Teve mennybe

 Az elmúlt hetek megint kepesztett munkával teltek. Munkával és stresszekkel. Annyira, hogy megrémülten tapasztaltam: kedvenc vizualizációmból eltűnt a narancs ruhás táncos lány, nem pörgött-forgott, szaladgált az égen; nem látszott közel s távol egyetlen fa vagy tó, egyetlen hóborította domb sem; a hósiklók sem kavartak hideg, csillogó, frissítő szikrákat a naplementében. 

Nem volt ott más, csak a narancs színű sivatag, ameddig a szem ellátott. Narancs színű sivatag, s ebben ütemesen dobogtak a tevepaták; narancs tevék a narancs sivatagban; csak mentek, mentek, iszonyatos málhával megrakva, ütemre, egyszerre. Néztem őket, s közben gyakran eszembe jutottak rímhányó Romhányi sorai, melyeket Csaba oly gyakran verselt az unokáinak.

Egy alkalommal a szokásosnál közelebb mentem a tevékhez; mert már nagyon éreztem, hogy valami itt nincs rendben; mármint energetikailag, ennek rossz vége lesz így.

Közelebb mentem tehát;és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezek a szerencsétlen tevék mennyire túl vannak hajszolva; hogy boldogtalanok; hogy alig bírják már a terheket hordozni. A tevepaták alig-alig bírnak emelkedni, ritmusra lépni. A tevepofákon ráncok, a tevetekintetekben fásult kétségbeesés.

Ekkor rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Nem mehet, mert különben hamar rossz vége lesz a dolognak.

2. csakra aktiválása

Ezeknek a szerencsétlen patásoknak meg kell próbálni megkönnyíteni az életét. Szükségük van némi örömre. A terheik letételére. Egy enyhülést hozó oázisra. 

Ekkor előkerült a narancs leányzó, csettintett egyet a kezével, és a tevék nehéz csomagjai Fénnyé változtak. Velük együtt tűntek el a tevehajcsárok is. Csettintett még egyet, s a következő dombhajlat mögött sarjadni kezdett a fű. Az oázisban patak csobogott; a terhüket vesztett tevék szabadon, boldog örömmel siettek inni, legelészni, pihenni.

Akkor egy ideig boldog volt a narancs lány. Örömmel nézte legelésző, heverésző, fürdőző tevéit. Nézte és játszani kezdett velük. 

Ilyen komoly dolgot, mint az ezotéria, (mint a teremtés szellemi munkája) ennyire komolytalanul venni - nos, neki sikerült.

A tevék pihentek, játszottak.. sőt, egy csapat teve egymásba kapaszkodva táncolni kezdett, hátsó patákra emelkedve, mint karácsony táján a körbe küldözgetős hangos képeslap rénszarvasai.

Egy másik teve pedig a hátára heveredett a harsogó zöld fűben a patak partján, rózsaszín virágocska szárát rágcsálva bámulta a táncolókat.

- Ez a teljes nihil - nézett körül a narancs lány.

- Ez sem jó így. Ezeknek a tevebandáknak kell valami értelmes cél, elfoglaltság. Kölönben ennek is rossz vége lesz. ...de mi? Mennyi terhet elhordtak már, és mire mentek vele? Megint cepekedjenek fölöslegesen?

- Nem - rázta a fejét a narancs lány. - Ide valami okos megoldás kell. Teremtsünk okosan, ha már teremtő síkon vagyunk.

Azzal mintha rajzolt volna, a sivatag és az oázis találkozásához egy hatalmas kaput, a kapuhoz tartozó erődítményt, erős, szürke sziklából épült házat állított néhány mozdulattal. A tevéket ismét sorba állította. Málha is került rájuk, de jóval kevesebb, mint korábban. Viszont az a málha - nos, az csillogott, ragyogó arany színben pompázott. 

A tevék ütemesen, megadóan, mint eddig, haladtak a narancs sivatagban egyenesen a ház felé. A hatalmas kapu félhomályában megálltak egy rövid időre. Terheiket ott pakolták le, - aztán a kapu túloldalán várta őket a zöld, puha pázsit, a patak csillogó kék vize.

És csak jöttek, jöttek, és csak gyűlt, gyűlt a házban a ragyogó arany; és a tevék sem voltak fáradtak, túlterheltek.

- Ez a meggazdagodás titka - nézett végig teremtésén a narancs lány.

Teljes elégedettséget éreztem.

A teve fohásza

 Romhányi József: A teve fohásza.

Monoton

üget a süppedô homokon

a sivatag lova,

a tétova teve

tova.

Hátán rezegve

mozog a

rozoga

kúp

alakú púp.

A helyzete nem szerencsés.

Apró szemcsés

homokkal telve

a füle, a nyelve.

Sóvár szemekkel kutat

kutat.

Még öt-hat nap

kullog baktat.

Az itató tava távol,

s oly rettentô messze még az oázis.

Erre utal az alábbi fohász is:

- Tevék ura!

Te tevél tevévé engem eleve,

Teveled nem ér fel tevefej tétova veleje.

Te terved veté a tevevedelô tavat tavaly távol,

de tévednél, vélvén,

vén híved neved feledve

elvetemedve

vádol.

Nem! Vidd te tevelelkem hovatovább tova,

mivel levet - vert vederbe

feltekerve - nem vedelve

lett betelve

a te tevéd szenvedelme.

Te nevedbe

legyen eme

neveletlen tevetetem

eltemetve!

S evezzevel ava teve

levelkévét kivilevelhevelteve.

Bemutató óra

 Éva néni, az elsős osztályfőnököm, elegáns, középkorú hölgy volt. Szőkésbarna haját magas konyban hordta. Méltóságteljes és ugyanakkor kedves jelenség volt. Mindannyian nagyon szerettük. Mindannyian - az egész, válogatott társaság.

Merthogy az nagyon hamar kiderült, hogy mi vagyunk az iskola "krémje", a legokosabbak az évfolyamból, a nyelvi tagozat. (Nyolcadikban az én 4,3 körüli átlagom elmaradt a 4,6-os osztályátlagtól.)

 Tulajdonképp az utolsó két évben fogalmaztam meg házi használatra, kamaszodó öntudatommal, hogy kétféleképp lehet élni: valaki lehet a hülyék között király, vagy a királyok között hülye. Nekem az utóbbi jutott; eszerint szocializálódtam, s túlélési stratégiáim alapkövét ez a mentalitás adja - mindazzal együtt, amit a Tarot kártyában a Bolond (a 22. lap; nem véletlenül születtem 22-én) jelképez.

Elsősök voltunk tehát, s az osztályban az egyik falon posztóból készült kép volt, Éva néni keze munkája. A képen egy hegyet láthattunk, és kis gombostűkre rögzített papír zászlócskákat. Minden zászlócskán egy név; s a képen elfoglalt helye a zászlócskának azt mutatta meg, hogy ki, hol tart az Olvasáshegy megmászásában. Tavaszig egyetlen zászlócska volt a hegy legtetején: az enyém. Az enyém, hiszen már öt éves koromban tudtam olvasni - és még évvesztes is voltam.

Ennek megfelelően a bemutató órát vidám hangulatban vártam. Éva néni meghívta a szülőket, hogy megmutassuk nekik, mennyit tanultunk.

Mindannyian szerettünk volna elbüszkélkedni szüleinknek azzal, hogy milyen okosak vagyunk; s Éva néni tudva ezt, hol ezt, hol azt választotta felelésre a jelentkező sokaságból.

A felelőnek órákon fel kellett állnia, elmondta a mondandóját, s Éva néni nyugtázta, majd engedélyt adott, hogy leüljön.

Rám került a sor. Felpattantam; megválaszoltam a kérdést. "Rendben van" jött a nyugtázás, aztán Éva néni elfordult, más kérdést tett fel, más gyerekeknek.

Én pedig állva maradtam, hiszen nem mondta, hogy leülhetek. Talán ő is izgult, nem tudom.

Pár kérdés múlva visszafordult, megrökönyödve tapasztalta hogy én még mindig állok - s akkor végre elhangzott a "Köszönöm, leülhetsz".

Anyámra néztem, s úgy tűnt, hogy zavarban van a viselkedésem miatt. Mintha valami rosszat tettem volna; pedig megítélésem szerint a tanultak szerint jártam el. (Ezt még most is így gondolom, annak ellenére, hogy mások máshogyan viselkedtek.)

Először nem is értettem; de valahogy rosszul esett nekem a dolog.

Talán az óra végéig is eltartott, mire leesett nekem - Anyám szégyellte a viselkedésem. Alighanem mulyának gondolt. Pedig csak szabályos akartam lenni.

Sosem beszéltük ezt meg; ő nem mondta hogy szégyellt; én kicsi voltam ahhoz, hogy ilyen kérdést tegyek fel neki; egy ideig elküzdöttem azzal az érzéssel, hogy "nem vagyok elég jó, nem voltam jó, pedig mennyire akartam, mégsem sikerült; nem vagyok jó az anyámnak".

Már olyan tíz éves forma lehettem, mikor ez átment ellenkezésbe: "De neki nem lett volna szabad szégyellnie; neki büszkének kellene lennie az okos lányára. Miért nem feleltem meg neki?".

Az ellenkezésből később harag lett a bensőmben; gyűltek hozzá az információk, tapasztalások, hogy Anyám hányszor és hogyan nem tudott engem elfogadással szeretni; s igen - évtizedeink mentek rá a látens haragra, amit éreztem iránta.

Tíz éves koromtól évtizedekig a kettőnk kapcsolatának legfőbb, általam érzékelt problémája az volt, hogy Anyám nem tudott engem feltétel nélkül szeretni - s hogy én emiatt haragot, sőt, foltokban kifejezett gyűlöletet is éreztem iránta. S hogy egymásnak voltunk tükrei ezekben az érzésekben, kölcsönösen. 

Aztán a legutóbbi idők; a kor és a betegségem elhozták, hogy már nem azt nézem az emberekben, hogy én hogyan tudnék nekik megfelelni - hanem elkezdtem azt tekinteni, hogy ők megfelelnek-e nekem.

Ennek megfelelően, a bemutató órához köthető kérdés is megváltozott.

"Mi a francért foglalkoztam én ennyi ideig azzal, hogy miért nem voltam elég jó az anyámnak? Miért vesztegettem el ezekre az érzésekre évtizedeket?"

S igen. A fő kérdés sosem az, hogy a külvilág hogyan viszonyul hozzád, vagy a dolgaidhoz.

A valódi kérdés mindig az, hogy Te hogyan viszonyulsz a külvilághoz.

Csak, ha az a bizonyos külvilág véletlenségből az anyád, te pedig kicsi gyerek vagy - no akkor van az, hogy évtizedekig elküzdhetsz ezzel az ambivalenciával.

Van ennek a szemszögnek egy hátulütője.

A világ szereti ha alkalmazkodsz hozzá, az elvárásai szerint élsz. Ha nem így teszel, bizony könnyen éhen dögölhetsz. Vagy legalábbis ez a hitrendszer élénken él bennem. 

...A tanulmányok következő lépcsőfoka az lenne: hogyan kellene úgy élni, hogy nekem feleljen meg; de éhen se haljak.

Szép feladat.

Az ifjú padavan

 Őszintén megmondom, hogy nem gondoltam volna, hogy Roberto Carlos ezt így össze fogja tudni hozni.

Mármint akkor, mikor a lábtörés miatti kényszerpihenő nem akart véget érni, mert nem akarta a főnöke visszavenni, mondván, hogy nem tud helyet találni annak a srácnak, akit a helyére vett fel (két év után ezt kapta... no comment); és közben a munkaterület vezetésében is kedvezőtlennek tűnő változások következtek be - nos, akkor én komolyan úgy gondoltam, hogy ezt az egész békés iparágat elhegedülte a Szent Dávid.

Nem úgy Robi. Ő sokat idegeskedett, még többet szervezkedett - majd bejelentette, hogy addig, amíg jobb nincs, elmegy ugyanoda őrnek - töredéke lóvéért.

Én akkor már az anyósomék albérlet hobbija okán annyira ki voltam vérezve, hogy örömmel fogadtam a javaslatot - legalább az nem engem fog terhelni, és még a láb is tud gyógyulgatni kissé.

A következő lépés az volt, hogy az őrség mellett eseti jelleggel fel- felülhetett a gépre; s a két fél pénz már kezdett hasonlítani a régi egészre (halványan, távolról).

De itt nem állt meg ez a dolog: Roberto Carlos megvívta kis küzdelmeit telephely vezetéssel, konkurrenciával, főnökkel; s elkezdett két munkakört tolni. Mintazállat. De tényleg.

Ennek az egyenes következménye az lett, hogy decemberre - ami nálam coviddal súlyosbított hónap volt - magasabb lett a jövedelme, mint nekem.

Nem győztem dicsérni. Bevallottam neki, hogy én ezért a mutatványért már egy lyukas garast sem adtam volna. Hogy mennyire nagy dolog, amit véghez vitt: teljesen megfordított egy vesztes helyzetet.

És tudjátok, mi volt a legszebb tőle, amin tényleg, könnyekig meghatódtam? Vidám szikrák csillogtak a szemében, úgy mondta:

- A Mesteremtől tanultam. Azt mondta, hogy nem jaszkarizni kell, hanem smúzolni. Szót fogadtam.

Talán leírtam itt azt a két évvel ezelőtti jelenetet, mikor Dzsenit beírattuk a szakmunkásképzőbe; s a beiratkozásnál Robi valamin hőzöngeni kezdett - én akkor ezekkel a szavakkal raktam helyre; hogy gondolja meg, ide fog járni a lánya, nem mindegy, hogy mit gondolnak róla; úgyis az iskola a főnök, és alárendelti viszonyban nem kell verni a tamtamot hanem meg kell próbálni taktikusan előbbre haladni. Mindezt félvilági szlengben adtam elő neki, mert tudtam, hogy így el fog jutni az Üzenet; míg ha cizelláltan körülírom, semmi foganatja nem lesz.

Az idő beigazolta akkori döntésemet, azt kell mondjam.

Tehát szemem-szám elállt az idézettől; s a szerénységtől is, hogy az érdemet nem tartotta meg magának; holott, őszintén mondom, hogy csak az övé - én már feladtam az ügyet, pedig nem is nekem kellett bajlódnom ezzel a sok hülyével. Így Roberto most rengeteget melózik szegényem; be akarja hozni a három hónapos lemaradást; s én már komolyan kezdek aggódni az egészségéért. Ennek kapcsán elkezdtem macerálni, hogy az őrködést akár abba is hagyhatná; elég a "rendes" munkája. Erre ismét rám hivatkozott.

- Tudod, azt szeretém, ha maguktól találák ki, hogy szükségük van állandó szombati műszakra. A Mesterem úgy tanított, hogy az embereket hagyni kell, hogy rájöjjenek, mit is akarnak. Finoman rávezetni, terelni... semmi direkt akció. Sokkal jobb a tárgyalási pozícióm, ha ők mondják, mintha én állok oda. Meg kell várni, hogy vérükké váljon a meggyőződés, hogy szükségük van szombatonként is rám. 

Tátott szájjal bámultam. Roberto ismét ámulatba ejtett.

- Miért csodálkozol? Te mesélted, hogy Andrásnak folyton addig duruzsoltál, amíg  magáévá nem tette a véleményedet.

- Igen, ügyes vagy, ifjú padavan, ez a véleménycsere. Naggyon jól csinálod. :)

És fetrengtünk a röhögéstől mindketten.

Reggeli merengés

 Mogyoró kutyám nem hagyott aludni, kétszer is mellém mászott és ébresztőleg össze-vissza nyalt. Az első után még visszaaludtam valamelyest, de a második szeretetrohamnak meg kellett adnom magam. Kibotorkáltam a bejárathoz.

- Kislányok, pisike! - tártam szélesre és a kutyanép elégedetten vonult ki rajta.

Fél hat volt.

Pillanatra elfogott a kísértés, hogy vissza kellene feküdni. Kemény volt ez a hét, munkával és stresszel bővelkedő; és tegnap este éreztem, hogy valóban, teljesen elfogytam. Már nem volt kedvem az emberekhez.

A múltkor tudatosult bennem, hogy az idei az első olyan év, amikor négy könyvvizsgálatot kell abszolválnom. Három pénzügyit meg egy átalakulásit könyvvezetési devizanem váltás miatt.

Kemény kihívásnak tűnik.

Morgónak igaza volt abban, hogy a feladatok megosztását tárgyévre új alapokra kell helyeznünk.

Először a céggazdai rendszerben gondolkodtam, de véleménye kijózanító volt és igaz. Nincsenek még olyan mély ismereteik (főleg az Asszisztensnek) hogy egy cég könyvelését kompletten rájuk lehetne bízni. Így funkciónként kell a feladatokat elosztani.

A számlabeolvasó sokat lendít a helyzetünkön, de ahhoz is kell türelem és hozzáértés. Ezt a feladatot a maga bonyolultságával Morgó nyeri meg az idei évre, azt hiszem. Az Asszisztensnek marad a bank könyvelés (ha végre megtanulja, hogy az adókat a maguk főkönyvi számára kell könyvelni, nem valami kóbor átvezetési számlára) és így legalább megvalósul egyfajta kereszt ellenőrzés.

Azt hiszem, a számlázást; legalábbis a rendszeres számlázást is lepasszolnám magamról.

A Private Banking szobában történtek alapján, úgy vélem, lesz az idén más dolgom is.

Morgó nagyon berzenkedik mindenféle hivatalos jogviszony ellen; de én látom, hogy elértük azt a pontot, amikor a baráti segítségnyújtásnál már többről van szó - és csak remélni tudom hogy a jövőben ez fokozódik. Tehát: arccal a szép jövő felé.

Vagyizé. Csak legyen erőm.

...

Az idei év két metafizikai kihívást is rejteget számomra. Az egyik a Segítőm által javasolt Újrakapcsolás; ennek az a lényege, hogy leválasztanak a bolygó energetikai hálójáról (lásd még: Szeretetháló) majd újra felcsatlakoztatnak - a dolgok természetéből fakadóan nem pontosan ugyanabba az energetikai pontba; s ez által új képességek/információk birtokába kerülhet az alany.

Itt igazából a leválasztás az, ami kérdéseket vetett fel bennem: hogyan lehetséges ezt megtenni valamivel ami él, létezik, ennek a rendszernek szerves része?

De bizonyára meglelem majd erre is a válaszokat.

A másik, talán még az előzőnél is nagyobb érzelmeket megmozgató esemény bennem a tűzön járás.

A tűzön járás, amiről meséltem Vanezigyék chat szobájában, s amelyre ő a maga szkepticizmusával annyit reagált, hogy előtte nézzem meg, melyik az ügyeletes kórház.

Ha rágondolok, hogy kezeimben-lábaimban most is zsiborgó, égő érzések jelentkeznek bizonyos pontokon; s hogy azt mondják, hogy akinek valahol egészségügyi gondja van, annak ott megég a talpa - nos, még az sem lehetetlen, hogy van némi kockázata a dolognak csakugyan részemre.

Viszont nagyon vágyok is rá.

Valahogy úgy, mint az egészségre... azt hiszem.

...

A múltkori szeretettel töltős félresikerült meditáció után egy bejegyzésem alatt feltűnt Machinátor. Segítőmnek úgy látszik ebben is igaza van: létező dolog a metakommunikáció. Bár az is lehet hogy olvasta a blogomat; de ez esetben továbbra is jó kérdés hogy minek foglalkozik ennyit velem. Lehet, hogy ő is érzi a kiegyenlítetlen számlát? Áhh, ez túl szép lenne. Hisz ő, világképe szerint, helyesen cselekedett. Ebbe a világképbe az árulás és a másik lejáratása például simán beleférő, hétköznapi esemény.

A bejegyzés egy Müllercilis szösszenet volt, házasságról, egyetértésről az "oltakozásban", és megint elkezdte megmagyarázni, hogy ha a felek alapvető kérdésekben nem értenek egyet, nincs értelme a házasságnak.

Franc se akarta, hogy újra előadja magyarázkodását Forradalmár és az ő világnézete kapcsán. De ebben már megint ezt véltem felfedezni. ...erről meg eszembe jut sajnos, amit Forradalmárral beszéltünk épp erről a kérdésről, és épp Machinátor véleménye kapcsán: kettőnk világnézete között nincs is akkora különbség, mint azt látni vélik külső szemlélők. De hát Machinátor annyira okos, ő ezt nagyon tudja. (...egyébként is, ki a frászt érdekel az ő véleménye? Vagy kifenyőt érdekel egy fickó, aki képes photosoppal lágyítani a vonásait? Ez olyan Rogáncilis, annyira röhejes, és annyira nem illik a képbe, amit ki akar magáról alakítani, hogy mikor először láttam, nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Aztán a hálaadás mellett döntöttem..)

Én megemlítettem a toleranciát, mint vezérelvet az életemben. Nekem nagyon nehéz megtalálni a tűréshatáromat; s ez egy Kos jegyűnek teljesen értelmezhetetlen - bár az is igaz, hogy nekik azért általában előbb-utóbb sikerülni szokott. Na jó, azért megdolgoznak érte... de fellelik. Machinátor is fellelte. Igen, az intoleráns embereknek végül sikerülni szokott ez. Ezért is írtam, hogy számomra az egyetlen kizáró ok egy kapcsolatban (bármilyen kapcsolatban) az intolerancia.

Persze nem fogta fel ennek az értelmét (sem), mint általában semmit. Ismét előadta tehát összes korlátoltságát, és a végén nekem szegezte a kérdést: De azért ugye szeretsz?

Nem tudtam hazudni neki. Egyszerűen nem ment. Egy ideig arra gondoltam, hogy válaszként beírom neki: "Mint kecske a kést", de aztán inkább három röhögő szmájlit kapott. Nyilvánosan. Aztán persze emiatt is nekem lett lelkifurdalásom (fordított helyzetben neki nem lenne, emlékszem, mikor teli szájjal, röhögve mesélte "sztorimat" a Fantomnak. Az volt a szépen felállított, cizellált I betűre az a bazi nagy pont, azt hiszem.)

Tehát, mivel az én lelkem első számú parancsa, hogy "Ne bánts mást!", s ezt még az ellenségeimre is igyekszem alkalmazni; ezért egy hosszú bejegyzéssel igyekeztem enyhíteni a röhögő szmájlik által - benem - okozott kellemetlen érzetet.

Ebben leírtam, hogy nekem és neki különböző az utunk; hogy én a belső utat járom, magamat igyekszem jobbá tenni lehetőségeimhez képest; míg az ő útja külsődleges; mások, a külvilág átalakítására, saját (konstans) világképére szabására irányul. Leírtam neki, hogy ez a két út két teljesen különböző irányba visz; s bár a végén úgyis mindannyian visszatérünk a Fénybe, de addig - nos, addig ez a két út nem keresztezi egymást. Én járom a sajátomat, jobban teszi ha ő is a sajátján közlekedik.

Jellemző korlátoltságára, hogy ezt is félre értette - megint ajánlotta "saját világnézetét"; szövegértésből elégtelen - gondoltam magamban; valamint felállt a szőr a hátamon, ha arra gondoltam, hogy mi lenne, ha egy ilyen habitusú ember nekiállna az én utamon járni és - mondjuk - energetikával foglalkozni.

Szerencse, hogy nincs ilyesmire indíttatása. Küzdjön csak tovább a hülye tükreivel, az való neki.

Ahh. Tudom hogy most Segítőm megróna. Machinátor is emberi lény, testet öltött isteni fénysugár. A maga módján. (Hitler is az volt.)

Csak az a mód számomra - elviselhetetlen.

Ez meg valószínűleg az én tükröm.

Bűntudati energiák

Két héttel ezelőtt volt az a családállítás, ami a karma oldás jegyében telt; s én, bár végig a Forradalmárral kapcsolatos megéléseimre gondoltam, a legvégén, hirtelen ötlettől vezérelve, mégis Rézi mamát neveztem meg, mint megidézendő személyt a családi múlt feneketlen bugyraiból.

Röviden vázoltam a lányoknak az élettörténetét; unokahúgot; lúgkövet; zarándoklatot; mezítláb járást - s meglepetten láttam, hogy az őt alakító szegény Kriszta a bűntudat súlya alatt nem bír senkinek a szemébe nézni; de ami még ennél is meglepőbb volt, az a harag érzete volt, ami, mint egy hatalmas energialöket, áradt be a tarkómon, felborzolva a nyakamon minden szál szőrt.

Álltam ott a Rézi mamát alakító Krisztával szemben én, a kései leszármazott, aki sosem haragudott rá, sőt, tisztelte szenvedéstörténetét; s egyszercsak elborított ez a sötét, tömény, tarkón keresztül érkező negatív érzelem.

Alig kaptam levegőt.

- A bátyja még haló porában is haragszik rá! Ez borzasztó! - mondtam kétségbeesetten Segítőmnek; s bizony nehezen jutottunk el addig a helyzetig, hogy végre megnyugodjunk abban, hogy szegény Rézi mama már azóta akár többször is feloldódhatott a Teremtésben, inkarnálódhatott, isteni énje valószínűleg régen túl van azon az energetikai állapoton, ami levert ott minket.

Viszont ezek az energiák ott, akkor nagyon is hatottak - mindkettőnkre.

Felmerült bennünk a logikus kérdés, hogy mennyiben van ennek relevanciája az én életemben; mi dolgom van ezzel, mit kell ebből a saját életem vonatkozásában tudatosítani.

- A bűntudati energiák - ennyit mondott Segítőm.

Ennyit mondott, s alig pár nap múlva ez a mondat óránként többször is megfordult a fejemben.

Ugyanis le lettem kapva valamiért, amit elkövettem, de nem éreztem nagy hibának - s hiába magyarázkodtam, hogy én tavaly momentán - ha kis túlzással is (bár nem, ez nem olyan nagy túlzás, higgyétek el, én éreztem) az életemért küzdöttem - nos, ez nem annyira hatotta meg a Galambot; maga részéről elintézte annyival, hogy "de ők tekintettel voltak az állapotomra", s ez is teljes mértékig igaz és köszönendő; de ettől még sajnos tény, hogy volt mire tekintettel lenni (ha nem kellett volna, annak örülnék a legjobban).

A végén kissé már nyűgösen mondtam, hogy lövésem sincs, mi volt tavaly áprilisban; én momentán arra emlékszem az egészből, hogy nekem hetente kétszer pungálásra kellett járnom, mert úgy feldagadt a mellem mint szoptatós koromban...

Ez talán részlegesen hatott, vagy legalábbis megérezték, hogy egy határra érkeztünk - nem tudom.

Ez a rossz kommunikáció már önmagában adott a lelkivilágomnak; de mikor felfedeztem, hogy sikerült (szintén áprilisban) még valamit eltosznom - no akkor azt hittem, megnyílik alattam a föld.

Az eltoszás hat nullás volt, bár más jellegű, mint a korábbi (szerencsére nem könyvelési, hanem bevallási), de szinte hallottam, ahogy a Galamb felsóhajt:

- De hát ez nagy szám! - s nekem nincs kedvem magyarázni, hogy a sarki zöldségesnél tényleg nem termnek ekkora számok, ott tuti nem lehet ilyen nagyságrendű hibát elkövetni.

Nincs kedvem mert inkább harakirit követek el.

De komolyan.

Szóval, a következő hét az önmarcangolás jegyében telt a kemény munka mellett - minden pénzügyi cégnek minden jelentése a nyakamban (némi vigasz, hogy jól sikerültek); egy nagy összegű Áfa visszaigénylés 350 könyvelendő számlával; s még ez is... pfhhh.

Nem tudtam, hogyan, miként terjesszem elő elkövetésemet; s eljött a hétvége, a következő családállítás.

A végén hozakodtam elő a kéréssel, játsszuk már el a szitut, mikor én benyögöm, hogy a Gazda, hogy SZJA, meg a sok nullát, hogy elqrtam, pont azt a bevallást, pont akkor, helló szia szevasz. 

Nem sok kedvük volt a lányoknak az egészhez; de rááltak (short version) a szituáció eljátszására; s a három állított szereplőből kettő vihogni kezdett, az engem játszó pedig a vállát húzgálta.

Néztem rájuk, hogy ez most miez, így kell viselkedni, ennyire nem veszik komolyan az én halálos problémámat? Hisz a múlt héten  úgy le lettem b... teremtve, hogy ennek az esetnek a manifesztálódásánál akár repülhetek is, 12 év után, mint a vadgalambok.

És akkor elkezdték mondogatni az oldómondatokat, hogy becsülik a munkámat, megasatöbbi - és lassan jobb lett. Tényleg jobb.

Mikor hétfőn a Galamb elé kellett állnom már csak a gyomrom fájt.

- Mi tudjuk hogy Te egy zseni vagy de máskor legyél pontosabb. Tudjuk, hogy kapkodsz sokszor, és olyankor könnyű hibázni. Ne hagyj mindnet az utolsó percre - jött a felelet, és én elámultam, hogy most hogy is van ez? Csak ennyi? És még jogos is. Tényleg.

A baj az, hogy örökké túlvállalom magam; egyszerűen nem tudok nemet mondani - hajt a vágy, hogy valamelyest előbbre jussak; s ugyanakkor épp ez kerget bele a mókuskerékbe. S ha erre rájön mondjuk egy olyan megzuhanás, mint a tavalyi egészségügyi vészhelyzet - nos, akkor tényleg darabjaimra hullok.

Huhh. Innen csak egy kiút van.

"C"-vé kell lennem. Eleget voltam "A".

Olyan vállalkozást kell feljlesztenem, amely akkor sem omlik össze ha én egy ideig nem tudok vele foglalkozni.

Ehhez pedig kompetens és elkötelezett emberek kellenek.

Szép feladat...

...

Ma Kékhemüvel voltam a Private Banking szolgáltatónál; ahol mindenki furcsálkodva nézte a - szerintem egyébként vagány - neonsárga kabátot rajtam, rajta a láthatósági csíkokkal. Az ügyintéző finoman érdeklődött, hogy motorral jöttem-e, azért vagyok ennyire láthatósági; majd a később beesett Kékhemü azt kérdezte, felcsaptam-e kukásnak.

Sajna magyarázkodni kezdtem, pedig elég lett volna egy laza mosoly egy igen kíséretében; Kékhemü maga a két lábon járó elegancia; néha már szinte fáj, ahogy ránézek; de én ezt mindig megbocsátom neki. Egyszer tanúja voltam egy beszélgetésnek; amikor is azt mondta magáról, hogy ő egy budai gyerek; s ez annyira rezonált az én budai lányságommal, hogy leesett az állam. De van itt valami más is, egy aprócska, ám lényeges különbség... ami miatt Kékhemünek sose lesz elég semmi pénz, és semmi elegancia.

- De hát nem is Budán született! - horkant fel Andriska a sztorira, aki, mint tudjuk, előtanulmányokat végzett élete korai szakaszában a Jelenségből; s nekem potyogtak a könnyeim a nevetéstől ettől a mondattól és hangsúlytól. 

Igen. Van az amikor valaki annyira szeretne valami lenni hogy átesik. Nehéz a lovassport, hiába.

Ettől függetlenül ma tüskeként maradt bennem a kifejezés, pedig Kékhemü alapjában véve kedvesen ugratott; de összerezonált a Farkas korábbi véleményével. (F@szért nem engedem el ezeket a hülyeségeket. Túlságosan nőből vagyok. Egy palit biztos nem kísérnének ilyen véleményszilánkok évtizedekig. Avagy: én igénytelen vagyok, te meg alkesz, melyik a rosszabb. Csóközön, drága Főnököm. - És még ennek ellenére is képes vagyok szeretni ezeket a népeket. Igen, én képes vagyok szeretni azokat az embereket, akik engem bántanak, értitek? Mazochista állat vagyok, hiába. ...helyben vagyunk, Rézi mama.)

Hazajövet megbeszéltem a lányommal, hogy én felvehetem a Christian Diort; meg három hónap alatt le is fogyhatok, ha nagyon akarok - de egyetlen ostoba csinibaba sem okosodna ki ennyi idő alatt; az hétszentség.

Valamiért viszont mégis bánt, hogy pont azok néznek le, akiknek, nos... szóval, akiknek a legtöbbet segítettem.

Ez Kékhemüre halmazatilag igaz, figyelemmel közös munkánk fél évtizedének némely eseményére.

Valamiért eszembe jutott a bűntudati energia ismét - az a momentum, hogy Rézi mama még öreg korában is szívesebben járt mezítláb; így vezekelve.

Lehet, hogy az, hogy én ilyen "igénytelen" vagyok; hogy hagyom magam kihasználni, lenézni... szóval, hogy mindez tulajdonképp nem más, mint egy látens önbüntető program. Esetleg épp Rézi mamáé.

Simán lehet.

Amúgy meg: ne legyek igazságtalan egyik főnökömmel sem; tudom én azt, hogy miért ők az én kedvenc főnökeim; azt is tudom, hogy miért én ültem ma abban a szobában és nem más; még akkor is, ha láthatósági sárga a kabátom... nem cserélném le egyiküket sem; olyan jó, hogy száz éve vannak ők nekem, én meg nekik; ez több, mint bármely szerelmi kapcsolat.

S talán még igazuk is van... bizonyos szintig.

Dolgoznom kell(ene) azon az érzeten, hogy megérdemlem a jobbat a külsőségekben is.

Valamiért erre nincs valódi belső motivációm.

(Az oldómondatok alkalmazása főnökre:

"Te vagy az én kedves főnököm. Csak Te lehetsz az én kedves főnököm. Köszönök mindent, amit kaptam tőled, és lemondok mindenről, amit nem tudtál nekem megadni, mert azok által fejlődhettem, azok által lettem azzá, aki most vagyok".

Ohh yeee.)

Csakrák aktiválása - 3. csakra