(Vodkagyurka meséje)
(a kép csak illusztráció)
...ezt a történetet jó három éve hallottam. Vodkagyurka mesélte, nála, vidéken, a konyhaasztalnál, szokásos esti szeszfogyasztása közben, úgy is, mint helyi legendát.
(Mert a tárgyaknak igenis, lelkük van - jó, vagy gonosz szellemek lakják őket...).
Nem, mintha ez ötvenes férfiak esetében már olyan nagyon számítana, de Vodkagyurka zsenge ifjú korában nagy motoros számba ment. A vele egykorú, falubeli srácokkal együtt száguldoztak ide-oda a kor vasparipáin: csupa Simson, Riga, nagyfiúknak MZ.... a felnőttek csak a fejüket csóválták: baj lesz ebből, gyerekek! Lassítani kellene! - persze, meg sem hallották. Fiatalok voltak és vakmerőek, nem féltek senkitől és semmitől. Száguldoztak: be a városba, haza, aztán este bulizni - vígan élték ifjúságuk szép idejét.
Egy nap az egyik fiú - külföldről - kapott egy csodálatos, új, fekete bukósisakot.
A többiek irigykedve nézték, csodálták a nem mindennapi darabot. Gazdája igen büszke volt rá - nem is mulasztotta volna el, hogy felvegye.
Azon a napon is rajta volt, mikor elindult a városba - és többé nem jött haza.
Szegény szülők, akiknek minden vágya, álma, büszkesége és reménye ott veszett az országút mellett...
A temetés után a bukósisakot elajándékozták. A haver, aki megkapta, a rossz emlékek ellenére is örült a szép darabnak.
...nem sokáig.
A temetés után a bukósisak ismét egy havernál landolt, aki megígérte, hogy nagyon óvatos lesz.
Hiába.
...a harmadik temetés, a harmadik gyászoló szülőpár után, a bukósisakot az édesapa elvitte a közeli kiserdőbe, és elásta. Csak ő tudja, hová, senkinek nem mondta meg, nehogy valamelyik kalandos kedvű fiú kikotorja.
És nem volt több temetés... a fiúk, immár hárommal kevesebben (és valószínűleg jóval megfontoltabban) motorozhattak tovább.
...
Vodkagyurkának volt egy testi-lelki jó barátja.
Mikor megismertem őket, ez az ember már halálos beteg volt.
Miki furcsa lelki alkatú fickó volt: amellett, hogy valaha erős alkoholista, és dohányos - mindvégig keményen dolgozott, és végig, végig ápolta agyvérzéstől korán magatehetetlenné vált feleségét.
Én általában nem becsülöm az alkoholistákat, de ő volt a kivétel. Láttam a feleségét, aki - bár még nem volt ötven - de úgy nézett ki, mint egy matróna. Pelenkázni kellett, etetni, és nem lehetett érteni a beszédét - azt csak egy ember értette, a férje, aki ápolta őt. Férfi létére. (!)
Amit véghez vitt, ahhoz Vodkagyurkának - saját bevallása szerint is - nem lett volna ereje. Sőt. Nekem sem. Nem csoda, hogy belebetegedett.
Amikor másodszor operálták, az áttétekkel, órákon keresztül feküdt kómában. Akkor már sejthető volt, hogy nem soká marad már közöttünk. Emlékszem, hogy Gyurka a konyhaasztalnál teljesen magába fordulva gubbasztott, - azt hiszem, a barátja volt az egyetlen ember, akit igazán közel tudott magához engedni - igen, különös módon a beteg, elgyötört, kizsigerelt szerencsétlen volt a másik, az egészséges támasza.
Miklós egyszerűen ilyen ember volt, minden baja ellenére.
...
Mikiék a falu talán legszebb részén laktak: a Dunához közel, egy viruló domboldalon, rengeteg szép fa között állt a romos kis ház - melyet Miki elkezdett ugyan felújítani, de nem volt esélye arra, hogy be is tudja fejezni.
A régi, lebontott tető cserepei az udvaron hevertek szerteszét.
Köztük egy különleges darab: egy régi cseréptető ereszének záró idoma, egy kúpcserép-idom, a vége egy ördögfejjel lezárva.
Félelmetesen szép volt... a hátam borsódzott tőle, mintha a világ minden gonoszsága benne lenne abban a darab cserépben.
Harmadik típusú találkozás volt.
Kajánul vigyorgott a képembe, és nekem ettől a félelem szorította a torkomat, úgy éreztem, hogy a háziak minden bajának és nyomorúságának a forrását látom magam előtt.
Tudtam, hogy azokat a gonosz erőket, melyek ehhez az egy, árva cserépdarabhoz kötődnek, nem lenne szabad beengednem az életembe.
"Úgyis elviszel" - vigyorgott az ördögfej. Ellenállhatatlan volt, erős - és félelmetes.
És úgy lett. Elhoztam, mert legalább annyira vonzott, mint amennyire taszított... furcsán működik az ember.
...
Mivel azonban (micsoda ambivalencia) féltem tőle, csak kiraktam a kertbe, tisztes távolba a háztól.
...
Évek teltek el, és el is feledkeztem róla, mint olyan dologról, ami sötét, érthetetlen és nyomasztó - és amire az ember inkább nem is akar gondolni, mint saját személyisége legérthetetlenebb vonásaira.
...
Mikor - több, mint két év hallgatás után - Vodkagyurka a múlt hét végén rám írt, eleinte nem értettem, mire jó ez a felbukkanás. Aztán ez a két szomorú történet jutott az eszembe a tárgyak titkos hatalmáról. Meg az ismerős, elvált házaspár könyvtára, melyet átvettünk tőlük - és amellyel beköltözött házunkba annak idején a Válás Szelleme is, mely lassan, másfél-két év alatt végezte el munkáját.
...
...Eleinte tehát nem értettem, miért ez a mostani felbukkanás.
De aztán összeállt a kép... nagyon is.
...
És elhatároztam, hogy előkerítem a hétvégén az ördögfejes ereszt, bárhol legyen is a kertben - és apró darabjaira töröm, legyen bár akármilyen antik darab is. Sőt, a darabjait összecsomagolom, elviszem innen és elásom valahol. Teszem pedig ezt úgy, mint ahogy gyertyákat, mécseseket gyújtok, ha negatív energiákat érzek az otthonunkban. Hiszen ez az énem volt, amelyik annakidején beletörte a nagy tükröt a betemetett kútba, mely a konyha alatt van, mert azt meg kellett tenni, éreztem, és érzem azóta is, hogy jól tettem.
...
Sasmadár tanítása szerint az embereknek általában megvannak a maguk démonjai.
...
Szerintem a tárgyaknak is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.