Nem-lét

Jó ez a munkamánia. Tulajdonképpen eltereli a figyelmemet az élet más területein tornyosuló megoldatlan kérdésekről.
Sok ilyen van. Sőt. Csak ilyenek vannak.

Az igazság az, hogy ha végignézem az életemet, el kell hogy mondjam, hogy mindösszesen egyetlen területe van, ahol - igaz, sok gürcölés árán - de néha, némi sikert el tudtam érni.

Ez pedig nem más, mint a munka.

A többi... hagyjuk.
Tényleg szerencse, hogy a munkával együtt jár némi sikerélmény, ettől mostanában lendületesnek, dinamikusnak érzem magam - a fizikai testem vészjelzéseit pedig próbálom elfojtani.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincsenek ilyenek.
Nagyon is vannak.
De csakazértis csinálom.

Egyébként, mióta ilyen dögfáradt vagyok estére, legalább alvásproblémáim nincsenek. Sőt. Most is alig bírom nyitva tartani a szememet.

A halálfélelem-pánikpillanatok is ritkultak, bár nem múltak el.
A múltkor, két meló között, kicsit olvasgattam a témáról, és azt találtam, hogy az fél a haláltól, aki fél az élettől. Aki nem mer élni.
Kicsit magamra ismertem ebben, mi tagadás.
Én már nem merek... nem merek élni.
Már amennyiben élet alatt a valódi párkapcsolatot értjük.
Vagy bármifajta szorosabb emberi kapcsolatot.
Nem merek senkit közel engedni magamhoz.

Falat raktam magam köré, meg vizesárkot, szuronyokkal tele tűzdelve.

Lehet, hogy jobb azoknak, akik megélik a saját nyilvánvaló hülyeségeiket, szenvednek, elbuknak, aztán újra és újra elkövetik ugyanazt? Nekik nincsenek halálfélelem-pánikjaik?
Van helyette más bajuk.. sokszor azt se tudják, hogy önmagukban kell keresni az eredőjét.
...
Amúgy is, tökmindegy, hogy mit csinálunk. A végén úgyis kiterítenek.