"Kedves kollégák, tanulják meg, hogy ezen a világon két dologból lehet meggazdagodni: a butaságból és a szegénységből."
(A könyvvizsgálói tanfolyamon elhangzott legfontosabb tudnivaló...)
Szerjozsenyka nagyon bátor volt, hogy ezt a filmet ajánlotta
nekem. Súlyos próbatétele volt ez közgazdászi vénámnak, közel három órán
keresztül. De bírtam. Sőt, egy-két gondolat is támadt bennem a hatására. Menet közben viszont nem szabadulhattam attól a gondolattól, hogy valahogy
úgy van ő is a pénzzel, Forex trader létére, mint annak idején A. volt a
könyvelőiroda nyitva tartásával: a hét minden napján rendelkezésére álltunk a
kedves ügyfeleknek, látástól Mikulásig – de a vasárnapot szent napként kezelte,
pedig senki se volt különösebben vallásos abból a társaságból. Hogy akkor mégis
miért? Ez nem volt más, mint afféle rejtett lázadás az ügyfélkörünk és a
megérkezésük által Magyarországot súlyosan érintő következmények ellen. Amúgy
sunyimagyarmódi ellenállás. (Nem kell ugye mondanom, hogy nekik nem a vasárnap volt a
„megszentelt nap” a héten..)
Tehát végignéztem a filmet (kisebb megszakításokkal), sőt,
alapvetően gondolatébresztőnek is tartottam, bár amiatt kissé elszomorodtam,
hogy az utolsó ¾ óra egy gyönyörű, de jelenlegi civilizáltsági fokunkon
kivitelezhetetlen utópia kibontásáról szól. Nem, nem technológiailag vagyunk
erre alkalmatlanok. Sokkal inkább lélektanilag. Selejtes az egész emberiség,
úgy, ahogy van. :-(
...az nem vitatéma, hogy jelenlegi rendszerünk, a
kapitalizmus alkalmatlan arra, hogy erőforrásainkat beosztva, magas
hatékonysággal, és az emberi szükségleteket szem előtt tartva termeljünk és
fogyasszunk. Ennél – bizonyos elemeket tekintve – még a szocializmusnak
nevezett történet is jobb volt – bár tény, hogy más területeken ugyanez nem
elmondható.
Megnézve a filmet, ismét éreztem azt a főiskolás korombeli
rossz érzést, mikor is, éppen Marxon túl, belelapoztam a mikro- és
makroökonómia könyvekbe, és mindenhonnan ez az Adams jött szembe, meg az ő
piaci elméletei: a „láthatatlan kéz”, a kereslet-kínálat görbéi meg a piacok
szabályozó szerepe, a határköltség-határhaszon elvek... mindezt érdekesnek
találtam ugyan, és valóban magvas részei ezek a közgazdaságtannak – de közben
végig ott kísértett a háttérben mindaz, amit Marx tanaiból addig, (a
közgazdasági szakközépiskolában) megtudhattam. Én azon szerencsések közé
tartozom (kevés ilyen van, talán egy-két évfolyam) akinek mindkettőt tanították
annak idején.
Szerintem pedig ez lenne a mai oktatásban is a normális
hozzáállás. (Azzal, hogy külön feladat lenne minden diák számára, hogy
próbálják megkeresni, és rendszerbe foglalni mindkét irányzat gyenge
pontjait. Haladóknak feladat: hozzanak ki valami újat a katyvaszból, a meglévő
tanok ötvözésével. Hátha egyszer valaki kitalálja a tutit, és summa cum
laude diplomázhat a közjó érdekében.)
Nem is értem, a mai napig sem, hogy szegény Marx szobrát
miért kellett kitessékelni a közgáz aulájából, ha valaki esetleg nem ismeri az
életrajzát, annak elmondanám: ő tőkés volt... ismerte írásai tárgyát,
testközelből... és semmi, de semmi olyan nincs az általam ismert tanaiban, ami
ne lenne igaz, attól függetlenül, hogy ezen a Földön más igazságok is
létezhetnek.
Adams (eléggé idejét múlt módon) természetesnek, Istentől
valónak vesz olyan dolgokat (pl. a szegény gyermekek magas halálozása), amelyek
egyedül és kizárólag az emberi butaság, önzés, előítéletek és felelőtlenség
következményei.
Marx? Ő pedig nem számol Adams piacelméletével, ami az
emberi lélek működésével pedig (sajnos) szorosan összefügg. (Az ember
lélektanilag ma is ott tart, ahol az őskorban: legszívesebben fejbe verné a
másikat egy jobb „falatért”. Legfeljebb az elérendő célok és a gyilkolás
eszközei változtak, semmi több.) Konkrétan: minél kevesebb van valamiből, ami
egy szükséglet kielégítését szolgálja, az annál nagyobb értéket képvisel az
egyén, illetve a társadalom szintjén. Annál nagyobb áldozatra vagyunk képesek
érte. Akár a többieken átgázolva is. (Sőt, leginkább csak úgy.)
…
Azt hiszem, ennél a mondatnál érdemes elidőzni.
A film utolsó jelenete, mikor is üdvözült mosollyal mindenki
visszaadja a pénzét – bár megmosolyogtató, de alapvetően mély tanulságokkal
szolgál.
...Tény, hogy jelenlegi társadalmunk a pénztől való függésre
épül. És az is, hogy ez helytelen, bár én annyira nem vagyok szigorú a pénzzel
szemben, mint a film alkotói. (Lehet, hogy a „piacok tökéletlensége” című
kapitalista ihletű tanítás tesz engem kis mértékben elnézővé... de azért ebben
van valami, legalábbis a jelenlegi fejlettségi szinten).
Én azt gondolom, hogy annak idején a pénzt mint általános
egyenértékest, a csere megkönnyítésére hozták létre az emberek, s mint ilyen
általános értékmérőnek, igenis megvan a maga helye és szerepe a (tökéletlen)
társadalomban.
Ha tovább gondoljuk, azt is láthatjuk, hogy a gyártási
folyamaton végighaladva, a termék/szolgáltatás egyre többet és többet ér.
Alapesetben: valaki létrehoz egy terméket/szolgáltatást, és
pénzt kap érte. Ez a pénz lényegében nem más, mint „holt munka”: benne van az ő
saját munkájának, illetve az általa készített termékhez felhasznált anyagok,
eszközök gyártóinak munkája.
Amikor valaki több pénzt kap, mint amennyibe neki magának
került az előállítás (beleértve a munkaerő újratermelésének költségeit is),
elkezdődik a felhalmozás.
No, itt kezdődnek a gondok. Pedig ami a felhalmozást
lehetővé teszi, az nem más, mint egy egyszerű értékrend-zavar.
Mit is tanultunk?
„A forgalomban lévő pénz mennyisége egyenlő kell legyen az
árualappal, különben infláció lesz.”
Tehát, ha elfogadjuk, hogy az árualap (termékek,
szolgáltatások) = összes holt munka,
akkor
a társadalmi szintű holt munka = forgalomban lévő
pénzmennyiség.
Tehát, ha valaki több pénzt kap, mint amibe a dolog
előállítása került, - az egyszerűen átvágja a másikat.
Ez össztársadalmi jelenség, és „ügyesség” a gyűjtőneve.
Legalábbis az üzleti életben. Aki „ügyes”, az boldogul. Aki „ügyetlen” az meg
előbb-utóbb tönkremegy.
Elég helytelen ez így. De, sajnos, általánosan elterjedt.
Ráadásul, globális méretekben, elérkeztünk oda, hogy az
erőforrások (mint például a pénzben megtestesülő holt munka) egy szűk réteg
kezében csoportosulnak, míg sok helyen hiány van ezekből.
Egyetértek azzal, hogy ez a hiány szándékosan gerjesztett,
hiszen ez az emberek további kizsákmányolásának eszköze. (S mint ilyen, Marxon
nevelkedett elmém számára különösen visszatetsző.)
De nézzük meg még egyszer a határhaszon elvet!
Vajh mi haszna van a milliárdosnak abból, hogy a meglévő
milliárdok mellé lett egy újabb? Olyan ez neki, mint egy csepp víz a tengernek,
vagy egy szem homok a sivatagnak...
Morgó azt mondta, hogy senki nem mond le szívesen másokért
semmiről.
- Te se tennéd! - vágta oda, de – bár tény, hogy nem vagyok
túlzottan jótékony (Sasmadár ezért többször megrótt, bár nem hiszem, hogy úgy,
abban a formában igaza volt) – de azt hiszem, hogy én életemben rengeteg
emberen segítettem már. Például a családtagjaimon. Ötöd magamat eltartani
éveken át – nem volt kis mutatvány. Olyan is volt, hogy másnak harcoltam ki
fizetésemelést. És tudom, hogy ha a létbiztonság szintjét elérném, az azon felüli
részből szívesen adnék. Önként.
Egyébként meggyőződésem, hogy – a hitelcsapdát leszámítva,
amiből jó lenne végre egészen kimászni – az emberek többségének nagyjából ezen
a szinten kellene élnie, ahol vagyok. És ez messze nem luxusszint. De legalább
nem is az afrikai (Kelet-magyarországi!!!) éhezők szintje. Na ott nem kellene
élnie senkinek. Nem is lenne rá szükség. Lenne elegendő erőforrás ennek
elkerülésére... nagyjaink lelki sivárságát jelzi, hogy tudnak úgy jó kedvvel,
bőséggel falatozni, hogy közben gyerekek halnak éhen.
De térjünk vissza tökéletlen kis világunkba.
Határhaszon... határhaszon... ha vissza nem is vinnénk, de
mi lenne, ha egyszerűen kevésbé lenne szükségünk a pénzre?
Szerintem a társadalom mai fejlettségi fokán nem lehet
megtenni, hogy kontinensek, országok, politikai csoportok felett, tisztán
tudományos alapon, erőforrások és szükségletek alapján, a pénz kiiktatásával
működtessünk egy független rendszert – bár a világnak kétségtelenül nagy
szüksége lenne rá.
De megpróbálhatunk minél kevesebb pénzből kijönni. A
pénzkereslet-pénzkínálat arányaiba a kereslet csökkentésének oldalán
beavatkozni.
Hogyan?
Hát azt ki-ki a saját élethelyzete alapján tudja megmondani,
kialakítani. De ebbe az irányba kellene haladni az egyének, kis közösségek
szintjén – ezzel, bár teljesen nem iktatható ki a pénz, de jelentősége nagy
mértékben csökkenthető.
Egy dolog biztos: ha kisebb lesz rá a kereslet, akkor végre
lejjebb megy az értéke a munkával szemben, és talán-talán jobban
közelítene a helyes 1:1-es arányhoz.
Mert a legfőbb baj ezzel a nyomorult pénzzel, hogy túlságosan felülértékelt.
