Ma, mikor kimentem cseresznyét szedni, ismét hálát adtam a hajdan volt kertésznek, akinek köszönhetjük, hogy az idén is van szüretelni való...
Ez a telek közel fél évszázada családomé.
Édesanyámnak sok lehetősége lett volna arra, hogy jutányosan telekingatlanhoz jusson - hogy csak néhány példát mondjak, választhatott volna kiskertet a Balatonnál, a tó partján, Budaörsön a sziklás, művelésre alkalmatlan, de gyönyörű hegyoldalon (05K övezet lett belőle azóta, összközműves palotákkal, melyek lenéznek a távolból a törökbálinti buckákra...), ajánlottak neki olcsó pénzért telket Budakeszin a szanatóriumtól nem messze - de neki, valami ismeretlen okból, ez a hely kellett.
Nagypapám, szegény, a házmesterlakásban, mindig el-elsóhajtotta kislányának, hogy bárcsak lenne egy zsebkendőnyi földjük, akkor megtermelhetnék az ennivalót maguknak... elég lenne csak 3-400 négyszögöl, és már nem halna éhen a kis család.
Szegény, már nem érhette meg, mikor a lánya telektulajdonos lett a törökbálinti buckákon. A felszabadulás után halt meg (mert az igenis, felszabadulás volt - az elnyomatás, a háború, a népirtás, a nyomor alól. Rengeteg embernek. Anyáméknak is - akinek két testvére halt meg a nyomor miatt... de erről már meséltem.)
Tehát, édesanyám beleszeretett a törökbálinti buckába, és ennek a szerelemnek a kiváltó oka a rendkívül jó levegő és a közeli kertekben legendásan finomra érő őszibarackon túl (melyet később ő is rengeteget termelt) az öt, csodálatos cseresznyefa volt. ...a bátyám, aki akkor már kamasz fiú volt, pici korában szintén nagyon beteges gyermek volt az alultápláltság és a vitaminok hiánya miatt.. 1952-ben született, egy proli családba. ...Szerencséjére volt egy édesanyja, aki nagyon szerette őt.
És itt, életében először, annyi gyümölcsöt ehetett, amennyi belé fért.
A telek magányosan, elhagyatottan állt, mióta a tulajdonosait vagonokba rakták, és elindult a vonat velük Nyugat felé, vissza őseik földjére. Nagyüzemi művelésre a kor agronómusai szerint dimbes-dombos volta miatt nem volt alkalmas a terület, és abban az időben kiemelt össznépi program volt a városi dolgozók olcsó telkekkel való ellátása - részint a műveletlen területek számának csökkentése, részint a városlakók nyaralásának olcsó megoldása, részint frissáruval való ellátásuk (és egy egészséges tevékenység, a kertészkedés meghonosítása) révén. (Köztünk szólva, számos halódó faluból lehetne manapság is ilyen víkend-paradicsomot létrehozni, csak kis szervezés kérdése lenne az egész... de kit érdekel manapság a kis ember olcsó nyaralása? És ki emlékszik még a régi kertészeti fogásokra?)
Hogy a kertész a kitelepítettek vonatán utazott-e, vagy "csak" gyermekeit, unokáit érte utol ez a sors, azt én nem tudhatom, de azt igen, hogy mikor édesanyám megvásárolta a telket, a cseresznyefák már akkorák voltak, mint most.
Pedig annak több, mint 45 éve.
Én azt a kertészt haló poraiban is csak áldani tudom, mert olyan kincset hagyott ránk, a méltatlan utódokra, melynek lassan híre-hamva sem lesz, kiment a divatból, mint maga a kertész mesterség.
Cseresznyénk nem íztelen korai, nem is a mostanában oly divatos Germersdorfi, mely ugyan valóban finom és nagy gyümölcsű, viszont permetezés híján remek fehérjeforrássá válik (tekintettel a benne fejlődő kukacok jelentős egyedszámára), nem is a kései, kétségtelenül kitüntetett figyelmet igénylő, ám "szimplán" édes Egri fekete - édesanyámtól tudom, hogy ezt a ma már nem ismert fajtát Jabolaynak hívják. Különlegessége? Hát az sok van... nemcsak a közel 100 év, melyet megér, ó, nem...
Ez a fajta egy-két héttel korábban érik, mint a Germersdorfi. Bogyónagyságban, ízben felveszi a versenyt vele, sőt, kellemesen savanyás aromája lévén talán még le is körözi (az ízét a meggy és a ma elterjedt cseresznyefajták íze közé lehet helyezni), és ami igen fontos: permetezés híján sem kukacosodik. Ennek pedig az az egyszerű oka, hogy hamarabb érik, mint ahogy a cseresznyelégy rajzani kezd. Szóval isteni ajándék ez a cseresznye számunkra, olyasmi, aminek a fennmaradásáról valahogyan gondoskodni kellene... de ötletem sincs, hogyan lehetne. (De van! :) )
De térjünk vissza a múltba.
A telek, melyet felparcelláztak, eredeti méretét tekintve háromszorosa volt a mostaninak.
A cseresznyefák elosztása körül volt is némi huzavona, a bal oldali szomszéd azért csalt le a telkünkből vagy másfél métert, hogy ne egy, hanem két cseresznyefa jusson neki.
Ebből volt némi vita, de aztán édesanyám beletörődött, mert három cseresznyefa is irdatlanul soknak látszott...
A szomszéd alapvetően nem volt rossz ember (szegény..), én például pici koromban rengeteget csacsogtam neki, mikor ő a szőlejével bajlódott - metszette, kacsolta a gyerekszemmel végtelen hosszúnak látszó kordonokat, én pedig ott guggoltam a barázdában és meséltem neki mindenféléről, ami az eszembe jutott.
Ő pedig türelmesen hallgatott. Alighanem én voltam a háttérzaj a munkájához, jól működtünk együtt, én beszéltem, ő kacsolt, aztán a következő tőkénél folytattuk. :D
A cseresznyefák náluk mindezzel együtt mégsem álltak akkora becsben, mint minálunk.
Az első akkor pusztult ki, mikor brutálisan visszavágták törzsvastagságú ágait, hogy elférjen mellette az az irdatlan nagy és formátlan ház, melyet minden racionalitást nélkülözve felhúztak... ennek már vagy 20 éve, vagy talán több is - de a kiszáradt csonk mementóként még most is ott áll a kerítésünk mellett, és ha rágondolok a valaha volt csodálatos fára, a szívem szakad meg érte.
A második, a kertjük aljában álló cseresznyefának akkor lett vége, mikor markolót hívattak azzal, hogy majd a fa alá építenek emésztőgödröt. Az emésztőgödör sosem készült el, ám a cseresznyefa gyökereit felszaggatták - és az kipusztult, szegény.
Ennek is már több, mint 15 éve - a gödör még most is látható...
A harmadik fa, amely megadta magát sorsának, a mi alsó cseresznyefánk volt.
Édesanyám is elkövette azt a hibát, hogy "ifjítsunk" felkiáltással motoros fűrészt küldött a két alsó cseresznyefára. Már csak azért is, mert a legalsó egy ága leszakadt...
A telek legtetején álló fa csak azért úszta meg ezt a rettenetet, mert kiskamasz korom minden hevületével, kiabálással, veszekedéssel, testemmel védtem A FÁMAT.
Mert ő az én fám, mert gyermekkoromban a tetején, három emelet magasan töltöttem a nyári szüneteimet, oda vittem fel az épp aktuális regényt, amit olvastam, és mert csak ki kellett tátanom a számat olvasás közben és már bele is pottyant a következő, mézédes cseresznyeszem... mindezekre tekintettel megígértem A FÁMNAK, hogy állva és sértetlenül halhat meg... bármi is legyen ennek a következménye.
Számomra annál brutálisabb és kegyetlenebb látvány, mint amikor emberderék vastagságú ágakat vágnak le egy fáról, talán nincs is.
Olyan érzésem volt, mintha a végtagjaimat amputálnák... azt a sok, gyönyörű, oltalmat adó, susogó lombú, csodálatosan biztonságos ágat, melyeken cseresznyeszedés közben úgy közlekedtem, mint más a földön... egyszerűen levágták.
(Pedig mennyi cseresznyét szedtem én le kiskamasz koromban! Anyámmal gyalog cipeltük a piacra és én voltam, aki a fülébe cseresznye fülbevalót tűzve, elbűvölve a vevőket - eladtam az utolsó szemig az összeset. A vevők pedig elégedettek voltak, mert mindig kicsit többet kaptak a pénzükért - nem úgy mértem a cseresznyét, mint ahogy ma mérnek mindent, grammra - dehogy is! Úgy mértem, hogy legközelebb is jöjjön hozzám a kedves vevő. Jöttek is. Cseresznyeéréskor mindig szépen volt pénze édesanyámnak - s ennek jó részét nekem köszönhette, hisz ő fel sem tudott már mászni a fákra. (Tudjátok, késői gyerek vagyok.)
Az alsó fa levágott ágrészei rövidesen korhadni kezdtek. A korhadt odvakba óriás, fekete erdei hangyák költöztek - melyek szeretik az itteni, tulajdonképp majdnemcsak erdeinek mondható - talajt.
Láttuk mi, hogy baj van, de azt is tudtuk, hogy nem tehetünk semmit - ami elrendeltetett, az be fog következni.
Ezzel együtt, még bírta jópár évig, hiszen hatalmas, robosztus, csodálatos fa volt. Lehet, hogy tovább is bírta volna - de egyszer eljött az a borzalmas éjszaka...
Törökbálinton, mióta az eszemet tudom, egyszer volt tornádó, ezelőtt kilenc évvel.
Igen, Juci néném úgy egy hónapos volt, gyönyörűen csillogott-villogott... és iszonyú nagy szerencséje volt a tornádó éjszakáján.
Néhány méterre tőle zuhant az útra a cseresznyefa. Ha kicsit lejjebb állunk meg vele - akkor Juci néninek vége lett volna. ...azt hiszem, Nagy Falnak köszönheti, hogy megúszta. Ő mondott valami olyat, hogy éjjel vihar lesz és inkább nem áll az öreg cseresznyefa alá... igaza volt. (Na. Van néhány dolog, amit jól csinált. Ha nem is sok. De ez történetesen egy ilyen.)
Sok vihart átéltem már én itt kisgyermek koromtól kezdve. Picike koromban, az apró házban, ilyenkor anyukámmal és nagymamámmal összekapaszkodva bújtunk a dunna alá, lecsavarva a petróleum lámpát. Olyan is volt, hogy szegény anyámat elverte a jég, mikor munka után "hazafelé" tartott a nyári szállásra. De olyan vihart, ami elvitte az alsó cseresznyefánkat, csak egyet éltünk át.
A tornádó tölcsér nyugat felől, Törökbálint irányából jött. Félelmetes volt... Amerre jött, mindent letarolt. A fák tetejét lecsupaszította, ágakat tört, fákat fordított ki a földből, a házak ereszeit megbontotta...
Ordítva rohantunk ki a házból, mikor megemelkedett a tető. Nem nagyon, csak néhány centit mozdult arrébb... Andi akkor olyan ötéves forma lehetett, felkaptuk, és rohantunk ki mindannyian a szélbe-ömlő esőbe-villámlásba-jégverésbe, gondolkodás nélkül.
A lányom azóta fél, ha vihar van.
Olyan sötét volt, hogy nem láttuk, csak a tompa, de nagy puffanást hallottuk, mikor kidőlt a fa.
Az egész nem tartott tovább néhány percnél.
Mikor a szél a viharban általában szokásos mértékűvé "szelídült", visszamentünk a házba, gyorsan megszárítkozni, átöltözni...
Reggelre kelve azt kellett látnunk, hogy a cseresznyefa rádőlt a kocsiútra, se ki, se be... még gyalog is keserves volt átmászni rajta, hogy elmenjünk a tűzoltókért.
Haló porában is fenséges volt szegény.
Kettő még él.
A középső is vissza lett vágva, és az egyrészt használt neki, mert több a termés rajta - másrészt ártott, a levágott ágak csonkjai immár erősen el vannak korhadva.
A FÁM, amely egyszer már majdnem meg is ölt, mégis szeretem... nos, tudom, hogy neheztel rám, mert nem gondozom az alját úgy, ahogy megérdemelné, és a rengeteg borostyán és egyéb aljnövényzet már teljesen benőtte - de még áll. Sőt, itt-ott még terem is.
Mostanában András fiam szokott néha aggódni miatta, hogy egyszer majd rádől a házra, s ilyenkor visszavágásról beszél - de én mindig azzal nyugtatom, hogy nem fog rádőlni. És azt is mondom neki, hogy be fogom tartani az ígéretemet, és nem kínzom meg fölösleges amputációkkal, amíg él.
Persze, hogy meddig élnek még ezek a gyönyörű fák, arra már nincsen semmi, de semmi garancia.
Minden év ajándék, amelyben megörvendeztetnek még csodálatos gyümölcseikkel.
Hát ezért írtam le a történetüket.
Közben elkészült az idei első cseresznyés piskóta is... :)
