A két végponthoz, ahhoz van lehetőségem. Kapkodva rohanni a melóval, vagy magatehetelenül, görnyedt háttal, enerváltan ülni mint aki a tollat felemelni sem képes. Esetleg ezek kellemetlen következményeként álmatlanul forgolódni.
Tele, tele, teljesen teletömtem az életemet pótcselekvésekkel, hogy ne lássam a múló időt; s a jelen boldogtalanságát - egyáltalán, ne lássam, hogy felelősséget kell vállalnom a maradék életemért, és annak minőségéért.
Sokkal jobb, ha a fókuszt a külvilágra helyezem, és annak alkotóelemeire. Mint a gyerek, aki egymás után épít kocka-várakat, majd lerombolja őket - értelmetlen a játék, az építés és a pusztítás; más-építés, magam-pusztítás ez, de mosolyogva, emelt fővel csinálom, természetemhez képest - szinte - elegánsan, s főleg: önként és dalolva.
Az elmúlt hónap rekord bevételt hozott nekem, s lehetőséget több régi "saram" rendezésére. Ezeken felbuzdulva új játékba kezdtem: kipróbálom magam úgy is, mint kereskedő, marketinges. Lehet hogy hülyeség amit csinálok, - ez majd kiderül egy idő után, azt hiszem.
Addig sem kell gondolkodni.
Mondjuk az új családom (és néha a régi sem) amúgy sem hagy nagy teret a gondolkodásnak. Velük tényleg mindig történik valami - és sajnos ezek a történések csak a legritkább esetben jók.
A hétvégi népmozgalmak már a fülemen jönnek ki, Tápiórettenetes-Törökbálint kétszer oda-vissza minden hétvégén; de ez még nem elég, iskolai előmeneteli ügyek, a szülők közti hatalmi harcok, gyermeki kívánságlisták teszik nehézzé ezt az egészet; s néha, mikor vasárnap fáradtabban zuhanok ágyba, mint mondjuk pénteken, tényleg átfut már néha az agyamon - bár gyöngeség ez részemről, elismerem - a hova, meddig, miért témaköre.
De ezt általában gyorsan el is hessegetem. Nőnek ezek lurkók, s ha a Királynő rá is szokott a cigire, de úgy nyilatkozott, hogy a szakmunkásképző után marad még az érettségit adó képzésen is. Gáborka néha az agyamra megy, mert okos az a kölök, okos és helyes (meg kell hagyni, Robinak szép gyerekei vannak) de lusta mint a föld - holott, ha tanulna, tudom, hogy sokra vihetné. Sajnos az összes eszét inkább az én pumpolásomra használja, meg arra, hogy megmagyarázza, hogy miért nem tanul (egy ügyvéd veszett el benne, nagyon zsibbasztó - pont, mert okos, ugyebár..)
Sancit pedig sajnálom;a kis bárdolatlanságával, azzal, hogy laposra kalapálták a helyi cigánygyerekek (azóta tévé közvetítette késelős rendőrségi ügyük is van a banda tagjainak). Sanci nagyon egyszerű, és nagyon jó lélek; és ha rá gondolok, mindig az jut az eszembe, hogy igen; ő is jobbat érdemelne.
Persze hogy kinek, mi a jó, az relatív fogalom .- de én nem hiszem, hogy annyira jó neki a nyagyanyjával együtt lakni egy akkorka szobában, mint amiben Gáborka lakik nálam.
Tehát a karrier építés, a gyerekek ügyei, az újonnan indítandó kereskedő tevékenység; a gyönyörű kutyáink (nyolc kis kuvasz született nálunk), a kert... minden, minden segít abban, hogy elfeledtesse velem a tényt: mindaz, amit nagy lelkesedéssel csinálok - nos, az mind nem én vagyok. Sose voltam ez az ember.
Én a teraszon kávézok és nézem a rózsákat. Esetleg úszok valami természetes vízben, a parttól távol. Gizgazokat fényképezek, agyagot gyúrok, afrikai virágokat horgolok tonnaszám, vagy a kertemet szépítgetem. Nem akarok a könyvelők netovábbja, a szakácsnők nonplusultája, a Hős Anyák Érdemérem nagykeresztjének első számű birtokosa lenni.
És miért... vagy inkább miért nem..?
Nos, jelentem, jól bírom ezt a nincset, köztem meg a hálótársam között. A gyógyszer sokat segített, a fizikai hiányérzet miatti szenvedéseket jelentősen lecsillapította. Tulajdonképpen csendes unalomban telnek a napjaink; de azért sajnos nincs olyan este, nincs olyan reggel, hogy elalvás előtt, ébredés után ne gondoljak arra, hogy milyen igazságtalan ez az élet - arra, hogy nem kellek neki. Annak, akiért beáldozom a rózsabambuló szabad énemet.
Néha rájön a gyengédség, és össze-vissza puszilgat - szerencsére egyre ritkábban. Ilyenkor mindig megijedek, s ilyenkor azon meditálok, hogy vajon még hány év fog rámenni az életünkből, mire rájön, hogy elpazarolta azokat az éveit, amikor boldog lehetett volna.
Sőt, az enyémeket is, hiszen még csak azon sem fáradozott, hogy ha már így esett, legalább megpróbáljon a kedvemre tenni. Még rosszabb pillanataimban pedig arra gondolok, hogy most már talán jobb is, hogy nem erőlködik, minden hajó, motorcsónak és lélekvesztő elment már, valószínűleg úgy ugranék hátra mint akit kígyómarás ért, ha bármelyik szertartásos esti puszilkodást tovább akarná fokozni.
Nem, egyébként nem mindig van ilyen érzésem.. de egyre gyakrabban, ez tény.
Viszont ez jó. Jó, mert objektívabb és szabadabb tudok lenni.
Vagyis.. egy frászt.
Becsülöm én Robit. Tisztelem, becsülöm és szeretem. Mindannak ellenére, amit velem csinált. Kellett ehhez pofa, ez tény.. de volt (van) bátorsága hozzá. És nem ömagáért teszi.
Én sem (csak) őérte teszem.
Sosem fogja egyik sem megérteni a miérteket. Nem is csoda: még én sem értem.
De legalább nem szenvedek már.
Ez is valami.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.