F mint feelings

"Hosszú és különös tapasztalatokkal tele életem alatt megtanultam, hogy az embereket hagyni kell a maguk módján élni. Hiábavaló és téves erőlködés őket kierőszakolni abból, amit tapasztalniuk kell, mert akkor megkeresik maguknak másutt ugyanazt a helyzetet. Nem mondom, sok önuralom kell hozzá, tehetetlenül nézni, mint rohan valaki a vesztébe saját akaratából, minden figyelmeztetés ellenére... de idővel belejön az ember." 
(Szepes Mária)

INFP vagyok, és mint ilyen, "F" skálámnak köszönhetően képes vagyok olyan dolgokba érzelmeket vinni, amikbe más garantáltan nem tenne.
Én viszont extra adagot is, bár senki se kérte. Lehet, hogy gáz, de ez van.

...erre gondoltam, mikor arra riadtam, hogy már vagy háromnegyed órája, szinte fél-önkívületben járkálok ki-be a konyha és a szobám között, fázok és jéghideg a kezem a kellemes nyárban.
Minderre a ma délutáni beszélgetést követően került sor, és tulajdonképp nagy szerencse, hogy a családom tagjai nem látták ezt a furcsa létállapotot, mert biztosan aggódva kérdezgetni kezdtek volna, majd mikor az ok felderítésekor kiderült volna, hogy semmi olyasmi, ami közvetlenül érintene, illetve el sem tudtam volna nekik értelmesen magyarázni, hogy mi is az, ami aggaszt - szóval, valószínűleg furcsán néztek volna rám, és mint tudjuk, az ilyen tekintetek nem feltétlenül tesznek jót a maradék szülői tekintélynek.

A fent leírt hatásokat az a nagyjából fél órás beszélgetés hozta ki belőlem - bár tulajdonképpen érlelődött már az elmúlt napok során. Túl sok ambivalencia sűrűsödött be ismét az életembe, amelyek eleve zaklatottá tesznek - vágyak, tervek, elkötelezettségek és remények között kell választanom, oly módon, hogy lehetőleg senkit se bántsak meg, aki nem ezt érdemelte tőlem, teljesítsem - nem kevés - vállalt kötelezettségemet, és eközben életem kis csónakja is jó irányba haladhasson tovább.
Azt olvastam nemrég a személyiségfejlesztő csodálatos oldalon, hogy az igazi üzletember attól lesz üzletember, hogy nem köt meg tíz rossz üzletet, megköt tíz jót, és nem köt meg másik tíz jót. Azt hiszem, hogy ezt a döntési képességet még fejlesztenem kell magamban, különösen ami a második illetve harmadik tízes megkülönböztetését illeti.

Aztán a ma délutáni beszélgetés a magam egyszerű kis léttaktikai sakkjátszmáját felülírta bennem, és már csak arra tudtam gondolni: baj van, segíteni kellene. Szinte kétségbeestem, látva a civilizáció és önfegyelem rétegei alatt megbújó szomorúságot beszélgető társam szemében.

Mert INFP vagyok...

Valaha régen megfogadtam, hogy szeretni fogom őket. Így együtt, kettőjüket. Ők ezt nem is tudják, jó eséllyel nem is érthetnék. Ebben az esetben ez a dolog tényleg viszonylag bonyolult, de attól még létező. Legalábbis bennem létezik.
(Hogy az emberek gondolkodása mennyire eltér az enyémtől, az az egyik kollégánk reakcióján volt a legjobban lemérhető, mikor a Farkas cégeiről beszélgettünk.
- Tudod, én ezt szerelemből csinálom.
- Mármint, hogy nem kapsz érte pénzt, de azért csinálod, hogy így a főnökeid majd szeretni fognak.
Magamban vigyorogtam, de nem álltam neki elmagyarázni, hogy nem a szép jövőre, hanem a szép múltra való tekintettel teszem, amit tudok. Úgysem értette volna.)

Ha őszinte akarok lenni, a Farkast a mai napig egy hajszálnyival jobban szeretem. Nem mintha a Galamb nem érdemelné meg, de hát mit tehetünk, mégiscsak nőből vagyok. Meg amúgy is.
Őt mindenki szereti. "Karizmatikus vezető" - mondta a Galamb, és igaza volt. Azt a szeretetet és tiszteletet, amit ő kapott tőlünk, mindannyiunktól, leginkább Szúróslevelű mozdulatával tudom felidézni. Azzal a mozdulattal, ahogyan átadta neki a székét az átdolgozott éjszaka után, amikor másnaposan betántorgott arra az ülésre. Ez a mozdulat jutott az eszembe ma délután is.

Igen, az én emlékezetem legjobban a mozdulatokat őrzi meg. A mozdulatokat, amik érzelmi töltést hordoznak. 
Emlékszem Mosolyalbum fanyar-szomorkás mosolyára, mikor búcsúzott.
Emlékszem, hogyan ért össze a kezünk autó takarítás közben egy pillanatra Attilával, mikor a hópelyhek csillogva, boldogan táncoltak a lámpafényben. 
Emlékszem, hogyan állt Nagy Fal aggódva a Velencei-tó partján a szürkületben, izgatottan kémlelve a vizet utánam.
Emlékszem arra, ahogyan Csaba rám nézett ott a novemberi dermesztő hidegben a vízparton. 
És emlékszem arra a vehemens mozdulatra, ahogyan ..i utánam kapott az első este. (Neki nincs rám szüksége... És ezt még el is hiteti magával? Mennyi bor kell ehhez? - jobb, ha nem tudom, azt hiszem.)

Balkan Fanatik - Mézes Hetek

Visszatérve a Farkasra, pontosan tudom, hogy a legjobb dolog, ami történhetett vele, az az volt, hogy megtalálta a hozzá illő társat. Tudjátok, hiszek ebben az összeillés-dologban, az erre vonatkozó nézeteimet már kifejtettem párszor.
Nem arról van szó, hogy a Farkas nem egy első osztályú pasi - dehogynem, pont ez a baj vele, hogy igazi Alfa, afféle lányok álma bőr kötésben - ez a drágábbik kivitel, hozzá rendelt túlméretes és sérült egóval. (Nem most, de rövidesen ki fogom fejteni, hogy mi az összefüggés a kimagasló üzleti képességek és a súlyosan sérült személyiség között). Viszont a Galamb minden tekintetben méltó társa.
Mindkettőjüknek sokkal keservesebb lenne egyedül, ebben biztos vagyok - pedig együtt sem jó. Nem könnyítik meg egymásnak az életet.
(Az a baj ezzel az üzleti világgal, hogy kialakítja az emberekben a versenyszellemet - ezt már én is tetten értem magamon - aztán ez kiterjed az élet minden területére és átveszi a hatalmat. Igen, a párkapcsolatban is megjelenhet, aminek egészen bizarr következményei tudnak lenni.)
Ami még ennél is aggasztóbb, mondhatni igazán kétségbe ejtő, hogy Farkasunk a mai napig sem tudott tovább lépni abból a sokkból, amit átélt. Lehet, hogy már orvosi tiltásra nem nézegeti a pohár fenekét, de hogy nem tudja feldolgozni az átélteket, az bizonyos.
Kudarcként éli meg, holott hatalmas és kiemelkedő teljesítmény volt - és az első betűtől az utolsóig beigazolódott, amit a szép jövőről mondott, még akkor is, ha a látszat csal.
Én tudom a legjobban, hogy mennyire igaza volt.
Azt, hogy nem megyünk neki a falnak, talán elkerüljük az ütközést, azt csak annak köszönhetjük, hogy - szinte az utolsó utáni pillanatban - visszaállítottuk a váltót...
Viszont mikor a mindenen eluralkodó negativizmusig és öregapós besüppedésig jutottunk, akkor elkezdett bennem ismét villogni a tábla: KINEZIOLÓGUS! (Nemcsak F vagyok, hanem I is..)
Nekik még pénzük is lenne rá, igazán.
Eszembe jutott barátnőm ismerőse, a kis vékony fekete - ő igazán profi, és már majdnem elkezdtem mondani, hogy erre lenne szükség - de aztán eszembe jutottak legutóbbi tapasztalataim, milyen is volt az, mikor valakinek ilyen megoldást javasoltam, és torkomon akadt a szó.
B@sszus, ők mindketten nagyon racionális emberek. Galamb se hinné el, hogy ennek bármi haszna lenne, nemhogy a Farkas.
Pedig egy ilyen lelki blokkot lehetőség szerint még az előtt kellene feloldani, mielőtt belebetegszik, aki hordozza. Lélekgyógyászati módszerekkel - melyek közül a leggyorsabb, legegyértelműbb eredményt mutató egészen bizonyosan a kineziológia.

"Hagyjál már az ezoterikus hülyeségeiddel!"

Hát ettől szűkültek be az erek a kezemen, ettől a mondattól és a nyilvánvaló hülyeségtől, amely elutasítja a segítséget - illetve a ténytől, hogy a jelek szerint ebben az esetben sem tehetek semmit, de könnyen lehet, hogy végig kell néznem, ahogyan ez a vonat kigördül a peronról.
Kigördül - romok és pusztulás marad utána.

Nem dobott fel a lehetőség, hogy a lemaradókat, peronon felejtetteket majd vigasztalni kell.
Én nem összevakarászni szeretem azokat az embereket, akiket szeretek.
Én azt szeretem, ha felnézhetek rájuk.
Mert megérdemlik.


Balkan Fanatik - Hadd menjen
(inkább ne..)

Modern Talking - You are not alone

Nyolc világi szél, avagy a keserű méz

http://buddhizmus.hu/hu/fordito/ananda-saghy-bence

Igen, az elmúlt bő egy esztendőben rengeteget ártottam a lelkemnek. Elvesztettem a kapcsolatot a Hanggal, nem értem rá figyelmezni a Világra és nem tartottam fontosnak, hogy szeressen bennem lakni az, akit Léleknek hívunk - saját, személyes istenségem.
Mint korábban írtam, már-már a karmámról is elfeledkeztem, és kezdtem elhinni azt, hogy engem lehet szeretni.
Azazhogy, nem vigyáztam arra, hogy szeressem magamat, mert azt hittem, hogy majd más szeretete, szerelme pótolni fogja azt, hogy nem szeretem magam eléggé.
Jó kis leckét kaptam az élettől, melynek csak az maradt a végeredménye, hogy ha élni akarok még egy kicsit, muszáj többet törődni Önmagammal.
Az ember nem helyezheti önmagán kívülre a létezése alapjait és értelmét, és nem várhatja egy másik embertől azt, amit Önmagának nem tud megadni.
Az emberi lét korlátos, és egyszerűbb a tényeket csak egykedvűen tudomásul venni, érzelmek hozzárendelése nélkül - tanítják a Mesterek.
Azt is tanítják, hogy ha már végképp nem megy nem érezni, legalább meg kell tanulni kívül maradni.
Tehát, lehet érezni, de közben meg kell figyelni magunkat kívülről, felülről, egy másik tudati szintről - és levonni a megfelelő konzekvenciákat.
Az utóbbi egy évben én nem ezt tettem.
Én az utóbbi egy évben teljes szívből éltem.
Teljes szívemből odatettem magamat a munkában, teljes szívemből beleszerettem ...iba, és teljes szívből megharagudtam Csabára.
Mindháromra van ésszerű magyarázat.
Ráadásul egy tőről fakadnak.
...Igazából semmi másra nem vágyom, mint arra, hogy teljes szívből, boldogan élhessek, anélkül, hogy "csak kicsit" szeretnék, "csak keveset" dolgoznék.
Mégis, ez az, ami sosem jön össze.

"Perfekcionista vagy, és ez a te esetedben elég rossz dolog."

Tegnap elém került ez az írás, és eltűnődtem a "nyolc világi szél" életemre gyakorolt hatásán.

"E nyolc világi szél tartja forgásban a világot, s a világ e nyolc világi szél körül forog: nyereség és veszteség, hírnév és szégyen, dicséret és szidalom, boldogság és szenvedés”
„Azért hívják őket így, mert szüntelenül váltakozva követik egymást, amíg csak világ a világ. Tágabb értelemben ide tartozik a nyereség, stb. felett érzett öröm, és a veszteség, stb. miatt érzett harag is.” 

Eltűnődve személyiségem rejtett buktatóin, arra jutottam, hogy az első két ellentétpárral kapcsolatos hozzáállásom nem különösebben "extra".
A nyereség/veszteség kettősét, nagyapám mondására emlékezve, különösebben szélsőséges érzelmi kitörések nélkül voltam képes életem folyamán - immár többször is - elviselni.
Elmondható, hogy legalább kétszer voltam már magyar viszonyok között jómódúnak mondható, és legalább ugyanennyiszer voltam szegény is. (Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent - mondta a nagyapám, és ezzel mindent elmondott, amit erről a műfajról tudni kell.)
Ez a szél-páros, bár nyilvánvalóan szeretem, ha van pénzem, de már nem tud nekem olyasmit mutatni, amin ledöbbennék.
Azaz de, talán az még egy kihívás lenne, ha szélsőségesen gazdag lennék - de azért ettől annyira nem rettegek, még a mostani helyzet ellenére sem. :)
A hírnév és szégyen köreiből is kaptam már ízelítőt. Ha nem is sokat, de annyit mindenképpen, hogy megtanuljam: minden csoda három napig tart, s ha valami, akkor az emberek érzelmei, véleménye az egyik legváltozékonyabb dolog ezen a világon, még sokkal változékonyabb, mint az anyagi helyzetük. A közvélemény amúgy is a köz véleménye, a köz pedig mindig arc nélküli.
Összefoglalva tehát, az első négy "szél" munkája az én életemben - bár a nyereség/veszteség néha mutatott érdekes dolgokat - teljesen megfelel az átlag emberének.

A második két ellentétpár - no igen, ezeknél van a kutya elhantolva, legalábbis az én esetemben.

A dicséret és szidalom annyiban más, amennyiben feltételezi a személyes kapcsolatot, sőt, az érzelmi érintettséget.
Én úgy lettem nevelve, hogy soha nem lehettem elég jó az anyámnak.
Kitehettem elé a lelkemet, lehettem az egyik legjobb tanuló, az egyik legszebb lány, lehettem okos, ügyes, segítőkész, akármilyen - soha nem voltam elég jó.
"Sz@r, takony kölök vagy" "Beadlak az intézetbe" - ezek között nevelkedtem, pedig mást sem szerettem volna, mint megfelelni neki.
Nagy Fal buta volt, lomha, erőszakos és lusta - de ő volt az első és talán az egyetlen ember eddigi életemben, akinek megfeleltem olyannak, amilyen voltam.
Ez volt az egyetlen és legfőbb titka ennek az egész 16 évnyi együttélésnek, amit anyám soha nem értett meg, és sokszor én sem.
Életem nagy tragédiája, hogy azt az egyetlen embert, aki el tudott fogadni - azt én nem tudtam elfogadni. Túl nagy volt köztünk a színvonalkülönbség. Sajnos.

Azelőtt, és azóta sem találtam egyetlen embert sem, aki el tudott volna fogadni a hibáimmal együtt.

...iról azt hittem, hogy ő el fog.

Tévedtem.

Nem, nem fogok belehalni. Illetve, aminek meg kellett emiatt halnia bennem, az alighanem elpusztult már.

Tudomásul vettem, hogy nincs más utam eztán sem, csak az önfegyelem és az adakozás útja.
Önfegyelemmel viselni a magányt, és a végtelenségig adakozni - időt, pénzt, energiát, figyelmet, szeretetet anélkül, hogy a legkisebb esélye is lenne annak, hogy ennek akár a töredékét is valaha, valakitől visszakapjam.

Ha kívülállóként megfigyelem mindennek az érzelmi töltetét, be kell valljam, hogy fájdalmat érzek. Fájdalmat még a gondolatra is, hogy engem nem lehet szeretni.
Annyi, de annyi nálam sokkal kevésbé okos, ügyes, és - megkockáztatom - csinos nőt szeretnek.
És pont engem nem lehet szeretni...
Ettől a tudattól szenvedek, és már meg is érkeztünk a negyedik ellentétpárhoz.

Ó, milyen szívesen megszabadulnék én ettől az érzéstől. De szívesen feloldanám ezt a karmát.
De az a legnagyobb baj, hogy ez nagyon mélyen bennem van.

Ha anyagi veszteség ér - szokott néha  - rendszerint csak megrándítom a vállamat, és megyek tovább. És előbb-utóbb el is érem a pozitív eredményt. (Talán épp ez a titka a - viszonylagos - sikereimnek ezen a téren?)

De ha szidalom, vagy a szeretet hiányának egyéb jelenségei érnek, attól össze tudok omlani hosszú időre. Alapjaiban tudja megrendíteni a személyiségemet minden egyes ilyen élmény.

„Te, aki ismered a világot, fogadd egykedvűen a nyolc világi szelet – a nyereséget és veszteséget, örömöt és fájdalmat, hírnevet és szégyent, dicséretet és szidalmat.”

Messze, nagyon messze vagyok még ettől az állapottól. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy olyan nagyon jó-e elérni az érzelemmentes állapotot.

Már jó régen volt, mikor a könyvelőirodában csütörtök esténként vártam, hogy megszólaljon a piros telefon. Akkoriban úgy gondoltam, hogy ha fáj is, hálás lehetek azért, mert egyáltalán: érzek.

Akkoriban agyonhallgattam az United számát.

United: Keserű méz

...lehet, hogy úgy fogok meghalni, hogy soha életemben nem kóstolhattam, csak keserű mézet? Végül is, mindjárt 47 leszek. Ha fiatal és csinos koromban nem voltam erre alkalmas, mit is akarok most úgy tulajdonképpen?

Lehet, hogy mégis Buddhának van igaza, és meg kell tanulni nem érezni.

Lassan meg kell keresnem a magam barlangját, ahová elvonulhatok meditálni és várni a véget.

A Partraszállás

A múlt héten, a hosszú asztal mellett, a hajózási hasonlatok ismét csúcsra jártak. Volt ott szó eltévedt amerikai csatahajóról (balra hét fok, horgonyt le gyorsan, gyorsan), rövid időre a gyorsnaszád is előkerült, de ezt a legénység a reakciókból ítélve viszonylag ízetlen tréfának tartotta...

Ezzel kapcsolatosan eltűnődtem azon, hogy hogyan változott az életfelfogásom fiatal koromtól kezdve. Régebben minden válságmenedzsment volt, kőkemény harc az életben maradásért. Később verseny lett, egyfajta játék, kicsit hiánypótlás jelleggel is.
Mostanában viszont egyre inkább az a meggyőződésem, hogy az élet voltaképpen nem más, mint hajózás a tengeren, ahol nagy szükség van szakismeretekre, navigációra, kormányzásra, vitorlakezelőre, jó térképekre és nem utolsó sorban csapatmunkára.

...mindenesetre visszaérve az irodába én is előadtam kolléganőmnek a magam kis analógiáját az elveszett cirkálóra vonatkozóan. Nézett rám nagy szemekkel, majd annyit mondott:
- Az nem cirkáló, te! Az tengeralattjáró!
- Óóó, de igazad van.. Azért nem találjuk, mert eddig a felszínen kerestük, de ez már rég odalent van a fenéken... Elsüllyedt a fr@ncba...

A következő napok búvárkodásai eredményeképpen nagyobb darabokat sikerült felszínre hozni, és már kezdett a roncs körvonalazódni a parton.
Ekkor újabb kihívással kellett szembe néznem.
Eljött hozzám a Török és a Kölyök. Napokig kutakodtak, keresve, hogy hová lett Daemon Hill (ezt a Török mondta, nem saját forrás), mire végre a megfelelő mennyiségű, belőlem kinyert információhalmaz birtokában eltávoztak.
Ebben az időszakban a többiek békén hagytak - de csak azért, hogy ezt követően újra jöjjenek a keresztkérdések keresztkérdései a végtelenségig és azon is túl.
Néha úgy érzem magam, mintha tanítónéni lennék egy csapat nehéz felfogású elsős között. De nyilván csak az "E" beszél belőlem. Az "E"-k nem szeretnek tanítani. Kicsit sem. (Csak, ha valaki esetleg elfelejtette volna..) Nem, még jóképű (és kissé nehéz felfogású) törököket sem. Az "E"-k egoista köcsögök, maguknak szeretik az információkat megtartani.

...Hogy én vagyok mindenek legfőbb tudója?

Nem hallottatok még róla, hogy a tudás hat alom? :D

("E"-rről jut az eszembe, már ez a társaság sem néz morcosan az alternatív munkakezdési szokásaim miatt. Még, hogy nem lehet főnököt nevelni. Szükség esetén akár egy csapatnyit is, egyszerre.)

Kicsit olyan ez az egész, mint a normandiai partraszállás: eleinte csendben jöttek, osonva, most viszont már mindenre lőnek, ami mozog - legtöbbször ok nélkül.
Ebben a közegben kell - korlátozott lehetőségeim függvényében - mediátort játszanom.
Egyébként azt hiszem, hogy az a szakma tényleg közel áll hozzám. Valamit tudtak azok a személyiségtesztek.

Mindenesetre mikor a mai napon összeraktam a matekot, rá kellett jönnöm, hogy részint minden okom megvan arra, hogy dögfáradt legyek, részint pedig egész eddigi életem legjövedelmezőbb hónapját zárom.
Azt hiszem, hogy az egyik legnehezebbet is, már ami a munkát illeti.
És a július sem ígérkezik kellemesebbnek.
"Sok dolgunk lesz" - ez volt az a mondat, amit nem akartam hallani így MNB jelentés előtt 15 munkanappal.
De hallottam - és nem az MNB-re gondolt, aki mondta.
Lesírt rólam a menekülhetnék, azt hiszem.

...

Hiába, a partra szállás mindig kemény menet. Sosem lehet tudni, nem tévedsz-e mocsárba, barátságosak-e az indiánok, lehet-e velük üveggyöngyöt aranyra cserélni, nem ez lesz-e az Elátkozott Part, kincs terem-e vagy mérgezett nyílvessző..

Levendula, avagy az élet sója

Ma, mikor kimentem a villa kertjébe levendulát szüretelni, belém vágott a felismerés, hogy az idei év oly sok szépsége elrohant már mellettem anélkül, hogy észrevettem vagy alaposan megcsodáltam volna.
Más években volt időm, energiám örvendezni a rügyfakadásnak, ibolyanyílásnak, kerti virágoknak, a hatalmas és csodálatos futórózsáimnak, a termő gyümölcsöknek.. Most, igazság szerint, még az se jutott el a tudatomig úgy valójában, hogy már nyár van. A levendulaszüretet, fényképezést is napról-napra halogattam, "majd holnap, ma sok dolgom van" - hessentettem el a lila virágokon táncoló lepkék fényképezésének vágyát - így teltek-múltak a napok, az életem napjai.
Ott álltam a kertész által már félig legyilkolt, csodálatos levendulás szélén, néztem a darazsakat, ahogyan kétségbeesve szívogatják a nektárt a még megmaradt levendulavirágok félig már elhervadt kelyhecskéiből (a pillangók már elmenekültek a pusztítás elől) - és rájöttem, hogy én is olyan vagyok ettől a rengeteg munkától, mint egy későn ébredő darázs. A 2017-es év fele már eltelt, és munkán, stresszen, fáradtságon, bánaton kívül mást nem nagyon hozott.
Na jó, pénzt azt igen.
De a pénz értékét is az adja meg, hogy mit kell feláldozni érte.
Mostanában úgy érzem, hogy aránytalanul sokat.
Pedig ma meghozták a hidromasszázs kádcsodát is, de ez sem tudott érdemben változtatni ezen az érzésen.
Viszont a szobámat belengi az elemi levendulaillat, ennek és a csokorkötözgetésnek köszönhetően legalább a lelkem lenyugodott kicsit.
Rám fért.
Hiányzik az élet sója.

Enigma - Why

Vajon mit akar az "idenekemaztaférfit" típusú nő?

A férfit.

 Én anno speciel szex rabszolgának.....aztán egyszer szerelmes lettem.....és akkor minden megváltozott.

Mi az hogy mitől, minek, miért? Mitől? A világtól, a bánattól, a magánytól, a boldogtalanságtól, a küzdelmektől. Minek? Szeretni, óvni, imádni. A haja szálától a lába nyomáig. Testileg, lelkileg, egészen. Belebújni, mint a kabátjába.. Felvenni, hordozni, isteníteni, vigasztalni, támogatni, felemelni, támaszkodni rá.. Minek? Szeretőnek, barátnak, társnak, kezdetnek, végnek. Miért? Mert nélküle nem élet az élet. 

...De ha ő nem akarja, akkor ebben is támogatni. Akkor is, ha beleszakad a szíve az embernek. Hagyni, hogy élje az életét, úgy, ahogyan Neki a legjobb. Tisztelni, szeretni. 

...és megbirkózni azzal a fájdalommal, hogy Nélküle nem élet az élet.

Köszönet

Itt, ezen a helyen köszönetet szeretnék mondani Szerjozsenykának az angol leckék miatt.
Sosem gondoltam, hogy egyszer még pénzt is fogok keresni az angol nyelvtudásommal, de az elmúlt hetekben valami ilyesmi történt.
Közben sokszor gondoltam Rá, mint arra az emberre, aki rávett engem több mint 4500 üzeneten keresztül a nyelvgyakorlásra. Ennek köszönhettem, hogy meg tudtam oldani a feladatot.

Köszönöm! <3

Modern Talking - Locomotion Tango (New)
Piszok jó ez a szám is így átkeverve... Nem bírok a lábaimmal, ha hallom. :)

Éjjel-nappal Törökbálint

Az elmúlt egy év a sok hajszolt munkán túl nem várt mellékhatásokkal is járt a lelki beállítottságomra nézve.
Az egyik ilyen a lakóhelyemmel kapcsolatos.
Korábbi évtizedeimben, mint tudjátok, volt néhány bebetonozott sarokpont az életemben.
Az egyik ilyen a lakóhelyem volt. Írtam itt jó néhányszor, hogy bármi is jön-megy az életemben, itthon megnyugvásra és felüdülésre találok.
Ez egy jó ideje nincs már így, és talán mostanában jutottam el odáig, hogy ez egyáltalán tudatosuljon bennem.
Nagyon lassú volt a változás, fokról-fokra alakult ki. Annyira lassúcska, hogy sok időbe telt, mire eljutottam a felismerésig.
Az első lépés talán Gábor ide költözése volt. Szeretem Gábort, rendes fiú a lányom barátja - de mégis egy  idegent kellett a romos háztartásomba befogadni.
Aztán pár hónapra rá megérkezett Bundás. Szeretem Bundást, aranyos kutya, de mégiscsak kilegelte a tavirózsákat a kerti tóból és rengeteg szobanövényemet megette (fura egy ízlése van).
Nem sokkal mindezek után jött a rettenetes tél - melyről írtam is itt.
Közben pedig Marcink is elfoglalta helyét az összeeszkábált emeletes ágy felső szintjén.
Az ő érkezése előtt András már nem sok időt töltött velünk - gyakorlatilag Zsuzsinál lakott, heti egy-két napra hazalátogatott.
Aztán szegény Zsuzsi egy időre hanyagolva lett - ennek is megvannak mostanában a következményei - itthon pedig elviselhetetlen méreteket öltött a kupleráj. Már az udvar is el van szemetesedve, pedig ez azelőtt sose volt, annak ellenére se, hogy itt sosem volt normális szemétszállítás.
Hiába, Bundásra lehet "számítani"...
A lakóimra viszont csak eléggé korlátozottan.
Nekem meg időm sincs semmire.
Gyakorlatilag az az érzésem, hogy az "Éjjel-nappal Budapest" című folytatásos heroikus eposz Törökbálint Borzasztópusztára zanzásított változatában élek.
Sosem tudhatom, hogy ha hazajövök, lesz-e itthon valaki, hányan és milyen hangulatban. Olyan is van, hogy üres az egész ház, majd mire én vackomra dőlnék, hirtelen benépesül. Általában elmondható, hogy este éli életét az ifjúság: olyankor mind a négyen kitömörülnek a konyhába, vacsorát csinálnak, nagy röhögések és poénkodások mennek - ez mondjuk jó.
Az, hogy éjjel én aludnék, a fiúk meg az ablak alatt dohányoznak és dumálnak, néha becsapódik egy-egy ajtó és állandósulni látszik a kosz és a kupleráj, - mivel se időm, se energiám azokra a dolgokra, amelyek általában a lakható otthon fenntartásával együtt járnának, és hangulatom sincs ötöd magamra mindezt folytatólagosan elkövetni (nagykorúak már, vagy mi a tököm) - ez mondjuk nem annyira.
A helyzetet csak fokozza a folytatólagosan második hónapja elkövetett lakásfelújítás, melynek során arrébb vándorolt a fürdőszoba közfala, kiugrott az ócska kád a helyéről, külön wc helyiség keletkezett, és általában a fél házban állandósult a por, kosz és kupleráj.
Barátunk munkájára nem lehet más panaszom, mint az, hogy szörnyű lassan csinálja, amit tesz. Viszont tény, hogy alaposan és jó minőségben.
Kicsit szervezési gondom is van, amennyiben nem sorrendben rendeli meg az anyagokat - ezzel csak annyi bajom van, hogy, mivel én a folyó bevételeimből finanszírozom ezt az egész játékot, agygörcsöt kaptam attól, hogy másfél hónapig a nappali közepén kerülgettük a gipszkartonokat és szigeteléseket, mert legelőször azt vette meg, de utána majd' egy hónapig inkább csöveket és idomokat bűvészkedett a padlóba és a falakba. Közben folyamatosan jajveszékelt, hogy nincs pénz erre meg arra a ketyerére - persze, hogy nem volt, ott hevert a gipszkartonban.
Komoly vitánk volt a szaniterek kérdésköre körül. Tény, hogy egy szegény család több havi jövedelmét tapsoltam el ezekre a cuccokra, de ha azt vesszük, hogy másfél évtizedig nem volt normális fürdőszobánk, akkor azt hiszem, hogy ez teljesen érthető a részemről.
A hidromasszázs fürdőkád különösen nagy averziót váltott ki belőle. Végül, több ellenérvem nem lévén a felvetéseire, elővettem a végső meggyőző érvet:
- Nézd, más nőknek van pasijuk, aki masszírozgassa őket. Nekem nincs senkim, hát legalább a hidro masszírozzon.
Ami a vízminőséget illeti, végre bevizsgáltattuk a földből fakadó helyi csodát. A mi gyönyörűséges kútvizünkben 3330 egységnyi vas van! Gyakorlatilag folyékony vas van a csővezetékeinkben. Ez az oka annak, hogy itt minden elpusztul, ami vízzel érintkezik.
Félek, hogy ennek a problémának a megoldása nagyon is zsebbe nyúlós feladat lesz, de nem megkerülhető, ha sokáig akarjuk élvezni a hidromasszázs csodaizéinket.
Szóval tény, hogy haladunk, ha tetű lassan is. Ma például végre felkerült az ajtó a WC-re, és pár napja a gyerekeim már elkezdték mondogatni: "Jó lesz ez!" - talán kezdünk átesni a lélektani holtponton, vagy ilyesmi.
Jó lenne.
Jó lenne, ha hamarabb készen lenne ez a lakásfelújítás, mint az idegrendszerem.