...az utóbbi időben a Zélet megint bőséggel ontotta a mindennapi küzdelmeket.
Illetve, lehet, hogy ezek játékok lennének, és a hiba csak az én készülékemben van, amiért harcnak gondolom őket... lehetne az egészet könnyedén is felfogni, egyszerűbb lenne, én is tudom. Csak, sajnos, én nem olyan vagyok.
Szomszédasszony mindig ad valami kis lendületet önmagam megértéséhez. Megszoktam már, hogy ebben a barátságban hol egyikünk, hol másikunk ad valami olyan pluszt, ami előbbre visz az úton. Mint például a múltkori, egymás mellett álló, egyforma, egy irányba néző karikák... (akkor az lett az elemzés vége, hogy
én döntöm el, hogy hová helyezem a páromat, én voltam, aki a kezdetekben maga fölé helyezte, aztán egy időre alulra, de
egyik sem volt jó, ha nekem az a megfelelő kapcsolat, ahol a felek egyenrangúak és egymás mellett vannak,
nyugodtan kitalálhatok magamnak egy olyan párkapcsolatot is, ahol egyenlőek vagyunk, végül is, az egész fejben dől el, a másik ember tükör, visszatükrözi a viselkedésünket és a róla alkotott véleményünket... És jobb is, ha az ember ezt tudatosítja. Meg azt, hogy szeress valakit akármennyire, légy hozzá bármilyen közel - mégis, mindig egyedül vagy. Az elemi magány legfeljebb pillanatokra törhető meg, melyek gyorsan elillannak.)
A mostani számmisztikai elemzés is szolgált érdekességekkel.
Igen, régen tudtam, hogy 4-es vagyok, az pedig a munka száma. Régen tudom, hogy nekem ugyanazon eredmény eléréséért kétszer, de inkább háromszor annyit kell dolgoznom, mint másnak. Sőt. Ha nem így lenne, talán nem is érezném megérdemeltnek azt, amit kapok. Sőt, képes lennék (voltam többször is) visszautasítani az ilyen érdemtelenül jött "bónuszokat".
(De a másik véglet is iszonyatosan tud dühíteni: ha úgy érzem, hogy megérdemlek valamit, és nem kapom meg. Ha valamit jól megcsinálok, és nem ismerik el. Túlfejlett igazságérzetem van. Ja, ez a nyomorult Mérleg természet..)
Hogy ezeket a neveltetésem adta, vagy a csillagok, számok? Jó kérdés. Talán nem véletlenül születtem olyan helyre, ahol ezekkel jól el lehet bajlódni. Talán még az is lehet, hogy tanulni jöttem e Földre. Továbbjutni ebben a témakörben.
(Azt hiszem, küszöbön toporog egy újabb Felismerés, ami az elfogadás képességével kapcsolatos... de előbb még meg kell írnom egy s más életeseményem valós történetét, mert ezek azok a pontok, ahol ténylegesen fordíthattam volna a sors kerekén. Nem biztos, hogy jó irányba, de gyökeresen másfelé. Ma már tudom. ...Milyen érdekes, hogy ezeket a pontokat is csak ennyi idő távlatából, visszanézve látom! ...Persze nemet mondtam. Nemet mondásban világbajnok vagyok. Csakúgy, mint gürcölésben.)
De nem is ez a legfőbb aspektusa a képletemnek.
Sorsszámom a 4-es, mely a "stabilitás, fejlődés, munka, rend, rendszer" száma. Hajtóerő: a biztonság utáni vágy. És mivel a születésnapom 22-e, a 2-es minden jó és rossz aspektusa hat rám. A 2-es pedig az "együttműködés, egyensúly, béke, felelősségvállalás, intuíció, megfelelés" száma.
Ehhez még tegyük hozzá, hogy ugyebár Mérlegnek születtem, amely egész életében az egyensúlyt keresi, annyira, hogy azonnal beteg, ha kileng az ideális állapotból... egészítsük ki a stabil gátakkal és kikötőkkel, amelyek után sóvárogtam, adjunk hozzá nagy adag megfelelni vágyást, (az exhibíció is ennek egy vállfaja, gondoljuk csak át), csipet Világbékét, néhány komoly önértékelés-letörési konfliktust, (okai: a tudat, hogy nem felelek annak, amit vállaltam, az ebből eredően gyötrő felelősségtudat amiatt, hogy fejlődésükben gátolom azokat, akiket a legjobban szeretek, hiszen nélkülözniük kell -
nem erre és nem ezért születtek!...), egy rendszeretet elégtelent, melyet - attól tartok - nem vettem sosem eléggé komolyan (most is itt irkálgatok a kupi tetején, ahelyett, hogy végre rendbe tenném a konyhát, mentségemre szóljon, hogy a lakásban uralkodó hűűűs kezd az agyamra menni, ugyanúgy, mint a fél ötös kelés... a reálszférában megint olyan lett a Zélet, hogy onnan egy menekvés mutatkozik, Virtuália. Pedig, ha jobban belegondolok, a tél még csak most kezdődik. ...no mindegy, ez egy másik bejegyzés témája, amelyben latba kell majd vetnem minden maradék Micimackóságomat. És nem pánikolni a
bizonytalan jövő miatt.)
Tehát: biztonság utáni vágy. Ezt én úgy vélem megvalósítani, hogy keresek egy embert, aki kellően stabilnak látszik ahhoz, hogy ezt a vágyamat rávetíthessem, és ebből képződnek mindenféle ásványi alakzatok: nagy falak, gátak, kikötők, csupa kő és tégla.
Stabilak is... kicsit érdesek ugyan, nehéz ügy a hozzájuk bújás, de nem lehetetlen (Pataki Attilának a tapétával is sikerült, mit nekem néhány tégla?) egészen addig, amíg nem jön egy földrengés.
Akkor aztán kiderül, hogy hol a stabilitás.
A hullámzásban. A szél fújásában. A hajló nádban. Az ég kékjében. A vonuló bárányfelhőkben. Az örök változásban.
Ott a stabilitás.
Bennem.
Csak olyan mélyen, hogy nagyon nehezen tudom a törmelékek közül felszínre hozni. És ásás közben végig pánikolok a hiánya miatt. Mintha egy óriás a Föld alá rejtette volna a Tüzet, és éjsötétben kellene előásni, hogy lássunk végre.
Csoda, hogy az agyamban ilyen "lézió" izék keletkeznek (by Barnai Roberto)? Az egész lassan egy nagy lézió. És mindez a stabilitás hiánya miatt. Hogy sose tudom két hétre előre, hogy miből fogunk megélni, hogy sose tudom tél elején, hogy hogyan fogunk fűteni, hogy sose tudom... áhh. Hagyjuk, nem akarok reggel megint migrénes epehelyjajjal ébredni. Napok óta érzem a kedvenc lézióimat, köszönik, jól vannak. A sárga gyerekek is jöhetnének akupunktúrát tanulni csapatostól.
Igen, a teljesítményemet nagyon, nagyon gátolják az ilyen gondok.Nem tudok úgy a munkára koncentrálni, a kreativitásom mintha láncon döglődne. Pedig az nagy szó, elhihetitek. Mikor az embernek mindenhol, még munkavégzés közben is az zakatol az agyában, hogy "Igen, most kifizetem a szerelőt, oké, nem fagyunk meg, de karácsony megint nem lesz, mert gázszerelő, tartálytöltés, telefonszámla, és kenyérre is alig marad, és szerencsétlen gyerekeknek ez lesz a
negyedik nem-karácsonyuk, és akkor utálom a világot, és önmagamat, és nem tudok örülni a kevésnek, pedig ez lehet, hogy hiba, de
régebben ennél több volt, és az sem volt sok, arra gondolok, hogy csak ahhoz, hogy legalább olyan legyen, mint valaha volt, alsó-középosztálybeli szolid karácsony, ahhoz is mennyi minden
hiányzik, ami régen megvolt, finom étel, fenyőfa, ajándék és mindenek felett
létbiztonság, és akkor még jobban utálom az egész rendszert és minden gazdagot benne, akinek nincs lelke, és odalöki a
keveset, és nesze, örülj neki, sokan vannak akiknek ennyi se jut. És igaz is ez, de minek van diplomám (jó nevű intézmény, közgazdász szak), ha alig ér annyit, mint a gázszerelő papírja? És mennyien vannak az ilyen gazdagok... rengetegen, mert
amint fent, úgy lent is, és ez a társadalom bomlásra ítéltetett.
("Nem szeretem a gazdagokat, mert a gazdag embernek nincsen lelke" - mondta a nagybátyám.
Igaza volt.)
- Úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna - hallom apám hangját, anyám meg úgy nézi, mint aki ölni készül ezért a mondatért.
Ők ketten, ezt a dolgot (is) mennyire másként látták!
Igen, tudom, menni kell előre, a szakadékon át, bekötött szemmel, a keskeny pallón, nagyon jól csinálom, messzebbre jutottam már, mint a legtöbben, akik erre kimerészkedtek... de a palló remeg, én imbolygok, lent pedig zúg az áradat. És a gyomrom görcsben, a fejem szét akar esni...
de megyek.
- Anyuci, belegondoltam, hogy Te nagyon jól csinálod! Sokan nem jöttek ki ilyen "jól" ebből a devizahitel mizériából! Hány embernek vették el a házát, autóját... nagyon ügyes vagy - mondta tegnap a lányom, mert ez volt a téma közgazdaságtan órán, én pedig elmeséltem neki, hogy hogyan jártam túl a végrehajtók eszén, mikor mindenáron le akarták foglalni Juci nénit... igen, kicseleztem őket, mert egy ismerős srác mesélte, hogy elvitték az autóját, felszámítottak rá horror tárolási díjat, eladták haveroknak fillérekért, és mindezek után ugyanannyi tartozása maradt, mintha nála lett volna az autó... és én akkor megfogadtam, hogy az én autómat nem viszik el! Akkor se, ha itt rohad szét a kertben, esik romjaira - ebből nem esznek!
Sikerült. Ez is. (Meg a szétesés is.)
Stabilitás.
Belül.
Ott kell keresni.
Ha egyszer megtalálom, minden könnyebb lesz.
Vagy ki tudja.
