Most a Tél az Úr.
Róla kell megemlékeznem.
A fagyok beállta előtt hiába rimánkodtam. Sem az én arany fiam, sem a vejkóm nem érezte magában a Zerőt ahhoz, hogy felfalazza a pincét.
Nem tudok mentséget lelni nekik. Volt pénz, megvetették az anyagot.. majd sz@rtak mindenre. Banducit hétszámra nem láttam, és Gáborunk is csak a seftjeivel foglalkozott. Hiába énekeltem, hogy "fiúk, el fog fagyni a vízvezeték, meglátjátok, ha nem lesz felfalazva és visszatemetve, legalább az a rész, ahol a vízvezeték van" - ezeknek ugathattam.
Most, hogy a nagy hideg beköszöntött, teljesen elfagyott az egész hóbelevanc. De nem ám csak ímmel-ámmal, hanem totálisan. Napok óta küzdünk, hogy vizet fakasszunk belőle... hiába.
Az egész a gázmizériával kezdődött. Ez a rohadt tartály, 10% töltöttséget mutatott, ami nem sok, de arra mindenképpen elég kellene legyen, hogy ezt a pár napos hideget átvészeljük.
És nem jött a gáz.
Kihívtam a szerelőjüket, aki diagnosztizált, majd megállapította, hogy ebben a tartályban egy mukkanásnyi sincs a hőn áhított propánból.
- De hát hogy? - akadtam fenn a diagnózison, a 10%-ra mutogatva.
- Fennakadt a mutató - hangzott a felelet, és én nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Vagy esetleg földhöz verjem magam a tehetetlen duzzogóhiszti látványos bemutatója képpen.
Végül egyiket sem tettem, másnap megrendeltem újabb ötszáz kiló, azaz kétszáznegyvenezer forint ára gázt (telik a parasztnak, ha el nem issza), sűrűn rágondoltam, hogy hová az Istenbe bírt eltűnni az ősszel rendelt hétszáz kiló, hogy még január végéig se tartott ki - azután pedig a szerelő úr némi állítólagos intézkedése nyomán sikerült szombatra megszervezni, hogy meg is kapjuk - majd ekkor jött a meglepi: a tartályon alkatrészeket kell cserélni mert valami el van repedve.
Meg se kérdeztem a szállító alkalmazottait, tudtam, hogy letették volna a szent esküt, hogy semmi nem szivárgott - de azért mélyen befordultam a tudattól, hogy ha ezt már az ősszel észre vették, akkor miért nem javították meg akkor? Meg egyébként is?
Gyanítom, hogy a hirtelen támadt gázszállítás hátterében annak a felismerése volt, hogy vastagon sárosak benne - bár Szerelő Úr igyekezett az egészet a személyes érdemeként aposztrofálni.
Nem ment sokra vele nálam, azt azért sejtitek, ugye?
No de fussunk neki még egyszer az időrendnek.
Szilveszter után volt sok meló, meg meló, meg meló is. Andiék nem voltak képesek helyreállítani a romokat, csütörtökön úgy röppentek el Angliába, hogy hegyekben állt a mosni- és mosogatni való. De akkor már erősen éreztem a hétvége közeledtét, így a 12 órázások után nem álltam neki még annak is (ha eddig kibírta, ezen már nem múlik).
Amúgy is depis vagyok mindig, mikor hosszabb-rövidebb röppályákon gyakorlatozni indul a fészekalja. Ez most ilyen megint, januárral súlyosbítva.
Csütörtökön tehát már nem volt gáz, de víz még igen.
Pénteken az egésszel nem foglalkoztam, dolgoztam, mint egy rendes gép. Közben óráról-órára hűlt a külvilág - de egy rendes könyvelő nem foglalkozik az ablakon túli léttel, ha elmerül a számok között.
A szombat délelőttöm a gázszolgáltató emberei által meghatározottan telt... aztán... aztán jött a csoda pillanat: begyújthatunk! Végre!
...azaz begyújthatnánk, a gáz nagy nehezen feltalált a tartályból a házig, többszöri kísérletre... De mi a helyzet az előremenővel?
Na az a mutató megadta magát. Kifeküdt, mint aki nagyon elfáradt a rengeteg tortúrában. A sz@r kötéseken kiizadta magából, amit még kibírt, és most ott feküdt... megdögölve.
Márpedig, ugyebár, ha nincs bár, akkor bármilyen erőfeszítést is tettünk a meleg érdekében, az bizony hiábavalóságnak bizonyul.
Bár ne látnám ezt a sz@rt - próbáltam felkapcsolni a vízszolgáltatást, de a vízvezeték még annyit se mondott: "psszt".
Akkor már tudtam, hogy tévedtem, mikor pénteken azt hittem, hogy ennél rosszabb már nem lehet.
Lehet ezt még fokozni. Simán.
A szombatról vasárnapra virradó éjszaka az idegösszeroppanás, a fagytól való rettegés és a forralt bor éjszakája volt. Forralt borra azért volt szükség, mert mindennek a tetejébe jól meg is fáztam - furcsa módon nem is itthon, hanem még pénteken, az Értéktárba menet. Ott döbbentem rá, mikor kiszálltam a kocsiból, hogy nagyon lengén vagyok én öltözve ehhez a hirtelen támadt Szibériához. Sajna már azt is éreztem, hogy késő: a fagy keze végigsimított a torkomon, légcsövemen, és én abban a pillanatban tudtam, hogy beteg leszek.
Jó is volt a forralt bor, legalábbis az éjszakán átsegített - de másnap kijött rajtam a nátha és a reménytelenség érzése mellett az epejaj is, nem kis részben a bor savainak köszönhetően (sose leszek alkoholista, előbb döglenék meg gyomorbajban, az fix).
Gyakorlatilag eltöröltek ezek a dolgok vasárnapra, jártányi erőm nem volt. Tulajdonképpen végigaludtam az egész napot, legfeljebb csak annyi időre keltem fel, hogy a Siestát behozzam a szobámba vagy kivigyem belőle ha túl meleg lett.
András fiam már két nagy csodálatosságú hősugárzóval fűti a légkört a pincegödörben - de semmi haszna a dolognak. Nem tudom, mekkora az a jégdugó a föld alatt, és elolvad-e valaha, de a szabadon lévő vezetékrész már inkább langyos, mint fagyos - de víz még mindig sehol.
Nem, nem ordítottam le a fejét. Ahhoz nekem nincs erőm. De azért megjegyeztem, hogy jobb lett volna, ha ő szív kicsit azzal a falazással, mint hogy most így együtt szívunk.
Nem mondott ellent. Nem volt miért.
Két pasi zaklatott mindezen kínlódásaim közepette: az egyik kedves ügyfelem volt, akinek kénytelen voltam röviden vázolni a helyzetet, hogy megértse, miért nem akarok vele találkozni a hétvégén. (Erre éjnek évadján kitalálta, hogy akkor most hoz nekem Bivalybasznádról fűtőberendezéseket, alig bírtam lebeszélni róla. Más nem hiányzik még, mint hogy fehérember ide betegye a lábát, ebbe a sz@rhegybe, ami itt tornyosul). A másik Csaba, aki gyógyszerrel akart ellátni, de van Neo Citranom, és különben is, ha beteg vagyok, engem hagyjon mindenki békén.
(Meg lásd fehérember... stb.)
Legalább olyankor ne kelljen másokat vigasztalni, ha nekem bajom van.
Pedig kellett. Én nyugtatgattam mindkettőt. "Nem fogok idefagyni". (Talán). "Nincs nagy baj" (Nagyobb is lehetne). "Minden rendben lesz" (Majd egyszer).
Nagyon megerőltető volt abban a fizikai-idegi állapotban.
Ami a lelkiállapotomat illeti, az lassan-lassan normalizálódott. Mostanában hajlamos voltam úgy tekinteni a Zéletemre, mint aki már túl van a nyomorgás nagyján, és hittem, hogy ha van pénzem, ilyesmik nem fordulhatnak elő. Jól esett az egyenletes 22 fokos meleg, meg az ebből fakadó biztonságérzet.
Most már tudom, hogy nekem olyan nem jár. Azt úgyse hagyják az égiek, hogy egy "eseménytelen" telünk legyen.
Azt is ismét megtanultam, hogy valamiért nem hűl a lakás 5 fok alá, hál'Istennek, és megszoktam megint, hogy 12 fok, az már majdnem jó. Felöltözve teljesen elviselhető.
Szóval visszaállt minden a szokásos januári kerékvágásba.
Mert jó nekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.