Honeybeast - A legnagyobb hős
A jó híremen nem eshet csorba,
Beállok én is a tornasorba.
Hiszem, hogy két paralel történet
A végtelenben összeérhet.
Álmaimban nem ezt vártam,
De felébredtem és megtaláltam.
Szabad egy hely, és leparkolnék,
Veled az időben eltévednék.
De tudom-e majd überelni anyádat?
És te nem mosod magad után a kádat.
Gyűjtünk lakásra és autóra,
Coelho-idézet a meghívókra...
Refrén:
Te vagy a legnagyobb hős a világon:
Én a királynőd és te a királyom.
Hova is rejtsem el a szívem tőled,
Nehogy a végén majd összetörjed.
Az idióta is célba érhet,
Mi meg doppingolva nyertünk érmet.
Nekem a fitness partizánok,
Neked a lelkes kurtizánok -
Jutnak -- de tényleg, én nem ezt vártam;
A filmekben csak annyit láttam,
A történetet csókkal zárják,
A folytatást velünk forgatták...
És nem tudtam überelni anyádat,
S te nem mosod magad után a kádat.
Van nagy lakás és nagy autó,
Közel már az utolsó szó.
Refrén:
Te vagy a legnagyobb hős a világon:
Én a királynőd és te a királyom.
Hova is rejtsem el a szívem tőled,
Nehogy a végén majd összetörjed.
Kész vagyok teljesen a kis klambókra,
Jöhet a millió hős berepülő pilóta.
Nincs te és én, csak mi -- összebújva,
Nyaral az ész, és mi megkukulva elvagyunk, mert jön a szerelem.
(Egy születésnap alkalmából. Vivát.)
2014. október 28., kedd
2014. október 26., vasárnap
2014. október 25., szombat
Felszabadultan
Végre vettem egy jó forró fürdőt, és a kosszal együtt sikerült a gondokat is kicsit lemosni magamról.
Hogy ez így történhetett, azt hálásan köszönöm az én aranyos, öreg páromnak, aki segített megforrasztani és összerakni ezt a szerencsétlen vízvezetéket. Eljött, térdelt, forrasztott, szerelt, ...az egészségi állapota és egyéb bajákjai ellenére.
Nem tudom, mit tettem volna Nélküled. Nagyon, nagyon köszönöm.
<3
Hogy ez így történhetett, azt hálásan köszönöm az én aranyos, öreg páromnak, aki segített megforrasztani és összerakni ezt a szerencsétlen vízvezetéket. Eljött, térdelt, forrasztott, szerelt, ...az egészségi állapota és egyéb bajákjai ellenére.
Nem tudom, mit tettem volna Nélküled. Nagyon, nagyon köszönöm.
<3
2014. október 24., péntek
Ön-transzformáció (forrás: Szabadon Ébredők)
1./ Kezdd el gyakorolni, hogy cselekvő módon belépsz olyan helyzetekbe, amikbe nem szeretnél, amikbe eddig soha nem tetted. (!!!) (Ezt kénytelen vagyok gyakorolni... naponta... és mégsem megy félelemmentesen. Ma például bepánikoltam attól az egyszerű ténytől, hogy nem sikerült a vízbekötő cső átszerelése. És... ha leküzdöm ezeket a félelmeket, persze megteszem, amit meg kell... de amíg eljutok odáig, addig megjárom a poklot. Ma délután is ott voltam... el is fáradtam bele.)
2./ Egó: A Szellem, Isten ismer Téged és mindent tud rólad. Miért is lenne szükség arra, hogy érdemeidet bizonygasd? Ha a megfelelő módon leszel büszke önmagadra, nem lesz szükség arra, hogy ezt kívülről érvényesíteni kellene. (sajnos jelenleg szükség van rá... hiszen volt egy nagy törés az önértékelésemben, amit helyre kell valahogy állítani, ha tovább akarok élni... és a folyamat jelenleg helyreállítási szakaszban van. Lásd exhibíció 5-ös)
3./ Düh: A saját kémiád programoz arra, hogy olyan dolgokra reagálj, amikre nem is emlékszel (ebből az életedből vagy valamelyik előzőből). Ha átírod az alapvető információt, amelyik létre hozta a nyomógombot, akkor nem leszel többé dühös sem. (Mikor lesz az, hogy nem leszek többé dühös a pénztelenség miatt? Mi volt az az alapvető információ, amely a pénz hiányához a tehetetlen dühöt társította bennem? Micsoda??...)
4./ Reakció: Az automatikus védekezés mások véleménye ellenében megszűnik, ha elfogadod és megérted, hogy minden vélemény valaki máshoz tartozik és nem hozzád. (Ha az én drágámnak jól esik, hogy putrinak látja az otthonomat - az az ő dolga. Neki van ezzel dolga, nem nekem. Le kellene szoknom arról, hogy ezek miatt sértve érezzem magam. Mégis, időről-időre előkerül ez a konfliktusforrás. Pedig, egyszerűen... ezek az Ő korlátai.)
5./ Ítélkezés: Hogyan látja Isten az embereket? Hogyan látja egy mester a többi embert? Mindenki számára éppen az a megfelelő, ahol éppen van. Ez a mesterek mércéje, az új emberi mérce. (Igen, ne ítélj, hogy ne ítéltess... ezt is nehéz a gyakorlatban következetesen alkalmazni.)
2./ Egó: A Szellem, Isten ismer Téged és mindent tud rólad. Miért is lenne szükség arra, hogy érdemeidet bizonygasd? Ha a megfelelő módon leszel büszke önmagadra, nem lesz szükség arra, hogy ezt kívülről érvényesíteni kellene. (sajnos jelenleg szükség van rá... hiszen volt egy nagy törés az önértékelésemben, amit helyre kell valahogy állítani, ha tovább akarok élni... és a folyamat jelenleg helyreállítási szakaszban van. Lásd exhibíció 5-ös)
3./ Düh: A saját kémiád programoz arra, hogy olyan dolgokra reagálj, amikre nem is emlékszel (ebből az életedből vagy valamelyik előzőből). Ha átírod az alapvető információt, amelyik létre hozta a nyomógombot, akkor nem leszel többé dühös sem. (Mikor lesz az, hogy nem leszek többé dühös a pénztelenség miatt? Mi volt az az alapvető információ, amely a pénz hiányához a tehetetlen dühöt társította bennem? Micsoda??...)
4./ Reakció: Az automatikus védekezés mások véleménye ellenében megszűnik, ha elfogadod és megérted, hogy minden vélemény valaki máshoz tartozik és nem hozzád. (Ha az én drágámnak jól esik, hogy putrinak látja az otthonomat - az az ő dolga. Neki van ezzel dolga, nem nekem. Le kellene szoknom arról, hogy ezek miatt sértve érezzem magam. Mégis, időről-időre előkerül ez a konfliktusforrás. Pedig, egyszerűen... ezek az Ő korlátai.)
5./ Ítélkezés: Hogyan látja Isten az embereket? Hogyan látja egy mester a többi embert? Mindenki számára éppen az a megfelelő, ahol éppen van. Ez a mesterek mércéje, az új emberi mérce. (Igen, ne ítélj, hogy ne ítéltess... ezt is nehéz a gyakorlatban következetesen alkalmazni.)
Gábriel
Felrémlett bennem az öngyilkosság gondolata, mi tagadás, de tény, hogy rövidesen felülírta ezt egy üveg rubinvörösen csillogó Garrone Cherry képzete.Tudjátok, az mélytüzű ragyogás, ami a rubinköves gyűrűmből is világít... az üveg nyakán legördülő harmatcsepp...
Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy az utolsó nálam lévő garasokon beruházok egybe, és a mai nap tiszteletére jól benyakalok belőle. Ennél sz@rabb már úgysem lehet.
Aztán tovább gondoltam: még senki nem pusztult bele egy üvegnyi Garronéba, de rosszul lenni azt lehet tőle, napokig, sőt, a gyomromra gyakorolt hatását tekintve akár hetekig is.
Megfontolva a dolgot, úgy döntöttem, hogy elég sz@r nekem most, már anélkül is.
Így aztán az önvigasztalás tekintetében a tegnap sütött, és felerészben még meglévő lekváros-pudingos piskótánál maradtam. A két könny-egy falat piskóta majszolás között kikötöttem Rúzsa Magdinál... hiszen senkire sem számíthatok ezen a földön, csak Gábrielre, ez ismét beigazolódott a mai napon.
Pedig mindig remélek... próbálkozom... és csalatkozom.
Mindig, minden emberi kapcsolatom e szerint a forgatókönyv szerint zajlik, legyen szó bármiről, amire nekem van szükségem. Soha, semmi nem sikerül, amivel más emberek jóindulatára kell hagyatkoznom. Se az autóm, se a támfal, ...most a lányom barátja szedte szét a vízbekötést a fürdőben, ...nem tudta megcsinálni, és bocsánatot kérve távozott.
Pontosabban már én mondtam, hogy menjenek, nem akartam kifordulni magamból... azt sem akartam, hogy lássák, mennyire kétségbeesett vagyok, mert a kétségbeesés az én dolgom, és különben is, csak azért van, mert még mindig nem vagyok jó Micimackó, a büdös életben nem leszek elég jó Micimackó, és mi a frászért mondtam, hogy csinálják meg, hogy lehetek ekkora állat, ha nem nyúl hozzá, akkor csak akkor szűnt volna meg a ház vízellátása Banduci munkája nyomán, mikor beáll a fagy, így viszont már most sikerült harakirit elkövetni.
Ilyenkor érzem azt, hogy mennyire végtelenül magamra vagyok utalva... és igen, nagyon sz@r ez az érzés. Annyira sz@r, hogy nincs az a Garrone mennyiség, ami elviselhetővé tehetné... akkor meg minek?
Azért már igazán megszabadíthatnál..
Celebritásaim (44)
Tárkány Művek: Sok születés napokat
...születésnapommal kapcsolatban megállapíthattam, hogy Szomszédasszony személyiségtesztje bizony nem hülyeség. Bár, mikor néhány hete megcsináltuk, és az exhibícióra, mint személyiségem legjellemzőbb vonására rábukkantunk (egyedül erre kaptam 5-öst), ő kissé csodálkozott - a mindennapi életben talán nem jön ez le annyira, mint az egyéb dolgaimban. Én nem annyira, végül is, kissé művészieskedő lélek lévén, talán az lenne a legfurcsább, ha ez nem lenne meglehetősen fejlett nálam. Bár, hogy ennyire?... na igen, ennyire.
(Olyan kis művészlélek vagy, de így vagy aranyos - mondta egyszer a párom, csupa szeretettel a hangjában, s az ilyen mondatok elkísérik az embert.)
Mindenesetre a bennem rejlő exhibicionista személyiségjellemző nagyon boldog volt a rengeteg internetes és személyes köszöntéstől. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy igazi celeb. :) De nem baj, engem ez nem zavar, sőt, alapvetően élveztem a dolgot.
Épp ma olvastam Aquariusnál arról, hogy a "Népszerű vagyok!" az egó egyik kedvenc játéka. Szóval egoizmusomat ebben élem ki. Jó tudni. (Azt hiszem, még mindig jobb, mintha más emberek gyötrésére, kizsákmányolására stb. fordítanám.)
Nagyon, nagyon pozitív visszajelzésként éltem meg mindezeket, és itt is, ez úton is köszönöm mindenkinek, aki gondolt rám, és segített szebbé tenni számomra ezt a "két kisszék" évfordulót.
A személyiségtesztre még visszatérek majd, mert dolgozik bennem, mindenféle megállapításokat sikerül belőle folyamatosan leszűrnöm... de a mai téma, aktualitására tekintettel, legyen a szülinap.
Annál is inkább, mert furcsa köszöntéseket is kaptam, olyanokat, amikre nem számítottam, nem úgy, nem abban a formában... hát igen.
A legelső, aki tárgynapon éjszaka álmatlanságtól hajtva felköszöntött, az az újdonsült doktor úr volt - ami csak azért furcsa számomra, mert emlékeim szerint megkértem, hogy hagyjon békén. Ezt - eddig - be is tartotta.
De jelentkezett Szerjozsenyka is, akinek a köszöntésére válaszolva ujjaim szinte automatikusan kezdtek bele a "How do you do?"-ba, aztán rövid ideig meredten néztem a telefont, majd kitöröltem ezt a részt. Tapasztalatom szerint a hóvarjú (how are you) veszélyes állat, sok üzenet elfér a csőrében, és mint tudjuk, sok beszédnek sok az alja... tehát a köszönömre szorítkoztam, a Világbéke jegyében.
De történtek más furcsaságok is. A legextrémebb programot a szülinapomra az a növénypiacos csoporttárs szolgáltatta (na persze, hogy férfi, nőnek ilyesmi így nem jutna az eszébe), akitől fél évvel ezelőtt kértem ámpolna-gyertyavirágot, és, bár megígérte, de nem küldött. Szeptember elején írtam neki egy rövid üzenetet, melyben emlékeztettem őt elfeledett ígéretére (szeretem az ámpolna-gyertyavirágot, egy időben Anyu konyhájában a falakon futott ilyen, és remekül mutatott, csak szegény kipusztult. Mostanában gyűjtöm a valaha volt és kipusztult kedvenc virágaimat a házba és a kertbe is). Akkor viccesen megkérdeztem tőle, hogy a szülinapomra számíthatok-e a küldeményére, ..és megígérte.
Huszadikán eszembe jutott, hogy meg kellene kérdezni, mi van a virágommal, ...de aztán úgy voltam vele, hogy ha nem, akkor nem, én egyszer szóltam, rimánkodni mégse kellene.
21-én este jött egy üzenet, hogy határozzam meg, 22-én este melyik távolsági buszjárathoz tudok kimenni, mert küldi a sofőrrel a virágomat, sőt, sok egyéb növényt is.
Pfff....
Motiva zenekar: Születésnapodra
Így esett, hogy a szülinapom estéjén, nyolc órakor, a Stadion buszpályaudvaron dekkolva vártam a csomagomat.
Ugye, ez azért elég bizarr? Legalábbis nekem annak tűnt, mi tagadás.
De a növények itt vannak, épségben, és egy - meglepően szép írással írt - köszöntőt is találtam a csomagban.
Rózsalovag is felköszöntött. Ennek előzményei után (pár nappal ezelőtt közölte, hogy neki kétszáz vevője van, és nem lehet mindenkinek a kedvére tenni... Én ezt már válaszra se méltattam, ha valaki színvak, és a pirosat meg a fehéret nem tudja megkülönböztetni a sárgától, és ezt még ő kéri ki magának, azzal nincs mit kezdeni) azon gondolkoztam, hogy az átküldött fehér rózsa kép nem direkt szívatás-e, végül abban maradtam magammal, hogy nem, ez a pasi csak szimplán hülye, és egy rövid köszönömmel elintéztem a kérdést. (Tudom, nem szép dolog valakit lehülyézni... de ha már nem nyitottam vitát a visszajáró pénzemről, hanem elfogadtam a tényeket, legalább ennyi örömöm hadd legyen ebből az egészből.)
Aztán még bejelentkezett Egysörös, és egy Randivonalas fickó is, akivel még a levelezés stádiumában megszakadt az ismerkedés ezelőtt több, mint három évvel. Most meg nemcsak írt, (az még hagyján, tulajdonképpen jól is esett, hogy gondolt rám) de meg is csörgetett internetes telefonon. Akkor már Csabánál voltam, és meredten néztem, hogy ezmost miez, detényleg? Dübörög a nosztalgia expressz?
Nem vettem fel, ezen a túloldalon nyilván besértődtek, de az innenső oldalon is sok lehetett már, láttam, kombinálni kezdett az én drágám, ami csak azért vicces, mert sosem voltam rossz, de az utóbbi időben annyira jó vagyok, hogy az már szinte hülyeség. Anyus megróna érte... és igaza lenne, azt hiszem.
De hát az a fránya személyiségteszt, és a kapott négyeseim. Ugyebár.
...
A tegnap estét Szomszédasszonynál töltöttem, nagyon jó volt, pedig az egész napi kubikos munka után kimozdulni is nehezemre esett. Csoki cica nagyon meg van sértődve a világra, mivel konkurencia érkezett a házhoz, egy utcán talált, csontsovány és gyenge, szintén fekete pici cica személyében.
Csoki egyébként gyönyörű nagy macska lett. Beigazolódott, amit mondtam: szép lesz nagy korában. Persze ehhez kellett a szerető, gondos gazda - és én nagyon örülök, hogy Szomszédasszony személyében megtalálta. Szívesen megszeretgettem volna, de éppen lelki válságát éli, magyarán mindenkire fúj, aki a közelébe megy. Hiába, megrendült a bizalma az emberekben, nem érti, hogyan lehet Őnagyságán kívül bárki mást is szeretni... hogy mik vannak! (Az előszoba sarkából, utálkozva lesett - és mikor a picivel foglalkoztunk, végképp, sértődötten elvonult.)
A finom vacsora és a málnabor után ismét játszottunk, kis személyiség-elemzés volt, épp csak érintőlegesen, köröket rajzolgattunk... és a végére arra a következtetésre jutottam, hogy nekem bizony a magam módján rendesen fejlett egóm van (kevély vagy, királylány!), a kelleténél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonítok az alá-fölé rendeltségnek emberi kapcsolataimban, és bizony keményen őrzöm a határaimat, még ideál szinten sem tudok elképzelni semmiféle "eggyéolvadást", legfeljebb egyenrangúságot, közös cél érdekében történő közös munkálkodást.
Ez utóbbira viszont égetően szükségem van (lenne).
Köszöntő
Szomszédasszony tegnap este kérdezett egy jót... nevezetesen, hogy miért voltam olyan sokáig Nagy Fal társa - ha egyszer olyan ember volt, amilyen.
Erre adtam egy választ: a kiszolgáltatottságot, de átgondolva a dolgot, azt hiszem, van ennél jelentősebb momentum is.
Sokáig, őszintén azt hittem, hogy Nagy Fallal közösek a céljaink.
Ma már világosan látom, hogy tévedtem. Erre éppen Nagy Fal szétválásunk óta mutatott viselkedése világított rá a legjobban.
...
Szomszédasszony tegnap este szolgált még egy gyönyörű hasonlattal, mely szerint az érzelmek, mint a hangyaboly titkos járatai, szabad szemmel láthatatlan és egymással titkos összeköttetésben lévő üregeket képeznek az emberi lélekben, és sosem lehet tudni, hogy a másik hol, milyen csatornán "talál be", meddig tud lejutni ebben a bonyolult útvesztőben.
Nagyon kellemes estét töltöttünk együtt, nagy szeretetben. <3
A lélek útvesztői
(Képek és zenék a Facebook oldalamon posztolt köszöntésekből. Nagyon boldoggá tettetek. <3)
Köszönöm!
2014. október 20., hétfő
Ébren vagy álomban?
Közelítve fennállásom újabb évfordulójához, el kell mondjak Nektek valamit.
Néhány éve már (hogy rohan az idő!), hogy meghalt bennem a fiatal, tetterős nő, a teherbíró családanya, a zoknimosó lágy öl vagy minek nevezték a nyomorultat a múltkorokban egy blogbejegyzésben.
Meghalt, és elsirattam.
Nem kicsit, és nem rövid ideig sirattam, hiszen egy egész világnak lett vége vele, csillagrendszerek omlottak össze... és nem maradt, csak por és hamu, mely felett csendesen zokogott, néha szívet tépően tutult az északi szél.
De már ennek is vége.
Egy ideig nem mozdult semmi. A Világűr sötétje, hidege és mozdulatlansága szinte óvón, féltőn borította be a kietlen földdarabot. Fölötte, elérhetetlen magasságban, a Teremtés rendje szerint jöttek-mentek a csillagok... s a kietlen földdarab csak várt, várt tehetetlenül.
És megtörtént.
Új élet sarjadt a pusztaságban. Kihajtottak a régi elhullajtott magvak... és új növényfajok is színre léptek, melyeknek a korábbi populációban nem volt lehetősége kiteljesedni.
Ugyanakkor, korábban domináns fajok háttérbe szorultak.
Az egészet a dinoszauruszok kihalásához tudnám hasonlítani, még akkor is, ha bizarr a hasonlat: itt-ott vannak mai napig túlélők, de a jelentőségüket elvesztették... hát valami hasonló zajlott le bennem is.
Középkorú nő lettem.
...
Ez az év sem könnyű, csakúgy, mint az előzőek. Vannak hullámvölgyek, megtorpanások, visszaesések.
De már sokkal könnyebb számomra a "jelenben maradni", a jelen történéseire koncentrálni, hatékonyan cselekedni. Mintha ébredeznék az "éber kómá"-ból.
Nyilván, ennek az állapotnak az elérésében és fenntartásában sokat segít a folyamatos vaspótlás, és a tény, hogy emiatt az agyam kevésbé szenved az oxigénhiánytól.
Mostanában már kevésbé vagyok feledékeny. Ha néha mégis feledékenységen kapom magam, akkor megijedek. Rögtön tudom, hogy ez nem oké.
Hiába, van rutinom az oxigénhiányos szétszórtság tünetegyüttes felismerésében.
A múltkor ezzel a jelenséggel kapcsolatosan azon kezdtem el mélázni, hogy vajon most ébredek fel, vagy most készülök újra visszaaludni... érdekes kérdés ez, és néha hajlok rá, hogy bizonyos szempontból talán inkább az utóbbiról beszélhetünk.
Hiszen, a földi kötelékek erősödése magával hozza az éteriek gyengülését.
Persze, nem biztos, hogy ez jó nekem. Azt hiszem, az ember akkor teszi helyesen, ha fél szemmel azért mindig átsandít a "másik világ"-ba.
Hiszen még mindig, sok mindent nem értek.
Például, hogy mégis, mindezek ellenére, miért kap el időről-időre az elemi halálpánik? Mint például tegnap este?
(Bár, lehet, hogy most megint a magamra hagyatottság és a túl nagy feladat feletti görcsölés a kiváltó okai mindennek... nem tudom. Jobb Micimackónak kell lennem, gyakorolni, hogy ne riadjak el akkor sem, ha túl nehéznek érzem a terheket. Hiszen... ez is csak érzés. Szubjektív dolog.
Nincs az a kásahegy, amit át ne lehetne rágni.
És én átrágom.
Csakazéris.
("Az én húgom olyan, mint a macska. Mindig a talpára esik." - mondta egyszer Jé, és én tulajdonképpen büszke vagyok erre a tulajdonságomra. Csak azt nem értem, miért kell nekem folyton leesni? Nem lehetne végre már megmaradni valami kellemes magaslaton?...)
Hát, mára ennyit.
Támfal pedig lesz. Akkor is, ha jeges eső esik. És punktum.
Néhány éve már (hogy rohan az idő!), hogy meghalt bennem a fiatal, tetterős nő, a teherbíró családanya, a zoknimosó lágy öl vagy minek nevezték a nyomorultat a múltkorokban egy blogbejegyzésben.
Meghalt, és elsirattam.
Nem kicsit, és nem rövid ideig sirattam, hiszen egy egész világnak lett vége vele, csillagrendszerek omlottak össze... és nem maradt, csak por és hamu, mely felett csendesen zokogott, néha szívet tépően tutult az északi szél.
De már ennek is vége.
Egy ideig nem mozdult semmi. A Világűr sötétje, hidege és mozdulatlansága szinte óvón, féltőn borította be a kietlen földdarabot. Fölötte, elérhetetlen magasságban, a Teremtés rendje szerint jöttek-mentek a csillagok... s a kietlen földdarab csak várt, várt tehetetlenül.
És megtörtént.
Új élet sarjadt a pusztaságban. Kihajtottak a régi elhullajtott magvak... és új növényfajok is színre léptek, melyeknek a korábbi populációban nem volt lehetősége kiteljesedni.
Ugyanakkor, korábban domináns fajok háttérbe szorultak.
Az egészet a dinoszauruszok kihalásához tudnám hasonlítani, még akkor is, ha bizarr a hasonlat: itt-ott vannak mai napig túlélők, de a jelentőségüket elvesztették... hát valami hasonló zajlott le bennem is.
Középkorú nő lettem.
...
Ez az év sem könnyű, csakúgy, mint az előzőek. Vannak hullámvölgyek, megtorpanások, visszaesések.
De már sokkal könnyebb számomra a "jelenben maradni", a jelen történéseire koncentrálni, hatékonyan cselekedni. Mintha ébredeznék az "éber kómá"-ból.
Nyilván, ennek az állapotnak az elérésében és fenntartásában sokat segít a folyamatos vaspótlás, és a tény, hogy emiatt az agyam kevésbé szenved az oxigénhiánytól.
Mostanában már kevésbé vagyok feledékeny. Ha néha mégis feledékenységen kapom magam, akkor megijedek. Rögtön tudom, hogy ez nem oké.
Hiába, van rutinom az oxigénhiányos szétszórtság tünetegyüttes felismerésében.
A múltkor ezzel a jelenséggel kapcsolatosan azon kezdtem el mélázni, hogy vajon most ébredek fel, vagy most készülök újra visszaaludni... érdekes kérdés ez, és néha hajlok rá, hogy bizonyos szempontból talán inkább az utóbbiról beszélhetünk.
Hiszen, a földi kötelékek erősödése magával hozza az éteriek gyengülését.
Persze, nem biztos, hogy ez jó nekem. Azt hiszem, az ember akkor teszi helyesen, ha fél szemmel azért mindig átsandít a "másik világ"-ba.
Hiszen még mindig, sok mindent nem értek.
Például, hogy mégis, mindezek ellenére, miért kap el időről-időre az elemi halálpánik? Mint például tegnap este?
(Bár, lehet, hogy most megint a magamra hagyatottság és a túl nagy feladat feletti görcsölés a kiváltó okai mindennek... nem tudom. Jobb Micimackónak kell lennem, gyakorolni, hogy ne riadjak el akkor sem, ha túl nehéznek érzem a terheket. Hiszen... ez is csak érzés. Szubjektív dolog.
Nincs az a kásahegy, amit át ne lehetne rágni.
És én átrágom.
Csakazéris.
("Az én húgom olyan, mint a macska. Mindig a talpára esik." - mondta egyszer Jé, és én tulajdonképpen büszke vagyok erre a tulajdonságomra. Csak azt nem értem, miért kell nekem folyton leesni? Nem lehetne végre már megmaradni valami kellemes magaslaton?...)
Hát, mára ennyit.
Támfal pedig lesz. Akkor is, ha jeges eső esik. És punktum.
2014. október 18., szombat
Elfojtásaim
Mivel ez elsősorban a saját pszichém boncolgatásával foglalkozó blog, ezért meggyötörlek Benneteket a ma reggelem esetleírásával... nem egyszerű, higgyétek el.
Tehát, a dolog valahol az előző napokban gyökerezik: itt volt Banduci, elvileg azért, hogy segítsen. A segítségre nagyon rá lennék szorulva, mert ez a támfal-töltés ügy a ház statikai biztonságát és a vízvezetékrendszer téli esetleges elfagyását elsődlegesen érinti.
Ezért aztán ismét előlegért járultam (még a másikat sem törlesztettem vissza, innen szép veszíteni) és vásároltam némi zsalukövet és cementet a munkálatokhoz.
Aztán belevetettem magam bent a munkába, - ennek több oka is volt, hogy így tettem: Morgó szabadsága, a zárás, és Vezéremnek tett ígéret is szerepelt benne, mely a szeptember hó zárásához kapcsolódó jövedelmezőségi adatokra vonatkozott. (Na ugye, hogy annyi az annyi? Na kinek is lett igaza?)
Tehát, belevetettem magam a munkába, ez viszont azzal járt, hogy Drága Kisfiam tevékenységét nem tudtam kellő figyelemmel kísérni.
Az én arany gyönyörűségem meg elkezdett támfalat építgetni. Az első (ez még nekem is feltűnt) az volt, hogy nem csinált neki alapot. Erre rá is kérdeztem, de ő megmagyarázta, hogy elé is töltünk egy kis rézsűt, majd az megfogja. Ezt még el tudtam fogadni.
Aztán a másik furcsaság az volt, hogy bár volt elegendő zsalukő, a sarkon mégsem rakta kötésbe.
Hát, ehhez se kell diploma, de mindegy.
A magyarázat az volt, hogy onnantól inkább téglával rakja, zsalukő már úgyis kevés van, és nem is szeret vele dolgozni.
Ebben megint megnyugodtam. Hiba volt.
Aztán két napig, mikor is fél kilenctől este fél hétig melóztam (+közlekedés) nem volt időm-energiám megtekinteni a csinálmányait. Annyit láttam, hogy a töltés növöget elöl... a többit tüzetesen megnézni nem volt módomban.
Tegnap reggel láttam meg, hogy mit cselekedett a kis drága.
A szobájából felszedett klikkes padló elemeit támogatta neki a kerítésnek oldalt, és ahhoz töltögette a sittet. Se zsalukő, se tégla. De a töltés már 40-50 centi magas.
Nagyon kikészültem. Azt hiszem, valami cigány munkát is emlegettem - elnézést a kisebbségtől, merem állítani, hogy sok tagja ennél különb támfalat készítene. Főleg saját részre.
Nagy vitánk eredménye az volt, hogy Banduci bocsánatot kért, de azt is közölte, hogy rossz főnök lennék, (ezt egyébként tudjuk, túl lágy szívű vagyok... de ő nem ebben az összefüggésben mondta..) mert ő még sose csinált támfalat, és senki nincs, aki irányítsa (itt megint nem sikerült közbe vágnom, hogy úgyis hiába beszélek, lásd: alap...), és különben is, nem rögtön azzal kell kezdeni, hogy én mennyire kikészültem, meg cigány munka..
Itt eszembe jutott, hogy a múltkor Szomszédasszony által figyelmembe ajánlott Ericson-féle személyiségfejlődési szakaszok tekintetében egyértelművé vált számomra, hogy Banducinál 6 és 12 éves kora között jelentkezett súlyos zavar, mikor is a hatékonyság érzése helyett a kisebbrendűség vette át a vezérlést... és ezt nem tudom, hogy hogyan lehetne kijavítani, pedig nagyon fontos lenne, ha azt akarom, hogy ember legyen belőle. Sajnos, tartok tőle, hogy én már sehogy. :(
Az eső vigasztalanul zuhogott, hiába kértem szabit, és Banduci uralta a teret: teljes figyelmemet követelte, arról beszélt, hogy politikusnak kellene menni, mert sokkal egyszerűbb számára lyukat beszélni az emberek hasába, mint bármi más értelmes dolgot csinálnia, meg a soproni élményeiről (azt hiszem, szeret ott, mert vannak olyan férfi egyéniségek a közelében, akikből építkezhet - csak remélni tudom, hogy ez valóban hasznára válhat. ...persze félek, hogy egy nagy csalódás lesz ennek is a vége - de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Majd. Egyszer. Talán.)
Tehát, a lyuk a hasamban valóban megkeletkezett: egész nap irritáció alatt éreztem magam, mint valami rossz álomban, a szám keserű volt, az epém gondolom, befelé ömlött - és mosolyognom kellett, mert az én édes, energiavámpír fiacskám az utolsó napját töltötte a szülői fészekben.
...
Mikor elment, megkönnyebbülést éreztem. Aztán sírtam, hogy miért kell ennek az egésznek így lennie.
Megsirattam az újabb, pocsékba ment szabi napomat, a saját tehetetlenségemet, a nyomorúságomat, és arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha a jövő pénteken nem is jönne (megígérte, ..bár ismerjük az ígéreteit). Nem jönne, mert erre, amit most is előadott, nekem nincs szükségem. Épp elég nehéz az életem mindezek nélkül is. Ugyanakkor szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, és arra gondoltam, hogy ha nagyobb tekintélyem lenne előtte (mondjuk lenne pöcsöm) akkor biztosan szót fogadna, mikor elmondom neki, hogy mit, hogyan kell tennie.
(Ezzel kapcsolatos közjáték: bedugult a füle, és kérte, hogy vegyek neki valami fültisztító spray-t. Én ugyan tudtam, hogy az sz@rt se ér, de nem vitatkoztam. Elmentem a Tesóba és utolsó pénzemen vettem neki egyet. Kipróbálta - nem használt.
- Fiam, én ezt előre tudtam. De ha mondom, nem hiszed el nekem. Azt hitted volna, hogy nem akarok Rád áldozni.
Furcsán nézett rám, mint általában, mikor - utólag - kiderül, hogy mégiscsak nekem volt igazam.
...ez az az állapot, mikor az embernek nem hiszi el a kamasz kölke, hogy van már némi élettapasztalata, és nem rosszakaratból mondja, amit mond. Banducival itt tartunk... még mindig, és minden vonatkozásban. Szerintem mindezt csak azért, mert kettessel kezdődik a személyi számom. Őrület.)
Ma reggel ismét sikerült keserű szájjal és migrénnel ébredni, valahogy eltántorogtam Andival az iskoláig (neki is megvannak a maga problémái, de vele legalább értelmesen meg lehet beszélni ezeket - és nem néz le engem, sőt, azt hiszem, hogy a lelke mélyén egyre inkább tisztel. Hja, ő nem tartozik a "felsőbbrendű" 1-esek közé (fujj)).
Hazaérkezésem idejére világossá vált számomra, hogy ismét elkapott a szokásos nyavalyám... és akkor furcsa dolog történt.
Elkezdtem ordítani. Csak úgy spontán...
Kiordítottam magamból a haragomat emiatt a nyomorult nyavalya miatt, többeket megszólítva és felemlegetve az ellenem elkövetetteket... ordítottam mint a fába szorult féreg, majd ez zokogásba fulladt. Mikor az is csendesedni látszott, hirtelen kirázott a hideg. Meglepődve tapasztaltam, hogy visszatértem a jelenbe, és hogy - eltekintve a fázós-fáradt érzéstől - egész tűrhetően vagyok.
Gyorsan bevettem a gyógyszereimet, ettem rá pár falatot, és visszafeküdtem aludni.
...
Tudom, mi a legnagyobb hibám.
Nagyon nehezen tudok megbocsátani.
Nagyon, nagyon nehezen.
És ez az elfojtott neheztelés szabályosan megmérgezi az életemet.
(Nehezen bántódok is meg - de ha megtörtént, akkor az megmarad. Az elkísér. Az egy újabb nyomorult korcs, láncra verve, a pincében. És, ha megismétlődik bármi is abból, ami akkor történt, mikor odakerült - hát az egy újabb, húsos cupák neki. Hadd hízzon a dögje.)
Eddigi életemben, azt hiszem, hogy csak egyszer sikerült megbocsátanom. Egyetlen egyszer. Az is két évtizedembe tellett, de sikerült.
Anyámmal nem kiabáltam reggel.
Pedig - megtehettem volna.
De mégse.
Tehát, a dolog valahol az előző napokban gyökerezik: itt volt Banduci, elvileg azért, hogy segítsen. A segítségre nagyon rá lennék szorulva, mert ez a támfal-töltés ügy a ház statikai biztonságát és a vízvezetékrendszer téli esetleges elfagyását elsődlegesen érinti.
Ezért aztán ismét előlegért járultam (még a másikat sem törlesztettem vissza, innen szép veszíteni) és vásároltam némi zsalukövet és cementet a munkálatokhoz.
Aztán belevetettem magam bent a munkába, - ennek több oka is volt, hogy így tettem: Morgó szabadsága, a zárás, és Vezéremnek tett ígéret is szerepelt benne, mely a szeptember hó zárásához kapcsolódó jövedelmezőségi adatokra vonatkozott. (Na ugye, hogy annyi az annyi? Na kinek is lett igaza?)
Tehát, belevetettem magam a munkába, ez viszont azzal járt, hogy Drága Kisfiam tevékenységét nem tudtam kellő figyelemmel kísérni.
Az én arany gyönyörűségem meg elkezdett támfalat építgetni. Az első (ez még nekem is feltűnt) az volt, hogy nem csinált neki alapot. Erre rá is kérdeztem, de ő megmagyarázta, hogy elé is töltünk egy kis rézsűt, majd az megfogja. Ezt még el tudtam fogadni.
Aztán a másik furcsaság az volt, hogy bár volt elegendő zsalukő, a sarkon mégsem rakta kötésbe.
Hát, ehhez se kell diploma, de mindegy.
A magyarázat az volt, hogy onnantól inkább téglával rakja, zsalukő már úgyis kevés van, és nem is szeret vele dolgozni.
Ebben megint megnyugodtam. Hiba volt.
Aztán két napig, mikor is fél kilenctől este fél hétig melóztam (+közlekedés) nem volt időm-energiám megtekinteni a csinálmányait. Annyit láttam, hogy a töltés növöget elöl... a többit tüzetesen megnézni nem volt módomban.
Tegnap reggel láttam meg, hogy mit cselekedett a kis drága.
A szobájából felszedett klikkes padló elemeit támogatta neki a kerítésnek oldalt, és ahhoz töltögette a sittet. Se zsalukő, se tégla. De a töltés már 40-50 centi magas.
Nagyon kikészültem. Azt hiszem, valami cigány munkát is emlegettem - elnézést a kisebbségtől, merem állítani, hogy sok tagja ennél különb támfalat készítene. Főleg saját részre.
Nagy vitánk eredménye az volt, hogy Banduci bocsánatot kért, de azt is közölte, hogy rossz főnök lennék, (ezt egyébként tudjuk, túl lágy szívű vagyok... de ő nem ebben az összefüggésben mondta..) mert ő még sose csinált támfalat, és senki nincs, aki irányítsa (itt megint nem sikerült közbe vágnom, hogy úgyis hiába beszélek, lásd: alap...), és különben is, nem rögtön azzal kell kezdeni, hogy én mennyire kikészültem, meg cigány munka..
Itt eszembe jutott, hogy a múltkor Szomszédasszony által figyelmembe ajánlott Ericson-féle személyiségfejlődési szakaszok tekintetében egyértelművé vált számomra, hogy Banducinál 6 és 12 éves kora között jelentkezett súlyos zavar, mikor is a hatékonyság érzése helyett a kisebbrendűség vette át a vezérlést... és ezt nem tudom, hogy hogyan lehetne kijavítani, pedig nagyon fontos lenne, ha azt akarom, hogy ember legyen belőle. Sajnos, tartok tőle, hogy én már sehogy. :(
Az eső vigasztalanul zuhogott, hiába kértem szabit, és Banduci uralta a teret: teljes figyelmemet követelte, arról beszélt, hogy politikusnak kellene menni, mert sokkal egyszerűbb számára lyukat beszélni az emberek hasába, mint bármi más értelmes dolgot csinálnia, meg a soproni élményeiről (azt hiszem, szeret ott, mert vannak olyan férfi egyéniségek a közelében, akikből építkezhet - csak remélni tudom, hogy ez valóban hasznára válhat. ...persze félek, hogy egy nagy csalódás lesz ennek is a vége - de ez egy másik bejegyzés témája lesz. Majd. Egyszer. Talán.)
Tehát, a lyuk a hasamban valóban megkeletkezett: egész nap irritáció alatt éreztem magam, mint valami rossz álomban, a szám keserű volt, az epém gondolom, befelé ömlött - és mosolyognom kellett, mert az én édes, energiavámpír fiacskám az utolsó napját töltötte a szülői fészekben.
...
Mikor elment, megkönnyebbülést éreztem. Aztán sírtam, hogy miért kell ennek az egésznek így lennie.
Megsirattam az újabb, pocsékba ment szabi napomat, a saját tehetetlenségemet, a nyomorúságomat, és arra gondoltam, hogy talán jobb lenne, ha a jövő pénteken nem is jönne (megígérte, ..bár ismerjük az ígéreteit). Nem jönne, mert erre, amit most is előadott, nekem nincs szükségem. Épp elég nehéz az életem mindezek nélkül is. Ugyanakkor szégyelltem magam ezekért a gondolatokért, és arra gondoltam, hogy ha nagyobb tekintélyem lenne előtte (mondjuk lenne pöcsöm) akkor biztosan szót fogadna, mikor elmondom neki, hogy mit, hogyan kell tennie.
(Ezzel kapcsolatos közjáték: bedugult a füle, és kérte, hogy vegyek neki valami fültisztító spray-t. Én ugyan tudtam, hogy az sz@rt se ér, de nem vitatkoztam. Elmentem a Tesóba és utolsó pénzemen vettem neki egyet. Kipróbálta - nem használt.
- Fiam, én ezt előre tudtam. De ha mondom, nem hiszed el nekem. Azt hitted volna, hogy nem akarok Rád áldozni.
Furcsán nézett rám, mint általában, mikor - utólag - kiderül, hogy mégiscsak nekem volt igazam.
...ez az az állapot, mikor az embernek nem hiszi el a kamasz kölke, hogy van már némi élettapasztalata, és nem rosszakaratból mondja, amit mond. Banducival itt tartunk... még mindig, és minden vonatkozásban. Szerintem mindezt csak azért, mert kettessel kezdődik a személyi számom. Őrület.)
Ma reggel ismét sikerült keserű szájjal és migrénnel ébredni, valahogy eltántorogtam Andival az iskoláig (neki is megvannak a maga problémái, de vele legalább értelmesen meg lehet beszélni ezeket - és nem néz le engem, sőt, azt hiszem, hogy a lelke mélyén egyre inkább tisztel. Hja, ő nem tartozik a "felsőbbrendű" 1-esek közé (fujj)).
Hazaérkezésem idejére világossá vált számomra, hogy ismét elkapott a szokásos nyavalyám... és akkor furcsa dolog történt.
Elkezdtem ordítani. Csak úgy spontán...
Kiordítottam magamból a haragomat emiatt a nyomorult nyavalya miatt, többeket megszólítva és felemlegetve az ellenem elkövetetteket... ordítottam mint a fába szorult féreg, majd ez zokogásba fulladt. Mikor az is csendesedni látszott, hirtelen kirázott a hideg. Meglepődve tapasztaltam, hogy visszatértem a jelenbe, és hogy - eltekintve a fázós-fáradt érzéstől - egész tűrhetően vagyok.
Gyorsan bevettem a gyógyszereimet, ettem rá pár falatot, és visszafeküdtem aludni.
...
Tudom, mi a legnagyobb hibám.
Nagyon nehezen tudok megbocsátani.
Nagyon, nagyon nehezen.
És ez az elfojtott neheztelés szabályosan megmérgezi az életemet.
(Nehezen bántódok is meg - de ha megtörtént, akkor az megmarad. Az elkísér. Az egy újabb nyomorult korcs, láncra verve, a pincében. És, ha megismétlődik bármi is abból, ami akkor történt, mikor odakerült - hát az egy újabb, húsos cupák neki. Hadd hízzon a dögje.)
Eddigi életemben, azt hiszem, hogy csak egyszer sikerült megbocsátanom. Egyetlen egyszer. Az is két évtizedembe tellett, de sikerült.
Anyámmal nem kiabáltam reggel.
Pedig - megtehettem volna.
De mégse.
2014. október 17., péntek
Pasik / A rózsalovag
A fickó rózsákat árult. Nekem meg megtetszett az áruja, annak ellenére is, hogy kb. kétszer annyiba kerül, mint bármelyik bevásárlóközpontban. Így kezdődött a beszélgetésünk.
- I.:
- I.:
- I.:I
- I.:
- Köszönöm!
- I.:
- I.:
- (Most ez mi ez? Értékesítést segítő udvarlás? ...rossz helyen jársz. NO ANSWER.)
- I.:
- .
- I.:
- .
- I.:
Válasz nem jött, és én belenyugodtam, hogy nem lesz jó. Nem is volt időm érdemben foglalkozni a kérdéssel... amíg nem jelentkezett a futárszolgálat. Akkor viszont megörültem. ...hiba volt.
...
Szia! Hát Te szenzációs egy ürge vagy! Csak ma tudtam átvenni a csomagot, mert két sűrű munkanapom volt. Ma kaptam egy nagy dobozt, benne egy halott vagy erősen haldokló, meg egy SÁRGA rózsával. Azt még megértem, hogy elküldted a selejtet egyiknek, itt spórolva vissza a postaköltséget. De hogy a másik is SÁRGA? Tudod, mit nem akartam ültetni a kertembe? Sárga rózsát. Ehhez képest, - Neked hála - lesz kettő. Ki fogom bírni, remélem, szép nagyra nőnek, sok randa sárga virágot fognak hozni, és még húsz év múlva is emlékeztetni fognak arra, hogy X. Istvántól többé az életben ne vegyek semmit. Csóközön.
...
...ez most mire volt jó? De tényleg? Eladott +1 sárga rózsát? Ennyi? Ezért kellett engem duplán felbosszantani? Mert mostanra alaposan sikerült... csak néztem magam elé, eszembe jutott a fiam által végzett gánya munka is - ez is valami hasonló, azt hiszem. De miért jutott nekem ma reggelre két ilyen eset is? Mi lesz a harmadik? Mit vétettem? ...aztán eszembe jutott a férfi agyvelő végtelen egyszerűsége, és bosszankodva bár, de röhögni kezdtem. Sőt. Beleköltözött a fülembe mára a Pasik címzenéje. S ez már így marad egész napra, azt hiszem.
Mert: "Hadd jöjjön végre, amit akarunk/Hadd legyen végre, amit várunk/ NEM LEHET MINDEN OLYAN EGYFORMA JÓÓÓ/ AZ OLYAN SZÜRKE!"
RT: Pasik
2014. október 14., kedd
Férfiagy
Erről a lányom jutott az eszembe, aki a múltkor boldogan újságolta, hogy vett ki a könyvtárból egy könyvet, a címe: Férfiagy. Megkérdeztem, hogy öt üres oldal-e, valami kapoccsal összefűzve... de közölte, hogy nem, ez egy háromszázx oldalas könyv, sűrűn teleírva.
Először nem értettem, hogy ez hogyan lehet, aztán megnéztem a könyvet, és minden világossá vált.
Nő írta. :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)