A történet a szomszéd ház előtt álló, szépséges fenyőfa koronájában kezdődött, ahol egy összkomfortos fészket ringatott a lágy tavaszi szellő. A környéken lakó világszép gerlepár - a tavalyi bérlők - annak rendje és módja szerint nekiálltak a renoválásnak, s vígan be is költöztek - ám szép reményeikben csalatkozniuk kellett sajnos, a békés családi élet helyét szűnni nem akaró csatározás vette át. A gerle fiú halált megvető bátorsággal védte szeretteit és otthonát, a csatazaj betöltötte a környéket. Egyszer saját szememmel láttam, hogy zavarta el a baglyot. De nem csak a baglyok, a szajkók is támadták őket - s a harcnak egyszer csak vége szakadt. Nagy, szomorú csend ereszkedett a tájra, a fészek új lakói igencsak rejtőzködő életet élnek; s a gerlepár immáron csak a távoli villanypóznáról szemrevételezi a - lassan újra megüresedő - fészket.
Rohan tehát az élet, végre eljütt a Rózsaszép idő is, kedves rózsáim az idén is, mint minden évben, illatfelhőbe burkolják a kertet. Azért az idén az egész telek ziláltabb, látszik, hogy nem tudtam metszeni, rózsákat kötözni, és semmi, általában vett, minimálisan szükséges karbantartást megtenni.
Ez alól az egyetlen kivételt a kerítés mellett feltört földbe ültetett bogyós gyümölcs sorok jelentik: a málna és szeder meglepően magas eredési százalékot mutat, és az epernél is fölötte vagyunk az 50%-nak. Ráadásul a málna- és eper sorok közé levendulát ültettem, szerintem akár még szép is lehet az az egész így majd egyszer.
Roberto egészen megszelídült a kertészkedést illetően, különösebb kérés nélkül jött és kicsákányozott egy gyökeret. Míg elképedve néztem, hogy mit csinál, ráadásul önként, valamiért kedvenc filmem, a "Vissza a jövőbe" egyik jelenete jutott az eszembe. Tudjátok, amikor Marty elmondja a híres mondatot. "Engem senki nem nevezhet nyuszinak!" ...nos, ez a gyökérirtás is ilyesmi volt, csak a "kisjány" szó behelyettesítésével.
De én ezt szelíden tűrtem, és nem csináltam belőle rosszízű vicceket - inkább csak engedtem a férfiúnak, hogy a helyzet magaslatára csákányozza magát.
Budás és Bella szerelmének gyümölcsei, nyolc gyönyörűséges kiskuvasz is megszülettek, ennivaló cukor babák, - három hétig a szobában laktak, de a harmadik héten be kellett látnunk, hogy már kicsi nekik ez az élettér, és kiköltöztek a részükre épített kennelbe. A kennel szép tágas, betonon van, fedett; betettük nekik a szülői kutyaházat is; kaptak matracot, etető- és itató tálakat, lámpát. ...nagyon unják, ki akarnak jönni minden áron - amit meg is értek, sőt. Alig várom, hogy megkapják az első oltásukat és végre összeengedhessem a kis családot.
Van még valaki, aki nagyon várja ezt, hiszem.
Az pedig nem más, mint az apukájuk, Bundás, akiből példás apa lett. Mióta a kölykök megszülettek, esze ágában sincs csavarogni. Ha véletlenül hozzájut valamelyikhez (eleinte nem sok esélye volt erre, Bella azonnal elmorogta, mihelyt meglátta a kölykök közelében), szeretettel nyalogatja. A múltkor az egyik picinek fájt a hasa, ijedten rohantunk vele orvoshoz - Bundás aggódva állt fölötte, szinte kérte, hogy segítsünk.
Szerencsére csak egy kis gyomorrontás volt, másnapra kutya baja sem volt a kisfiúnak.
Cseperednek hát a kutyababák is, ami részint jó, részint már most tudom, hogy nagyon fognak hiányozni, ha majd eljön a bűcsű ideje.
Mammer születésnapját is megünnepeltük, betöltötte a 90. életévét - elnézve a fényképet, mindig arra gondolok, hogy hihetetlen, mennyire fitt ehhez a hosszú életkorhoz képest - és hogy mennyire nincs agya, szegényemnek. De biztosan tudom, hogy nagyon jól tettem, hogy magamhoz vettem, még ha a családnak nehezebb is így. A fizikai állapota mutatja ezt.
Ami engem illet, én olyan... közepesen vagyok. Belevetettem magam a munkába, meg mindenféle önfejlesztő tréningekbe. A rengeteg könyvelés mellett kitaláltam magamnak egy újabb hobbyt is, ez az Avonozás. Hobby, mert nem ebből élek, s a közeljövőben ez valószínűleg így is marad - a cél inkább önmagam kipróbálása valami teljesen új szerepkörben. A koordinátori szint adott egy kellemes 35%-os árelőnyt, meg némi további jutalék lehetőséget, de botorság volna bárkinek is azt hinni, hogy ez az egész nekem bevétel és nem kiadás. Ez igenis kiadás, - bár bizonyos korlátokkal akár befektetésnek is tekinthető.
- Kyosaki... igen, nála olvastam, hogy franchise hálózatokba érdemes fektetni, mert a kialakult rendszert veszed meg - ecseteltem Robinak ma este.
- Tudod, meditáltam ezen, de rájöttem, hogy a legolcsóbb franchise is pár milliós befektetéssel kezdhető meg. Viszont... az Avon is, lényegében, nem más, mint egy franchise hálózat. Csak épp ez pár százezerből elekezdhető. Beszéltem még arról is neki, hogy két, kereskedelmi végzettségű lányunk is van/lesz, a Bika meg a Kos - a családnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy kereskedelmi tevékenységet végezzen.
Robi beleegyezően bólogatott.
Ami kettőnk viszonyát illeti, nos, tulajdonképp elvagyunk. Nekem csak reggel, meg este jut eszembe, hogy milyen sz@r is ez az egész így, hogy nem kellek neki - napközben, főleg, ha jó sok feladatom van, nem gondolok rá. Meg éjjel sem.
Néhány rossz napom azért volt a múltkorokban, talán a gyógyszer mellékhatása, vagy fene se tudja, de arra késztetett, hogy ismét nekiálljak a lelkem rendbe tételének. Óvatosan bár, de ismét elővettem az Új Medicina természettörvényeit, melyek szerint ismételten megbetegszel, ha nem lépsz ki végleg a konfliktusból - s szembesítettem magamat azzal a kevésbé szép dologgal, hogy ha és amennyiben Robinak lelkiismeret-furdalása van az egész miatt, akkor nekem az adhatja meg a lélektani hasznot a konfliktusban, hogy ezáltal valahogyan nagyon finoman és áttételesen, de mégiscsak fölé kerekedek.
Vidám lettem mikor ezt végiggondoltam, és szinte éreztem, hogy egy pozitív energiahullám átsuhan rajtam, fejtől lábig. A vele járó enyhe melegségérzet jelezte, hogy jó úton járok, ha meg akarom fejteni ezt a mentális rettenetest, amibe beleragadtam már három éve.
Hogy az egész mélyen érint, és továbbra is nagyon fáj, arra Trudi bejegyzésénél jöttem rá (a bejegyzés a pasiknak létrehozott csoport és abban az ő szerepe körül zajlott. Én kifejtettem ellenérzésemet az iránt, hogy egy idegen nővel sokkal bizalmasabbak e fórumon, mint otthon a babájukkal, s hogy ennek az - ismeretlen iránti, szexualis felhangú felfedezési vágyon túlmenően - eredője a gyávaság. Leírtam, hogy mennyire utálnám, ha kiderülne, hogy mással beszéli meg a kettőnkre tartoző - és agyonhallgatott - problémákat, s mire idáig jutottam az egész sztoriban, szinte vágyakozva gondoltam arra a kiszállási pontra, ami immáron belátható időintervallumon belülre került.
- Tudod, Jucikám - mondtam a kert aljában árválkodó roncsnak, hajdani harcostársamnak - el kell hogy adjunk Téged. Megöregedtél, lapátra kerülsz. Lecserélnek. Ez az élet rendje. Ez lesz a sorsom hamarosan nekem is.
Robi leírhatatlan megrökönyödéssel nézett rám.
- De nem! Ha rajtam múlik, soha!
Most rajtam volt a zavar ideje.
- Nohát, ennek nincs lelkiismeret-furdalása. Neki így jó minden, ahogy van. De miért? De minek? ...szegény én. - gondoltam magamban, és nehezen találtam szavakat.
- Biztos? - nyögtem a csöndbe, épp egy másodperccel azelőtt, hogy kínossá válhatott volna.
- Biztos!
- ...hát akkor jól van... - oldottam fel a (számomra) kínos helyzetet egy nevetéssel, majd kézen fogtam Érthetetlen Robertót, és felsétáltam vele a házhoz, boldogan, hogy nem kell vele beszélgetni. Azaz... csak fecsegni kell, nem beszélgetni.
A kérdőjelek, és az egész helyzet értelmetlensége, persze bennem maradtak.
De azért vagyok ember, hogy ezt az egész katyvaszt színeire bontsam, mint a fényt a prizma, s ha megtaláltam az utolsó árnyalatot is, eljöhet a szintetizálás és a konklúzió.
De bármi legyen is az: annyit nem ér, hogy belehaljak. Ezt kell szem előtt tartanom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.