Tegnapelőtt este volt az a finom és erotikus csók, és közben az a mozdulata. Teljesen váratlanul ért a dolog; és volt benne valami vágykeltő-megadó, ahogy a párnára hanyatlott... sajnos megtörtént, aminek megelőzésére olyan gondosan szoktam figyelni, közegészségügyi okokból.
Megkívántam. Olyan jó lett volna szerelmeskedni, vágytam az érintésre; a mozdulatra... de mikor megérezte, hogy mi zajlik bennem, ismét elhúzódott.
Olyan volt mintha megvertek volna. Szólni sem tudtam a csalódottságtól.
Megfogta a kezeimet, mint általában minden este, mintha mi se történt volna; s én éreztem a belőlük áradó meleget.
- Aludjunk, jó éjszakát! - nyomott a számra még egy gyors puszit; s nekem a torkomban dobogott a szívem a pár perc alatt átélt ambivalens érzésvihartól.
Egy darabig kínoztam magam a "nem kellek neki, nem vagyok jó nő" típusú gondolatokkal; aztán erőm maradékával egyszer csak elhúztam a kezeimet az elviselhetetlen energiakörből.
- Ne haragudj de ez nekem nem megy. Inkább meditálok még egyet, minthogy azzal gyilkoljam magam, hogy nem kellek neked - valami ilyesmit hadartam kérdésére, hogy miért húzódtam el; majd a fülemre gyógyítottam a fülhallgatót és belekezdtem az ötvenhétmilliomodik gyógyító meditációba.
Úgy a felénél járhattam, azt hiszem, mikor végre elaludt - de még mindig felém fordulva; s ez, mint ilyen napokon általában, roppantul idegesített. (Ilyenkor szoktam azon meditálni, hogy külön ágyra, külön szobára, külön lakásra, külön földrészre kellene hurcolkodnom inkább... aztán persze nem megyek sehova.)
A meditáció végén egy hirtelen támadt ötlettől vezényelve magamban hívni kezdtem szeretett arkangyalaimat. Először Gábrielt - még zenéltem is neki, mint régen; de örökös táncpartnerem és atyai jó barátom nem jelentkezett.
Elkeseredetten kezdtem el Rafaelt hívni.. s akkor ő meg is jelent; fénylő, zöld energianyaláb kísérte; s a háttérben, halvány kékségben és kezeit karba fonva, ekkor feltűnt Gábriel is.
- Hívtalak... őt is hívtam... nem jött... nem szeret már... - panaszoltam Rafaelnek.
- Miért mondasz ilyet? Még, hogy nem szeret. Nagyon szeret, ha akarod tudni. Hiszen még jelképet is kaptál tőle; a saját betűjét, hogy gyógyítson és vigyázzon rád. És azt tudod mondani, hogy nem szeret téged? Hiszen te vagy, aki elfelejtett minket!
Angyalaim haragja nyilvánvaló volt.
- Mit csinálsz? Miért csinálod ezt? - folytatta Rafael. - Tudod te, hogy mennyi, de mennyi munkánk van már a te gyógyításodban? Hány órát dolgoztunk már azon, hogy te újra egészséges legyél? Miért akarod ezt eldobni?
Lehajtott fejjel hallgattam angyalom szidalmát. Tudtam, mélységesen tudtam, hogy igaza van.
...
A jelenetet nagy színpadon tudom elképzelni. A két angyal, Rafael és Gábriel, kis lépcsőn ereszkednek a színpadra annak jobb oldalán, fénylő zöld és kék világítás kísérik könnyed mozdulataikat.
Mikor Rafael a gyógyító munkáról beszél, int a kezével, s a sötétbe merült színpad bal oldalán megjelenik egy kis emelvény; az emelvény mögötti fekete vásznon zölden csillogni-villogni-forogni kezd az oda kivetített dns-spirál; és a balet-táncos lány; ezúttal fénylő, zöld ruhában; mint már olyan sokszor, ismét elkezd a spirálon sétálni; föl-föl, néha vissza, megint föl - ahogyan a zene diktálja. Ez úttal azonban a bűntudat nyomja a vállát, mozgása bár kecses, de vállai meghajlottak, feje előre lóg.
A zene csak megy tovább rendületlenül, újabb és újabb köröket leírva; az angyalok pedig, a zöld, meg a kék, karba font kézzel nézik a tántorgást.
Percek telnek így el, hosszú percek. A mozdulatok lassan összerendeződnek; a lány tartása szép lassan kiegyenesedik; már élvezi, amit csinál; s a zene újra és újra ismétli önmagát; forog a DNS spirál, dolgoznak a gyógyító erők.
Egyre könnyedebben megy a tánc, a lány pörög, forog, lépked a DNS szálain... fél óra is eltelt már talán, vagy csak egy pillanat?
...
Lenéztem az angyalaimra, akik ugyanabban a tartásban, karba font kézzel figyeltek minden mozdulatot.
Lenéztem, és a szívem megtelt irántuk hálával és szeretettel. Arra gondoltam, vajon hány földi lény mondhatja el, hogy az arkangyalok az őrangyalai; hogy vesződnek vele, aggódnak érte, szeretik őt... palotást táncolnak vele; jönnek, ha vígasztalásra, gyógyításra van szüksége... arra gondoltam, hogy nagyon, nagyon szerencsés vagyok; s hogy sokkal jobban meg kellene becsülnöm ezt a rendkívüli kegyet, amelyben az ég részesített.
- Szeretlek benneteket! - ugrottam távozni készülő arkangyalaim elé. - Nagyon, nagyon szeretlek! Mindkettőtöket!
Az angyalarcokon a megbocsátás mosolya fénylett fel; s Rafael, miután magához ölelt, még annyit mondott, mintegy visszhangozva az utolsó gondolatomat:
- A mi szeretetünket soha, soha ne cseréld fel egyetlen földi férfi szerelmére sem.
- Nem fogom! - mondtam a távozók után nézve.
...
Másnap Robi a szokásosnál is kedvesebb volt; igyekezett egész délelőtt a kedvemben járni; kávécska, reggeli szervírozás az ágyba; - bár, mikor a csákányozást kiadtam feladatnak, láttam, hogy elvesztette a türelem arany fonalát.
Azért nagyjából elvégezte a kiadott feladatot - közben szándékosan letarolva a végrehajtási helyszín közelében fellelhető pár szál nárciszt; de én, magasan fejlett taktikai érzékem birtokában úgy csináltam, mint aki nem veszi észre a dühöngést (aki haragszik, annak kell megbékélni); s a végére tényleg jól ki is csinálta magát; lihegve, hátfájósan jött be; én nagyon kedvesen, részt vevően (és mit sem észrevéve a dühöngésből) fogadtam; lihegve előadta hogy rettenetesen fáj a háta; hogy ő ezeket a munkákat soha nem bírta; s ez utolsó mondatnál el kellett ismernem, hogy alighanem ebben igaza van; gyenge egy gyerek ez a mi Robink; nem csak lelkileg, de fizikumra is; hát ez van, ezzel már nincs mit kezdeni.
Az előző napi élmény dolgozott még bennem; valahogy sértett a tudat, hogy már megint majdnem belecsúsztam a halálos spirálba; s ennek - mint általában - ismét ő volt az oka. Nem haragudtam, de nem éreztem magam biztonságban; s ezeket az ambivalenciákat elkezdtem pálinkával gyógyítani.
A másodiknál valahogy el is mondtam neki, hogy "fönt" mostanában már sokszor jártam, körbe kell nézni "lent" is, merthogy itt és most valahogy nem igazán jó lenni.
Hallgatott, mint rendesen; illetve talán annyit mondott, hogy manapság férfinak lenni talán még bonyolultabb, mint nőnek; s erre nem tudtam mit mondani; mert nem hiszem, hogy valaha is voltam férfi - illetve de, férfi, az voltam, egészen bizonyos, hogy több életemben is voltam már férfi - csak nem ilyen... bonyolult.
Aztán eltelt valahogy az este is, a pálinka végül is segített az előző napi élmények "feldolgozásában", a fájdalom csökkentésében. Mikor ezt konstatáltam, eszembe jutott, hogy hiszen én sok évtizeden át alkalmaztam tudatosan az alkohol tudatmódosító hatását, ha nagy bánat ért. A világ legjobb technikája - ha nem él vissza vele az ember és nem válik rendszeres szokássá. Mert bármennyire is fáj ami miatt az ember elkezd inni - mire jókedvűre issza magát, már a lesz.rom tabletta is lecsúszott a torkán, és onnantól arra az adott kérdésre soha többé nem fog ugyanolyan fájdalom amplitúdóval reagálni. Legalábbis én így működök - de gondolom, nem csak én.
Ezzel együtt, sose lennék alkoholista - egész egyszerűen nem bírná az emésztőrendszerem.
Az estét még elviselhetőbbé tette, hogy beparancsoltam a kutyáimat is. Fehér energiáik, szőrük, lényük szigetelő hatása elviselhetővé tette az éjszakát - köztünk aludtak, s ennek mintha Robi is inkább örült volna ez úttal.
Mindenesetre másnap, bár enyhe gyomor- és májtáji fájdalmakkal ébredtem - de már nem éreztem az elemi önsajnálatot, sem a kudarcélményt.
Kutyusok és Robi már rég kint; én pedig az előző napok történéseire gondoltam, és úgy határoztam, hogy előveszem azt a bizonyos meditációt - az utóbbi időben úgyis kissé elhanyagoltam, pedig Bea szakvéleménye szerint ezt én nem tehetem meg, valószínűleg még nagyon sokáig.
Élő Öröklét Fény - Szexcsakra meditáció
...eljutottunk tehát odáig, hogy minden félelmünket, fájdalmunkat, önbecsülés-letörésünket... szóval a szokásos.
Kezemben kis, fekete-fehér képet gyűrögettem. A képen az a mozdulat, ahogy hátra hanyatlott...
Kint álltam a réten, a napsütésben.
- Fogadd tőlem áldozatul... ezt is. - emeltem magasra a kezemben tartott képet; s azt vártam, igen, vártam, hogy ismét szikrázó harmatcseppekké válik majd; melyeket szétdobálhatok a narancsos alkonyi napsütésben, s amelyek szikrákként ragyogva, frissítő záporként fognak aláhullani...
Semmi ilyesmi nem történt.
Mikor a tenyerembe néztem, láttam, ahogy a fénykép összepöndörödik, átalakul. Először mintha valami négy szirmú, halvány fehér virág lett volna; de tovább alakult a kép; s mikor kitisztult, a tenyeremben egy búzakalászt tartottam. Szép. érett búzakalász volt, egészséges magok ültek a kalászon.
- Most mit csináljak ezzel? Elvessem? - kérdeztem magamtól; de ebben a pillanatban ismét váltott a kép.
Újból megjelent az a kép, az a mozdulat, ahogyan Robi hátra hanyatlik a párnára; fekete kontúrjai látszanak csak némi narancsos háttér előtt; s ekkor látni, ahogyan testéből mindenhol fénylő búzaszálak kezdenek nőni, szép, egészséges szálak törnek az ég felé; s a teste lassan elmúlik, teljesen aláhanyatlik, földdé lesz; a búzaszálakat süti a nap, hajladoznak a szélben...
Zokogni kezdtem ismét, mint oly sokszor már ennek a meditációnak a hallgatásakor.
- Ne sírj. Látod, mennyi élet sarjadt belőle. Milyen szép ez a búza.
- De... Mi lesz most velem? Mi lesz velem? - kerestem zokogva Robit.
- Te leszel a búzatábla fölött a szél. Majd fésülgeted őket.
- De én ezt nem akarom! Nem lehetne, hogy...?
- Nem. Ez a TÖRVÉNY.
...
Sírva keltem fel. Alig bírtam megnyugodni; mikor Robi előkerült végre, zokogva ugrottam a nyakába, és sokszor, sokszor elmondtam neki, hogy nagyon, nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni.
...Sok könny vár még rám, attól tartok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.