A büszke gazda

 Büszke vagyok Bunda úrra, napról-napra egyre büszkébb, meg kell vallanom. Soha nem cserélném el másik kutyára. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy kuvaszt akartam házőrzőnek.

A kuvasz tökéletes házőrző, társ, barát - és annál sokkal több: segítőtárs.

Persze ahhoz, hogy segíteni tudjon, kell az is, hogy az embernek szüksége legyen a segítségére. A ház körüli élet, bár kellemes és biztonságos, ha az embernek hű kuvasz(ok) a társai; de ennek a kutyának a brilliáns képességeit valóban munka közben lehet igazán megtapasztalni.

Merthogy a kuvasz munkakutya. Egészen pontosan: pásztoreb.

De még milyen! 

Sosem hittem volna, ha nem látom.

A dolog ott kezdődött, hogy tavaly nyáron a lányom hazaállított két kicsi kecskével. Merthogy egyszer azt mondtam neki: hozhat kecskét, de akkor nem egyet; emlékeztem még szegény kicsi Mekire, akit még Nagy Fallal vettünk magunkhoz; szép fehér csillag volt a homlokán, jámbor jószág volt, bár unalmában sokszor mekegett, mekegett és mekegett meg mekegett is... de elvoltunk vele, szépen felnevelgettük száraz kenyéren meg kerti füvön; s mikor épp eladósorba került volna, és én azon gondolkoztam, hogy akkor most hogyan is oldjuk meg a kecskerandevút... nos, egyik reggel ott találtuk holtan az ólban; valami kiszívta a vért a nyakából, egyébként semmi más külsérelmi nyom nem volt rajta.

Mekit megsirattuk, s évtizedekig nem volt több kecskénk; az állattartás kutyára-macskára korlátozódott; egészen addig, míg a lányom ki nem szemelte a kecskéinek az elárvult kennelt a ház mellett, s be nem költöztette oda őket.

Én fenntartásokkal kezeltem a dolgot, a kennelt épp elkezdtem ruhaszárítóként hasznosítani (örök problémánk, hogy nincs egy fedett, félreeső hely, ahol nyugodtan ki lehetne teregetni, nem ázna sz..rrá, és nem szívná ki a nap a mosott ruhát... nos, azt hiszem tán két hétig élvezhettem is ezt a luxust, majd megérkeztek a kecskék.

Sokáig nem haverkodtam velük. Kemény vonalas voltam a kérdésben: ezek a lányom állatai, neki kellettek, gondozza őket.

Nem akartam megszeretni se őket; féltem, hogy a lányom tényleg fazékba szánja őket; s akkor jobb ha nincs semmilyen kötődés.

De elmúlt az ősz és elmúlt a tél; s nem lehetett nem megszeretni a kis ostobákat; mikor finom puha orrukkal pásztázzák az ember tenyerét, vitt-e nekik valami finomságot.

Andi valahogy ráérzett, hogy olvad a jég; s nekiállt heccelni, hogy ideje kecskét vágni, meg pörköltet kell főzni belőlük.

Teljesen kiakadtam. Pont most jön ezzel a hülyeséggel, mikor ismét eljutottam a kecskenász gondolatáig? Még hogy pörkölt... pörkölt... Pörkölt! - hát így lett a nagyobbik, barna kecskehölgy neve Pörkölt. A kisebbik, a fehér szőre miatt, így automatikusan Nokedlivá avanzsált; s így most van két egy éves, házasulandó korba ért, kecses kecskenőnk: Pörkölt és Nokedli.

Pörkölt és Nokedli azonban nem csak kecsesek, de eléggé köcsögök is tudnak lenni. Sajnos erre a tényre azonban csak a legutóbbi időkben jöttem rá.

Ugyanis az történt, hogy nekiálltam vőlegényt vadászni a hölgyeknek, hol máshol a mai modern világban, mint az interneten.

No ez lett a vesztem, mert megláttam egy hirdetést, melyben alpesi kiskecskéket kínáltak eladásra - és beléjük szerettem.

- Nekem kell ilyen kecske! Sőt, csak ilyen kell! Sok! - jött valahonnan a gondolat. Még rá is teszteltem Théta módszerrel:

- Tudom milyen érzés, ha van igaz barátom? - tettem fel a kérdést magamnak.

Nem, nem tudtam. Semmilyen síkon nincs információm az igaz barátságról; nekem már a generációs mintáimben sincsen meg ez a fogalom. Se Anyámnak, se Apámnak, de még a nagy- déd- és ükszüleimnek se volt soha igaz barátja, ebben teljesen bizonyos vagyok.

Miután megkértem a Teremtőt, hogy tanítsa meg nekem, milyen érzés, ha van az embernek igaz barátja, áttértem a lényegi kérdésre:

- Tudom, milyen érzés, ha van egy kecskenyájam?

A válasz határozott igen volt, annyira vizuális élményként jött, hogy szinte még a porfelhőt is láttam mögöttük gomolyogni az úton; oldalt a kuvaszaim, fél szemmel rám figyelve, merre kell terelni a bandát tovább.

- Azta... - gyönyörködtem el a látványban, rádöbbenve, hogy ez a gondolat büszkeséggel bír engem eltölteni.

Ezzel összefüggésben eszembe jutott a horoszkópom egy - kevéssé kivesézett - aspektusa.

Nevezetesen, az én horoszkóponban két hangsúlyos ház van. Az egyik a 6., a másik a 12. ház.

A 6. házhoz kapcsolódó fényszögek és aspektusok közül mindig a munka, munka, munkával kapcsolatos kihívás érkezett felém. Megélhettem ezeket a 6. házas minőségeket életem folyamán dosztig.

De a 6. házhoz tartoznak például a kisállatok is.

És igen: büszke vagyok arra, hogy mindig is szép állataim voltak. Most is azok vannak. Szeretem az állatokat, azt hiszem, ennyi tán a titok.

No, ennek az eszmefuttatásnak a következményeképp elábrándoztam arról, hogy milyen jó lenne valahol venni egy tanyát, pár hektár legelővel; kecskét, juhot tartani, hogy legyen a kuvaszaimnak munkája - a dolognak ezt az aspektusát az a látvány alapozta meg, ahogy a kuvaszok a kerítés egyik oldalán hárman mozizzák, hogy mit csinálnak a kecskék a másikon.

No de térjünk vissza az alpesi fenevadakra.

A kislányt Dzseni királynő választotta; nagyon aranyos, és nagyon picike. Nagyon, nagyon picike - egy kis jámbor, szarvatlan szépség. Nem meglepő módon Töpörtyű névvel illettük, míg a kisfiú, Robi választása, (masszívabb, robosztus szarvkezdeményeket viselő, határozott kis jószág) nem meglepő módon a Kolbász nevet kapta a keresztségben.

Nagy boldogan hazaszállítmányoztuk őket és mit sem sejtve összeengedtük a két helyi terminátorral: Pörkölttel és Nokedlival.

Hogy ez nem lesz könnyű menet, az első pár percben kiderült. A két öreglány nem nézte jó szemmel a kis szegénykék érkezését, döfésre emelt szarvval kezdték a rohamozást ellenük, hogy szegény kicsikék csak úgy nyekkentek. Én meg frászt kaptam... és kaptam... és kaptam...

Kitaláltuk, hogy nappalra a kicsiket bezárjuk az ólba; mert egyébként, ha kiengedjük, ezek bánatukban, mint szegény Jancsi és Juliska, bizony világgá zarándoloknak a dupla dózisban kapott gonosz mostohától. Nem egyszer kellett a harmadik szomszédból visszakajtatni őket (még jó, hogy nomád helyen lakunk; bár folyton attól rettegek, ki kíván rá az én kis szépségeimre; végül is még így törzskönyv nélkül is 35 pénzbe fájtak; a legutolsó dolog az lenne amit kívánnék nekik, hogy valaki befogja vagy valami baj érje őket).

Pörkölt és Nokedli bezzeg nem mennek világgá, itt bandáznak a ház körül, nehogy a kicsiknek nyugtuk legyen.

Igazából az utóbbi napokban már valamelyest szelídült a helyzet; Pörkölt már nagyjából megbékélt a jövevényekkel; de Nokedli a maga kifelé csavarodó szarvával és az ehhez tartozó rossz természetével továbbra is rendszeresen kergeti őket.

Kolbász vérmesebb fajta, ő már vissza-visszatámad - de szegény kis Töpörtyű, nos, érte minden ok megvan az aggodalomra.

Így zajlik hát a kecskés élet; s az elbolyongások okán dolguk akadt a házi elkényelmesedett pásztorkutyaféléknek. 

Úgy esett az eset, hogy nem tudtuk meglelni a kecskéket a szomszéd kertek dzsumbujában; s akkor jött a gondolat: hiszen ezeknek ez a "szakmája", ha nem is gyakorolták, a vér nem válik vízzé...

Nos, Bundás világbajnok terelő, mint kiderült. Ő a legjobb. Bella zsákmányt lát bennük; Mogyoró meg még elkajláskodja a dolgot... de Bundás vérprofi. 

Ma esett meg, hogy a viharban nyitva maradt a kecskeól ajtaja; s mi nyugton voltunk a vihar elvonultáig, hogy "úgyis biztosan behúzódtak". Ez biztosan így is volt; hanem mire mentünk hogy megnézzük, mi van velük, azt kellett tapasztalnunk, hogy Pörkölt és Nokedli a szokásos helyükön bandáznak; ellenben a kicsik sehol.

Rossz érzés fogott el. Arra gondoltam: ha szegények a viharban valahol kint áztak-fáztak, abból akár még baj is lehet. Ráadásul vizes minden, hogy találom így meg őket?

- Bundás, gyere, munka van! Keresd meg a kecskéket!

Bundás kicsit finnyogott a víz miatt (hiába, az úri neveltetés kijön már az ebeken is minálunk), de aztán becsülettel rátette orrát a nyomra és elindult felfelé a fölső szomszéd telke irányába. Ott kis hezitálás után átbújt a kerítésen.

- Keresd, kiskutyám! Hozd vissza a kecskét! Keresd!

Az új szomszédság, nagy terveit előkészítendő, feltöltötte a telek egy részét; s Bunda úr felment erre a dombra, melyről egyébként szép panoráma nyílik a budaörsi dombokra.

Gyönyörű látvány volt, ahogy ott állt magasra emelt orral a szelet szimatolva.

Aztán - tényleg nem hiszem, ha nem látom; Fekete István leírásaiban vannak ehhez hasonló vadászjelenetek talán - "szagot fogott", és az a hatvan kilós, gyönyörű kutya, hatalmas ugrással levetette magát a dombról és elrohant a telek másik végébe - sőt azon is túl, a másik telekhatárt lezáró drótkerítés alatt a harmadik telekre.

Kisvártatva nagy mekegés támadt, s láttam ám, hogy Kolbász igyekszik erősen hazafelé, sarkában Bundással. Kolbász próbált rafkózni, irányt váltott, lehasalt - de Bundás, mintha akadémián tanulta volna a terelés művészetét, szép ívekben irányította a kerítéshez és azon is túl.

Nem nyugodott addig, amíg Kolbász be nem ment az ólba és rá nem zártuk az ajtót.

Utána volt csak hajlandó foglalkozni a hívásommal, hogy jöjjön, és keresse meg Töpörtyűt is.

Nos... ez az ügy nehezebbenek bizonyult, mint gondoltam. Bár, leginkább miattam, hülye gazda miatt, aki nem érti a kutyája szavát.

Még szerencse, hogy a kutyák sokkal elnézőbbek, mint némely humanoid.

Tehát, Bundás a felszólításomra, hogy keresse meg a kecskét, némi gondolkodás után visszament a szomszéd telek után következő telekre. Én meg vártam, hogy történjen valami - semmi.

Bundás néha előjött, néha eltűnt az ottani faház mögött a növényzetben; mekegés, csörtetés sehol.

- Nincs meg? Jaj, mi lehet szegény kis Töpörtyűvel? - aggódtam. Az aggódást mászás követte; négykézláb, a kutyajáraton (ahol az én hatvan kilós kutyám átfért ott én is átférek.. azért is...).

Nem is a mászás volt a legrosszabb, hanem ami a túloldalon fogadott.

A frissen töltött föld jól felázott az egész napos esőtől, és én lépésről-lépésre szügyig süllyedtem az ótvaros dagonyába.

Azért valahogy átküzdöttem magam a túlsó kerítésig; kiabáltam, hogy "kiskutyám, keresd meg a kecskét" meg "hozd ide"; Töpörtyű nevét is erősen emlegettem - de semmi mozgás. Nézegettem a lyukat a kerítésen, de valahogy nem tűnt túl hívogatónak.

- Akkor biztos nincs itt... - gondoltam, és visszaparancsoltam a kutyát.

- Bundás, gyere, megyünk haza!

Bundás egy szóra jött, és elindultunk a felázott töltésen visszafelé. 

- Gyere, keresd meg a kecskét!... - mondtam neki, arra gondolva, hogy más égtájakon fogunk kecske után kajtatni, csak kerüljünk már vissza végre-valahára szilárdabb talajra.

Én így gondoltam, de akkor, abban a pillanatban, Bundás úgy nézett rám, mintha azt kérdezné, hülye vagyok-e; majd anélkül, hogy egy szót vesztegetett volna rám (hisz szegényemnek szava sincs erre az emberi butaságra) faképnél hagyott, visszamászott a harmadik szomszédba a lyukon, és eltűnt a ház mögött.

Szöget ütött a fejembe a viselkedése, a tekintete... az egész jelenet.

Letérdeltem a lyuk elé és - sár ide, víz oda - átküzdöttem magamat rajta.

Pár lépésnyire van csak a ház a kert végétől. Befordultam a sarkon, és mit láttam?

Egy reszkető lábú, kicsi gödölyét, aki annyira fél, hogy mozdulni nem bír. Szerintem sokkot kaphatott, teljesen úgy nézett ki. És Bundás tudta ezt, nem rontott rá. Igen. Még ezt is tudta. Hiszem.

- Töpörtyű!!! - kaptam ölbe szegénykét, majd visszaballagtam a lyukhoz; nagy nehezen áttuszkoltam rajta, én is átmásztam; újból felkaptam; a másik kezembe a papucsaimat - a sáron már sokkal, de sokkal egyszerűbb volt mezítláb közlekedni - majd a mi kerítésünknél átadtam a reszkető kisgidát Robinak; visszamászás; nagyfürdés - és végre lenyugodhattam, biztonságban tudva az értékes jószágot.

Mindez nem sikerült volna, ha nem lett volna Bunda Úr.

Bunda Úr, a Profi.

Adi Shakti mantra 

Egy lúzer tekintete

 Még alig két hete, hogy Gáborka végre egyszer úgy nyilatkozott, hogy ő okos. A számítógépét vittük haza a kollégámtól, aki feltelepítette neki; s az okosságra vonatkozó kitétel a pozitív jövőképpel (informatikai tanulmányok) összefüggésben érkezett meg az Univerzumból.

- Végre. Nem azt mondja, amit az anyjáék sulykoltak bele, hogy "mi ehhez úgyis hülyék vagyunk." - fejtettem ki aznap este nagy boldogan Robertónak. - Sikerült egy programot felülírni. Három évbe telt, de sikerült. És tudod, miért fontos ez? - kérdeztem. 

Nem tudta.

- Nem azért, mert ő már mindent tud. Á, dehogy... még csak most kezdi a tanulást. Mégis fontos ez a pont. Azért fontos, mert így mindent el fog követni, hogy megfelejen az énképének. Bele fogja tenni azt az energiát, ami ehhez kell.

Ezen később sokat meditáltam. Andris fiamra gondoltam, aki nem tartja magát jónak, és ettől kicsit elszomorodtam. Mert nem igaz, hogy ő rossz lenne; inkább úgy igaz ez, hogy ha valaki valamely életterületen elkönyveli magát "nem jó"-nak, akkor onnantól kezdve már bele sem teszi azt az energiát, ami ahhoz kellene, hogy jó legyen abban a dologban.

Nálam ez pl. a rendetlenség. Azt hiszem, hogy engem túl sokat szidtak miatta, és elkönyveltem magam rendetlennek.

Sőt, rájöttem, hogy rendetlennek lenni mennyire kényelmes.

Ami azért érdekes, mert az élet egyéb dolgaiban eléggé maximalista vagyok. És az énképem is, legalábbis ami az ész- és jellembeli dolgokat illeti; nos, alapjában véve meg vagyok elégedve ezekkel. Pedig... tárgyilagosan nézve, csomószor voltam gyáva, megalkuvó életem során. Gyakran vagyok ügyetlen is; közel sem vagyok annyira gyakorlatias, mint Anyám volt. Mégis, valahogy mindig sikerült a jó oldalamat nézni. Vagy legalábbis többnyire.

Ma - ótvaros sz.r idő van;bár a növényeknek bizonyosan jó ez a sok eső, de a hangulatomat nagyon megülte - valahogy semmi se sikerült. 

Az egyik cégnél a könyvvizsgáló nem fogadta el az értékeléseimet, kezdhetem újra ezt a processzt, és utána az adókalkulációkat.  Előtte Kékhemü rabolta el a mai energiám jelentős hányadát azzal, hogy hülyeségeken akadt fenn... van amikor ezt tudom kezelni nála, de ma nem ment csont nélkül a dolog. Aztán jött ez a - nem túl vidám, vagy lehet hogy egyszerűen csak rosszul fogadott - könyvvizsgálati megbeszélés; majd beültem a tehersárkányba és... semmi. Hiába kíséreltem meg mozgásra bírni, az önindító nem volt ebben partner.

Ehhez annyit adalékul, hogy az elmúlt három hétben három autó adta meg magát a családban; a lányom Audija motorcserés lett; Harperről lemondtunk (nagyon jó kis autó volt; nyolcvan pénzért majdnem másfél évig szolgált - sajnálom is szegényt, de van az amit muszáj; s mikor felforralta a vizet, tudtam, hogy ez itt most a búcsú perce); s a tehersárkány alól is kiment a héten a futómű - ezt Robi valahogy visszaaplikálta; s most ezzel közlekedtem városszerte, nem feltétlenül teljesen nyugodtan, de szükség törvényt bont - míg ma, remek időzítéssel, újra szabotázst nem jelentett.

Azt hiszem hogy ez egy viszonylag nagy sz.r az én kis életemben; tekintve hogy Borzasztópusztán lakok ahol olyan a közlekedés amilyen; napi szinten nehéz laptopot hurcolok; és össze-vissza kell mászkálnom három település között az ügyfeleimhez.

...tehát kiszálltam a tehersárkányból; esett az eső és fújt a szél; felhívtam kisfiamat aki azt ígérte hogy a múlt héten megadja amit kölcsönkért; pénz sehol persze még mindig - majd egy lemondó sóhajjal átkonvertáltam az autóra kuporgatott pár száz eurómat forintra, tekintettel arra, hogy nem volt egy kanyim sem (ja de: 180 a lányomnál, 70 a fiamnál); tudomásul vettem, hogy most még az árfolyam is kedvezőtlen; mert miért lenne jó pont most; - s ekkor, ahogy szétnéztem a borult fellegek alatt, beugrott a szó: lúzer.

Egész megvidámodtam tőle. Olyanokra gondoltam, hogy ideje lenne végre gondtalanul élni; az a kevés kaja, amit én pusztítok, igazán nem ok arra, hogy ennyit küszködjek; el kéne menni valami tanyára, állatokat tartani; naphosszat ücsörögni és nézni őket ahogy legelésznek; kecskéket, kutyákat, macskákat tartani; tán baromfit is; keveset idegeskedni, nem gondolkodni, csak lenni... igen, valahogy úgy élni, ahogy annak idején szegény apám élt.

Apám... a lúzer. A lúzer, aki harmadik gyereknek született, de csak az elsőszülött örökölhette a gazdaságot; aki jég alá szorult kiskorában; akit habókosnak mondtak, nem is ok nélkül; aki nem dolgozott; járta a határt, kaszálgatott, pihengetett, elvolt a kis rokkant nyugdíjból és nem akarta megváltani a világot. A legkisebb mértékben sem. Viszont órákat elgügyörészett egy madárfiókának - valahogy úgy, ahogy én gügyörészek az állataimnak.

Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, s akkor furcsa dolog történt.

Ismét körülnéztem az esőáztatta téren, a szélben hajladozó fák, a padok, a térkő, az útkereszteződés, az épületek... s valahogy másnak láttam őket. Nem tudom megmondani, miben állt ez a másság. Talán élesebb volt a kép, erőteljesebbek a színek... nem tudom meghatározni.

Egy dolog viszont bizonyosságként villant fel elmémben.

- Én most apám szemével látom a világot! - jött a felismerés. És rögtön utána: - Ilyen egy lúzer szemével.

S hogy milyen is az?

Abban a múló pillanatban tiszta tárgyilagosság volt. Semmi megfelelési vágy; semmi idegeskedés mások elvárásai miatt; semmi vágy és semmi aggodalom.

Jelenlét... igen, talán ilyen a jelenlét, amiről annyit írnak a bölcsek.

Lehet, hogy nem is olyan rossz dolog lúzernek lenni?

 

A szív tere

 - Az alhasi részen, a szakrális csakránál, tényleg volt egy pici energiahiány, de nem komoly, gyorsan betöltődött. A többi? Kezelés közben lehetett érezni, hogy most már tényleg teljesen nyitott a szívcsakrád. Ez azt jelenti, hogy a döntéseidet immár leginkább a szív teréből hozod. A harmadik szemednél pedig mintha valami kis eltömődés lett volna; kezelés közben szinte láttam, ahogy ez az elakadást okozó energia távozik.

 Ami viszont nem tetszett nekem, hogy a jobb lábadat hosszan, nagyon hosszan kellett kezelni. Ott nem áramlott úgy az energia. Nem tudom, mi az oka ennek.

Segítőmnek ismét sikerült meglepnie, mint már oly sokszor. Én egy hangot sem szóltam neki a jobb lábamba kisugárzó, gerincsérv eredetű fájdalomról; kizárólag a hasi csakra területén terjengő homályos diszkomfort érzés éredekelt. Annál is inkább, mert az előbbi... no igen, rém kellemetlen, de száz évig lehet vele kínlódni. Míg az utóbbi állapota... nos, erősen meghatározza, hogy mennyi tartós tejet vásárolhatok még (kedvenc hasonlatomnál maradva).

A kezelés után természetesen a sugárzó fájdalom megszűnt; a medenceöv felszabadult; az energiák szabadon áramlottak; s a "szív teréből hozott döntések" kifejezésen kezdtem el meditálni.

Ami azt illeti; én mindig is úgy éreztem, hogy döntéseimet jellemzően a "szív teréből" hozom. Mindig igyekeztem embertársaimra tekintettel, jó szándékkal cselekedni.

Mi változhatott akkor mégis? Mert valami változott. A múltkorokban éreztem is a szívcsakra táján pár napig furcsa, kellemetlen érzeteket - majd meditáltam párszor és ezek megszűntek. Azóta egyébként nyugodtabbnak érzem magam; talán még összeszedettebbnek is, bár ezzel a kijelentéssel esetemben óvatosan kell bánni. :)

Ami viszont bizonyos, hogy meditációimban egyre gyakrabban látogatom a sötét barlangot, közepén a kellemesen meleg, selymesen simogató, fehéren világító, gyógyító erejű kövekkel és a korsóval, melyből a gyógyító forró víz árad. (Azt hiszem el kellene mennem a Rudasba... rég jártam ott, igen. Most nyitva van; nekem van igazolványom még egy ideig; ki kéne használni ezeket, mielőtt újra bezárják.) 

Jóga órán is jártam; Szandrát megviselte a Covid, s a tegnapi napon komoly vitába bonyolódtak az egyik sráccal a tárgyban. A srác egészen szélsőségesen vírustagadó; Szandra pedig láthatóan magára vette az áldozatiság szerepkörét. (Egyiket sem tartom helyes viselkedési mintának, azt hiszem.)

Járt a háziorvosánál, elpanaszolta neki, hogy nehezen kap levegőt; hogy néha elhagyja az erő; hogy nem tud aerob mozgásokat végezni, s kérte, hogy utalja be kivizsgálásra.

A háziorvosa nagyon érdekes dolgot mondott.

Azt mondta, hogy teljesen felesleges kivizsgálni; a post Covid tünetekkel bajlódók legjelentősebb részénél nem lehet semmiféle szervi eltérést kimutatni.

A srác ezen a ponton kezdte volna kifejteni, hogy "persze, mert Covid nincs is", de sem Szandra, sem a többiek nem annyira voltak vevők erre.

Tornázás közben azért a Szandra által elmondottakon járt a fejem, összevetettem saját Covid történetemmel.

Mikor előző alkalommal Szandra behatóan kérdezgette, hogy nekem voltak-e maradványtüneteim, én egyre azt válaszoltam:

- Nem, nekem energiagyógyászom van!

Egyre ezt ismételtem, s a többiek nevettek rajtam; pedig, ha átélték volna, amit én, nem lenne ez nevetség tárgya.

Ugyanis, mikor én tartottam ott, hogy határozottan éreztem - másfél hét lázban fekvés után - hogy a légcsövemen levonulva, a tünetek immár a tüdőm magasságáig kezdenek jutni; s emiatt éppen kezdtem volna megijedni - nos, akkor volt az, hogy felhívott engem Segítőm és közölte ellentmondást nem tűrő hangon:

- Akkor most megkezellek! - s ezt követően múltak el ezek a tünetek, valami valószínűtlen sebességgel; s kezdődött meg a teljes gyógyulás.

Szandrának, szegénynek, nem volt szerencséje. Pont ebben az időszakban kapott mindenféle rossz híreket covidos halálesetekről; s a két dolog együtt valószínűleg olyan félelmi reakciókat váltott ki belőle, hogy hiába küzdötte le a vírust az ő - egyébként nagyon is egészséges - szervezete; ezek a feszültségek valószínűleg olyan elváltozást okoztak az energetikájában (az Új Medicina szerint az agy valamelyik területén), amelyek miatt jelenleg nem tud másként létezni, csak mint áldozat.

Nem, ez nem szándékos; sőt, kifejezetten idegesíti őt a dolog; s paradox módon épp ez az idegesség, szorongás járul hozzá, hogy a tünetek fennmaradnak.

Mindezek alapján úgy gondolom, hogy a post Covid tünetek teljesen bizonyosan pszichoszomatikus eredetűek; s egyetlen módon lehet őket érdemben kezelni: az energia áramlás és a Világ Rendjébe vetett hit helyreállításával.

Felajánlottam neki, hogy elviszem őt Segítőmhöz - de nem akart élni a lehetőséggel; pedig szerintem neki egyetlen alkalom is elég lenne, hogy ezen az elakadáson túl lendüljön.

Enélkül viszont valóban, még hónapokig is eltarthat, mire régi fényében pompázhat.

Ami a Covidot illeti; én, főleg, miután átéltem, abszolút nem gondolom, hogy ez a vírus nincs, vagy ne kellene komolyan venni. Az is tény, hogy a tünetei mások, mint az eddig ismert influenza szerű tünetek - és az ember ezektől is ösztönösen megriad. Például, ami nekem a legkellemetlenebb tünetek egyike volt, a szaglás-ízlelés elvesztése... nos, ezek, mint ezoterikus tanulmányaimból megtudhattam, a gyökércsakrához kapcsolódó információ hordozók. A gyökércsakra pedig a létezéshez köt minket.

...tehát, ha valaki elveszti az ízlés-szaglás képességét, az ugyanolyan jele a Létezéshez való kötődés meggyengülésének, mint az egyensúlyérzék romlása. Ezeket az ember, ha nem is tudatosítja, de érzi; s félelmi reakciót ad rájuk; melynek intenzitásán múlik, hogy gyógyulása mennyiben lesz gátolt.

Nagyon ajánlom mindenkinek, aki covidos beteggel foglalkozik, hogy már a láz elmúltával, rögtön kezdjenek a pozitívumokra fókuszálni, erősíteni a beteg hitét, biztatni; túl van a nehezén, most már rövidesen meggyógyul... stb. Mert igazából, ha a hozzáadott félelmet sikerül leválasztani, akkor így is van.

...

Elkanyarodtam a jelen bejegyzés témájának szánt eseménykörtől. Ebből is látszik, hogy nehéz és szomorú témát terveztem érinteni.

Anyukám most már teljesen elvesztette a szobatisztaságát. Ami a pelenkát illeti, hol elviseli magán, hol nem. Hol lehet vele pár szót kommunikálni, hol nem. Hol tudja mit csinál, hol nem - sokszor nem.

Tegnap magánál volt este egy ideig; kis testét rángatták az idegek; kimerülten feküdt a fürdési tortúra után. Megszeretgettem, rám nézett, (megint a fiát hívta, de érdekes módon már ez sem fáj - jók azok a világító kövek abban a barlangban). Megnyugtattam, hogy a fia él, és gondolt rá, küldött neki anyák napi üdvözletet is. Ettől picit elmosolyodott, - majd újra rázni kezdte a betegség, és rám nézve, szomorúan mondta:

- Már nem tart sokáig...

Nem tudtam mit válaszolni neki.

Én is így éreztem.

...

Az éjjel rosszul aludtam; nem segített sem Schumann rezonancia, sem esőerdő, sem tibeti hangtálak.

Rosszul aludtam és fejfájással ébredtem.

Most meg itt irkálgatok, közben szivárognak a könnyeim.

Csak azt tudnám, hogy ha nincs halál, akkor miért fáj mégis ennyire?

 

 Rapülők - Piti Vumen

...lemaradt a lényeg. :D

Piti vumen

 - és ennél a cégnél, meg ennél... - soroltam az egybegyűltek előtt a tényeket. 
- Ezek a cégérték adatok nem valósak. Sőt, inkább ellenkező előjelet érdemelnének. 
A Colos egyre kisebb lett, a magabiztossága, ami a fogadásomkor sugárzott róla, messze volt már.
A modern villa emeleti szobájában négyen voltunk: két nő a számok, és két férfi az álmok képviseletében. Kolléganőm mosolyogva hallgatott, míg Főnöke hebegését hallgatta.
Colos álmai látványosan foszlottak szét; s még Kékhemü is furcsán nézett rám határozottságom miatt; hiszen ki vagyok én, hogy egy ekkora birodalom értékét így ledegradáljam. De nem, a számokból rusnyaságok sütöttek, és ezt a céget, minden jól csengő név, ígéret, és látványos sikersztori ellenére nem volt szabad befektetésre ajánlani. A legkisebb mértékben sem. Sőth.

- Ez egy csaló! Ezek a kimutatások alkalmasak a befektetők megtévesztésére! - homályosítottam fel Kékhemüt pár nappal az ominózus találkozó előtt; s ő csodálkozva nézett rám, hiszen az adatokat minden létező hatóság és felügyelet elfogadta; hitelesítette, magáévá- sőt, közzé tette; a tőkepiacok beárazták a sikersztorit és általában véve dőlt a lé. Ollé. 

Ez az anomália volt a megszervezett találkozó oka; ami azzal a nem várt végkifejlettel járt, hogy Colos minden igyekezete ellenére látványosan összébb ment.

Én pedig határozottan felmagasztosulást éreztem.

- De hát... előre menekülünk... egyszer majd csak jó lesz... - nyöszörögte a végén, és én csak bólogattam. Nem volt célom kivégezni nyílt színen, hiszen alapvetően szimpatikus fickó volt, mint minden csaló.

Nekem csak egy célom volt: megóvni a főnökömet egy rossz döntéstől.

Sikerült.

...

Ez a jelenet még tavaly nyáron játszódott le; nem sokkal a műtétes-pungálásos-rettenetes időszak után; mikor is még nem voltam bizonyos sem magamban; sem a Létezésben; sem a Világ Rendjében.

De abban biztos voltam, hogy ebbe a cégcsoportba fundamentális alapokon életveszély befektetni.

...

Eltelt egy év azóta. Colos és brigádja az idők távlatában egyre messzebb került; s mi épp valami újba készülünk kezdeni - s ma jött a hír.

A hír az én valóságomba utasítás formájában érkezett:

- Vizsgálj át minden dokumentumot, hogy minden rendben van-e azzal az egy ügylettel. Szerencsére csak egy közös üzletünk volt. Colost most viszik; négymilliárdos csalás gyanújával. Biztos, hogy fogunk vizsgálatot kapni.

- Ugye? Megmondtam! Én ezt már egy évvel ezelőtt megmondtam!!!... (Közben kattogott a fejemben: négymilliárd... tavaly még "csak" kettő volt... Mostanra négy...)

- Igen, igazad volt - jött a válasz. - Igazad volt, kérlek, nézz át mindent nagyon alaposan.

Álltam kékszemű főnökömmel szemben. Szeretettel néztem rá. Szeretettel és büszkeséggel.

Kétmilliárd...

- Eddig számoltam, mennyire drága vagyok neked - futott át az agyamon. - De ezt most elengedem. Én megfizethetetlenül drága vagyok neked. Ezért nem is akarsz különösebben megfizetni. De nem baj. Kávét, azt nagyon jót tudsz főzni - futott át az agyamon a mostanában rendszeressé vált szertartás. A múltkor megdicsértem érte; végül is, ha ne adj'Isten mindent elbukna, nyugodtan elmehetne baristának.

Büszke volt a tudományára. Azóta kávéval vár az irodába.

Ja és a tetején a habot mindig szívecske formájúra készíti.

...

Talán emlékeztek még a Pretty Woman című klasszikusra.

Richard Gere a filmben speciális céghelyzetekkel foglalkozó üzletembert alakított. Igen, tudom, Julia Roberts filmbéli szakmája is K betűs.... bár némileg más szolgáltatási területet fed le, ez kétségtelen.

Mostanában egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy nekem ezzel kellene foglalkoznom: speciális céghelyzetek számvitelével, cégértékeléssel.

De hogy van hozzá egy saját, külön bejáratú, kávéfőzéshez is értő Richard Gerém... ez több, mint kedves ajándék az élettől.