A tenyésszemle

 Miután végiggüzültem két napot, ma este engedélyt adtam magamnak két borzasztószörpre (azaz inkább borzasztóteára), ez úttal earl grey tea és szőlőpálinka kombóban. Ezt követően még azzal az elszánással ültem gép elé hogy márpedig én most még dolgozok, de menet közben rájöttem, hogy nem, nincs már kedvem mára a munkához; inkább sztorizok még Nektek kicsit a januári történésekről.

...

Az egyik jelentős januári esemény volt, hogy nagy nehézségek árán, de végül sikerült Onyxot elrángatni tenyésszemlére.

Onyx Mogyoró testvére, akit a gazdája szeptemberben elhozott, hogy tartsuk egy ideig, mert tetőt cserélnek, nagy felújítás van a házukon. Nos, a felújítás meglehetősen elhúzódik, és Onyx már lassan fél éve nálunk lakik; néha verekszik Bellával, aki a maga módján nagyon kis karakán öreglány, és küzd a családon belül betöltött pozíciójának megtartásáért - de nyilván nem éri fel fizikai erejével a nagyra nőtt fiát - így őt kímélő üzemmódban tartjuk, amennyire csak lehet, nem azt mondom, hogy sose eresztjük össze őket, de próbáljuk korlátozni, jobb a békesség.

Az utat odafelé (mondjuk nagyon messze is volt, ez kétségtelen) Onyx nagyon nehezen tűrte, folyton előre akart jönni (hiába, kell egy állat szállítására alkalmas jármű ebbe a családba); élő kordonként befeszítve a kezem-vállam tudtam csak ezt megakadályozni... úgy két és fél órán keresztül tartottam a bal vállammal Onyv elejének a súlyát és hallgattam Robi szentségelését amiért a kutya miatt alig lát ki a kocsiból... majd kiszállás után Onyx rövid úton összekapott ez egyik fiatal, szemlére váró szukával; ezt követően kikötöttük egy félreeső fához, ahonnan csak távolról tudott tüszkölődni a szemlére váró mentett fiatalsággal; akik darabszám szerint négyen voltak, közülük kettő fiú. 

Onyx nem érezte magát biztonságban az idegen helyen a sok kutya között, időnként morgott, gyűlöli a pórázt, ezt mondjuk mindig is tudtam róla, de nem hiszem el, hogy ennyire nincs rá szocializálva... pedig nincs. Gazdája sosem vitte őt sem sétálni, sem sehová. (Ilyenkor gondolok arra, hogy mi mégiscsak jól neveltük a mieinket. Szegény Bundásnak eszébe se jutott volna minket bántani, a pórázt is ismerte).

A szemle első megpróbáltatásai ezzel együtt mégiscsak jól sikerültek; még a tökét megvizsgálni is hagyta a tenyésztésvezetőnek (meglepő módon, mert emlékszem, hogy Mogyorónak az okozott a kiállításon súlyos válsághelyzetet, mikor a küllembíró felemelte a farkát a cunija iránt érdeklődve - nos, akkor majdnem kizártak, nem szabad a bíró kezét megkapni... uff.. izé, minek nyúlkál ahhoz a drága szép testrészhez) - de végül mégsem úsztuk meg a dolgot csont nélkül, mert az a büdös dög (arany kiskutyánk!) megkapott, mikor fel akartam a mérlegre parancsolni; s ennek érdekében pórázzal kíséreltem meg húzni.  Végül szájkosarat kapott, és elvittük a tanya mázsájára, ahol kiderült, hogy "kiskutyánk" 42,5 kiló.

 Nagy nehezen végeztünk, s ott álltunk a pajtában, a kutyán szájkosár, mi már teljesen kivoltunk, de nem, a sors még tartogatott néhány menetet aznapra, a házigazda frissen tenyésszemlézett kanja, aki Onyxnál kb. 10 kilóval nehezebb és magasabb is volt - nos, elszabadult és hirtelen nekiesett a pórázon, szájkosárban várakozó Onyxnak.

Az esélyek nagyon egyenlőtlenek voltak, s bár addig haragudtam a hülye kutyára, ott abban a pillanatban félteni kezdtem; őt is, Robit is, akin láttam, hogy már teljesen kész van a szituációtól.

Nagy nehezen észbe kapott a gazda és lerángatta a kutyáját Onyxról; szerencsére nem történt az ijedtségen túl más baj. 

Aztán még volt egy idegrendszeri teszt, ahol Onyx ezek után már nem volt hajlandó megijedni sem; javasolták, hogy vigyük el pásztorkutyás mustrára mert erős, jó idegrendszerű kutya, csak túl nagy az egója, embereket kapdosni, szukákkal verekedni nem nagy dicsőség, jobb lenne, ha látna nála erősebbeket, hátha visszavenne belőle, - de én nem lelkesedtem érte, bevallom. 

Aztán eljött a pillanat, amikor végre elindulhattunk; Onyx, Mogyoróhoz hasonlóan, egy alom lehozatalára kapott feltételesen engedélyt - amennyiben a csípő szűrése erre alkalmassá teszi.

Nos, a kocsinál újabb megpróbáltatás várt ránk. Onyx nem volt hajlandó beszállni, sőt, fenyegetően morgott, mikor próbáltuk bekényszeríteni. Ugyan szájkosár volt rajta, de kinek van kedve egy 42 kilós kutyával egy kis autóban küzdeni?

Végül Robi mondta, hogy menjek előre a főútig, ők addig sétálnak egyet, hátha lenyugszik az öreg harcos.

Ez a taktika - jó 2 km séta - végül bevált; kellett hozzá egy még így is egy párizsis szendvics, amit látványosan a kutya előtt kezdtem el fogyasztani a vezetőülésben; s csak mikor hajlandó volt bekúszni - az egyébként tényleg iszonyatosan kicsi - Puntóba, csak akkor részesítettem némi, szájkosáron át adagolt párizsi falatokban.

Aztán villámgyorsan helyet cseréltünk Robival; aki azt mondta, hogy ő többet Onyxszal soha, sehova; majd én még feszítettem a húron egyet azzal, hogy akkor most irány be Makóra ha már itt vagyunk, mert várnak a keltetni való pulykatojások, amit már korábban leszerveztem; Robi szentségelt, tojás eladó emberrel alig lehetett megértetni hogy szívesen megnézném az állományt, de ha kiszállunk, a kutya szétszedi a kocsit és nem lehet majd visszarakni a hátsó ülésre; majd nagy nehezen ezen is túl lettünk, 25 pulykatojás még beugrott a kicsi kocsiba; s végre nekiindulhattunk a pályának.

Szerencsére Onyxot mégiscsak lefárasztották az élmények, mert fél óra múlva csak lefeküdt a hátsó ülésen, s majdnem hazáig aludt. 

Ez egy szép szombati napon történt.

Emlékeim szerint vasárnap jártányi erőnk is alig volt.

És még el kell valahogy vinni a csípőszűrésre.

Robit meggyőztem arról, hogy ezt erős nyugtató adagolása mellett még közösen abszolváljuk.

Mármint a nyugtatót a kutyának gondoltam. Bár lehet, hogy nekünk se ártana.