Talán ott, ahol két bejegyzéssel ezelőtt abbahagytam: az előadásnál.
Megtartottam, egyéb bokros teendőim ellenére minden egyes órára legalább három órát készülve... és mégsem volt az a katartikus élmény. Az az igazság, hogy nem vagyok egy előadóművész típus. Hadartam, több helyen elbizonytalanodtam... nem éreztem magam jónak, bár azt mondták, hogy az volt, de félek, hogy csak udvariasságból.
Hogy mennyire kikészültem ettől az egésztől, azt jól mutatja, hogy utána ott felejtettem a bankkártyámat az Auchanban; közben migrént is kaptam - hazamentem aludni, mint akit a végkimerülés környékez, arra nem volt időm, hogy összecsomagoljak (csütörtök este volt, és pénteken reggel indultunk kirándulni). Az ébresztést beállítottam öt órára, hogy legyen időm összepakolni - majd végkimerülős álomba szenderültem.
Háromnegyed hétkor L. telefonjára ébredtem, hogy itt áll a 11-es számú ház előtt, merre tovább?
- Gyere följebb, az utca fölső végénél lakunk - riadtam, és átfutott rajtam az elmaradt pakolás, ébresztő.. minden.
Villásebesen dobáltam be a bőröndbe, ami a kezem ügyébe akadt, feltettem a kávét főni, amit megígértem L-nek, és tulajdonképpen negyed óra múlva úgy mentem le kaput nyitni, hogy nagyjából menetkész voltam.
- Szia, ..... L. vagyok
- Tudom, találkoztunk már, két évvel ezelőtt.
- Tényleg - vörösödött el. - Jaj de hülye vagyok, bocs.
- Semmi baj.
Tulajdonképpen kellett hozzá bátorság, hogy L-t behívjam, de megtettem. Nem véleményezett semmit, a kávénak meg kifejezetten örült. Micsoda megkönnyebbülés -gondoltam.
Azért a ronggyá ázott romos nappalival nem büszkélkedtem... nem igazán lett volna mivel. :(
A reggeli ébredés miatt tulajdonképpen összességében csak úgy fél órát késtünk az indulással, nem is volt ebből gond. Felvettük a többieket és nekiindultunk az útnak.
L. jól vezet, hamar leértünk, hamarabb, mint a többiek. Míg várakoztunk, elő akartam venni a pénztárcámat, mondván hogy fel kell vennem készpénzt, belépőkre, szállásra, stb.
Még el is mentem felkutatni egy ATM-et...
És ott jött a megrendülés.
Nem volt nálam a bankkártyám!
Ott álltam több száz kilométerre otthonról, sehol egy Raiffeisen bankfiók, és nincs nálam se pénz, se kártya.
Tragikus.
Annyira felidegesedtem, hogy kellett vagy másfél óra, mire kitaláltam a tutit.
Vanezigy nagyon rendes volt, kölcsönzött egy tízest, Bolyka meg meghívott kávézni - de én ezt nem kicsit éreztem snassznak.
Ráadásul a fényképezőgépbe frissen vásárolt memóriakártyát sem találtam - L. már meg se lepődött, adott egyet kölcsön..
L.-val összehoztuk nagy nehezen a megoldást: átutalom a pénzemet az ő bankszámlájára, ő meg odaadja nekem kp-ban. Szerencsére van nálam laptop, és péntek van, tehát nem lehetetlen a dolog.
...és itt folytatódtak a gondok. Lemerült a telefonom - töltenünk kellett. L. megosztotta volna a mobilnetét - nem volt térerő. Mire lett volna, lemerült a telefonom.
Ott álltunk a gyönyörű Bodrog parton, és ahelyett, hogy belemerülhettem volna a táj szépségébe, a fejemet vakartam, hogy mit is tegyek? Ráadásul erősen kezdett délután lenni, na mondom, ha lekéssük a négyórás utalási kört, akkor nem tudom, mi lesz velem, itt maradok zálogba..
A helytől, ahol fotóztunk, nem messze volt egy pincészet. Gondoltam egy merészet és bepofátlankodtam a laptoppal. L. hűségesen követett, úgy is, mint mobil hotspot.
A pincésgazda szerencsére nem volt szomjas, igen jó kedélyű öregúr létére megengedte, hogy csatlakoztassam a laptopot a hálózathoz.
Igen ám - a pince rendkívül kellemesen klimatizált, klassz hely, na de térerő, az nincs benne egy szikra se.
Így L. az ajtóban állt égnek emelt mobiltelefonnal, míg én a bonyolult tranzakciót elvégeztem. (Miabankszámlaszámod, elmentelekapartnertörzsbe, háthavalahautalokmégneked, okéjöhet, jajjöneesemes, mégbeíromakódot, navégrebeterheltek, tessékittapénz, derendesvagymegeleőlegezed, perszemiértne...fúúú...)
Na ezt kellett volna lefotózni, hogy mekkora egy szerencsétlen balf@sz vagyok, hogy még idegeneket is foglalkoztatok csapatostól a hülyeségem miatt... na mindegy, megtörtént.
Közben kirándulótársaink is kezdtek szállingózni, és az öregúr már kezdett nagyon vidám lenni, felmérte az üzleti lehetőséget, amit az a kevés áramköltség okozott.
Üldögéltünk a pincében még majd' egy órát, borozgattunk (kivéve persze a sofőrjeinket), az öregúr régi történetekkel szórakoztatott minket (jobb előadói képességei vannak, mint nekem), közben elfogyott fejenként egy-két pohár bor. A végén még egy üveggel vettem is a sárga muskotályosból - tényleg jó bor terem Tokajban, nem fájdult meg tőle még a gyomrom se, ami pedig köztudomásúan az alkohol legkisebb dózisára kifekszik.
A gazda nagy ovációval búcsúztatott minket, főleg engem - tudta, hogy kinek köszönheti a forgalmat, na. Biztosított róla, hogy bármikor, ha arra tévedek, nem maradok szomjas :D
(Érdekes iróniája az életnek, hogy mikor feltettem fészre a képet a pincéről, rögtön jelentkezett az egyik barátosnőm, hogy ők rendszeresen járnak hozzájuk és milyen jó fej az öreg. Kicsi a világ, hiába.)
Szóval, gyakorlatilag péntek délutánra, el is kezdhettem gondtalanul kirándulni. Hurrá.
Még aznap délután történt, hogy némi hallgatás után L. kibökte, hogy neki van barátnője. Szinte hallottam a mázsás kövek gördülését, ahogy leestek, mikor ezt végre elmondta.
Ha őszinte akarok lenni, kicsit sajnáltam a dolgot - ugyanakkor jót derültem a kövek miatt.
Vanezigy persze nem fogta az adást, és párszor megheccelt vele, mint ahogy ő is... furcsa hangulatban telt a következő két nap.
Tulajdonképpen és összességében, L. az első pasi hosszú ideje, aki erősen megközelíti a maximálisan adható 10 pontot. Még Szergej is kevesebb pontszámot tudott összeszedni a saját magam által felállított Buttha skálán.
(A pontozás átlagosan 5 pontról indul. 4-6 között változhat az első benyomás függvényében. Hozzátesz az agy, a jellem, a segítőkészség; elvesz belőle a hűtlenség, durvaság, önzés, butaság).
L-nél stabilabb pasit még nem láttam. Egy hasonlót igen... ő is januárban született.
Ráadásul volt módja levizsgázni segítőkészségből. Az intelligenciáját eddig is ismertem, ebben nem volt semmi meglepő. Amiben viszont igen, az az, hogy minden visszafogottsága ellenére tud igazán kedves is lenni - erre is volt példa, három nap összezárva hosszú idő ám.
És még hűséges is.
Jó dolga lesz annak a lánynak, ha tudja tolerálni, hogy szüksége van... privát szférára. (Fél pont levonás, mert a kirándulásra se hozta, meg két héttel később is nélküle vesz részt több napos programban).
Viszont a nevét úgy ejtette ki, ahogy én szoktam a Csaba nevet.
Van az a Fészen keringő gyerekszáj-idézet a szeretetről:
"Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved."
Zsolti - 4 éves
Úgy mondta ki a nevét, hogy ez jutott az eszembe róla. Nagyon kedves dolognak találtam.
...
Szóval a kirándulás jó volt, még a zűrös körülmények ellenére is. Rengeteget mászkáltunk, fényképeztünk.. Másnap reggel megleltem a memóriakártyámat is. Onnantól Vanezigy mindig megkérdezte, ha meglátott, hogy hol a memóriám. (Épp csak az agyamat nem hagytam el, na.. mondjuk nem sok híja volt annak se, de azért ennél racionálisabb vagyok).
...
Hazatérve esténként napokig csak a fényképeket válogattam és csináltam az albumokat. Azt hittem, sose fogynak el. Közben bejelentkezett Mr. Weissmüller, hogy az előadásomhoz küldjek kiegészítő anyagokat - nehezen haladtam vele, van bennem egy gátlás az üggyel kapcsolatosan, nem Weissmüller miatt (sőt, szeretném, ha számára jól sülne el a dolog) - hanem a saját teljesítményem miatt, na.
...
Ami a munka frontját illeti, hát elmondható, hogy ismét belevetettem magam a sűrűjébe... Részletekkel legközelebb, most elöljáróban csak annyit, hogy nem tudom, létezik-e ténylegesen olyan, hogy munkafüggő. Nem tartom kizártnak, hogy mostanában endorfint termel az agyam, ha sikerül jó sokat jól dolgozni. Erről régen olvastam, de nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.
Létezik.
Fura örömeim vannak.
Ez jutott.
"Ha nem adatott meg amit szeretnél, szeresd azt, ami adatott".
Megtartottam, egyéb bokros teendőim ellenére minden egyes órára legalább három órát készülve... és mégsem volt az a katartikus élmény. Az az igazság, hogy nem vagyok egy előadóművész típus. Hadartam, több helyen elbizonytalanodtam... nem éreztem magam jónak, bár azt mondták, hogy az volt, de félek, hogy csak udvariasságból.
Hogy mennyire kikészültem ettől az egésztől, azt jól mutatja, hogy utána ott felejtettem a bankkártyámat az Auchanban; közben migrént is kaptam - hazamentem aludni, mint akit a végkimerülés környékez, arra nem volt időm, hogy összecsomagoljak (csütörtök este volt, és pénteken reggel indultunk kirándulni). Az ébresztést beállítottam öt órára, hogy legyen időm összepakolni - majd végkimerülős álomba szenderültem.
Háromnegyed hétkor L. telefonjára ébredtem, hogy itt áll a 11-es számú ház előtt, merre tovább?
- Gyere följebb, az utca fölső végénél lakunk - riadtam, és átfutott rajtam az elmaradt pakolás, ébresztő.. minden.
Villásebesen dobáltam be a bőröndbe, ami a kezem ügyébe akadt, feltettem a kávét főni, amit megígértem L-nek, és tulajdonképpen negyed óra múlva úgy mentem le kaput nyitni, hogy nagyjából menetkész voltam.
- Szia, ..... L. vagyok
- Tudom, találkoztunk már, két évvel ezelőtt.
- Tényleg - vörösödött el. - Jaj de hülye vagyok, bocs.
- Semmi baj.
Tulajdonképpen kellett hozzá bátorság, hogy L-t behívjam, de megtettem. Nem véleményezett semmit, a kávénak meg kifejezetten örült. Micsoda megkönnyebbülés -gondoltam.
Azért a ronggyá ázott romos nappalival nem büszkélkedtem... nem igazán lett volna mivel. :(
A reggeli ébredés miatt tulajdonképpen összességében csak úgy fél órát késtünk az indulással, nem is volt ebből gond. Felvettük a többieket és nekiindultunk az útnak.
L. jól vezet, hamar leértünk, hamarabb, mint a többiek. Míg várakoztunk, elő akartam venni a pénztárcámat, mondván hogy fel kell vennem készpénzt, belépőkre, szállásra, stb.
Még el is mentem felkutatni egy ATM-et...
És ott jött a megrendülés.
Nem volt nálam a bankkártyám!
Ott álltam több száz kilométerre otthonról, sehol egy Raiffeisen bankfiók, és nincs nálam se pénz, se kártya.
Tragikus.
Annyira felidegesedtem, hogy kellett vagy másfél óra, mire kitaláltam a tutit.
Vanezigy nagyon rendes volt, kölcsönzött egy tízest, Bolyka meg meghívott kávézni - de én ezt nem kicsit éreztem snassznak.
Ráadásul a fényképezőgépbe frissen vásárolt memóriakártyát sem találtam - L. már meg se lepődött, adott egyet kölcsön..
L.-val összehoztuk nagy nehezen a megoldást: átutalom a pénzemet az ő bankszámlájára, ő meg odaadja nekem kp-ban. Szerencsére van nálam laptop, és péntek van, tehát nem lehetetlen a dolog.
...és itt folytatódtak a gondok. Lemerült a telefonom - töltenünk kellett. L. megosztotta volna a mobilnetét - nem volt térerő. Mire lett volna, lemerült a telefonom.
Ott álltunk a gyönyörű Bodrog parton, és ahelyett, hogy belemerülhettem volna a táj szépségébe, a fejemet vakartam, hogy mit is tegyek? Ráadásul erősen kezdett délután lenni, na mondom, ha lekéssük a négyórás utalási kört, akkor nem tudom, mi lesz velem, itt maradok zálogba..
A helytől, ahol fotóztunk, nem messze volt egy pincészet. Gondoltam egy merészet és bepofátlankodtam a laptoppal. L. hűségesen követett, úgy is, mint mobil hotspot.
A pincésgazda szerencsére nem volt szomjas, igen jó kedélyű öregúr létére megengedte, hogy csatlakoztassam a laptopot a hálózathoz.
Igen ám - a pince rendkívül kellemesen klimatizált, klassz hely, na de térerő, az nincs benne egy szikra se.
Így L. az ajtóban állt égnek emelt mobiltelefonnal, míg én a bonyolult tranzakciót elvégeztem. (Miabankszámlaszámod, elmentelekapartnertörzsbe, háthavalahautalokmégneked, okéjöhet, jajjöneesemes, mégbeíromakódot, navégrebeterheltek, tessékittapénz, derendesvagymegeleőlegezed, perszemiértne...fúúú...)
Na ezt kellett volna lefotózni, hogy mekkora egy szerencsétlen balf@sz vagyok, hogy még idegeneket is foglalkoztatok csapatostól a hülyeségem miatt... na mindegy, megtörtént.
Közben kirándulótársaink is kezdtek szállingózni, és az öregúr már kezdett nagyon vidám lenni, felmérte az üzleti lehetőséget, amit az a kevés áramköltség okozott.
Üldögéltünk a pincében még majd' egy órát, borozgattunk (kivéve persze a sofőrjeinket), az öregúr régi történetekkel szórakoztatott minket (jobb előadói képességei vannak, mint nekem), közben elfogyott fejenként egy-két pohár bor. A végén még egy üveggel vettem is a sárga muskotályosból - tényleg jó bor terem Tokajban, nem fájdult meg tőle még a gyomrom se, ami pedig köztudomásúan az alkohol legkisebb dózisára kifekszik.
A gazda nagy ovációval búcsúztatott minket, főleg engem - tudta, hogy kinek köszönheti a forgalmat, na. Biztosított róla, hogy bármikor, ha arra tévedek, nem maradok szomjas :D
(Érdekes iróniája az életnek, hogy mikor feltettem fészre a képet a pincéről, rögtön jelentkezett az egyik barátosnőm, hogy ők rendszeresen járnak hozzájuk és milyen jó fej az öreg. Kicsi a világ, hiába.)
Szóval, gyakorlatilag péntek délutánra, el is kezdhettem gondtalanul kirándulni. Hurrá.
Még aznap délután történt, hogy némi hallgatás után L. kibökte, hogy neki van barátnője. Szinte hallottam a mázsás kövek gördülését, ahogy leestek, mikor ezt végre elmondta.
Ha őszinte akarok lenni, kicsit sajnáltam a dolgot - ugyanakkor jót derültem a kövek miatt.
Vanezigy persze nem fogta az adást, és párszor megheccelt vele, mint ahogy ő is... furcsa hangulatban telt a következő két nap.
Tulajdonképpen és összességében, L. az első pasi hosszú ideje, aki erősen megközelíti a maximálisan adható 10 pontot. Még Szergej is kevesebb pontszámot tudott összeszedni a saját magam által felállított Buttha skálán.
(A pontozás átlagosan 5 pontról indul. 4-6 között változhat az első benyomás függvényében. Hozzátesz az agy, a jellem, a segítőkészség; elvesz belőle a hűtlenség, durvaság, önzés, butaság).
L-nél stabilabb pasit még nem láttam. Egy hasonlót igen... ő is januárban született.
Ráadásul volt módja levizsgázni segítőkészségből. Az intelligenciáját eddig is ismertem, ebben nem volt semmi meglepő. Amiben viszont igen, az az, hogy minden visszafogottsága ellenére tud igazán kedves is lenni - erre is volt példa, három nap összezárva hosszú idő ám.
És még hűséges is.
Jó dolga lesz annak a lánynak, ha tudja tolerálni, hogy szüksége van... privát szférára. (Fél pont levonás, mert a kirándulásra se hozta, meg két héttel később is nélküle vesz részt több napos programban).
Viszont a nevét úgy ejtette ki, ahogy én szoktam a Csaba nevet.
Van az a Fészen keringő gyerekszáj-idézet a szeretetről:
"Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved."
Zsolti - 4 éves
Úgy mondta ki a nevét, hogy ez jutott az eszembe róla. Nagyon kedves dolognak találtam.
...
Szóval a kirándulás jó volt, még a zűrös körülmények ellenére is. Rengeteget mászkáltunk, fényképeztünk.. Másnap reggel megleltem a memóriakártyámat is. Onnantól Vanezigy mindig megkérdezte, ha meglátott, hogy hol a memóriám. (Épp csak az agyamat nem hagytam el, na.. mondjuk nem sok híja volt annak se, de azért ennél racionálisabb vagyok).
...
Hazatérve esténként napokig csak a fényképeket válogattam és csináltam az albumokat. Azt hittem, sose fogynak el. Közben bejelentkezett Mr. Weissmüller, hogy az előadásomhoz küldjek kiegészítő anyagokat - nehezen haladtam vele, van bennem egy gátlás az üggyel kapcsolatosan, nem Weissmüller miatt (sőt, szeretném, ha számára jól sülne el a dolog) - hanem a saját teljesítményem miatt, na.
...
Ami a munka frontját illeti, hát elmondható, hogy ismét belevetettem magam a sűrűjébe... Részletekkel legközelebb, most elöljáróban csak annyit, hogy nem tudom, létezik-e ténylegesen olyan, hogy munkafüggő. Nem tartom kizártnak, hogy mostanában endorfint termel az agyam, ha sikerül jó sokat jól dolgozni. Erről régen olvastam, de nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.
Létezik.
Fura örömeim vannak.
Ez jutott.
"Ha nem adatott meg amit szeretnél, szeresd azt, ami adatott".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.