk buktatóiról; a védelem fontosságáról a mostani időkben; beszélgetőpartnerem némely személyes megéléséről, a Kreatív Tervemről, viselkedéséről és vele kapcsolatos megéléseimről; arról, hogyan kezeljük az idő múlását; s végül, ebben az oldott hangulatban, kiböktem, ami Robival kapcsolatban nyomja a lelkemet a búzamezők óta.
Azt a meditációt Segítőm a lehető legpozitívabban értelmezte; nem elmúlásként, hanem a bele vetett magok csírázásaként, egyfajta fejlődés értelmezésben - de engem nem győzött meg vele, még akkor sem, ha tudom, hogy a gyerekek tekintetében legalábbis van ebben némi igazsága.
Én nem a gyerekekkel tervezek együtt élni tíz év múlva. (Tervezek? Na ez is jó kérdés.)
- Tudod... én néha úgy érzem, hogy... mintha Robi ítélet alatt állna. Mióta megismerkedtünk, az az érzésem, hogy neki borzasztó karmikus terhe van. Nem mondom hogy ő nem követett el kisebb stikliket fiatal korában. De nem is ez a lényeg. Hanem... mintha az ősei, felmenői... nem tudom. Rablók, haramiák, útonállók lehettek. Sok generáción át. Tán emberéletek száradnak a lelkükön. Nem tudom, de érzem a sorsazonosságot. Akármihez fog ez a gyerek, semmi se sikerül neki, és ez az oka.
Odáig már el se jutottam, pedig a napokban jött ez a párhuzam, hogy még szegény Csabánál sem volt ilyen direkt "eleve elrendelés" érzésem. Ott, tán emlékeztek a bejegyzésemre... nos, ott inkább az történt, hogy volt egy keskeny palló, amin átkelhetett volna... el is indult velem, bár vonakodva, de elindult... aztán nem tudom, mi történt, de úgy döntött, hogy mégsem. Inkább elment Tecával.
Robinál nincs ilyen opció.
Makkegészséges, leszámítva a lábát - és mégsem. Néha olyannak látom mint egy halálra ítéltet, és nem tudom az okát. De nagyon rossz.
Az jutott az eszembe, hogy ezen talán letekeréssel, karma oldással lehetne segíteni... erről említettem pár gondolatot Segítőmnek, aki annyit tett hozzá, hogy azon lehet segíteni aki maga is akarja ezeket, majd témát váltott. A váltás hirtelen volt és furcsa. Arról kezdettel beszélni, hogy valahányszor a tavaly átéltekről, betegségem történetéről beszélek, érezni rajtam, hogy megkeményedek. Azt mondta, megérti, nehéz időkön mentem keresztül, de ne legyek ilyen szigorú, akkor se, ha kemény tapasztalás volt ez nekem - mert azt érzi rajtam, hogy én most bizonyos elvárással vagyok az életem jövőbeni alakulása irányában, s ha az esetleg mégsem valósulna meg, - mert esetleg családtagokkal, egyéb személyekkel közös karma okán ez gátlást szenvedne - nehogy újra elinduljon egy önpusztító folyamat a jelenlegi programozás hatására.
Elmondtam neki, hogy véleményem szerint én már soha nem leszek az az ember, aki a betegségem előtt voltam; s hogy tulajdonképp a betegségem az, ami egyenesen rátaszigált erre az útra. Elmondtam, hogy tudom, hogy ez a kiteljesedés útja; tehát nincs olyan, hogy ne sikerüljön. Nincs más opció.
Erre azt mondta, hogy pont emiatt gondolja amit gondol (helyeseltem), majd megkért, hogy legyek hálás azért, hogy ez a betegség egy jelzés volt, hogy mit nem szabad csinálnom, hogyan nem szabad léteznem. Azt is mondta, hogy legyek hálás a jelért, melyet kaptam.
Próbálok az lenni... próbálok. Nyilván ez is egy út lesz, melyen végig kell mennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.