A Hang

..már régen nem állt szóba velem. Az utóbbi hónapokban a túlélési- és teljesítménygyakorlatok mellett nem volt tér és idő az ő szereplésére. Tulajdonképpen szükség se volt rá, hiszen a dolgok egymásból következtek, folytak és áradtak ki, mint ahogyan a folyók rohannak, ahogyan a tenger árad és húzódik vissza a Hold parancsára.

Ma viszont, szokás szerint teljesen váratlanul, ismét tanújelét adta, hogy éberen figyel rám.

Kezdésnek annyit, hogy elcsigázott voltam a hazafelé vezető úton - az idegeim terhelhetőségét kissé meghaladták a ma történtek. Csabám újabb kemoterápiája, az autóm hibái, melyek valahogy mindig akkor kerülnek elő, mikor András fiam használja, a viták Andrással, némi munka, határidők, a szokásos pénzhiány - és éreztem, hogy az idegvégződéseim, mint apró. elszakadt cérnavégek, rezegnek valahol a semmiben, és kis, fájdalmas hangot adnak ki magukból, mely bár halk, de igen magas és az embernek egy idő után ordítani támadna kedve, vagy addig rázná a fejét, míg ezek az elpattant húrocskák abba nem hagyják idegesítő táncukat.

Azon gondolkodtam ismét, hogy vajon nem csak egy illúzió-e részemről, amit sokszor olyan fennen hangoztatok: hogy én nem helyeztem másba a boldogságomat. Hogy nem múlik más emberen, hogy én jó kedvű vagyok, stabil, és életigenlő. Hogy ez egyedül csak belőlem fakad.

Nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Azt hiszem, hogy... ha...
De erre gondolni sem akarok.

De a Hang még csak nem is ezeknél az önkínzó gondolati köröknél jelentkezett.

Egyszer, valamikor korábban, írtam már Nektek, hogy számomra az "otthon" nem csak a házat, vagy a kertek jelenti. Az "otthon" az én esetemben egy viszonylag behatárolható területet jelent Törökbálint, Budaörs és Budapest hármas ölelésében, dombhajlatokkal, fákkal, növényekkel, madarakkal, a felhők megunhatatlan játékával.

Ez az "otthon", és mostanában szánalmasan kevés időm van "otthon" lenni.

Ma, ahogy megérkeztem az autóval az "otthon" első dombhajlatához, szabályosan éreztem, ahogy a szenzoraim rácsatlakoznak a tiszta energia eme különleges ősforrására. Egy pillanatra felvillant előttem egy műszerfal-szerűség, amelyiken az összes mutató egyszerre kezd el emelkedni, jelezve az intenzív töltést.

- Nem hiszem, hogy valaha tudnék máshol élni. Nagyon, nagyon szeretem ezt a helyet. Nem, nem szép dolog ez tőlem - nagyon szeretem a gyerekeimet, Csabát, Anyumat is... de, bármilyen csúnya dolog is, ezt a helyet jobban szeretem talán Náluk is.
Ez a gondolat kicsit ledöbbentett, nem éreztem normálisnak.
- ...de vajon miért van ez így? - kérdeztem meg magamtól.

- Mert ebben még soha nem csalódtál. Nem úgy, mint az emberekben. - válaszolta a Hang.

- De hát... itt... sokszor irdatlanul nehéz. Beázás, hideg, sár, örökös kosz, penészfoltok...

De akkor már tudtam, hogy igaza volt a Hangnak.

Nem csalódtam, mert pontosan tudtam, hogy ez ilyen. Nehéz, sőt, néha kegyetlen - de furcsa és paradox módon ettől szép.

- Nincsenek elvárásaim - állapítottam meg. Nem várom el, hogy kényelmes legyen, nem várom el, hogy könnyű legyen itt az élet. Persze örülnék, ha az lenne - de nem várom el.
És azt sem várom el, hogy ennyire szép legyen. Ha elvárnám, nem tudnék így örülni neki, így meglepődni, így felszabadulni. Akkor elvárnám - és az már nem ugyanaz lenne. Ha teljesítené az elvárásomat, jó lenne - de nem rendkívüli. Ha viszont nem - az csalódást hozna.

Hmm.

Lehet, hogy az emberekkel is valahogy így kellene?