Minden kedves Olvasómnak Boldog Új Évet kívánok!
Abba: Happy New Year
2016. december 31., szombat
2016. december 30., péntek
Hét évet szolgáltam érted, jeges
hegyet másztam érted, köpönyeget
mostam érted, s a szavamat mégsem érted?
Chris Norman: For you
hegyet másztam érted, köpönyeget
mostam érted, s a szavamat mégsem érted?
Chris Norman: For you
2016. december 29., csütörtök
2016. december 28., szerda
2016. december 27., kedd
A piactéren
Mesterem írt egy rövid sms-t Karácsony előtt, és ettől meleg szeretet járta át a szívemet. Tudom, hogy tudja, hogy aggódok érte, ha egy ideig nem jelentkezik - és volt gondja rá, hogy megnyugtasson.
Eszembe jutott egy bizonyos cseresznyevirágos ág is - és a nagylelkűség. A nagylelkűség, az igazi szeretet, ami szárnyakat ad, nem bilincseket.
Végtelen szeretettel telt meg Iránta a lelkem.
...
Az elmúlt napok viszonylagos nyugalmát igyekeztem a belső munkára fordítani. Két napot meditáltam azon, hogy hogyan tudnék megfelelni a magammal szemben támasztott elvárásoknak? Hogyan tudnám visszaszerezni lelki békémet, testi egészségemet ebben az őrültekházában, amiben mostanában létezni vagyok kénytelen? Hogyan tudom így elérni a - nem egyszerű - céljaimat?
Csaba megjegyzése rávilágított arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, hogy többet vállaltam fel, mint amennyit szabad lenne, mint amennyit a jelenlegi szintemen büntetlenül el tudok látni. Figyelmeztetett arra - az egyébként számomra is nyilvánvaló - tényre, hogy túlerőltetem és felőrlöm magam, ha így folytatom.
Tudtam, hogy az egyetlen megoldás, ha valahogyan sikerül "szintet lépnem".
Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.
Végül megérkezett a válasz. Egyenesen a Tudatalattiból érkezett, és elöntött a hála érzése. Hálás voltam Mesteremnek, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a képet Tőle kaptam.
"Tanulj meg meditálni a piactéren!"
Ezt kell tennem.
Még nem tudom, hogyan, de meg fogom tanulni.
Köszönöm... <3
Eszembe jutott egy bizonyos cseresznyevirágos ág is - és a nagylelkűség. A nagylelkűség, az igazi szeretet, ami szárnyakat ad, nem bilincseket.
Végtelen szeretettel telt meg Iránta a lelkem.
...
Az elmúlt napok viszonylagos nyugalmát igyekeztem a belső munkára fordítani. Két napot meditáltam azon, hogy hogyan tudnék megfelelni a magammal szemben támasztott elvárásoknak? Hogyan tudnám visszaszerezni lelki békémet, testi egészségemet ebben az őrültekházában, amiben mostanában létezni vagyok kénytelen? Hogyan tudom így elérni a - nem egyszerű - céljaimat?
Csaba megjegyzése rávilágított arra, hogy valamit nagyon nem jól csinálok, hogy többet vállaltam fel, mint amennyit szabad lenne, mint amennyit a jelenlegi szintemen büntetlenül el tudok látni. Figyelmeztetett arra - az egyébként számomra is nyilvánvaló - tényre, hogy túlerőltetem és felőrlöm magam, ha így folytatom.
Tudtam, hogy az egyetlen megoldás, ha valahogyan sikerül "szintet lépnem".
Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem.
Végül megérkezett a válasz. Egyenesen a Tudatalattiból érkezett, és elöntött a hála érzése. Hálás voltam Mesteremnek, mert abban a pillanatban tudtam, hogy ezt a képet Tőle kaptam.
"Tanulj meg meditálni a piactéren!"
Ezt kell tennem.
Még nem tudom, hogyan, de meg fogom tanulni.
Köszönöm... <3
2016. december 25., vasárnap
Esti fecsegés - Kiskarácsony
Tudjátok,van az a gyermekdal, hogy "Kiskarácsony, Nagykarácsony".
Sokáig nem tudtam értelmezni a jelentését ennek, de az idén megvilágosodtam (vagy legalábbis sikerült barkácsolnom rá egy házi jellegű magyarázatot).
Meggyőződésem, hogy az idei Karácsony egy Kiskarácsony.
A magyarázat a hétvége és a Karácsony rejtélyes viszonyrendszerén alapul. Ugyanis, a Karácsony terjedelme változó a hozzá tartozó hétvégével egységben, mint ahogyan a Karácsonyra való felkészülési idő is változó. Háromtól öt napig is terjedhet egy Karácsony - és ilyenkor, a fényszegény, enervált év végi napokon nagyon nem mindegy, hogy három, négy, vagy öt nap a rekreációs idő.
Az idei igazi Kiskarácsony, mindössze három szabad nap, ráadásul a 24-e is szombatra esett, tehát alig volt felkészülési idő - és mire az ember kicsit megpihenne, már mehet is újra melózni.
Az utolsó két hétben már kikészültem, azt hiszem. Sokat hibáztam is, kissé túlzásnak éreztem, hogy akvizíció, új BO betanítás, novemberi zárlat, jövő évi terv, adófeltöltések, meg még ez, meg még amaz is, meg még a kiskutya vérvörös...
szóval besokalltam.
Tudom, hogy ez az a magatartás, ami nem vezet sehová. A munkát el kell végezni, és kész.
De ha egyszer fizikailag, idegileg kevés vagyok hozzá?
...akkor meg kell magamat erősíteni. Más út nincs...
Pénteken elmentem a háziorvosomhoz, és végre felírattam az Aktiferrint. Kiváltani sajnos nem volt időm, de ünnep után az első dolgom lesz.
Minden támogatásra szüksége van a szervezetemnek ahhoz, hogy ezt a leterheltséget bírjam.
Ha őszinte akarok lenni, el kell mondjam, hogy sokkal boldogtalanabb vagyok, mint tavaly ilyenkor. Akkor "csupán" a rák, az anyagiak, a saját magányom, boldogtalanságom és halálfélelmem voltak a problémáim - de legalább volt időm, energiám a háztartásommal, a növényeimmel, a kézimunkáimmal törődni.
Már jó ideje nincs semmi ilyesmire érkezésem. Az tény, hogy nincs időm magamat sajnálni a magány miatt, vagy amiatt, hogy engem nem szeretnek - de az is tény, hogy töltekezni sincs időm, módom. Pedig ez nagy baj.
Tudjátok: én valahogy szeretem a magányt. Olyankor nem bánt senki, nem hazudik senki szeretetet puszta önzésből, (az angol I need you mennyivel őszintébb kifejezése ennek, ha belegondolunk..) nem kell senkinek megfelelnem, nem kell adnom, adnom és adnom a végtelenségig - de mostanában szinte sosincs ilyen.
Jeró azt írta a fényképem alá, hogy nagyon gyanús vagyok neki, és én értettem, hogy arra gondol: gyanús, hogy nem az Istennek tetsző életet élek.
..és igen, még igaza is van, amennyiben az "Istennek tetsző" a "képességeinek, hajlamainak és terhelhetőségének megfelelő" szinonimája.
Ilyenkor csak arra szabad koncentrálni, hogy volt már ehhez hasonlóban részem. Sok küzdéssel bár, de végül megugrottam a lécet.
Most is meg fogom.
Mert kemény vagyok, mint a kád széle.
A Kiskarácsony a lehetőségekhez képest jól telik, bár épp az előbb, barátosném posztja apropóján gondoltam bele, hogy igazából senkitől nem kaptam semmit, mint rendesen.
A kérdés az volt, hogy ki, mit kapott Karácsonyra.
A válaszom:
A családomtól csak a szokásosat: semmit. Én is csak pénzt adtam nekik, legalább az ajándékért tipródós köröket nem kellett végigküzdenem a vásárlás szentélyeiben. Azt inkább rájuk hagyom, verje el ki-ki kedve szerint a pénzemet. Csaba unokáitól kaptam fürdősót meg illatgyertyát, a lányától egy üveg narancslikőrt, tőle meg fogok kapni ha igaz egy üveg Garrone Cherryt (azt kértem Szilveszterre). Mindez a Karácsony nekem... nem írom le, hogy mennyibe fájt mert nem ez a lényeg. Adhattam, és kész. Örüljek neki, hogy tudok még adni. Addig jó, míg az ember nettó adni tud és nem szorul rá, hogy kapjon.
Azért, mikor ezt így leírtam, éreztem valami keserűséget a torkom mélyén, éppen csak jelzésszerűen. Épp csak halványan felrémlett a kósza gondolat:
- és vajon, ha tényleg szükségem lenne arra, hogy valaki segítsen, hogy valaki, valamit adjon - vajon kapnék-e bármit is bárkitől?
És a kis ördög vígan kacagva suttogta a fülembe, hogy "Nem! Nem kapnál senkitől semmit! Ha nem tudsz adni, le vagy sz@rva! Hisz sose szerettek... Senki se szeretett... Azt se tudják, mit jelent ez a szó! Csak kapni szeretnek, láthatod!..."
...legalább az idén már valamelyest kivették a részüket a "picikéim" az előkészületekből.
Ez is valami, bár sokat kellett küzdeni még ezért is.
A Szenteste a szokásos rohanással telt: sütésfőzés, Anyukám elhozása hozzánk, családi vacsora, éneklés, beszélgetés, aztán hazavittem Őt. Este kilencre értem Csaba lányáékhoz a karácsonyi bulira, és egy órakor jöttem el, hullafáradtan.
Anyukám miatt már nagyon aggódok... borzasztó nehezen viseli már a 86 év terhét. Rengeteg a fájdalma, alig lát, alig hall.. és újabban már kezd feledékeny is lenni.
Isten tudja, meddig lehetünk még együtt. Persze csemetéim nem mérik fel teljesen ennek a súlyát - hisz azért gyerekek, hogy ne érezzék ezt.
De én rettegek.
Az este másik, szomorú-fájdalmas fénypontja az volt számomra, mikor szegény kis öregemet a lányáéknál kicsit megtáncoltattam. Ő maga se, de én se gondoltam volna, hogy még ilyesmiben lesz részünk - de lett, ha csak pár taktus erejéig is.
(Valamelyik nap nála voltam, és elmondtam neki, hogy lassan elmehetnék idősgondozónak is. Rám nézett, mosolygott - tudta, mit beszélek - és azt mondta: "Akkor lennénk igazán nagy sz@rban!"
Igen, a maga módján ő még mindig egy Alfa. Mindig is az volt..)
Csak ne lennék perben, haragban az Istennel.
De nem tudom neki megbocsátani, hogy nem csupán teremt, hanem pusztít is.
2016. december 21., szerda
Alagútban
Néha úgy érzem, mintha egy alagútban haladnék előre, valami ismeretlen cél felé vivő kényszerpályán (akkor is megyek, ha nem akarok), az Idő falai körbe vesznek, hiába nyújtom ki feléjük tapogatózó kezemet, a falak simák és hidegek.
Azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, hallgatnom kell, s csak magamban, szomorúan elmélkedhetek az élet minden területéről kiveszni látszó humanizmusról.
Ma Szomszédasszonnyal beszélgettünk az elmondhatatlanok kapcsán a külföldre szakadásról, és már megint kényszert éreztem, hogy megemlítsem: én - állítólag - öt év múlva már úgysem leszek itt.
Fáj, hogy ilyesmiken kell rágódni.
Pedig időről-időre feljön az emberben valami... valami megmagyarázhatatlan...
És akkor menekülhetnékje támad.
Persze, nem olyan egyszerű ez, bőven túl a negyvenen - így az ember csendben tűr, és csak néha.. néha kapja el a menekülhetnék.
Néha elkapja - régebben a pénz miatt jött ez, de mostanában már semmi köze a pénzhez. Hisz, végül is, a nagy magyar átlaghoz képest, igazán jó a jövedelmem.
...A világhoz van köze, ami körülvesz.
Például a humánum hiányához.
...
A CT leletem egyébként nagy gondot nem mutatott, legalábbis akkorát nem, mint amennyire rohadtul tudok néha fájni.
Három csigolyámnál találtak sérv megelőző állapotot - nem tudom, milyen lehet a teljesen kifejlődött gerincsérv, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Már ez a megelőző állapot is egy horror.
Hetente egyszer elmegyek úszni, és megfogadtam magamban, hogy mihelyt lehet, a dózist kettőre emelem. (Hogy mikor lehet - na az egy jó kérdés..) Hozzá megrendeltem egy könyvet, hasznos információkkal, tanácsokkal és tornagyakorlatokkal, át fogom tanulmányozni és elkezdem megvalósítani a benne foglaltakat.
A két ünnep között muszáj lesz végighallgatnom a kötelező továbbképzés anyagát is - az idén még arra se volt időm, hogy elmenjek rá két napra emellett a diliház mellett. Viszont két napot így is, úgy is rá kell szánnom - a kevéske pihenő időmből.
Megjött az IFRS vizsgaidőpont is, de erre be sem jelentkezek, januárban én MNB jelentéseket fogok barkácsolni, nem IFRS vizsgát, ebben egészen bizonyos vagyok.
Két kedves ügyfelem is beteg lett időközben, egyik egzotikusabb táppénzügy, mint a másik - és még ezeket is intéznem kellene. Meg még néhány egyéb ügyet.
A novemberi záráson végül is túl vagyok, de a következő hetek sem lesznek igazán nyugisak. Sőt.
Január végéig sok energiára lesz szükség. El kellene jutnom végre a doktornőhöz is Aktiferrinért, mert egyre fáradtabb vagyok, és feledékeny is kezdek lenni a fáradtságtól.
Csabának, szegényemnek is, rosszabb lett a lelete az előzőnél - emiatt is aggódok.
Meg amiatt is, hogy a jelenlegi leterheltségem mellett hogyan tudok majd segíteni neki - pedig szükség lesz a segítségemre. Meggyőződésem, hogy ismét egy keményebb kemoterápiás szakasz következik. Csak bírja.
Tegnap azt írtam Fészbukkon, hogy elemi világfájdalmamat hatvan mázsa vidámság és tettre készség takarja, bárki szíves használatára - és ez nagyjából igaz is rám.
Alapvető világfájdalmam okáról és eredőjéről nagyon kevés ember tud.
Nem bírok megbékélni a halál gondolatával. Nem tudom elfogadni. Sem a saját, sem a szeretteim halálát.
Nem megy.
Ebből a perspektívából minden megfordul, mindennek a fonákja látszik, ami eddig a "színe" volt.
...ez nagyon messzire vezetne, és most fáradt is vagyok hozzá, de egyszer majd kifejtem... ígérem.
Akikkel együtt pálinkáztam a nyáron, azok tudják.
Azt hiszem, le is döbbentek tőle(m).
A jelenség Anyumat is ledöbbentette - ő fogalmazott úgy, hogy perben állok a Jóistennel.
Ennél találóbban én se tudtam volna megfogalmazni azt, amit belül érzek.
...
Egyébként mostanában az önszeretés is nehezebben megy, hogy úgy érzem, hogy egy elvégzett feladat kettőt fial - nem tudom, hogy mikor lesz végre időm és módom kicsit töltekezni, de nagyon kellene.
...ha pedig magamat nem sikerül szeretni, miért várhatnám el, hogy bárki is szeressen?...
Jaj, azt hiszem, már megint túl fáradt vagyok.
Olyan reménytelenül, testileg, lelkileg fáradt.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Azokról a dolgokról, amikről szeretnék írni, hallgatnom kell, s csak magamban, szomorúan elmélkedhetek az élet minden területéről kiveszni látszó humanizmusról.
Ma Szomszédasszonnyal beszélgettünk az elmondhatatlanok kapcsán a külföldre szakadásról, és már megint kényszert éreztem, hogy megemlítsem: én - állítólag - öt év múlva már úgysem leszek itt.
Fáj, hogy ilyesmiken kell rágódni.
Pedig időről-időre feljön az emberben valami... valami megmagyarázhatatlan...
És akkor menekülhetnékje támad.
Persze, nem olyan egyszerű ez, bőven túl a negyvenen - így az ember csendben tűr, és csak néha.. néha kapja el a menekülhetnék.
Néha elkapja - régebben a pénz miatt jött ez, de mostanában már semmi köze a pénzhez. Hisz, végül is, a nagy magyar átlaghoz képest, igazán jó a jövedelmem.
...A világhoz van köze, ami körülvesz.
Például a humánum hiányához.
...
A CT leletem egyébként nagy gondot nem mutatott, legalábbis akkorát nem, mint amennyire rohadtul tudok néha fájni.
Három csigolyámnál találtak sérv megelőző állapotot - nem tudom, milyen lehet a teljesen kifejlődött gerincsérv, de azt hiszem, nem is akarom tudni. Már ez a megelőző állapot is egy horror.
Hetente egyszer elmegyek úszni, és megfogadtam magamban, hogy mihelyt lehet, a dózist kettőre emelem. (Hogy mikor lehet - na az egy jó kérdés..) Hozzá megrendeltem egy könyvet, hasznos információkkal, tanácsokkal és tornagyakorlatokkal, át fogom tanulmányozni és elkezdem megvalósítani a benne foglaltakat.
A két ünnep között muszáj lesz végighallgatnom a kötelező továbbképzés anyagát is - az idén még arra se volt időm, hogy elmenjek rá két napra emellett a diliház mellett. Viszont két napot így is, úgy is rá kell szánnom - a kevéske pihenő időmből.
Megjött az IFRS vizsgaidőpont is, de erre be sem jelentkezek, januárban én MNB jelentéseket fogok barkácsolni, nem IFRS vizsgát, ebben egészen bizonyos vagyok.
Két kedves ügyfelem is beteg lett időközben, egyik egzotikusabb táppénzügy, mint a másik - és még ezeket is intéznem kellene. Meg még néhány egyéb ügyet.
A novemberi záráson végül is túl vagyok, de a következő hetek sem lesznek igazán nyugisak. Sőt.
Január végéig sok energiára lesz szükség. El kellene jutnom végre a doktornőhöz is Aktiferrinért, mert egyre fáradtabb vagyok, és feledékeny is kezdek lenni a fáradtságtól.
Csabának, szegényemnek is, rosszabb lett a lelete az előzőnél - emiatt is aggódok.
Meg amiatt is, hogy a jelenlegi leterheltségem mellett hogyan tudok majd segíteni neki - pedig szükség lesz a segítségemre. Meggyőződésem, hogy ismét egy keményebb kemoterápiás szakasz következik. Csak bírja.
Tegnap azt írtam Fészbukkon, hogy elemi világfájdalmamat hatvan mázsa vidámság és tettre készség takarja, bárki szíves használatára - és ez nagyjából igaz is rám.
Alapvető világfájdalmam okáról és eredőjéről nagyon kevés ember tud.
Nem bírok megbékélni a halál gondolatával. Nem tudom elfogadni. Sem a saját, sem a szeretteim halálát.
Nem megy.
Ebből a perspektívából minden megfordul, mindennek a fonákja látszik, ami eddig a "színe" volt.
...ez nagyon messzire vezetne, és most fáradt is vagyok hozzá, de egyszer majd kifejtem... ígérem.
Akikkel együtt pálinkáztam a nyáron, azok tudják.
Azt hiszem, le is döbbentek tőle(m).
A jelenség Anyumat is ledöbbentette - ő fogalmazott úgy, hogy perben állok a Jóistennel.
Ennél találóbban én se tudtam volna megfogalmazni azt, amit belül érzek.
...
Egyébként mostanában az önszeretés is nehezebben megy, hogy úgy érzem, hogy egy elvégzett feladat kettőt fial - nem tudom, hogy mikor lesz végre időm és módom kicsit töltekezni, de nagyon kellene.
...ha pedig magamat nem sikerül szeretni, miért várhatnám el, hogy bárki is szeressen?...
Jaj, azt hiszem, már megint túl fáradt vagyok.
Olyan reménytelenül, testileg, lelkileg fáradt.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
2016. december 11., vasárnap
Az önjáró varrógép
Azt mondták eleink, hogy az évnek ebben a szakában, Halottak napja után, mikor a Földnek ezen a szegletén a sötétség lesz az úr, a szellemvilág közelebb ér az élők világához. Ilyenkor nyitva vannak a Kapuk, melyeken át az eltávozottak könnyedén átjárhatnak hozzánk. A kapuk lassan, a várva várt Fény eljövetele után csukódnak majd be.
Ezért van ebben az időszakban annyi depressziós ember, és olyan sok szomorú, megmagyarázhatatlan esemény.
El kell meséljek nektek egyet.
...
A hétvége nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem.
A tervezett programtól való eltérés már pénteken elkezdődött. Szerettem volna elmenni a Bikini koncertre, de barátosném lemondta a programot. Így, némi tehetetlen "mit is kéne csinálni most?" hezitálás és Anyukám meglátogatása után végül Csabánál kötöttem ki. (Tudom, szingliknek szóló tanácsadók szerint egyedül is el lehet menni bárhová... hát menjen a kis tököm, na.) Maradt a tévézés, fészezés, alvás kombó.
Szombaton reggel viszonylag jól ébredtem, és reggeli után rögvest nekiveselkedtem az ajándék táska összeállításának. Szerettem Csaba varrógépét, jól kezelhető, megbízható, klassz gépnek tartottam - szívesen varrtam rajta korábban is ezt-azt - persze csak egyszerűbb darabokat, hiszen én nem vagyok gyakorlott varrónő.
Most bonyolultabb dolgot, táskát akartam varrni Gabinknak, a szoknya mellé kiegészítőnek - de valami egészen más kerekedett ki a szombati varrásosságból. Valami nagyon-nagyon más..
A napot végigküzdöttem a táska összeállításával. Nehezen ment: én nem vagyok gyakorlott varrónő, és a táskákban, még a legegyszerűbben is, rengeteg a varrásvonal. Szabás, tűzés, fércelés, levarrás, felbontás... eljátszottam a napot. Észre se vettem, és már besötétedett.
Akkor történt.. igen, már sötét volt, mikor a varrógép elkezdett furcsán viselkedni.
Először csak az történt, hogy nem akart megállni, mikor felengedtem a lábpedált - először meglepődtem, aztán hirtelen kikapcsolással oldottam meg ezeket az anomáliákat. Visszakapcsolás után úgy állt ott, nyugodtan, békésen, mint a ma született bárány..
Ekkor még nem gyanakodtam. "Biztos szorul a pedál, nem megy rögtön vissza, miután elengedem" - gondoltam.
Aztán eljött a pillanat.
Néma csend volt az étkezőben, ahol varrtam. A géptől félre fordulva tűztem össze éppen két táskadarabot - esélyem sem volt rá, hogy "véletlenül" lenyomjam azt a nyomorult pedált.
És a varrógép hirtelen varrni kezdett.
Mint a félőrült, iszonyú nagy sebességgel, saját tempójától rángatózva varrta - a semmit.
Ijedten kaptam oda a kikapcsológombhoz, és leállítottam.
Fél pillanatig farkasszemet néztem vele.
A helységben mintha tapintható lett volna, összesűrűsödött a "jelenlét".
Távolról egy kacagást hallottam. Gonosz kacajt.
Megismertem.
Az övé volt.
Hívtam Csabát, hogy nézze meg a varrógépet, mert magától bekapcsolt.
- Biztosan nem nyomtad meg véletlenül?
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem. Hozzá sem értem. De tudom, hogy úgysem hiszel nekem.
Itt kis köntörfalazás következett, hogy ő ilyet nem mondott (csak gondolt, legalábbis nagyon úgy viselkedett, mint aki ezt gondolja).
- Ez valaki más volt - tettem még hozzá, nagy nehezen.
- Ki?
- Ne haragudj, de ki nem mondom a nevét..
Akkor már nagyon csúnyán nézett, le is hülyézett, de nem érdekelt.
Annyira kimerült lettem hirtelen, hogy betámolyogtam a nappaliba, és míg ő bütykölt, én elszundítottam. Mit elszundítottam? Ha akartam volna, sem tudok ébren maradni.. :(
Szétszedte és összerakta a varrógépet - hiába. A hibajelenség egyszer sem jelentkezett, amíg ő végzett rajta próbavarrásokat. Ezt egyébként előre meg is mondtam neki...
Megtisztogatta, majd felébresztett. Előadott egy-két elméletet, hogy mitől lehetett ez a jelenség (nem voltak túl meggyőzőek). Miután átadta nekem a varrógépet, kiment, azzal, hogy "Ha valami baj lenne, sikíts".
Még úgy két percig nyugta volt. Épp összetűztem az anyagokat, és a talp alá akartam helyezni őket (a lábaim a közelében sem voltak a pedálnak), mikor a varrógép ismét elkezdett, mint a félőrült, üresen varrni.
Akkor már szándékosan nem kapcsoltam le, hanem elkezdtem teli torokból sikítani. Sikítani, ahogy mondta. És ahogy kifért.
Mikor beért az étkezőbe, az a látvány fogadta, hogy meredt szemmel nézem a zakatoló varrógépet, és közben ordítok.
Szó szerint égnek állt minden szál szőröm a rettenettől.
De legalább végre láthatta, hogy igazat beszélek, és nem én vagyok a Kétballábas Félrenyomó.
Persze, ő szigorúan ragaszkodni próbált hozzá, hogy van valamilyen racionális magyarázat.
Épp, csak nem találta meg..
Akkor én félénken közbevetettem az elpattant karikagyűrű esetét is, ami véletlenül pont akkor, és ott pattant el, amikor és ahol.
De már annak az esetnek az előzményei is törlődtek - és láttam, hogy nem hajlandó még csak elgondolkodni sem azon, amit ez az egész - legalábbis számomra - sugallni próbált.
(Egyszer régen, ő épp azon kesergett, hogy ő nem érzékeli a Jelenlétet - pedig milyen boldog lenne, ha érezné.
Ennek az okát én csak abban látom, hogy aki ilyen végtelenül racionális ember, az a Másik Világ legkisebb jelzésére becsukja a szemét - persze, hogy nem láthat meg belőle még egy apró villanást sem. Az ilyen ember "harmadik szemé"-t a félelem zárja le szorosan.
Másrészt viszont... jelen esetben talán jobb is így. Mert akit látni lenne kénytelen, az nem az, akire ő emlékszik.
Nagyon nem az..
Én tudom, sajnos. Láttam már párszor..)
...
A hibajelenséget továbbra sem sikerült egzaktul azonosítani.. de már nem is érdekelt. Éreztem, hogy ez több volt, mint sok a szombati napra.
- Majd... majd holnap... nyugtatgattam magam, és közben tudtam, hogy engem hat vak lóval nem lehetne többé leültetni az elé a varrógép elé.
...
Másnap reggel, mikor elpakoltuk a gépet, "na ezzel se fogok többé varrni" szabályosan megkönnyebbülést éreztem.
...
- Anyád nagyon ki van merülve idegileg. Nem csoda, hisz rengeteget dolgozik - mondta Anyum Banducinak, mikor előadtam neki a történteket.
Majdnem elhittem, hogy ez biztos így van - mikor is eszembe jutott, amit pár nappal ezelőtt mesélt: hogy álmában kedves halottainknál járt, együtt voltak kirándulni valahol.
"Nagyon várnak már" - mondta.
Na de akkor kik is?
...
Egyszer mindannyian megtudjuk.
Ezért van ebben az időszakban annyi depressziós ember, és olyan sok szomorú, megmagyarázhatatlan esemény.
El kell meséljek nektek egyet.
...
A hétvége nem pont úgy sikerült, ahogy elterveztem.
A tervezett programtól való eltérés már pénteken elkezdődött. Szerettem volna elmenni a Bikini koncertre, de barátosném lemondta a programot. Így, némi tehetetlen "mit is kéne csinálni most?" hezitálás és Anyukám meglátogatása után végül Csabánál kötöttem ki. (Tudom, szingliknek szóló tanácsadók szerint egyedül is el lehet menni bárhová... hát menjen a kis tököm, na.) Maradt a tévézés, fészezés, alvás kombó.
Szombaton reggel viszonylag jól ébredtem, és reggeli után rögvest nekiveselkedtem az ajándék táska összeállításának. Szerettem Csaba varrógépét, jól kezelhető, megbízható, klassz gépnek tartottam - szívesen varrtam rajta korábban is ezt-azt - persze csak egyszerűbb darabokat, hiszen én nem vagyok gyakorlott varrónő.
Most bonyolultabb dolgot, táskát akartam varrni Gabinknak, a szoknya mellé kiegészítőnek - de valami egészen más kerekedett ki a szombati varrásosságból. Valami nagyon-nagyon más..
A napot végigküzdöttem a táska összeállításával. Nehezen ment: én nem vagyok gyakorlott varrónő, és a táskákban, még a legegyszerűbben is, rengeteg a varrásvonal. Szabás, tűzés, fércelés, levarrás, felbontás... eljátszottam a napot. Észre se vettem, és már besötétedett.
Akkor történt.. igen, már sötét volt, mikor a varrógép elkezdett furcsán viselkedni.
Először csak az történt, hogy nem akart megállni, mikor felengedtem a lábpedált - először meglepődtem, aztán hirtelen kikapcsolással oldottam meg ezeket az anomáliákat. Visszakapcsolás után úgy állt ott, nyugodtan, békésen, mint a ma született bárány..
Ekkor még nem gyanakodtam. "Biztos szorul a pedál, nem megy rögtön vissza, miután elengedem" - gondoltam.
Aztán eljött a pillanat.
Néma csend volt az étkezőben, ahol varrtam. A géptől félre fordulva tűztem össze éppen két táskadarabot - esélyem sem volt rá, hogy "véletlenül" lenyomjam azt a nyomorult pedált.
És a varrógép hirtelen varrni kezdett.
Mint a félőrült, iszonyú nagy sebességgel, saját tempójától rángatózva varrta - a semmit.
Ijedten kaptam oda a kikapcsológombhoz, és leállítottam.
Fél pillanatig farkasszemet néztem vele.
A helységben mintha tapintható lett volna, összesűrűsödött a "jelenlét".
Távolról egy kacagást hallottam. Gonosz kacajt.
Megismertem.
Az övé volt.
Hívtam Csabát, hogy nézze meg a varrógépet, mert magától bekapcsolt.
- Biztosan nem nyomtad meg véletlenül?
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de nem. Hozzá sem értem. De tudom, hogy úgysem hiszel nekem.
Itt kis köntörfalazás következett, hogy ő ilyet nem mondott (csak gondolt, legalábbis nagyon úgy viselkedett, mint aki ezt gondolja).
- Ez valaki más volt - tettem még hozzá, nagy nehezen.
- Ki?
- Ne haragudj, de ki nem mondom a nevét..
Akkor már nagyon csúnyán nézett, le is hülyézett, de nem érdekelt.
Annyira kimerült lettem hirtelen, hogy betámolyogtam a nappaliba, és míg ő bütykölt, én elszundítottam. Mit elszundítottam? Ha akartam volna, sem tudok ébren maradni.. :(
Szétszedte és összerakta a varrógépet - hiába. A hibajelenség egyszer sem jelentkezett, amíg ő végzett rajta próbavarrásokat. Ezt egyébként előre meg is mondtam neki...
Megtisztogatta, majd felébresztett. Előadott egy-két elméletet, hogy mitől lehetett ez a jelenség (nem voltak túl meggyőzőek). Miután átadta nekem a varrógépet, kiment, azzal, hogy "Ha valami baj lenne, sikíts".
Még úgy két percig nyugta volt. Épp összetűztem az anyagokat, és a talp alá akartam helyezni őket (a lábaim a közelében sem voltak a pedálnak), mikor a varrógép ismét elkezdett, mint a félőrült, üresen varrni.
Akkor már szándékosan nem kapcsoltam le, hanem elkezdtem teli torokból sikítani. Sikítani, ahogy mondta. És ahogy kifért.
Mikor beért az étkezőbe, az a látvány fogadta, hogy meredt szemmel nézem a zakatoló varrógépet, és közben ordítok.
Szó szerint égnek állt minden szál szőröm a rettenettől.
De legalább végre láthatta, hogy igazat beszélek, és nem én vagyok a Kétballábas Félrenyomó.
Persze, ő szigorúan ragaszkodni próbált hozzá, hogy van valamilyen racionális magyarázat.
Épp, csak nem találta meg..
Akkor én félénken közbevetettem az elpattant karikagyűrű esetét is, ami véletlenül pont akkor, és ott pattant el, amikor és ahol.
De már annak az esetnek az előzményei is törlődtek - és láttam, hogy nem hajlandó még csak elgondolkodni sem azon, amit ez az egész - legalábbis számomra - sugallni próbált.
(Egyszer régen, ő épp azon kesergett, hogy ő nem érzékeli a Jelenlétet - pedig milyen boldog lenne, ha érezné.
Ennek az okát én csak abban látom, hogy aki ilyen végtelenül racionális ember, az a Másik Világ legkisebb jelzésére becsukja a szemét - persze, hogy nem láthat meg belőle még egy apró villanást sem. Az ilyen ember "harmadik szemé"-t a félelem zárja le szorosan.
Másrészt viszont... jelen esetben talán jobb is így. Mert akit látni lenne kénytelen, az nem az, akire ő emlékszik.
Nagyon nem az..
Én tudom, sajnos. Láttam már párszor..)
...
A hibajelenséget továbbra sem sikerült egzaktul azonosítani.. de már nem is érdekelt. Éreztem, hogy ez több volt, mint sok a szombati napra.
- Majd... majd holnap... nyugtatgattam magam, és közben tudtam, hogy engem hat vak lóval nem lehetne többé leültetni az elé a varrógép elé.
...
Másnap reggel, mikor elpakoltuk a gépet, "na ezzel se fogok többé varrni" szabályosan megkönnyebbülést éreztem.
...
- Anyád nagyon ki van merülve idegileg. Nem csoda, hisz rengeteget dolgozik - mondta Anyum Banducinak, mikor előadtam neki a történteket.
Majdnem elhittem, hogy ez biztos így van - mikor is eszembe jutott, amit pár nappal ezelőtt mesélt: hogy álmában kedves halottainknál járt, együtt voltak kirándulni valahol.
"Nagyon várnak már" - mondta.
Na de akkor kik is?
...
Egyszer mindannyian megtudjuk.
2016. december 8., csütörtök
Évértékelgetés, vagy minek nevezzem
Rendszeres olvasóim tudják, hogy az évnek ebben a szakában, az év összefoglaló videók és képalbumok idején, politikusaink mintáját követve, magam is szoktam némi szubjektív évértékelést barkácsolni, a megtett útról, az elértekről és az előttünk álló feladatokról.
Másfél hete készülök erre, de nem jön össze az Istennek se. Egyszerűen nem jön az ihlet.
Mivel azonban tudom, hogy helyettem nem írja meg senki más, nincs hivatalos bértollnokom, valahogy neki kell kezdenem.
Ezzel kapcsolatosan az a - valamelyest kezelhető - vezérgondolatom támadt, hogy ez az év a szélsőségek éve volt.
A szélsőségek éve volt, ami a történéseket illeti, jó kis erőpróbákat mért rám a sors - és végül is, tűrhetően sikerült venni az akadályokat, még akkor is, ha nagyon kifáradtam bele.
Tulajdonképp mindennek, amivel az idén küzdöttünk, a gyökerei a 2015-ös évbe nyúlnak vissza.
A rettenetes 2015.01.15. és az azt követő események, a céltalan sodródás hónapjai paradox módon hoztak annyi pihenőt (tekintettel a lecsökkent munkamennyiségre) hogy valamelyest megerősödtem fizikummal, mire eljött a 2015 ősze - és vele a borzalmas diagnózis.
Az ezt követő hónapok a rákkal való küzdelemmel teltek. Ebben az időszakban másodlagossá vált a "hogyan tovább" kérdése.
Valamikor az idén év elején jutottam el odáig, hogy elapadtak a könnyeim, elmúltak az éjszakai halálfélelemmel terhes pánikpillanataim. Azt hiszem, hogy ebben része volt Csaba állapotjavulásának - nem untatlak Benneteket a részletekkel tovább, hisz leírtam annak idején mindent erről.
Mindenesetre az ember lelke úgy van felépítve, hogy, mintegy önvédelemből, idővel belefásul a rossz dolgokba. Hozzászokik, megedződik, napirendre tér - valami ilyesmi történt velem is. Miután jobban lett, megkönnyebbülést éreztem - túl nagy teher az ember lelkének az ilyesmi.
Közben lassan kitavaszodott, az Ügynökségen állt a balhé, és felrémlett a legrosszabb: hogy megint kidobhatom a kukába az elmúlt hat év minden szorgos munkáját, és kezdhetem újra felépíteni valahogy az életemet.
Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy ne a csökkenésben gondolkodjak.. nem lehetek érte eléggé hálás, azt hiszem.
Kicsit össze is jöttek a dolgok. Szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat - hiszen tavasz volt, lényegében magányos voltam, és tele életerővel, aminek valamiféle levezetés kellett.
Hát megfogadtam a tanácsot. Egy jó üzleti koncepció, némi szerencse, napi 10-12 óra munka és rengeteg kitartás van abban, hogy ott tartok, ahol tartok.
Közben megélhettem szakmai vonalon azt, amit a magánéletben soha nem sikerült: hogy szeretnek, hívnak, várnak, elismernek.
Ez az év másfélszeresére növelte a bevételeimet. A határán járok a teljesítő képességemnek. Pontosan tudom, hogy innen előbbre jutni egy személyes vállalkozásként már nem igazán lehet. De azt is tudom, hogy a következő lépcsőfokhoz még "fel kell nőnöm". Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Van az a mondás, hogy "amiről van képed, arra képes vagy". Most már, ha halványan is, de van képem róla. :)
Valamikor a nyáron történt, hogy Csaba betegségét "akut"-ról "krónikus"-sá minősítették át. Akkor már egy ideje sejtettem, hogy valami nem egészen oké. Még mindig nem tisztította meg kellően a lelkét a démoni befolyástól..
Akkor könyörögtem neki utoljára: menjen el kineziológushoz, ezeket a lelki blokkokat fel kell oldani.
- De én nem hiszek ebben!
- Nem is kell benne hinni. El kell menni. Adni magadnak egy esélyt. Legfeljebb nem használ. Ha legalább egy kicsit szeretsz, elmész.
Nem ment el - és engem most már nem is érdekel, hogy elmegy-e, vagy sem, hogy akar-e élni, vagy sem.
Durván hangzik ez, tudom.
De egyetlen embernek sem lehet megmondani, hogyan élje az életét, halja a halálát.
Én többet nem tanácsolok neki semmit.
(Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Két kézzel! - mondogatta Nevelőapám - és milyen igaza volt.)
(- De hiszen majdnem megölt Téged!
- Tudom.)
...
A múlt héten úgy kellett összeszednem az előszobában. Annyira rosszul volt, hogy negyed órába telt, míg elmászott a kapucsengőig, hogy beengedjen - és előttem már végigfutott minden, ott tartottam, hogy hívom a lányáékat...
Azóta újra vannak éjszakai pánikrohamaim.
...
Pedig nem kellett volna ennek az egésznek így lennie.
Öt évvel ezelőtt én olyan szerelmes voltam egy csodálatos emberbe, mint már régen nem.
De ő sem viszonozni nem tudta, sem elviselni nem tudta, hogy őt szeretem.
De elengedni sem tudott.
Évek óta élek úgy, mint egy szárnyaszegett lepke.
Segíteni szerettem volna neki - minden betegségét végigcsináltam vele - és mindig engem hülyézett le. Mindig megmondtam, mi a baj, mit kell csinálni. Veszekedtem az orvossal, ha azt kellett, hányást takarítottam, ha arra volt szükség, vizsgálatokra kísértem - és mégis, valamelyik nap - már jobban volt - rám szólt, hogy sok meleg vizet használok.
- Nem neked kell kifizetni - mondta, és akkor valami feljött bennem, és csípőből lőttem a választ:
- Biztos vagy te abban?
Válasz nem jött. Lehet, hogy rájött, hogy igazam van.
De akkor már késő volt. Kimondta. És mikor kimondta, komolyan gondolta.
Én pedig felvezettem a kartonjára.
Nagyon sok van már a rovásán. Nagyon, nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem, ha rágondolok.
...
Sajnos, lehet, hogy bennem van a hiba - nem szeretem eléggé, mert a szeretet hosszan tűrő és megbocsátó, és én nem tudom ezeket megbocsátani, tele vagyok tőlük keserűséggel és haraggal.
Lehet, hogy a lányai sem tudtak néhány ehhez hasonló megnyilvánulással mit kezdeni. Így marja el az embereket maga mellől.
És közben pedig egy beteg ember, akinek támogatásra van szüksége.
Olyan nehéz ez.
...
A nyáron, az önmagam elől való menekülés jegyében, nem csak dolgoztam, hanem csavarogtam is rengeteget. Bejártam fél Magyarországot. Érdekesség, hogy útitársaimat, kivétel nélkül mindenkit, a Facebooknak köszönhetem. Voltam a Pólósokkal Orfűn - itt, azt hiszem, túllőttem a célon, és mélyen belegyalogoltam Kvízkirály lelki világába.
(A sors az ilyesmivel nem marad adós - ezt is visszakaptam. Mert igenis, létezik Karma. Akkor, és ott törleszt, amikor nem számítasz rá - és amikor a legjobban fáj.)
...
A fotósokról, és köztük L-ről írtam már itt, ezen a helyen.
Arról viszont nem, hogy úgy esett, hogy gyűjtöm a tábortűz mellett üldögélős dumálós fényképeit. Minden kiránduláson készül egy :)
- Igen, ez tipikus, ilyen vagyok, csak ülök és magyarázok - mondta a legutóbbi művemről, és nekem azóta, valahányszor, mint Charlie szárnyaszegett angyala, órákig hallgatom a másik vízöntő végtelen szónoklatait arról, hogy szerinte mit, hogyan kellene csinálnom, mindig bevillan ez a mondat, kicsit eltartom a telefonkagylót, hümmögök, bólogatok - az agyam már rég kikapcsolt - és még mosolyogni is képes vagyok magam elé, mint egy félhülye.
Igen, azt hiszem, L-t becsülöm.
Ez is valami, ha a boldogsághoz nem is elég.
...
A kézimunka táborba már nem is volt sok kedvem elmenni, de előre megbeszélt program volt, csakúgy, mint a keszthelyi kirándulás Anyussal. Végül is nem bántam meg őket, de akkor már bennem valami csendesen sírt az otthon után.
Ez a hang azóta is csendesen sírdogál, látva, hogy a sok munka és csavargás miatt az otthonom, a kert, a ház, a szobanövényeim, a kézimunkáim és minden egyéb, férfiszemmel rettenetes uszony, melyek között lakozom, valóban teljesen elhagyta magát, és immár totális generálra szorul az egész életterem, kint és bent egyaránt.
Fennforog a nagy kérdés, hogy mindezt hogyan tudom kivitelezni, hisz a "vagy időm nincs vagy pénzem" szűk keresztmetszetéből valami mindig hiányzik ahhoz, hogy itt megvalósuljon a csodálatos lakhatási jajdejó. Néha annyira nyomaszt, hogy inkább elmenekülök, hogy ne is lássam a fennforgást. :(
Lakótársaimat próbálom motiválni, hogy kíséreljenek már meg időszakosan megmozdulni - sajnos figyelemzavarosak mindhárman, néha van olyan érzésem, hogy négyen ötfelé megyünk - aztán néha, este, összeakadunk a konyhában, és akkor nagy röhögések és boldog csacsogások vannak.
Bár, ha őszinte akarok lenni, az utóbbi hetekben már ezek is ritkulnak, ahogy csökken az energiaszintem.
Minderre jött az az élmény, hogy megélhettem egy éjszakára a Szerelem csodáját - és utána a totális összeomlást.
Most? Megpróbálom magam összerakni. Apró, pici, csillogó szilánkokat ragasztgatok egymás mellé, újra, már nem tudom hányadszor. Nincs is már bennem nagy elszánás a művelethez - nyugodtan maradhatna úgy is, ahogyan van. De tudom, hogy van még közel ötmillió forintnyi dolgom az életben.
Aztán nem érdekel már tovább.
Engem úgyse lehet szeretni.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
Másfél hete készülök erre, de nem jön össze az Istennek se. Egyszerűen nem jön az ihlet.
Mivel azonban tudom, hogy helyettem nem írja meg senki más, nincs hivatalos bértollnokom, valahogy neki kell kezdenem.
Ezzel kapcsolatosan az a - valamelyest kezelhető - vezérgondolatom támadt, hogy ez az év a szélsőségek éve volt.
A szélsőségek éve volt, ami a történéseket illeti, jó kis erőpróbákat mért rám a sors - és végül is, tűrhetően sikerült venni az akadályokat, még akkor is, ha nagyon kifáradtam bele.
Tulajdonképp mindennek, amivel az idén küzdöttünk, a gyökerei a 2015-ös évbe nyúlnak vissza.
A rettenetes 2015.01.15. és az azt követő események, a céltalan sodródás hónapjai paradox módon hoztak annyi pihenőt (tekintettel a lecsökkent munkamennyiségre) hogy valamelyest megerősödtem fizikummal, mire eljött a 2015 ősze - és vele a borzalmas diagnózis.
Az ezt követő hónapok a rákkal való küzdelemmel teltek. Ebben az időszakban másodlagossá vált a "hogyan tovább" kérdése.
Valamikor az idén év elején jutottam el odáig, hogy elapadtak a könnyeim, elmúltak az éjszakai halálfélelemmel terhes pánikpillanataim. Azt hiszem, hogy ebben része volt Csaba állapotjavulásának - nem untatlak Benneteket a részletekkel tovább, hisz leírtam annak idején mindent erről.
Mindenesetre az ember lelke úgy van felépítve, hogy, mintegy önvédelemből, idővel belefásul a rossz dolgokba. Hozzászokik, megedződik, napirendre tér - valami ilyesmi történt velem is. Miután jobban lett, megkönnyebbülést éreztem - túl nagy teher az ember lelkének az ilyesmi.
Közben lassan kitavaszodott, az Ügynökségen állt a balhé, és felrémlett a legrosszabb: hogy megint kidobhatom a kukába az elmúlt hat év minden szorgos munkáját, és kezdhetem újra felépíteni valahogy az életemet.
Akkor kaptam azt a tanácsot, hogy ne a csökkenésben gondolkodjak.. nem lehetek érte eléggé hálás, azt hiszem.
Kicsit össze is jöttek a dolgok. Szükségem volt arra, hogy lekössem az energiáimat - hiszen tavasz volt, lényegében magányos voltam, és tele életerővel, aminek valamiféle levezetés kellett.
Hát megfogadtam a tanácsot. Egy jó üzleti koncepció, némi szerencse, napi 10-12 óra munka és rengeteg kitartás van abban, hogy ott tartok, ahol tartok.
Közben megélhettem szakmai vonalon azt, amit a magánéletben soha nem sikerült: hogy szeretnek, hívnak, várnak, elismernek.
Ez az év másfélszeresére növelte a bevételeimet. A határán járok a teljesítő képességemnek. Pontosan tudom, hogy innen előbbre jutni egy személyes vállalkozásként már nem igazán lehet. De azt is tudom, hogy a következő lépcsőfokhoz még "fel kell nőnöm". Bízom benne, hogy sikerülni fog.
Van az a mondás, hogy "amiről van képed, arra képes vagy". Most már, ha halványan is, de van képem róla. :)
Valamikor a nyáron történt, hogy Csaba betegségét "akut"-ról "krónikus"-sá minősítették át. Akkor már egy ideje sejtettem, hogy valami nem egészen oké. Még mindig nem tisztította meg kellően a lelkét a démoni befolyástól..
Akkor könyörögtem neki utoljára: menjen el kineziológushoz, ezeket a lelki blokkokat fel kell oldani.
- De én nem hiszek ebben!
- Nem is kell benne hinni. El kell menni. Adni magadnak egy esélyt. Legfeljebb nem használ. Ha legalább egy kicsit szeretsz, elmész.
Nem ment el - és engem most már nem is érdekel, hogy elmegy-e, vagy sem, hogy akar-e élni, vagy sem.
Durván hangzik ez, tudom.
De egyetlen embernek sem lehet megmondani, hogyan élje az életét, halja a halálát.
Én többet nem tanácsolok neki semmit.
(Kell a jó? Nem. Kell a rossz? Két kézzel! - mondogatta Nevelőapám - és milyen igaza volt.)
(- De hiszen majdnem megölt Téged!
- Tudom.)
...
A múlt héten úgy kellett összeszednem az előszobában. Annyira rosszul volt, hogy negyed órába telt, míg elmászott a kapucsengőig, hogy beengedjen - és előttem már végigfutott minden, ott tartottam, hogy hívom a lányáékat...
Azóta újra vannak éjszakai pánikrohamaim.
...
Pedig nem kellett volna ennek az egésznek így lennie.
Öt évvel ezelőtt én olyan szerelmes voltam egy csodálatos emberbe, mint már régen nem.
De ő sem viszonozni nem tudta, sem elviselni nem tudta, hogy őt szeretem.
De elengedni sem tudott.
Évek óta élek úgy, mint egy szárnyaszegett lepke.
Segíteni szerettem volna neki - minden betegségét végigcsináltam vele - és mindig engem hülyézett le. Mindig megmondtam, mi a baj, mit kell csinálni. Veszekedtem az orvossal, ha azt kellett, hányást takarítottam, ha arra volt szükség, vizsgálatokra kísértem - és mégis, valamelyik nap - már jobban volt - rám szólt, hogy sok meleg vizet használok.
- Nem neked kell kifizetni - mondta, és akkor valami feljött bennem, és csípőből lőttem a választ:
- Biztos vagy te abban?
Válasz nem jött. Lehet, hogy rájött, hogy igazam van.
De akkor már késő volt. Kimondta. És mikor kimondta, komolyan gondolta.
Én pedig felvezettem a kartonjára.
Nagyon sok van már a rovásán. Nagyon, nagyon sok. Túl sok ahhoz, hogy jó legyen a közérzetem, ha rágondolok.
...
Sajnos, lehet, hogy bennem van a hiba - nem szeretem eléggé, mert a szeretet hosszan tűrő és megbocsátó, és én nem tudom ezeket megbocsátani, tele vagyok tőlük keserűséggel és haraggal.
Lehet, hogy a lányai sem tudtak néhány ehhez hasonló megnyilvánulással mit kezdeni. Így marja el az embereket maga mellől.
És közben pedig egy beteg ember, akinek támogatásra van szüksége.
Olyan nehéz ez.
...
A nyáron, az önmagam elől való menekülés jegyében, nem csak dolgoztam, hanem csavarogtam is rengeteget. Bejártam fél Magyarországot. Érdekesség, hogy útitársaimat, kivétel nélkül mindenkit, a Facebooknak köszönhetem. Voltam a Pólósokkal Orfűn - itt, azt hiszem, túllőttem a célon, és mélyen belegyalogoltam Kvízkirály lelki világába.
(A sors az ilyesmivel nem marad adós - ezt is visszakaptam. Mert igenis, létezik Karma. Akkor, és ott törleszt, amikor nem számítasz rá - és amikor a legjobban fáj.)
...
A fotósokról, és köztük L-ről írtam már itt, ezen a helyen.
Arról viszont nem, hogy úgy esett, hogy gyűjtöm a tábortűz mellett üldögélős dumálós fényképeit. Minden kiránduláson készül egy :)
- Igen, ez tipikus, ilyen vagyok, csak ülök és magyarázok - mondta a legutóbbi művemről, és nekem azóta, valahányszor, mint Charlie szárnyaszegett angyala, órákig hallgatom a másik vízöntő végtelen szónoklatait arról, hogy szerinte mit, hogyan kellene csinálnom, mindig bevillan ez a mondat, kicsit eltartom a telefonkagylót, hümmögök, bólogatok - az agyam már rég kikapcsolt - és még mosolyogni is képes vagyok magam elé, mint egy félhülye.
Igen, azt hiszem, L-t becsülöm.
Ez is valami, ha a boldogsághoz nem is elég.
...
A kézimunka táborba már nem is volt sok kedvem elmenni, de előre megbeszélt program volt, csakúgy, mint a keszthelyi kirándulás Anyussal. Végül is nem bántam meg őket, de akkor már bennem valami csendesen sírt az otthon után.
Ez a hang azóta is csendesen sírdogál, látva, hogy a sok munka és csavargás miatt az otthonom, a kert, a ház, a szobanövényeim, a kézimunkáim és minden egyéb, férfiszemmel rettenetes uszony, melyek között lakozom, valóban teljesen elhagyta magát, és immár totális generálra szorul az egész életterem, kint és bent egyaránt.
Fennforog a nagy kérdés, hogy mindezt hogyan tudom kivitelezni, hisz a "vagy időm nincs vagy pénzem" szűk keresztmetszetéből valami mindig hiányzik ahhoz, hogy itt megvalósuljon a csodálatos lakhatási jajdejó. Néha annyira nyomaszt, hogy inkább elmenekülök, hogy ne is lássam a fennforgást. :(
Lakótársaimat próbálom motiválni, hogy kíséreljenek már meg időszakosan megmozdulni - sajnos figyelemzavarosak mindhárman, néha van olyan érzésem, hogy négyen ötfelé megyünk - aztán néha, este, összeakadunk a konyhában, és akkor nagy röhögések és boldog csacsogások vannak.
Bár, ha őszinte akarok lenni, az utóbbi hetekben már ezek is ritkulnak, ahogy csökken az energiaszintem.
Minderre jött az az élmény, hogy megélhettem egy éjszakára a Szerelem csodáját - és utána a totális összeomlást.
Most? Megpróbálom magam összerakni. Apró, pici, csillogó szilánkokat ragasztgatok egymás mellé, újra, már nem tudom hányadszor. Nincs is már bennem nagy elszánás a művelethez - nyugodtan maradhatna úgy is, ahogyan van. De tudom, hogy van még közel ötmillió forintnyi dolgom az életben.
Aztán nem érdekel már tovább.
Engem úgyse lehet szeretni.
Magna Cum Laude - Engem nem lehet szeretni
2016. december 3., szombat
Két terrorista
Megfogadtam, hogy nem politizálok ezen a helyen, és ezt többé-kevésbé igyekszem is tartani. Az okát majd egyszer, talán, elmesélem - ha eléggé sokáig élünk, még Ti is megtudhatjátok. Így a bizonyos körök által "fő sodratú"-nak nevezett politikai irányvonalak eseményeit nem is fogom véleményezni. Azonban az utóbbi időben - sajnos - figyelemmel kísérem a szélsőség viselkedését. (Jobb lenne, ha leszoknék erről, ezt pontosan tudom.) Azt pedig sosem titkoltam, hogy szánom a szír menekülteket, akik szeretnének túlélni egy borzalmas háborút.
Így ma nem bírok hallgatni, hiszen kies fővárosunkban két kiscsoportos tüntetés is megrendezésre került - az egyik az egyik, a másik a másik témában. A közös bennük mindössze a "terrorista" jelző, és az ezzel együtt járó, minősített büntetési tétel.
A két úriemberben az is közös, hogy - végül is - egyikük kezéhez sem tapad vér, és mindketten a saját kisebb közösségük túléléséért vívták - vélt vagy valós - küzdelmüket.
Ezzel együtt, ha az érdekeik mellett kiálló csoportosulásokat összeeresztették volna, alighanem a környéket messze elkerüli a Világbéke..
Igen, Budaházy Györgyről és Ahmed H-ról beszélek. Érdekes és pikáns dolog őket így egy lapon említeni, ha belegondolok. :)
Tudjuk már, régen tudjuk, hogy az igazság voltaképpen egy prizma. Hogy milyen színű fényt látunk, az csak azon múlik, hogy melyik oldalról, milyen szögben nézünk bele. Tehát, hogy mely viselkedést minősítünk "terrorizmusnak", "hazaszeretetnek", illetve "túlélési ösztönnek" - azt ki-ki a saját prizmáján keresztül tekinti. Magyarán: terrorista az, aki a nekem megfelelő társadalmi berendezkedésre támad. Hazafi, aki a nekem nem megfelelő társadalmi berendezkedésen, az én vélt vagy valós érdekeim mentén próbál - akár erőszak alkalmazása mellett is - változtatni, és szerencsétlen túlélni vágyó, aki mellettem próbál átmászni (velem együtt) a szögesdróton az életben maradás reményében.
De mit is ír a Wikipédia a terrorizmusról?
A terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek célja a félelem keltés révén, meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése.
Azt kell, hogy mondjam, hogy a fenti definíciónak megfelel mindkét úriember cselekedete. Nekik nagyon is meghatározott politikai céljaik voltak, melyeket erőszak alkalmazásával illetve azzal való fenyegetéssel próbáltak kikényszeríteni.
Budaházy szimpatizánsai nagyra becsült magyar történelmi személyiségek neveivel szoktak dobálózni; mely szerint ha Budaházy terrorista, akkor ők is azok voltak.
Van egy rossz hírem: ez igaz. Rákóczit a Habsburgok életre-halálra keresték, magas vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy mást ne mondjak. Naná, hogy terrorista volt a szemükben!
Egy alternatív világban, ahol a magyar határokon nem csak a balkáni útvonalon de mindenhol szögesdrót és vámszedők lennének, és a turulmadaras zászló lengene a középületek homlokzatán az Adriától egészen Galícia határáig - nos, ott ő valószínűleg Nemzeti Hős lenne.
Hogy milyen lenne ott élni?
Nem tudom, mert nem ott élek.
És akik éltetik - ők sem.
Ő itt, ebben a világban egy terrorista, aki a fennálló államrend ellen támadt.
Ráadásul elkövetett egy-két kevésbé szimpatikus dolgot is: elagyabugyáltak (tán ki is fosztottak) egy újságírót - és amit a TV székháznál csináltak, attól külön hányok a mai napig is.
Mindegy, hogy ki van hatalmon, a TV archívum a nemzet kincse.
Aki azt megrongálja, bármilyen erős felindulásból - az egy állat. Már elnézést.
Hogy lehet egy ilyen krapek viselt dolgaival normális embernek azonosulni?
Persze, felmerülhet itt a lassan lejáró trianoni szerződés kérdése - szépnevű Tvrtko barátunk vakarászta legutóbb ezt a kérdést, és most megint felmerült jobbról korlátolt barátaim körében ez a szenzációnak kevéssé nevezhető, régen ismert tény.
Erre azt találtam írni, hogy bátor ember templomban is fingik, meg, hogy nem lesz ennek jó vége, ha mi kihátrálunk a Zunióból és elkezdjük visszakövetelni a területeinket, román bakancsok fognak masírozni Budapest utcáin.
Én ezt komolyan gondolom.
Normális ésszel nem lehet azt gondolnia egyetlen hős magyar vitéznek sem - még akkor se, ha pörsenések vannak a seggén, mint Matolcsy ezt olyan kedvesen elővezette - hogy mi fújjuk a passzátszelet. Hogy ha beterjesztene ez a lélekszámában megapadt, gazdaságában meggyöngült nép ilyen követeléseket, hogy azt mi ép bőrrel megúszhatnánk.
Visszatérve korábbi felvetésemre, melyben vélt, vagy valós érdekeket emlegettem, el kell, hogy mondjam: aki azt hiszi, hogy ma ennek a népnek az a legvalósabb érdeke, hogy mielőbb turulzászlók lengjenek a történelmi Magyarország minden vármegyéjének központján - az nagyon nagy tévedésben leledzik...
(Javaslom számukra az alábbi fohász alkalmazását: "Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem azt, ami valóban a javamat szolgálja!...")
Ahmed H is azt hitte, hogy elegendő köveket dobálni a magyar szögesdrót meg határőrség ellen.
Hát ez kábé ugyanilyen szintű tévedés lenne. Méghozzá olyan következményekkel, amelyek kimerítenék a "népirtás" fogalomkörét. És nem csak áttételesen.
Mindezt állítólagos hazaszeretetből.
Térjünk át Ahmed H esetére.
Nem, nem vagyok boldog a szögesdrót építésétől. Nem érzem humanitárius cselekedetnek. De tudom, hogy - a jelenlegi helyzetben - valahogy tényleg kezelni kellett rövid távon a migrációs válságot. Hirtelen sok volt az Európára szakadt jövés-menés - féltik a kis nyugijukat, és ez valahol, bizonyos fokig érthető is.
Nem gondolom, hogy Európának el kellene utasítania a menedékkérőket. Sőt, azt gondolom, hogy a migráció - az európai népességfogyás ismeretében - törvényszerű is. Hogy egy undorító és értelmetlen háború felgyorsította, ez tény, de attól ez még nem elkerülhető jelenség. És nem a háttérhatalmak mesterkedése, vagy egyéb hagymázos elképzelések - hanem az európaiak, köztük honfitársaink gyermekvállalási kedvének elmúlása miatt.
Ezzel együtt, azt igenis gondolom, hogy Európának joga van kivizsgálni minden egyes menedékkérelmet - önvédelemből. Hiszen a sok jó szándékú szerencsétlen között valóban megbújhatnak gonosztevők is.
Pontosan emiatt nem értettem egyet azzal, hogy menedékkérők csapatostól bolyongjanak Magyarországon ellenőrizetlen körülmények között, helyismeret és nyelvtudás nélkül, és kormányzati provokációnak tartottam, hogy Budapesten át irányították őket a rövidebb útvonalak helyett.
Azzal se értek egyet, hogy most meg mindenkit elutasítunk.
A lónak két oldala van, ez igaz.. .de meg kellene tanulni már végre középen megülni.
Ami Ahmed H-t illeti, már mikor lefogták is biztos voltam benne, hogy nem lehet az IA vagy egyéb hasonló szervezetek embere.
Mert aki az - az az úton lapul. Elvegyül. Nem hőbörög, és nem dobál köveket, annál neki sokkal komolyabb "játékai" vannak.
Olvastam, hogy európai az egy szem felesége, régóta Cipruson él, és hogy a szerencsétlen szüleit és rokonait kísérte végig a menekülési útvonalon.
Azt nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudott a családtagjainak is tartózkodási engedélyt szerezni Ciprusra. Nyilván, az ottani "kerítések" miatt.
Mint embert, nagyon sajnálom a történtekért.
De ez nem változtat azon a tényen, hogy illik a cselekedetére a fenti definíció. Sőt, én még a szándékosságot sem zárom ki - hiszen a média tele volt a hírekkel, mely szerint megépült a nagy csodálatosságú kerítés, és ők mégis odajöttek.
Azt hiszem, mindkét, fent analizált esetben inkább a Btk. lenne átgondolandó - hiszen manapság már terrorizmus és terrorizmus között is van különbség, és mivel a fenti két eset egyikében sem történt komolyabb személyi sérülés, be kellene tenni egy enyhébb büntetéssel járó passzust.
Lehet vele szimpatizálni, vagy elítélni - de attól a szándék, az szándék. És kimeríti a definíciót.
Mohamed is azt mondta a Korán szerint: a szándék minősíti a cselekedetet.
Hát tessék.
Kellett ez Nektek, fijjuk?
Így ma nem bírok hallgatni, hiszen kies fővárosunkban két kiscsoportos tüntetés is megrendezésre került - az egyik az egyik, a másik a másik témában. A közös bennük mindössze a "terrorista" jelző, és az ezzel együtt járó, minősített büntetési tétel.
A két úriemberben az is közös, hogy - végül is - egyikük kezéhez sem tapad vér, és mindketten a saját kisebb közösségük túléléséért vívták - vélt vagy valós - küzdelmüket.
Ezzel együtt, ha az érdekeik mellett kiálló csoportosulásokat összeeresztették volna, alighanem a környéket messze elkerüli a Világbéke..
Igen, Budaházy Györgyről és Ahmed H-ról beszélek. Érdekes és pikáns dolog őket így egy lapon említeni, ha belegondolok. :)
Tudjuk már, régen tudjuk, hogy az igazság voltaképpen egy prizma. Hogy milyen színű fényt látunk, az csak azon múlik, hogy melyik oldalról, milyen szögben nézünk bele. Tehát, hogy mely viselkedést minősítünk "terrorizmusnak", "hazaszeretetnek", illetve "túlélési ösztönnek" - azt ki-ki a saját prizmáján keresztül tekinti. Magyarán: terrorista az, aki a nekem megfelelő társadalmi berendezkedésre támad. Hazafi, aki a nekem nem megfelelő társadalmi berendezkedésen, az én vélt vagy valós érdekeim mentén próbál - akár erőszak alkalmazása mellett is - változtatni, és szerencsétlen túlélni vágyó, aki mellettem próbál átmászni (velem együtt) a szögesdróton az életben maradás reményében.
De mit is ír a Wikipédia a terrorizmusról?
A terrorizmus az erőszak alkalmazásának, vagy az azzal való fenyegetésnek olyan stratégiája, melynek célja a félelem keltés révén, meghatározott politikai, ideológiai, vallási célok kikényszerítése.
Azt kell, hogy mondjam, hogy a fenti definíciónak megfelel mindkét úriember cselekedete. Nekik nagyon is meghatározott politikai céljaik voltak, melyeket erőszak alkalmazásával illetve azzal való fenyegetéssel próbáltak kikényszeríteni.
Budaházy szimpatizánsai nagyra becsült magyar történelmi személyiségek neveivel szoktak dobálózni; mely szerint ha Budaházy terrorista, akkor ők is azok voltak.
Van egy rossz hírem: ez igaz. Rákóczit a Habsburgok életre-halálra keresték, magas vérdíjat tűztek ki a fejére, hogy mást ne mondjak. Naná, hogy terrorista volt a szemükben!
Egy alternatív világban, ahol a magyar határokon nem csak a balkáni útvonalon de mindenhol szögesdrót és vámszedők lennének, és a turulmadaras zászló lengene a középületek homlokzatán az Adriától egészen Galícia határáig - nos, ott ő valószínűleg Nemzeti Hős lenne.
Hogy milyen lenne ott élni?
Nem tudom, mert nem ott élek.
És akik éltetik - ők sem.
Ő itt, ebben a világban egy terrorista, aki a fennálló államrend ellen támadt.
Ráadásul elkövetett egy-két kevésbé szimpatikus dolgot is: elagyabugyáltak (tán ki is fosztottak) egy újságírót - és amit a TV székháznál csináltak, attól külön hányok a mai napig is.
Mindegy, hogy ki van hatalmon, a TV archívum a nemzet kincse.
Aki azt megrongálja, bármilyen erős felindulásból - az egy állat. Már elnézést.
Hogy lehet egy ilyen krapek viselt dolgaival normális embernek azonosulni?
Persze, felmerülhet itt a lassan lejáró trianoni szerződés kérdése - szépnevű Tvrtko barátunk vakarászta legutóbb ezt a kérdést, és most megint felmerült jobbról korlátolt barátaim körében ez a szenzációnak kevéssé nevezhető, régen ismert tény.
Erre azt találtam írni, hogy bátor ember templomban is fingik, meg, hogy nem lesz ennek jó vége, ha mi kihátrálunk a Zunióból és elkezdjük visszakövetelni a területeinket, román bakancsok fognak masírozni Budapest utcáin.
Én ezt komolyan gondolom.
Normális ésszel nem lehet azt gondolnia egyetlen hős magyar vitéznek sem - még akkor se, ha pörsenések vannak a seggén, mint Matolcsy ezt olyan kedvesen elővezette - hogy mi fújjuk a passzátszelet. Hogy ha beterjesztene ez a lélekszámában megapadt, gazdaságában meggyöngült nép ilyen követeléseket, hogy azt mi ép bőrrel megúszhatnánk.
Visszatérve korábbi felvetésemre, melyben vélt, vagy valós érdekeket emlegettem, el kell, hogy mondjam: aki azt hiszi, hogy ma ennek a népnek az a legvalósabb érdeke, hogy mielőbb turulzászlók lengjenek a történelmi Magyarország minden vármegyéjének központján - az nagyon nagy tévedésben leledzik...
(Javaslom számukra az alábbi fohász alkalmazását: "Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem azt, ami valóban a javamat szolgálja!...")
Ahmed H is azt hitte, hogy elegendő köveket dobálni a magyar szögesdrót meg határőrség ellen.
Hát ez kábé ugyanilyen szintű tévedés lenne. Méghozzá olyan következményekkel, amelyek kimerítenék a "népirtás" fogalomkörét. És nem csak áttételesen.
Mindezt állítólagos hazaszeretetből.
Térjünk át Ahmed H esetére.
Nem, nem vagyok boldog a szögesdrót építésétől. Nem érzem humanitárius cselekedetnek. De tudom, hogy - a jelenlegi helyzetben - valahogy tényleg kezelni kellett rövid távon a migrációs válságot. Hirtelen sok volt az Európára szakadt jövés-menés - féltik a kis nyugijukat, és ez valahol, bizonyos fokig érthető is.
Nem gondolom, hogy Európának el kellene utasítania a menedékkérőket. Sőt, azt gondolom, hogy a migráció - az európai népességfogyás ismeretében - törvényszerű is. Hogy egy undorító és értelmetlen háború felgyorsította, ez tény, de attól ez még nem elkerülhető jelenség. És nem a háttérhatalmak mesterkedése, vagy egyéb hagymázos elképzelések - hanem az európaiak, köztük honfitársaink gyermekvállalási kedvének elmúlása miatt.
Ezzel együtt, azt igenis gondolom, hogy Európának joga van kivizsgálni minden egyes menedékkérelmet - önvédelemből. Hiszen a sok jó szándékú szerencsétlen között valóban megbújhatnak gonosztevők is.
Pontosan emiatt nem értettem egyet azzal, hogy menedékkérők csapatostól bolyongjanak Magyarországon ellenőrizetlen körülmények között, helyismeret és nyelvtudás nélkül, és kormányzati provokációnak tartottam, hogy Budapesten át irányították őket a rövidebb útvonalak helyett.
Azzal se értek egyet, hogy most meg mindenkit elutasítunk.
A lónak két oldala van, ez igaz.. .de meg kellene tanulni már végre középen megülni.
Ami Ahmed H-t illeti, már mikor lefogták is biztos voltam benne, hogy nem lehet az IA vagy egyéb hasonló szervezetek embere.
Mert aki az - az az úton lapul. Elvegyül. Nem hőbörög, és nem dobál köveket, annál neki sokkal komolyabb "játékai" vannak.
Olvastam, hogy európai az egy szem felesége, régóta Cipruson él, és hogy a szerencsétlen szüleit és rokonait kísérte végig a menekülési útvonalon.
Azt nem értem, hogy ha ez így van, miért nem tudott a családtagjainak is tartózkodási engedélyt szerezni Ciprusra. Nyilván, az ottani "kerítések" miatt.
Mint embert, nagyon sajnálom a történtekért.
De ez nem változtat azon a tényen, hogy illik a cselekedetére a fenti definíció. Sőt, én még a szándékosságot sem zárom ki - hiszen a média tele volt a hírekkel, mely szerint megépült a nagy csodálatosságú kerítés, és ők mégis odajöttek.
Azt hiszem, mindkét, fent analizált esetben inkább a Btk. lenne átgondolandó - hiszen manapság már terrorizmus és terrorizmus között is van különbség, és mivel a fenti két eset egyikében sem történt komolyabb személyi sérülés, be kellene tenni egy enyhébb büntetéssel járó passzust.
Lehet vele szimpatizálni, vagy elítélni - de attól a szándék, az szándék. És kimeríti a definíciót.
Mohamed is azt mondta a Korán szerint: a szándék minősíti a cselekedetet.
Hát tessék.
Kellett ez Nektek, fijjuk?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)