Esti fecsegés - pasileltár

Február óta nem igazán volt időm Nektek itt írogatni, pedig néha nagyon hiányzik a dolog. Végképp meglódult velem a sodrás, és én próbálok mindennek megfelelni, amit az élet elém hoz.
Ennek jegyében május második fele igazán megerőltetőre sikeredett, a két munkahely mellett minden nap hajnali egyig még itthon is könyveltem. Ki is döglöttem bele picit, azt hiszem.

Közben rám akadt a Fészbukkon egy angol fickó. Tulajdonképpen nem is akartam vele foglalkozni, de Budapest volt a borítóképén és nagyon menőnek számító egyetemi végzettség a lapján. Gondoltam, legalább némi angol nyelvgyakorlásban lesz részem egy kultúremberrel. Tévedtem. Hja, nem a diploma teszi a Zembert, ismét kiderült.
Vele nem lehetett négyezer (négyszáz? negyven? vagy legalább négy?) üzenetet váltani Budapest szépségeiről, a magyar nyelv különleges ragozásairól, különféle ételekről, időjárásról, Micimackóról és a TAO-ról - pedig Szergej nem villogott a lapján az egyik legrangosabb egyetemmel, sőt, ilyeneket sem irkált:

"but don't forget that is if i don't like you i will not have all the time for you"

Úgy visszakérdeztem volna, hogy miért, ki a lósz@r is vagy Te, de ezek a zamatos kifejezések csak magyarul mutatnak jól, egy magyar, mikor ezt kimondja, konkrétan elképzeli az úton friss kupacban gőzölgő anyagot, kis szalmaszálak lógnak belőle itt-ott, a jellegzetes "illat" szinte az orrát csiklandozza, legyek rajzanak rá... de angolul? Ereszkedjek le odáig, hogy fuck you? Ugyan már, királyfi. Te indultál el egy olyan csapáson, ahová én egy percig se követtelek, te ezt észre se vetted, úgy el vagy telve magadtól - és most még azzal fenyegetsz, hogy majd jól nem leszel nekem? Sose voltál nekem, összesen négy üzenetet váltottunk, de te amúgy se, senkinek se vagy, csak saját magadnak, mert ekkora egó mellé nem fér be más. Váltottunk pár rövid üzenetet, melyekből a második már részemről arról szólt, hogy csak az angol tudásomat szeretném szinten tartani, ha ez megfelel neked, akkor beszélgessünk, ha nem akkor csákány. Azt írtad, hogy megértetted, majd nem jött más értelmezhető üzenet, csak annyi, hogy

"hello my dear it's my lunch time now, come and join me "

NEM vagyok a drágád, (ezt korábban megírtam neki de fel nem fogta, úgy látszik, kevés osztályt végzett ehhez), és különben is: ki nem sz@rja le hogy te mikor ebédelsz, és hol (lehet, hogy Budapesten, még erre a kérdésre se jött értelmes felelet), én biztos nem dobom el a klaviatúrát csak hogy a neked megfelelő időben rendelkezésre álljak.

...ez a fent leírt sztori csak egy kis közjáték volt az elmúlt időszakból, csak azért örökítettem meg, hogy tudjátok: sokszor megvádolnak engem azzal, hogy nekem csak a diplomások számítanak.. hát nem feltétlenül. Nekem az emberek számítanak az ő milyenségükben, és a diploma ennek csak egy kis szelete. Megtanultam figyelni... éberen.

De hazudnék, ha azt mondanám, hogy Szergejre nem gondolok vissza némi nosztalgiával. Ha hébe-hóba belájkolja egy-egy bejegyzésemet, rögtön szívlötyögést kapok, na. Eszembe jut ahogyan rázta a napfényben csillogó Rod Stewart frizkóját. (Mekkora arca volt neki is :D )
...de eszembe jut a mozdulat is, ahogyan lesegített Szentendrén a kisvasútról. Attól a mozdulattól én egy pillanatra királylánynak éreztem magamat. Királylánynak, akit maga a Szőke Herceg segít ki a hintóból.

(És hogy ráhibázott Morgó, mikor meséltem neki ezt az egészet, én pedig mennyire tagadtam...
- Levett a lábadról. Valld be. Persze, hogy levett. Veled még sose bántak így. Ez az oka annak, hogy így odavagy.
- Á neeem... dehogy is... nem is vagyok oda...
- Aha...)

Ennek ellenére tudom, hogy jól döntöttem. Egyikünknek se lett volna jó az a történet. Az ember cselekedjen felelősen. Ha teheti. Akkor is, ha pillanatnyilag fáj.
Még sosem írtam le ide, de döntésemben egy macska volt a segítségemre.
Akkoriban kaptam mindenféle franciaágy-képeket, falon macska formájú lámpákkal, DC-től, szeretett barátomtól pedig a vízesés-ágyat figyelmeztetésül... de a döntő érv a "nem" mellett Szergejék macskája volt.

Egy orosznak milyen macskája lehet, úgy mégis? Persze, hogy szibériai. Hosszú szőrű, gyönyörű állat fényképét láttam, aki egy csinosan, tisztán berendezett szobában egy szép ágyon fekszik...
És akkor azt éreztem, hogy ezt csak egy nő rendezhette el így.
És hogy az a nő megérdemli, hogy ne csalják őt meg.
Az a nő megérdemli, hogy a párja vele maradjon.
És az a férfi is megérdemli ezt a jót.. én úgysem tudnám ezt megadni neki.

Belőlem az életem kiölte már a fészekrakó ösztönöket. Nem vágyom örökké a háztartást nyalogatni, nem érdekel, ha kupleráj van, és főleg, nem is akarok már senkinek megfelelni.

Pedig egy nőt csak akkor visel el a férfi tartósan, ha a nő igazodik. Mostanában pláne. Megint ezeket az időket éljük, a női egyenrangúság mint afféle szocialista csökevény, kiveszőben van. Vagy ilyesmi.

Ma olvastam valami roppant bölcs, 950-es éveket idéző fészbukk bejegyzést valami jegyességi tanácsadásról, ahol azt tanácsolják az ifjú hölgyeknek, hogy párjuknak teremtsenek olyan otthont, ahova az szívesen tér haza, és hogy ez milyen hasznos volt a blogírónak, mert bár otthon volt két gyerekkel, de Apa hazaérkezése előtt tíz perccel rohammunkában felnyalta tizenegyedszerre is a lakást, vacsit tálalt, kizavarta a gyerekeket a kertbe, hogy a kerítésen lógva várják Apát, ő meg puccparádéba vágta magát mint Szarospista Jézus neve napján, hogy Apa szívesen jöjjön, mert az a legfontosabb az egész család életében, hogy Apa szeret-e hazatérni (mert ha nem, máshová viszi nemcsak a farkát, de a pénzét is, gondolom, ez a fő oka az ilyen jellegű tanácsok megszületésének.)
...

Most érkeztem haza Csaba családjától, Balatonról. A lánya a másfél nap alatt többször is megkérdezte a párjától, hogy jó lesz-e ez vagy az így vagy úgy?

Megpróbáltam visszaemlékezni hőskorszakomra, és rá kellett jönnöm, hogy én akkor se kérdeztem ilyeneket Nagy Faltól. Csináltam, ami az eszembe jutott, és ahogyan nekem megfelelt - és úgy voltam vele, hogy vagy jó neki, vagy nem.
Nagy Falnak mondjuk minden jó volt, csak meg ne kelljen mozdulni... pfff.
Viszont sosem kellett attól rettegnem, hogy mi lesz, ha elhúz a francba.
Legalább nem zabálja fel senki fél óra alatt a család heti kajakészletét, aminek az előteremtéséért annyit dolgoztam.

Nem tudom. Szerintem én, mint a szüleim, alapjáraton magamnak való ember vagyok. Ez az egy dolog volt közös bennük, hát ezt sikerült 100%-os találati valószínűséggel megörökölnöm. Ezért jól elvagyok egyedül, ha kell. Inkább, minthogy kiszolgáltatott legyek valakinek, még akkor is, ha elvileg ő biztosítja számomra a jólétet. (Jól lét-e az vajon? Hát... kinek mit takar ez a fogalom. Is.)

Azt tudom, hogy sosem kerültem életem folyamán függő viszonyba egy pali pénzével, és a jövőben sem szeretnék ilyesmit. Nem akarok cselédkedni se - azt huszonix évig csináltam, nem a pali, hanem a gyerekeim kedvéért, és a végén már halálosan elegem lett belőle. Már tele van a tököm az egész háztartással, úgy, ahogy van. De igazán.

Ha valamilyen típusú kapcsolatot még el tudnék képzelni, az totálisan a mellérendelésen alapulna.
Fej fej mellett, váll váll mellett. Közös célok, hasonló értékrend, hasonló érdeklődési kör, hobbik, egyenrangúság... ilyesmik. Addig tudtam Nagy Fallal is kapcsolatban működni, amíg hittem, hogy ez a típusú közösség nagy vonalakban és a legfontosabb dolgokat tekintve megvan köztünk.

De ennyi idős korban már a megélt múltak ballasztja és az időhorizont korlátai az ilyesmit szinte lehetetlenné teszi, azt hiszem.
Ez nem nyavalygás, ez objektivitás.

Ha már a "pasizásaim" kerültek terítékre, meg kell emlékeznem Kékszeműről, aki májusban felbukkant, elküldte nekem a déli végekről a papírjait, hogy csináljam meg az SZJA bevallását.
A dokumentumokban vezérigazgatói szintű számok hemzsegtek, és én ahogy összeállítottam a bevallást, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez az egész nem más, mint egy orbitális nagy heccelés. Amúgy pasimódra. Nem hiszem, hogy ne talált volna helyben valakit, aki pár forintért összerakja neki a bevallását, és ezen a szinten az a pár forint már azért nem szokott maradandó fejfájást okozni. Nem ez az ok - erősödött bennem a gyanú munka közben.
Hogy meglengette előttem ezeket a számokat, annak az lehet a valódi célja, hogy jól megpiszkáljon: "na látod, te kirúgtál, nem foglalkoztál velem, hiába próbáltam neked udvarolni, nem voltam elég jó - látod, miről maradtál le?" - vagy ilyesmi.
Ráadásul pár adat miatt néhányszor fel is kellett hívnom, és a negyedik telefonnál már így vette fel:
- Mégiscsak szeretsz te engem, hogy ennyit hívogatsz!

Uff. Ez ám az ególegó. Köpni-nyelni nem tudtam, részint, mert tényleg kedvelem, ha nem is annyira, mint ő szeretné, részint meg mert mekkora arcot kell valakinek növesztenie ahhoz, hogy ezt belemondja a másik szemébe? Ez a frontális támadás netovábbja. Itt csak a beismerő vallomás segít.
- Persze, egy percig is kételkedtél benne? Hiszen most is Neked dolgozok. :D

Mondjuk a számokkal kapcsolatban tévedett, mert engem ez sem szokott érdekelni... én egyre Buddhább vagyok (vagy buthább, nézőpont kérdése), mindenesetre megtanultam éberen figyelni.
...és volt egyszer, egyetlen egyszer az öt év alatt, amióta ismerem, hogy én kértem tőle valamit.
(Ő többször kért, mindenféle könyvelési ügyesbajost, de nekem természetes volt, hogy segítek).
Akkor volt a leglyukasabb a gyomrom, és egyszer mikor erre terelődött a szó azok során a bizonyos konyhai beszélgetések során - azt tanácsolta, hogy igyak Aloe Vera gélt, mert az nagyon jó rá. A beszélgetés odáig fajult, hogy megkértem: szerezzen, mert valami nőismerőse (igen, tudjuk, kékszemű, minden bokorban van három nője) ezzel foglalkozik és tud hozni. Ki is fizettem volna.. de nem került rá sor, nem hozta az anyagot. Vártam egy darabig, és aztán könyveltem a kartonjára még egy tételt a "csalfa" ,"piás"és a "link" mellé: "önző".
Ronda dolog címkéket ragasztgatni, meglehet, de létezik a világon olyasmi, hogy jogos önvédelem. Ezek a tételek a mai napig nem dőltek meg, hiába repkedtek a számok ide-oda az éterben... ennyit erről.
Nem kezdtem hosszas magyarázkodásba a múltkori vonatos hasonlat kapcsán, hogy vannak olyan járatok, melyekről nem baj, ha az ember lemarad - inkább írtam valamit arról, hogy én mindig késni szoktam. Hadd örüljön az egója. Legalább ennek.

Meg kell még emlékeznem ezen a helyen állandó hódolóimról, a pólós fiúkról. Annál is inkább, mert velük vagyok a "legszorosabb" kapcsolatban: néha találkozunk is, és mindannyian rendkívül lelkesek... na igen. Globálisan lelkesek. Lelkesednek nálam is meg a többieknél is, én pedig jókat derülök ezeken a dolgaikon.
Igazából ez az egész csapat majdnem-krapekokból áll. Majdnem férfiszámba mennek, csak mindegyiknek van egy kis hibája, ami megakadályoz abban, hogy pasinak nézzem :) ...már úgy értem, pasik ők, csak nem olyanok, akikért érdemes egy szalmaszálat keresztbe tenni.
Van az a - pólós körökben kedvelt - kérdés, hogy létezik-e barátság férfi és nő között, és ha igen, miért nem?
Erre én azt az ógörög bölcsességet válaszoltam, hogy igen, létezik, amennyiben az egyik fél odavan a másikért, a másik meg éppenséggel kedveli az egyiket, de semmi több. Ennek két alfaja van:

a) ha korábban lefeküdtek egymással, akkor a nő van oda, és a férfi az, aki éppen csak kedvel;
b)  a férfi van oda és a nő éppen csak kedvel - ilyenkor nincs szex.

Tulajdonképpen meglepően sok "b" esetem van, nem is tudok néha mit kezdeni ezekkel a szituációkkal. Például Joe kifejezetten a terhemre tud lenni, ahogy hetente többször is felajánlja szolgálatait.. minden tekintetben.
Szerencsére úgy tűnik, a többi csaj is besokallt rá hasonló okokból, így legalább nem kell őt elviselni házibulik és egyéb megmozdulások esetén. Kész szerencse.

Kvízkirály más eset. Őt tulajdonképpen kedveli az egész társaság. Sőt, bizonyos fokig ő az egyik kulcsfigurája a társaságnak. Szervező típus. Viszonylag nehezen értette meg a "nem"-et, és talán én is kevésbé határozottan mondtam, mint a többi esetben - mert valahol imponál nekem az enyémtől teljesen eltérő és távol eső műveltsége és érdeklődési köre. Az én lexikális tudásom a nullához konvergál, sose volt jó memóriám, és azt a keveset, amit tudtam, már azt is rég elfelejtettem.
Ez a fickó viszont a napjait dohos könyvek és képeslapok között tölti, azokat bújja (brr...), esténként pedig képes mindenféle kvízversenyeken indulni és azokon remek helyezéseket elérni azáltal, hogy adatokat bifláz be... adatokat, adatokat, évszámokat, tényeket, eseményeket... úristen, erre használni egy agyat, rettenetes. Én belepusztulnék, ha a sajátomat ilyesmivel kellene tömni, az biztos. Inkább szagolgatok-fényképezek virágokat, horgolok még gyorsan két szoknyát, hímezek, szabok-varrok, rajzolok-festek vagy bármi. Csak ezt ne. Tán még a konyhát is hamarabb rendbe rakom. Detényleg.
...szóval kedvelem őt, alapvetően rendes fiú, csak hát ismerjük RV korunk óta a három betűt: N.O.S.
(N.B.S., Frankie! - ja az egy másik műsor. Bár a lényeg ugyanaz).
Mostanra talán megértette, hogy ez így, a jelenlegi feltételrendszerben, nem léphet túl a barátság korlátain.

Kisherceg, akit mostanában Feltételes Mór-nak hívok, kicsit olyan, mintha a túlkoros kölköm lenne (idősebb nálam, de nem sikerült felnőnie). Időnként próbálom terelgetni, de sajnos a lelkem mélyén tudom, hogy pszichoterápiai esettanulmány (mert te vonzod a hülyéket - mondta Morgó).

Hülyékről jut eszembe: Politikai Gazdaságtannal mostanában (minekutána lassan egy éve lesz, hogy letiltottam) viszonylag ritkán akadok össze - bár visszavették a csoportba, valami ismeretlen okból, és időnként olvasom is itt-ott a kiakadásokat rá - de azt hiszem, túl vagyok azon az időszakon, hogy az ő internetes tevékenysége engem fusztrálni tudjon.

Meg kell még ezen a helyen emlékeznem a Meg Nem Értett Zenészről, aki más néven saját bevallása szerint egy Itallap (alkohol lista) - sajnos ezzel mindent elmondtam róla.
Mostanában több alkoholistát volt "szerencsém" megfigyeléseim tárgyává tenni, és rájöttem, hogy ezek az emberek mutatnak meglepően közös vonásokat.
Először is: a mostanában megfigyelt egyedek mindegyike jó, vagy kiemelkedő értelmi képességekkel rendelkezik. (Ez lehet csak véletlen is, persze, de érdekes jelenség).
Ennél még fontosabb, hogy mindannyian egyfajta áldozatszerepben vannak: ha rossz történik velük, arról mások (világ, főnök, társadalom, társ) tehetnek, ők ártatlanok, tehetetlenek, jók, áldozatai az eseményeknek. Nem képesek önkritikát gyakorolni, a kritikát pedig az előbbiek szerinti támadásnak élik meg.
A harmadik közös jellemzőjük, hogy nem tudják feldolgozni az indulataikat. Ebben hasonlítanak az epebajosokra (én már csak tudom... ígérem, hogy egyszer elmesélem... de még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy leírjam). Sokszor túlreagálnak, indulatosak, máskor ok nélkül depresszióba esnek, értelmetlennek érzik az életüket... és alapvetően, az eddig elmondottak miatt, nagyon önzők. Mindent csak a saját nézőpontjukból képesek vizsgálni, beszűkült bennük az a tér, az empátia tere, amivel más emberekre tudnának figyelni. Megtöltötték azt is a saját sérüléseik hordalékával.

Tehát a Meg Nem Értett első ránézésre egy Itallap, sőt másodikra is, de ha figyeled, beszélgetsz vele egy kicsit, egy idő után kényelmetlenül érzed magad attól a felismeréstől, hogy mennyire kevésen múlt, hogy ne így legyen. Lehetne sikeres és elismert ember is. Nem is akármilyen.
Csak az a hajszál...
De az ott van.
Ő volt az, aki a legutóbbi bulin, kellő mennyiségű alkohol befolyásoltsága alatt, letérdelve vallott szerelmet, majd kellő pátosszal hozzá tette:
- De teljesen mindegy, hiszen te vagy a Férjes Asszony.
- Férjes? Én? - kezdtem el tiltakozni, de legnagyobb megdöbbenésemre a körülöttem állók egyöntetűen helyeselni kezdtek, fiúk is, lányok is.
- Igen, úgy viselkedsz, mint egy férjes asszony. Pedig... - harapták el a mondat végét, ezzel utalva az általam elmondott szituációra, melyből a hőn vágyott egyensúly oly végletesen hiányzik - most és mindörökké.

Nem hatott meg a szerelmi vallomás, de az utolsó mondatok értékítéletén sokat meditáltam. Sokadszorra sikerült megállapítanom, hogy egy igazi marha vagyok - de ez akkor még nem fájt.

A csónakvétel ez után jött.

És igen, betegség ide vagy oda, megnehezteltem.

Ismét átélhettem az érdeklődés teljes hiányát. (Tudom, én képzelem be, van érdeklődés, csak én nem veszem észre. Hát tényleg nem, pedig elég sok pénzt fizettem azért, hogy kedvezzek az én arany husomnak - de minek, ha egyszer nem kíváncsi rá.)

Aztán azon meditáltam, hogy mennyire visszavetettek engem az értékítéletei: "putri" "úgysem akad normális ember aki elviselje".
Pedig akkor még - a mostanihoz képest - rendben volt a ház.

Úgy döntöttem, hogy megelőző csapással kezdem eztán az ismeretséget minden leendő barátommal és ismerősömmel, legyen bár férfi vagy nő az illető.
Addig meg sem kísérelem megkedvelni, amíg el nem jön, meg nem nézi, hogyan élek. Ha elmenekül, sose lehettünk volna igazi barátok. Ha marad - akkor lehet, hogy barátok lehetünk.

Lehet, hogy eddig is ezt kellett volna csinálnom. Akkor mostanra kiderült volna, kik a barátaim, és kik nem.

De ehhez persze nagy bátorság kell.

Mert a rókának egyszer már nagyon fájt, hogy hagyta magát megszelídíteni, s aztán többé nem jött el, akit várt.

Ez van.

...
Ami pedig a ma estét illeti: igen, begazoltam, hogy csütörtökön öt órán keresztül kell beszélnem idegenek előtt... inkább itt firkálgatok nektek erről a sok hülyéről, ahelyett hogy az előadásom anyagát írnám. Szánalom. Hátfájás, enerváltság, önsajnálat (jajmennyitkellmelóznomaztak.vaéletbe) van itt minden.
Alkotói válság.
Pedig akár büszke is lehetnék, amiért felkértek. Annak kellene lennem.
...
Hülye vagy, kisanyám. De majd megoldod. Mondom: MEGOLDOD.
Gabi szoknyáját is kitaláltad végül.
NefoSámán. Na.
Hajráf.