Thétáról, bétából

 Némely transzcendentális utazásom kiemelkedő mozzanatait szeretném megosztani Veletek ez úttal. Előbb azonban hadd elmélkedjek kicsit energiáról, hitrendszerekről, miegyebekről - részben a Theta Healing könyvben olvasottak alapján, de saját tapasztalataimat is belevegyítve.

Robinak mindig azt mondogattam: én nem tudom, mi ez az erő, talán még a mesterei sem tudják pontosan, hogyan és miként működik - de működik, ezt életem folytán számtalanszor volt már módom megtapasztalni. Nem véletlen, hogy annyi film és irodalmi alkotás foglalkozik vele.

Valahogy úgy van ezzel az emberiség, mint az ősember az elektromossággal. Látta, hogy létezik, tapasztalta - villám, súrlódás, hogy csak két lehetőséget említsek a találkozásokra - de nem tudta, miért, mi végre.

Ez az elektromosság hasonlat annál inkább ül, merthogy a pszichojelenségeknél is, mintha valami alacsony intenzitású, viselkedésében elektromosságra hasonlító (bio)energiával találkoznánk.

Kezdve a meditáció alatt megváltozó agyhullámokkal; a meridiánpontokon el- elakadó energiaáramlással; a bőrviszketéssel - ez utóbbit először az Istvánnal való szakításom után éreztem; egyszerűen viszketegségem volt mindenhol, nem bírtam nyugton ülni és dolgozni - s csak a nagyon erőteljes, fizikai edzés (úszás... a víz jó vezető.. jaj de hiányzik...) vetett véget annak az időszaknak.

Nos; amióta meditálok, megfigyeltem, hogy az elmélyülés egy bizonyos fázisában előjönnek a pontszerű viszketések; sőt, azt is megfigyeltem azóta, hogy ezek jellemzően meridián pontokon vagy azok egy-másfél centis közelségében támadnak.

Aztán persze van a mély théta állapot, mikor tényleg megszűnik a külvlág. Nem, nem mindig érem el, de az bizonyos: érdemes rá törekedni, mert tíz perc ilyen állapot után úgy kel fel az ember, mint aki kialudta magát - ezért is nyűgös dolog este meditálni, mert utána nehéz elaludni.

Viszont már alig várom az estéket, hogy meditálhassak, vagy legalább hangtálak rezgéseit hallgassam. Legújabban már annyira elvont dolgokat művelek... vannak olyan youtube videók, amik fél órán át egyetlen hangot játszanak le.

Egyetlen hang rezgése árad a koponyám két fala között, áthangolva benne valamit - s közben gondolatban a tanultakat alkalmazom; légzés, Földanya, húzd fel az energiát, lásd a csakráidat kinyílni... a kéknél melegség, furcsa aktivitás, nocsak... hopp, már ott is vagyok teremtő síkon; nini, mit hoztam ide fel? Mi ez a furcsa izé?

Hjaj. Ez a gerincem. Meg kéne gyógyítani. Nosza, Mindenség Teremtője, ezek szerint elrendeltetett, hogy ez a gerinc meggyógyul végre.

És látom, ahogy az egész kifényesedik, a sérveknél, kopásoknál különösen sugárzik belőle a fény. És ettől boldogság árad el bennem... aztán a maradék értelem is kikapcsol; s mikor elhalkul a hang, és magamhoz térek (fél óra után), olyan az egész, mintha átaludtam volna az éjszakát. És nincsenek fájdalmak.

Máskor ismét felmegyek teremtő síkra (a Théta könyvben leírtak szerint az ember úgy közlekedik oda-vissza, mintha csak egy csapóajtó választaná el a teremtő síktól; s lehet, hogy ez tényleg így is van; csak az a csapóajtó eleinte a sok rozsda miatt nehezen mozdul) - épp tanulmányoztam a könyvet, s a hitrendszerekről, és a programok kicseréléséről szóló rész szinte megszólított. (Voltak már ilyen "programkicserélős" élményeim nem csak thétában; utólag ide sorolnám egy csomó egzisztenciális hiedelmemet, melyeket már átírtam korábban. Szóval a dolog igenis, működik.) Előtte kínlódtam a csípőmmel; s ettől felrémlettek régi olvasmányaim bizonyos összefüggésekről az alsó szakaszi gerincsérv meg a csípőízület kopása és deformálódása tárgyában; melyet előszeretettel gyógyít a modernnek nevezett tudomány protézis beültetésével, mondván, hogy ez az egyetlen mód az életminőség szinten tartására - s megérkezve a teremtő síkra, (ki tudja, honnan szedve a bátorságot), nagy magabiztosan kijelentem: "Mindenség Teremtője, kérlek, cseréld ki bennem azt a hitrendszert, hogy a csípőízület gyógyíthatatlan, arra a hitre, hogy a csípőízületem meggyógyul" (próbáltam a szót, hogy "egészséges", de nem hangzott jól - a "meggyógyul"-lal viszont semmi baj nem volt) - majd tíz perc múlva felkelek az ágyról, és nem fáj.

De ami még ennél is érdekesebb: következő nap elmegyek Szandrához jógázni, és egész idő alatt csípőízületet erősítő mozgásokat gyakorolunk. Amiket máskor tizede ennyire sem.

Szinkronicitás? Véletlen? Teremtés?

Amióta meggyógyult a méhem, bármi is, de élem.

A Titok meditáció szó szerint ezt mondja:

"Elménk erejével börtönöket vagy palotákat hozhatunk létre, gazdagságot vagy szegénységet teremthetünk magunknak, örömöt, vagy szenvedést élhetünk meg. Az olyan gondolatok és képek, melyeket elménkben folyamatosan ismétlünk, mint egy személyes mantrát, a valóságunkká válnak."

Ezen a megállapításon sokat elmélkedtem már, és rájöttem egy érdekes összefüggésre a testem működéseiben.

Tudjátok, sok éven át, míg az eltartotti terhek a nyakamon voltak, egyfajta szűkösségtudatban éltem az életemet. Ha hó vége felé fogytán volt a pénzem, szabályos pánikba estem. Ez rengetegszer vezetett súlyos eperohamokhoz, melyek közvetlen kiváltó oka a gyomorsav, epe túltermelődése volt.

Akkoriban a köldökcsakrám volt kihívásoknak kitéve; az anyagi dolgok mindig azt támadják; s a konfliktus jellegét ugyebár az az érzés jelentette, hogy kevés vagyok. Folyton azon járt az eszem, hogy nem tudom megadni a gyerekeimnek, amit szeretnék - hiába kerestem átlagon felül, mégsem volt elég a pénz a vállalt életfeladataimra. A szervezetem ezek miatt a gondolatok miatt az emésztőnedveknek a túltermeléséval próbált erősebbnek, hatékonyabbnak lenni a probléma megoldásában. 

Mióta nincsenek ezek a gondok, jóval kevesebb a gondom az emésztőrendszeremmel (meggyőződésem, hogy ha nem "gyógyítják" műtétek sokaságával, már régen és valóban meggyógyult volna).

Aztán eljöttek a Roberto mellett töltött éjszakák hosszú sorai - ezeknek még annyi idő sem kellett, mint az egzisztenciális problémáknak, hogy kicsináljanak. Elég volt minden este végiggondolni, hogy én mennyire értéktelen nő vagyok, hogy nem kellek a páromnak; majd ezekkel a gondolatokkal álomba merülni - már kész is volt a program a petefészkek számára: ti most termeljetek ösztrogént. Sokat. Hátha észreveszi hogy egy nő fekszik mellette. Nem? Akkor még többet. Határ a csillagos ég... és a mellrák. 

No meg a jamgyökér. Meg a meditáció.

Tehát, ha valamiből túltermelés van a szervezetben, annak mindig valami elégtelenséggel kapcsolatos a gondolati háttere, amely túlműködésben manifesztálódik fizikai síkon. (Olvastam erről, igen; de az embernek ezt a saját életében így összerakni, az valami hatalmas felismerés.) Nyilván van ilyen a többi csakrára is; nekem a személyes tapasztalatom a napfonat- és a szakrális csakrára korlátozódott; egy életbe ez is bőséggel elegendő, de ez nem jelenti azt, hogy mások, más területeken, nem élhetnek meg hasonlókat.

Tehát mostanában már csak arra kell figyelnem, hogy a fenti gondolati mintáknak a legkevesebb teret se adjam; mert egyébként a gyógyulás megtörtént - érzem. A méhem kiterjedése nagyjából megfelel a fiatalkorinak; a mélyben tekergőző kígyók elmúltak (amint ezt a műtét során meg is erősítették); a "helyes kis darab" az Újrakapcsolás során eltávozott; s ma az ötödik napot töltöttem jamgyökér nélkül - kicsit már kezd hiányozni (ezt a tenyerem, talpaim megfelelő reflexzóna pontjain jelentkező égő érzés jelzi finoman, de egyre határozottabban), de a holnapi napot még ki kell bírni nélküle. Mennyiségre is kevesebbet tolok már, a négyszeres adagról a duplára sikerült levinni a napi szükségletemet - de tudom, hogy lesz ez még kevesebb is.

Nyáron majd elmegyek egy ultrahangra is - de nem kell ezt elkapkodni, semmi ok rá, addig még erősítgetem a meridiánokat, az idegpályákat, finomítom az egyensúlyi állapotot a szervezetemben.

Viszont amire igazán fókuszálom a gyógyító erőmet, azok már nem szépséges és nagyon szeretett női ivarszerveim - hanem a gerinc és a csípő területe.

Azt hiszem maximalista vagyok. Én egészségesebb akarok lenni, mint a rák kialakulása előtt voltam. Ez a legfőbb célom. (De nem az egyetlen; kezdenek célok érkezni az életembe, és ez jó.)

A Titok - Az Egyetemes Értelem meditáció

Ez egy nagyon nagy hatású meditáció a maga ellentmondásosságával. Amikor először hallgattam (ezeket csak fülhallgatóval ajánlott, nem véletlenül) napokig más embernek éreztem magam. Olyan volt, mintha tényleg bennem volna az egész galaxis... nagyon furcsa volt; s bár az értelem aggódott a sok negatív szó miatt, mely elhangzik benne, mégis, újra és újra hívnak a furcsa, pulzáló hangok; távoli csillagok üzenetei, a "fénykód" - s az a kozmikus életérzés, ami átitatja az egészet.

Segítőmnél meditáltunk néhány nap múlva; olyankor ő vezeti a meditációt, ráhangolódva az "alany" energetikájára, ő ebben rendkívüli - s furcsa dolog történt, egyszerre kint találtuk magunkat a világűrben; ő csillaghajókat látott, melyek személyzete - az én legénységem! - már nagyon vár engem; én pedig egy távoli bolygón egy fényes, oroszlánszerű lényt, kinek szívcsakrájából fénysugár érkezett az enyémbe; s egy különös szimbólumot; mely sötétkék volt, mint a Világűr; tizenkét ágú csillag formájának minden csúcsán egy-egy csillagszerű, pulzáló pont; s közepén, külön álló körben - maga a Föld.

Próbáltam megfejteni a jelentését, de leginkább csak egy dolog az, amivel azonosítani tudtam, bár annak kevesebb ága van. 

Az pedig nem más, mint a sheriffcsillag.

...

Nem szoktunk sci-fi jeleneteket haluzni, ha valaki ezzel gyanúsítana meg minket, teljesen jogosan tagadnánk - igen, végzünk lelki munkát, néha látomásaink is vannak, de nem ebben a stílusban; ezen éppen azért akadtunk itt le ennyire, mert teljesen eltért az egész élmény a "szokásos" pályától (bár nincs olyan hogy "szokásos", de ilyen plejádi-scifibe illő-űrizémiez még soha nem volt. Bár az is igaz, hogy még soha nem éreztem, hogy bennem van az Univerzum, vagy ilyesmi).

Ha leegyszerűsítve össze akarom foglalni a (kettőnk által) látottakat, azt kell mondjam, hogy én vagyok a Föld bolygó kirendelt sheriffje, akinek fénytestű földönkívüliek várják az érkezését és egy oroszlánszerű fénylény szereti és támogatja.

Azért ez gyönyörű kép, különösen, hogy sosem foglalkoztam földönkívüliekkel, nem akartam rendőr se lenni (nemhogy sheriff), és nem volt tudomásom semmilyen oroszlán jegyű kötődésről.

...dehogynem, de erről majd később.

Szóval ennek a vizualizációnak az értelmét... talán egyszer fellelem. Remélem.

Remélem?

Hmm.

Lehet, hogy kissé félem inkább. Mint anno szegény Csaba a Jelenlétet.

Pedig ha félem akkor nem fogom megtudni, mit szántak nekem a csillagok...

...

Ami a negatív szavak hatását illeti, sokáig tűnődtem, hogy akkor most ez a meditáció hallgatható-e, szabad-e - majd lassan-lassan ráébredtem, hogy kell ilyen is. Tudjátok... a különbségtétel miatt. (Kitartás és különbségtétel, ez a két terület, amivel dolgom van, tudjuk.)

Vírusgondolatok

Bár elhagyatott buckákon lakom, a teljes védelem és biztonság ölében, amit részint fizikai hollétem és állapotom, részint a követett magas szintű szellemi út tesz lehetővé - de lassan-lassan mégis elér hozzám az információ embertársaimról. Az első Evelin volt, akinek állapota meghökkenést váltott ki belőlem; sok mindenre számít az ember egy fiatal nő esetében - a lélegeztetőgép nincs ezek között az opciók között.

Nincs, de ezt még meg lehet magyarázni azzal, hogy benne szegényben annyi volt a felgyűlt rosszindulat, hogy talán ez vezetett el ehhez a borzasztó fordulathoz.

De sajnos azt kell látnom, hogy a Fájszbukon egymás után lobbannak fel fekete háttér előtt a fehér gyertyák - s ezt már nem lehet a véletlen számlájára írni. Mint ahogy azt sem, hogy egyre több mentő szaladgál szerteszét; s közben arról folyik már a szó, hogy a kórházi ellátó kapacitások a végüket járják.

Ügyvédemmel, aki a devizahitelesek pénzének ismert megmentője - tőlem is megmentett vagy százhúszezer forintot, bár én nem haragszom rá, mert úgy döntöttem, hogy örökös előfizetést vásároltam kétségkívül szellemes és színvonalas, bár egoizmustól túlfűtött közösségi média megjelenéseire - mostanában többször elvitatkozgattunk a járvány várható kifutásán.

Én, védettségem teljes tudatában, állítottam, hogy előbb-utóbb mindenki átesik az immunizálódáson - ki a vírustól, ki az oltástól - és utána végre helyre állhat a Világ Rendje, kinyithat étterem, kávézó, megszűnik a dobozból kocsiban táplálkozás, maszkban mászkálás; lesz újra mozi, színház; lehet majd menni a horvát tengerpartra, meg uszodába; vagy tűzön járni, ha valaki éppen azt szeretne.

Ügyvéd úr állította, hogy márpedig védettségről legfeljebb csak időlegesen beszélhetünk, s emiatt sosem lesz már az, ami korábban volt.

Pesszimista jóslata ellen nagyon berzenkedtem.

A téma adalékául szolgált, hogy megkaptam a védettségi igazolványomat, amelyen az szerepel, hogy mint covidon átesett, június 25-éig védett vagyok.

Arról is olvastam, hogy aki beoltatta magát, annál nem lesz lejárat feltüntetve az igazolványon.

- Nem hiszem el. Nem hiszem el, hogy én pontosan 06.25-én 24:00-ig vagyok védett; 06.26-a 0:01-kor pedig már támadhat a vírus. Ezek a dolgok nem így működnek. Azt sem hiszem el, hogy ha az aktív immunizálás (lásd: fertőzésen átesés) csak időlegesen ad védelmet, akkor az oltás ennél hatékonyabb lenne, pláne nem, hogy örökös megoldást jelentene. Ez logikai képtelenségnek látszik. - füstölögtem magamban.

Füstölgéseim nyomán hoztam pár tesztet az Ügynökségről és nekiálltam a családomat végigszurkálni IgG után kutatva.

Hát... nem lettem boldogabb az eredményektől.

Kis családomban jelenleg a legvédettebb Gáborka, aki nyilván többször találkozott már - covidos osztálytársak "segítségével" - a vírussal. Ennek ellenére semmi tünetet soha nem produkált. Sajnos, azonban az ő vérében is nagyon alacsony az ellenanyagszint, nagyjából annyi, mint nekem volt januárban a három hét betegség után.

Nekem már annyi sincs, alig látszik az IgG csík, inkább csak sejteni lehet.

Elkezdtem tűnődni azon, hogy talán mégiscsak be kellene adatni valamelyik szerencsétlen védőoltást - nekem, a közvélekedéssel ellentétben, sokkal szimpatikusabb a kínai vakcina, mint az RNS alapú, még fejlesztés alatt álló technológiával gyártott védőoltások. Az legalább a hagyományos eljárással készül; kaptunk már ilyen oltást nem egyet.

Más kérdés, hogy legyengült immunrendszerű betegeknek ezek ugyanolyan ártalmasak lehetnek mint maga a vírus (hasonlatosan ahhoz a tapasztalathoz, amit már itt emlegettem: hogy Anyám házában több idős néni is furcsa módon eltávozott az élők sorából pár nappal az influenza elleni védőoltás után).  Decemberi tapasztalataim alapján tulajdonképp bizakodó lehetek saját személyemet illetően, és azóta már sokat erősödtem is; tehát nem hiszem, hogy nagy bajt okozhatna a kínai vakcina.

Viszont felmerül a kérdés, hogy minek.

Minek, ha - a védettségi igazolványokon állítottakkal szemben - úgysem véd pár hónapnál tovább? Mert az teljes nonszensz lenne, hogy élő vírus elleni győztes küzdelemből úgy kerüljön ki a szervezetem, hogy csak pár hónapig védett; de bezzeg elölt vírusokkal való "randitól" úgy kicombosodna, hogy örök élet meg három napig tartó védettségem lenne.

Ezt orvosok sem hihetik ép ésszel.

Aztán eszembe jutott az is, hogy hiszen nemrég találkoztam a kisfiammal, aki épp akkor volt nyakig a vírusban. Semmilyen tünetem nem volt azóta sem.

Meg az is, hogy épp most hallottam egy ügyfelemtől, hogy ismerőse Pfizer második oltás beadása után három héttel halt meg covidban.

Hajlok rá, hogy ezek a tesztek, védettségi kártyák, közvélekedések, propagandák sem érnek semmit, csak arra jók, hogy az embert még jobban összezavarják.

Maradjunk tehát továbbra is a test-lélek-szellem szent háromság erősítésénél; együnk nagy dózisban D(+K) és C vitamint; fermentált ételeket; menjünk friss levegőre, sportoljunk lehetőség szerint; ügyeljünk mentális egészségünkre, ne engedjünk a lehúzó gondolati mintáknak; és kérjünk minden nap reggelén isteni védelmet magunk, otthonunk és szeretteink köré. Sőt ne csak kérjük, hanem vizualizáljuk is a védőburkot, ez most tényleg nagyon fontos.

Rafael arkangyal

Újrakapcsolás

 A második alkalommal megtörtént tehát az Újrakapcsolás.

A tobozmirigyem nagyon érezte az energiákat, pulzált, lüktetett; s mikor a fejemben szétáradt az isteni Fény, a lelki szemeim előtt megjelent egy furcsa, drágakővel kirakott szem - egyenesen a homlokom közepén.

Szükés-kékes, nagy kő volt a közepén, szépen, szabályosan csiszolva - talán opál.

"Nicsak, kinyílik a harmadik szemem? Mit fogok én ezzel látni?" - tettem fel magamnak a kérdést.

Azonnal jött rá a válasz.

"A valódi szándékot."

Teljesen elképedtem. Emlékeztek talán egyszeri okfejtésemre a valódi szándékról; melyet párkeresési bolyongásaim közepette állítottam fel; - rég nem foglalkoztam vele; s ismerete immár teljesen hasznavehetetlen tudomány lenne számomra, legalábbis ebben a vertikumában a Létezésnek - no persze, ha egyéb vertikumokat tekintek, tán még nem teljesen.. no mind1 is ez, majd meglátjuk, mire lesz jó még ez az új tálentum.

Az energiák aztán, ahogyan első alkalommal is, lassan elkezdtek lefelé haladni a testemben; de ahogy első alkalommal, most sem értek végig.

Szinte éreztem, ahogy elakadnak - egyenesen a méhem tetején figyelő önérzetes kis darabban. 

Feszülést, kellemetlenséget, alacsony intenzitású fájdalmat éreztem, mintha egy dugó ki akarna jönni, de nem nagyon sikerülne mégsem.

Aztán egyszer csak megszűnt ez a gátlás, és onnantól végig hömpölygött az energia a lábaimon is.

Mikor felkeltem, elmondtam ezeket Segítőmnek, s azt, hogy szabályosan olyan érzésem volt, mintha azzal a ponttal kapcsolódni kellene a Szeretethálóra, de a bennem lévő daganat ezt meggátolná; majd egyszerre ez a gátlás elmúlt, létrejött a Kapcsolat, és onnantól az energiák szabadon áramlottak a testemben. Szabadon és gyógyítóan.

Segítőm annyit mondott: nem tudja, miért, de egy olyan mozdulatot is kellett tennie, ami nincs a szertartás leírásában. A hasam fölött egy húzó-emelő mozdulatot - meg is mutatta, milyet.

Kihúzta a dugót.

Világító kövek

 A tavaszi napéjegyenlőség, bár nem hozta el a tűzön járást, de elhozta az Újrakapcsolást.

Az Újrakapcsolást,ami a maga módján csodálatos élmény volt - bár ez is abból a körből való, melyet muglik nem értenek meg, nem is érthetik.

Maga a szertartás két alkalomból áll. Az elsőnél az érzetek inkább hasonlítottak az energiagyógyászati kezeléseken amúgy is átéltekre - bár a korábbi alkalmakról ismert húúúzó érzés eltűnt (megjegyezném, hogy a két meridián megfelelő pontjait rendszeresen (szadizom) kezelem, s hogy ennek, valamint a sok meditációnak az eredményeként el is múlt az a furcsa üresség érzés a jobb fülem és tarkóm közötti területről). Eltűnt tehát a húúúzó érzés; viszont a koronacsakrán belépő, hatalmas energiahullám haladt végig a testemen, lassan, de határozottan. A fejemben olyan elemi erejű volt az energia, hogy belül is világosságot láttam, a csukott szemhéjaim alatt.

- Fényt kaptam! - vigyorogtam a családomra, mikor próbáltak érdeklődni hogylétem iránt.

- Fényt kaptam! Fényt! - ismételgettem a fotós szlenget; igen, lehet hogy ez mugli szemmel nézve valami előhívási sérülés, de hogy nagyon kellemes érzés, az szent igaz.

A második éjszakán sokat forgolódtam; fel-felriadtam; s az egyik felriadásomkor elevenen élt bennem az előtte átélt álom.

Hegyes-völgyes zöld vadonban jártam, a bérceket függőhíd kötötte össze - kicsit ingott, de sok ember járta, stabil szerkezet volt, melyen a gőzölgő erdőségek felett átkeltem - nagymamámmal a hátamon, mentünk a sok ember, vadászruhások, kirándulók után.

A függőhíd után rövid ideig fák között vitt az út, majd beléptünk a többiek után egy barlangba.

A barlang szinte szabályos gömb alakú volt; sötétbarna kőből; a közepén pedig meleg víz csordogált - egyenesen rá az ott heverő, fehéren világító, fényes kövekre.

A víz hol jött, hol nem; mintha egy korsóból jött volna, amit mesterséges, ókori technikával (kötelek, botok) irányítottak volna valahonnan, óvatosan adagolva a meleg, fénylő vizet; ami bizony akár kisebb égési sérülést is okozhatott volna nagy mennyiségben vagy tartósan a bőrrel érintkezve.

Így viszont, a világító kövekre locsolva, azok kellemesen melegek voltak, s nagyanyám - azazhogy akkorra már anyám - lekéredzkedett a hátamról, majd, mint egy gyerek, boldogan tapicskolni kezdett a meleg, varázslatos, fehér köveken.

Én is követtem a példáját, s egy ideig együtt játszottunk, mászkáltunk a csodálatos, gyógyító erejű, világító köveken, néha megközelítve a különös korsót, néha pedig eltávolodva.

Aztán, mikor eljött a búcsú ideje, Anyám ismét a hátamra ült, de különös módon már nem éreztem sem nehéznek, sem tehernek.

Boldog voltam, hogy vihetem.

 

Szegénységtudatról, irigységről

(Csütörtöki bejegyzés)

Ma elmaradt a jóga óra, s így hazafelé vettem az irányt. Sajnáltam a dolgot, nagyon jót tesz a heti két táncos-jógás szeánsz. Viszont valami furcsa energetikában volt részem az irodában - ahová most már szigorúan csak heti két alkalommal megyek be, s ezeken az alkalmakon túlmenően próbálom korlátozni az Ügynökséggel kapcsolatos munkaráfordításaimat az ésszerűség követelményeinek megfelelően. (Nem mindig sikerül ez, holnap például lesz egy kis dolgom távoli eléréssel, de nem baj, majd csak ki fog alakulni ez is).

Tehát az energetika a csajok felől érkezett; meglepő volt, kissé kellemetlen; mikor kifejtették, hogy ők is szívesen járnának heti kétszer jógázni, de anyagi okokból ezt ők nem tehetik meg, mert (idézem): "ők nem jól kereső könyvelők".

Ettől mélyen magamba fordultam. Nem gondolom, hogy én annyival jobban keresnék; azt sem, hogy egy csoportos jóga másfél óráért sok lenne az az alkalmankénti kétezer forint - még azt sem, hogy ezt ne tudnák kiköhögni, ha nagyon akarnák.

De sokkal egyszerűbb irigykedni.

Ja meg kényelmesebb is.

Hazaérve végignéztem a retkesen igénytelen kertemen; a húsz éve befejezetlen de már korhadó házamon; a roncsderbyn az udvaron, - Robiék jelenléte és az én betegségem sokat ártott a helyi dolgoknak, ez tény, de akkor is: elmosolyodtam, mélyet szippantva a csodálatos levegőből; megszeretgettem hatalmas és gyönyörű, fehérséges kutyáimat; közben arra gondoltam: hány, de hány nyomorult szegény szerencsétlen (azok, mert ezt gondolják magukról) él nálam objektíve sokkal pompázatosabb körülmények között - s hogy ez a sok szegény korlátolt teremtmény (nem tudom másként jellemezni azokat az embereket akik nem ismerik fel saját gazdagságukat és minden nyilvánvaló ellenére szegénységtudatba rekedten élik szánalmas életüket) milyen kevés teret ad az életében az örömnek, mily kevésre értékeli amije van, és mennyire el tudja őket vinni a negatív spirál - ahelyett, hogy önmaguk gondolataiban tennének rendet.

Aztán rágondoltam arra, hogy én sem voltam mindig ilyen; hogy én is szegénységtudatba rekedten éltem az életemet - s bár az irigység démona mindig el is került, de a szegénység miatti aggodalom, szorongás hány eperoham, migrén előidézője volt. 

Rágondoltam, és arra jutottam, hogy nekem szerencsém volt.

Szerencsém volt azzal a 2010-es évvel; mert eljutottam a teljes nullpontra.

Eljutottam és vissza tudtam fordulni onnan.

Akkor indultam meg visszafelé, mikor el tudtam magam nevetni a viccen:

"Nem kell vigyáznom az adósságomra. Elég nagy az már, tud magára vigyázni."

Örökbecsű mondatok ezek. Annak a mondatai, hogy mindig van tovább.

A karma hatalma

 Mai mesém előtt elöljáróban hangsúlyoznom kell, hogy nagy a karma hatalma. Ez a tény már többször megmutatkozott sorsunkban, s igen, tud az ember rossz karmát is teremteni - magának - s tud karmát kiegyenlíteni is, ha úgy esik.

Például, hiába volt igazam annak idején a horvátországi tábor szervezőjével kapcsolatosan; mégis, a kívánság, mely a retinámba égett, hogy ott áll ő is a bivalysötét éjszakában a defektes autója mellett elárvultan - nos, ez visszaszállt fejemre; abban az évben én sorozatban kaptam a defektetket, s fel sem ismertem az összefüggést, mindaddig, míg a lányom egyszer szóvá nem tette egy műszaki mentést követően: "Anyu, nem tudom, az idén mi van veled, de folyton defeket kapsz. Régen öt évente ha egyszer volt ilyen, most meg jószerivel hetente."

Igaza van - jött a felismerés; feltolult a tudatalattiból a nyári emlék, s ezzel lehetőségem nyílt - legalább magamban - bűnöm megbánására és ez által a feloldozásra.

El is múltak a defektek.

...

Robi munkahelyén dolgozik most a karma, egészen brutális módon.

Nincs erre jobb szó: brutális.

Odáig jutottam a történettel, hogy szegényt kirúgták a gépkezelői pozícióból, és megfenyegették, hogy a másodállású biztonsági őrségből is eltanácsolják.

Ez azonban elmaradt. Vártuk, vártuk - de semmi.

Így ő - jobb híján - ezt a pozíciót továbbra is betöltötte.

Akkor én az azonnali felmondás mellett tettem le a voksot; az így megkereshető jövedelem csekély, a telephely messze, az üzemanyagot sem fizetik -  de persze nem lehetett abszolválni, mert a kevés még mindig több, mint a nulla, és ugyebár Roberto kis családja drága mulatság, főként főbérlővel súlyosbítva.

Utólag azt mondom: megint igaza volt.

Igaza volt, mert olyan csodák zajlanak azon a telephelyen, amiket az ember csak tátott szájjal bámul, mint Forma1 néző a VIP páholyból. Úgy is tekinthető a dolog, mint egy előadás (drámának mondanám a műfajt) - melynek végig nézéséért még ők fizetnek.

Az első bekövetkezett "csoda" (itt most negatív értelemben) nem volt más, mint az a - tényleg nagyon szomorú - hír, hogy a telephely vezető nő, Robi ellenlábasa, akit saját környezete is sokszor az "idióta p.csa" nem túl felemelő jelzővel illetett idegbetegsége, arroganciája miatt - nos, őt szegényemet, komolyabb leckékre szólította a Sors, amennyiben lélegeztetőgépre került s már napok óta küzdenek az életéért. Tüdőembólia - ennyit lehet róla tudni; s az ember első gondolata óhatatlanul az, hogy "az Isten nem bottal ver"; valamint az is, hogy - mint ezt egyébként tudni lehet róla - nem csupán Robertónak ártott ő; mióta a céghez került, sok régi munkatársat sikerült kigolyóznia, ellehetetlenítenie.

Nos, a bűnhődés alighanem utolérte; s ha arányos, akkor bizony nagy bajokat okozott ő másoknak (okozott).

Ezzel együtt, szívből remélem, hogy lejön a gépről, hisz még csak 28 éves (döbbenet); s lesz utána ideje-módja átgondolni az életét és változtatni az emberekhez való hozzáállásán. A saját gyógyulása érdekében.

Mielőtt lebetegedett volna, az volt az egyik legfőbb ambíciója, hogy Robi főnökével megcsináltassa az üvegkáron túl lehetőleg a munkagép teljes felújítását, mindazokat a hibákat és sérüléseket, melyeket a három év használat és a karbantartás elmaradása okozott (ez a telephely dolga lett volna, az ő gépük a nyomorult).

Persze Robit a volt főnöke emiatt nem fizette ki (mondván, nem tudni, mennyi lesz az elszámolás vége); én pedig nyugtatgattam, hogy mivel ő hónapokig nem tudott dolgozni a lábtörése miatt; majd mikor visszaült a gépre, írt egy emailt a gép akkor meglévő hibáiról; egyébként pedig azt a gépet boldog-boldogtalan kezelte ezekben a hónapokban - nehéz lesz rajtunk az üvegtörésen túl bármit bevasalni; én biztosan megkifogásolom, ha más tételeket is látok kóvályogni a számlán.

Tehát elszámolás se pro, se kontra még nincs - április elején azért megkínálom vele a volt főnököt, azt hiszem, megérdemli ő azt - viszont a főnök által a telephelyre delegált új fiú a múlt héten összetört egy kamiont; erről jegyzőkönyv készült; sokba lesz a dolog; szétfagyasztotta a telep kerti csapját, de ennek ellenére ugyanolyan retkes a gép, mint Robi idejében (milyen meglepő, egy szeméttelepről beszégetünk, ez nem a Garnd Hotel), s Robitól mint portástól kérte hogy igazolja le annak az embernek a munkáját, akit a helyére alkalmazott. Nem is értem, hogy képzelte hogy ez így működhet.

De ez még mind semmi. Pénteken beszerelték az új ajtóüveget a gépre - amit ma, azaz hétfőn, mikor Robi ment szolgálatba, már nem lehetett a gépen fellelni.

Valaki összetörte a hétvégén.

Nos... jó lenne, ha valaki a cégvezetés részéről észrevenné végre, hogy ezek az események karmikusak; s tenne az ellen, hogy a Karma tovább tobzódjon a helyen; sürgősen meg kellene teremteni újra az egyensúlyt - és még csak nem is a VIP páholy nézői miatt, hanem egyszerűen azért, mert különben az egész működés tokkal-vonóval ellehetetlenül. Ez már oda halad. Hol fájdalmasan, hol viccesen - de oda.

Összegezve tehát: kedves Olvasóim, jól tesszük, ha igyekszünk nem teremteni magunk köré negatív karmát, mert visszaszáll fejünkre; szerencsés esetben rövid határidővel és enyhébb jelenségekkel tanít - ám ha hosszú idő után, netalán sorozatban elkövetett rossz cselekedeteket "jutalmaz" így a sors - nos, akkor sok jóra ne számítsunk. De a pozitív karma megteremtése sem feltétlenül szerencsés, azt mondják a bölcsek; s ebben még akár igazuk is lehet.

Igyekezzünk hát a középpontunkban maradni, ne hagyjuk, hogy kibillentsenek sem negatív, sem pozitív események - így tudjuk elkerülni a karma exkalálódását életünkben. Ne ártsunk másoknak, sem szóval, sem cselekedettel, sem mulasztással; s túlságosan segíteni se akarjunk, mert abból is lehet bonyodalom. Derűs szemlélődéssel kell a világ dolgaira tekinteni; igen, pont azzal a tekintettel, amely miatt anyám gyerekkoromban szekált a "lustaságom" miatt.

Akkor voltam az igazi önmagam. 

Tavaszi öröm

 Még a legújabb lezárósdi előtt kellett mennie Gáborkának a menő helyen lévő iskolába felvételizni. Amikor odaértünk, derült ki, hogy az apja nem olvasta át rendesen a meghívót, és bizony vinni kellett volna füzeteket, könyveket, felbélyegzett borítékokat megsatöbbi.

Egyből elkezdtem magamat hibáztatni; megnézhettem volna azt az emailt, igazán (később kiderült, hogy nem, mert Robi továbbítani is elfelejtette, bár meggyőződéssel állította hogy ő átküldte - de mindegy is ez). Emiatt napokra befelhősödött a hangulatom; pláne, hogy azzal jött ki az iskolából a gyerek, hogy megkérdezték tőle, hányadik helyen jelölte az iskolát és ő mondta hogy talán második vagy harmadik. Pesszimizmusomra jellemző módon azt gondoltam: azért kérdezik, mert tudni akarják, mekkora csalódás lesz ha elutasítják.

Tudnotok kell: annyira nem bíztam Gáborka esélyeiben, hogy hét iskola 14 szakjára adtuk be a jelentkezését, SNI papírt mellékelve és sűrű fohászokkal; a zárlati munkák kellős közepén fél éjszaka bűvöltem azt a nyomorult felvételi nyomtatványt; az apja aludt; a végén a gyerek is aludt, csak én küzdöttem... ahh.

És akkor nem viszünk könyvet-füzetet mert Apukám nem olvasta el az üzenetet amit kapott.

Ész megáll.

Ennek függvényében az állam is leesett a csodálkozástól, mikor ebből az iskolából - messze a legelsőként - megérkezett a jelzés, hogy Gáborkát felvették. Igaz, hogy sokadikként a rangsorban, de felvették.

- No fiam, akkor ide fogsz járni! - zárta le az apja a továbbtanulási kérdést olyan hangon, hogy utána már nem lehetett senkinek további kérdése, észrevétele.

Pedig tudom, hogy első helyen nem ezt az iskolát jelölte meg - de azt is tudom, az apjához hasonlóan, hogy itt neki jó lesz. Nagyon jó lesz. És leérettségizhet, és lehet belőle informatikus. Vagy bármi amit szeretne.

Napokig boldogságban úsztam. Végignézve Robi családján - ez óriási dolog. Hatalmas dolog. És... mégiscsak van értelme minden lemondásnak. Minden áldozatnak, amit ezért a kölökért hoztam.

Ha csak az ő életét sikerül érdemben jobbá tennem, már megérte.

A kék ajtó

Egy ideig komolyan foglalkoztatott a kíváncsiság, hogy Forradalmár és énköztem milyen karmikus kötelék lehet, ami miatt azt a bizonyos földcsakrát nem közelítheti meg.

Ez még valamikor januárban történt, s egy délután a neten keresgélve szembe jött velem ez a meditáció:

Előző élet meditáció

Kíváncsiságtól vezetve mélyedtem el a hanganyagban, követve az utasításokat, míg el nem értünk az ajtókhoz.

Azaz... még nem mondta ki a meditáció vezetője, hogy a teremből ajtók nyílnak, de előttem már megjelent egy furcsa, jellegzetes kék ajtó.

Olyan... angolos volt az az ajtó, a középkéknek egy olyan, enyhén szürkés árnyalatával, ami az angolszász ízlésre hajaz.

Az ajtó egy lakás bejárata volt. A lakás egy bérház első emeletén volt, egy kicsi lakás, talán 30 négyzetméter, vagy még annyi se. Egy szép szoba, és apró kiszolgáló helyiségek. 

A szobában egy nagy, három osztású ablak tekintett le a térre, melynek földjét szárazra taposták a lovaskocsik és szekerek. A tér túlsó oldalán, egy furcsa hegyesszögben nyújtózó bérház hegyes szöge épp annyira volt lecsapva, hogy egy üzlet portálja helyet kapjon rajta. Az üzletben finom frissen főtt kávét lehetett kapni; valahogy éreztem az ízét a számban, s azt, hogy kapcsolatom a kávéval - nos, a jelek szerint nyugodtan nevezhető karmikusnak.

Ha az ablakból messzebb nézett az ember, be a furcsa szögben álló bérház mellett futó utcába, szürke ködökön és gomolygásokon át mintha valami pályaudvar féle lett volna kivehető - de csak nagyon elmosódottan.

A hármas osztású ablak előtt szép íróasztal volt, íves lábakon. Szekreternek nevezik ezt a bútordarabot, azt hiszem. Tetején kecses fiókokkal szolgál levelek, iratok, apróságok tárolására.

Az asztalon műszerek, talán szextáns, vagy valami ahhoz hasonló mérőműszer; logarléc.

A gardróbban nadrágok, ingek fodros gallérral.

Itt lakom, ez az otthonom.

A fürdőkamrában kis lavór a tartóján; hozzá apró, törött tükördarab. A szoba elegáns, de itt a kevés berendezés.. olyan egyszerű.

Belenézek a tükörbe. Meg sem lepődök a látványtól.

Fiatal férfi vagyok, tán 25 év körüli. Sötét, hullámos haj, a mostaninál keskenyebb arcél. Igen, talán Zsolti fiaméhoz hasonló.

Tudom, hogy valami műszaki ember vagyok; gyakornok egy gyárban, vagy még egyetemista mérnökjelölt - ez nem derül ki. 

Vált a kép, bent ülök a szobában, a szék támlája bordó bársony; áll előttem egy férfi, rajta fekete úti köpeny, kezében cilinder, elegáns jelenség. 

Ő Forradalmár. 

Az apám.

Jön-megy a kis szobában föl-le, idegesen magyaráz valamit; nem hallom a szavakat, csak az arcát látom; csupa bűntudat és megbánás.

Ülök ott, és nézem ezt az embert. Nem tudom mit csinált, de látszik rajta, hogy valami rosszat. Ő az apám. Lehet, hogy tönkre tette a családját. Engem. Az anyámat. Lehet, hogy miatta haltam meg. Lehet... bármi lehet. Nem tudom.

De iszonyatosan zavar, hogy akármi is történt, valamit éreznem kellene. Haragot. Szánalmat. Félelmet. Megbocsátást. Bármit.

De csak ülök ott, és nézem... és semmit nem érzek.

Értitek?

Semmit.

Sajnos ekkor becsörtetett Robi, akkor ért haza munkából, és nem tudatosult benne, hogy éppen máshol vagyok.

A hirtelen visszatérés rosszul esett nekem, nem szerencsés így kiesni a meditatív állapotból; elég nehezen is találtam magamra emiatt; s utána még napokig azon járt az agyam, hogy miért is nem éreztem én ott semmit?

Aztán lassan napirendre tértem felette, s az utóbbi időben nem is foglalkoztam már az egész kérdéssel.

Hát ez volt az én első (és eddig egyetlen) előző élet meditációm.

Bejegyzés (viszonylag) bétában

 Mielőtt belemerülnék nagyon az elmúlt hónapok meditációs élményeinek taglalásába, elhatároztam, hogy sorsom iránt némi érdeklődést mutató Olvasóim számára írok egy rövid összefoglalót mindarról, ami az elmúlt időkben a Való Világban - azaz a béta agyhullámok által irányított és felfogható téridőben történt.

Ennek a síknak a leírását valahol ott hagytam abba, hogy mennyit hibáztam és hogy levettek a jövedelmemből; meg ott, hogy milyen jó, hogy van Roberto, mert hogy összeszedte magát. Vagy ilyesmi.

Ezek után történt, hogy örömmel készülődtünk némi Békésszentandrásra mendegélésre Beáékkal, a nap hetek óta tavaszt ígérően ragyogott; én már túl voltam mindenféle sokkélményen s elkezdtem kihozni a helyzetből a benne rejlő pozitívumokat (erről később) mikor jött az a borzasztó nap.

 Az a csütörtök, melyen húsz fokot esett a hőmérséklet, s mi hirtelen átestünk a tavaszból a télbe. És - alighanem - ez már túl sok volt a fizikai testünknek.

Aznap nekem szerencsére viszonylag kevés feladatom volt, de még így is sikerült tönkre tennem a kéziféket Harperben; "aki" ismeretlen eredetű zörgésekkel, csattogásokkal és a váltó átmeneti kezelhetetlenségével reagált az ítéletidőre, minden maradék biztonságérzetemet száműzve. Mikor nagy nehezen lelket tudtam bele lehelni és kimentem a benzinkútra tankolni - az ítéletidőben majd' elfújt a szél - már annyira meg voltam zuhanva, hogy rossz kútoszlop sorszámot mondtam be az eladóknak, fél órát kellett várnom míg mindent stornóztak - igazából csodálom hogy nem anyáztak velem.

Roberto aznap törte össze a gép ajtaját. Másnap reggel, mikor hazajött a munkából "kilinccsel előre jöttem az autóval" foglalta össze közlekedési élményeit - már nem volt egyikünknek sem eszében az előző nap lemondott kirándulás. Kimerülten, összezuhanva dőlt be az ágyba szegényem.

S akkor javulni kezdett az idő, lelkünkbe pedig szomorú nyugalom költözött. Buktunk a kiránduláson 75 ezer forintot; ami nem esett jól, hogy nem adták vissza - eleinte Beára nehezteltem emiatt, de teljesen feleslegesen - tulajdonképp utolsó napi lemondásnál érthető hogy így jártak el.

Amúgy is lett nekünk más bajunk is.

A következő héten Robinak útilaput kötöttek a talpára; ráadásul úgy, hogy szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy februárban lényegében ingyen dolgozott, a kártérítés a jelek szerint elvitte az egészet. Most a főnöke az ő fizujából felújíttatja a telephely targoncáját, szegény hülye. 

Szegény hülye, mert látni azon a nőn, aki a telep új vezetője, hogy csak meg akarja csináltatni Robiékkal a targoncát, utána útilaput fog kapni az is.

De úgy vagyok ezzel: meg is érdemli.

...

Bennem az első dolog ami mindezek után felmerült, az az albérletpánik volt ismét - nagyon f.sza, hogy van saját lakásom (sőt lakásaim), mégis időről-időre lakhatási rettegésekben kell részesülnöm Roberto kis családja miatt - s félelmemben nem túl szimpatikusan de eléggé eltökéltnek tűnően közöltem vele, hogy én most már nem bírom őket megmenteni, még az előző megmentésből sem jöttünk teljesen helyre, én nem tudok és nem is bírok albérletet fizetgetni.

Mikor hangsúlyoztam neki hogy ez már a harmadik megmentés lenne, akkor visszakérdezett, hogy mikor mentettem én meg őket. Nos, ez sem volt túl szimpatikus, de könnyen meg tudtam válaszolni, utalva a költözésre a Havannára - mikor én tettem le a kauciót - s a tavalyi lábtörésre, mikor hónapokig én fizettem az albérletet. Ish. Ugyebár.

Itt rájött, hogy igazam van és elcsendesült; sőt, az igazság súlya alatt napokra magába roskadt; s én szánni kezdtem szegényt.

Ami még ennél is fontosabb: átgondoltam a magam dolgait és rájöttem, hogy jó úton haladok, ha lassan és keservesen is.

Év elején újra tárgyaltam sok szerződésemet. Úgy döntöttem, hogy az ingyen munka idejének vége, ki-ki eldöntheti, hogy akarja-e a szolgáltatásaimat igénybe venni vagy kerít izibe egy másik könyvelőt.

Maradtak. 

Valaha - pár évvel ezelőtt - olvastam arról, hogy egy vállalkozás életképességének meghatározó tényezője, hogy mekkora a partner kitettsége.

Nos, az összes bevétel változatlanul maradása mellett jelen átstrukturálással eljutottam odáig, hogy a vállalkozásom legnagyobb partnere már kevesebb, mint felét hozza a bevételeknek (43%-ot). Ez a korábbi időszakban 70% felett volt, tehát ez egy nagyon pozitív trend. (Áldást kérek erre a folyamatra).  

Időközben vége lett az első könyvvizsgálatnak a négyből, megtörtént a szent Közgyűlés, a tulajdonosok megkapták a pénzüket, én megkaptam a dicséretemet - nem szolgáltam rá - és végre beterjeszthettem, hogy innentől visszaállunk a vállalkozói munkaformára, heti két látogatás, két munkanap - a többi időm a vállalkozásom és az otthonom építésére, szépítésére, gyógyulásra, Anyám gondozására kívánom fordítani. Lelkesedést éreztem - mely igen gyorsan fogyásnak indult sajnos.

Figyelmemmel és időmmel hazatérve kőkeményen szembesültem az itt uralkodó áldatlan állapotokkal.

Az örök kuplerájjal és a többi ügyfél könyvelésének lemaradásaival.

Most ez utóbbin dolgozok erőm függvényében; nagyon remélem, hogy áfa - 20-a - után lesz végre időm a harmadik vonallal, a háztartással is foglalkozni.

Ehhez még sok feladatot el kell végeznem, s a március hónapnak is el kell hoznia legalább egy zárást.

Mindeközben a fizikai állapotomat tekintve időről-időre megrohannak az aggodalmak. Felfedeztem, hogy a fejem jobb oldalán, hátul érzékenynek érzett terület két meridián közé van beékelve: az epe és a húgyhólyag meridiánok közti terület az, amely sokszor olyan furcsa érzéseket kelt bennem. 

Epe - különbségtétel; húgyhólyag - kitartás - írta a mindenttudó internet, s én ismét kedves tevéimre gondoltam. Tevéimre, akikkel kapcsolatos meditációimban épp az előző napokban jutottam el addig a kérdésig, hogy "no igen, de mi is az az arany, ami méltó arra, hogy felpakoljam rájuk? Ezek a szerencsétlen tevék már annyi szurkot elhordtak, ezekre nem kellene már mást pakolni, csak olyasmit, ami tényleg a gazdagodásomra szolgál" (lásd: különbségtétel).

Segítőmhöz mentem épp, s a feltétel nélküli szeretet érzése egyszer csak megtalált -csak úgy, vezetés közben. Hirtelen könnyűnek éreztem magam, gerincemből minden feszültség elmúlt, s szinte láttam, hogy az arany sugár ráfolyik a tevéimre, málhájukat töltve.

- Igen - bólintottam magamban. - Ezt az érzést kell keresnem. 

Közben eszembe jutott, hogy mostanában munka közben, egy bizonyos idejű koncentráció után, főleg, ha megrekedés történik egy adott témával kapcsolatban, vagy nem érzem magam elég hatékonynak - nos, olyankor felerősödnek a fejemben a negatív érzetek, mintegy jelezve, hogy ideje kilépni a szituációból. Igen - testünk mindig jelez, csak mi emberek megtanuljuk elnyomni ezeket az érzéseket, egészen addig, míg bele nem betegszünk ezekbe az elfojtásokba.

Kitartás és különbségtétel. No igen.

Fejemen kitapogattam bizonyos pontokat melyek nagyon erősen reagálnak a nyomás ingerre, most ezeket kezelem - és a bokám körül is, melyről már annyit keseregtem itt - nos, azok a pontok is a húgyhólyag meridiánon vannak.

A húgyhólyagomat meg tudjátok mi nyomja? 

Na igen. Az önérzetes kis darab, aki véd engem.

Most éppen jobban mozgolódik, itt-ott fájdogál is, - ebben a hónapban csökkentett módban toltam neki a yamgyökeret, mert rám ijesztettek, hogy túl ne adagoljam, s megfigyeltem, hogy a mellemben megint csomók jönnek, ha rövid időre is, miután bekenem magam vele. Megduzzadnak, fájnak, aztán elmúlnak - de ez épp elég ahhoz, hogy fokozza a bizonytalanságomat.

Mammográfiára is el kellene mennem mindenesetre, már februárban kellett volna, de nem volt rá érkezésem a zárás miatt.

Ez is egy pótlandó feladat.

Most meg itt vagyunk az újonnan elrendelt bezárkózás alatt, és nem nagyon találom a vezérfonalat sem. Olyan bosszankodások vonják el a figyelmemet, hogy kellett volna festék patron a nyomtatóba; elmaradt a beszerzése, most mi lesz ha nyomtatnom kell majd; meg hogy a gyógygombás vajon nyitva van-e, mert elfogyott a yamgyökér, muszáj venni, mert itt zsibog a méhemen ez a valami és le kell nyugtatni. Meg hogy mikorra kapok majd időpontot a jelenlegi nikkelezett egészségügyi helyzet keretein belül.

A vírustól nem bírok már rettegni; immár András fiam is átesett rajta, pár napig volt lázas, most épp ott tart, hogy nincsenek ízek-szagok; de nem köhög és nem is túl fáradékony. Hála Istennek.

Hogy Zsolti fiammal mi van... nos, azt nem tudhatom. Még mindig úgy érzi, hogy nem vagyok rá méltó.

Talán egyszer megérti, hogy téved. Imádkozom érte.

...

Roberto annyira összeomlott, hogy kellett neki egy időpontot kérnem Segítőmnél, s utána nagyon pozitívan nyilatkozott az átéltekről. Jelenleg ott tart energetikailag, hogy már kicsivel jobb - de még messze nem az igazi. Pedig ahhoz, hogy munkát találjon, nagyon össze kellene szednie magát, mert ugyan jár biztonsági őrködni, de az épp hogy csak elég az albérletre - ráadásul keserű szájízzel nézi, ahogy más dolgozik az ő pozíciójában. El kell jönni onnan, nincs más megoldás, el kell jönni egészen. Ez így tartósan nem maradhat. Viszont nyilván nem támogatja ezeket a törekvéseket a jelenlegi bezárkózás. 

Andrással beszélgettem Marci fiamról, s elszomorító volt, amiket elmondott róla. Írtam neki, hogy kifizetem a kezelését, jöjjön el ő is - de nem élt a lehetőséggel; s én nagyon aggódok, hogy időben legyen még... na igen. Időben. 

Áldást kérek a folyamatra, amely ehhez elvezetheti őt.

Hát, nagyjából itt tartunk kis életünkkel.

Most pedig jöjjön a fehér fény világa.