Hagyd abba az evezést

 Kedves Naplóm!

A nyárnak lassan vége, de a munkakedvem csak nem akar előkeveredni. Valamelyik nap Ábrahám meditációt hallgattam, és megérkezett hozzám - a tudati szintre mindenképpen - az az információ, hogy hagyjam abba az ár elleni evezést, mert az idő elteltével gyorsul az ár, és én teljesen ki fogok készülni ha még mindig ellene küzdök. Térjek inkább át a megengedés állapotába, és akkor az ár majd el fogja végezni amit el kell neki: irányba állít és minden könnyebb lesz.

Felkelve azon gondolkodtam, hogy ami ellen küzdök, az a könyvelés. Egész életemben ellene küzdöttem; soha nem tudtam azt az aspektusát tekinteni, hogy azért ebben a műfajban sikerült némi eredményeket elérnem; hogy tudom, értem, és valamilyen szinten el is ismertek engem ebben a műfajban. Hogy akár büszke is lehetnék az elrt eredményekre. Nem ezekre tudok koncentrálni, hanem arra, hogy én ezt mennyire utálom. Hogy sose szerettem; hogy csak rám volt kényszerítve és a mai napig is csak ez történik. Manapság már az is hozzájön a mantrázáshoz, hogy mi mindent kellett beáldoznom érte; a szétült derekam/csípőm; a stressz miatti gyomorvérzések; a rákműtét másnapján kórházból könyvelés; a szemeim frissessége, a látásom...

Mire idáig érek a mantrával, általában már behergelem magam anyira, hogy eszembe se jusson a fizetség, amit a világ mindezekért adott. Részint, mert a világ köcsög, és sosem ad méltányos fizetséget; részint - és ez személy szerint mindig is jobban bántott engem - azért, mert az emberi oldala ennek az egésznek még sokkal siralmasabb. Vannak mondatok, melyek számomra fontos személyektől érkeztek s a dobhártyámba ivódtak; melyeket akkor is hallok, mikor már rég nem mondja senki. Olyan mondatok, melyek messzemenőkig igazságtalanok; egy részük kimondását már a kimondó fél is megbánta, más részüknek jelentőséget sem tulajdonítanak - de én, a vevő fél, sajnos úgy működöm, hogy az idők végezetéig meg három nap emlékszem ezekre a bántalmakra; emlékszem a nyomukban támadt haragra, és arra, hogy ezt az érzést el kell fojtani, le kell győzni, mert nem tehetem meg, hogy teret adjak neki, hiszen nem vagyok olyan helyzetben. Jó néhányszor volt ilyen; jó néhány emberrel; s ez az egész könyvelői pálya eleve a harag elfojtásával indult; mikor jóanyám bedugott a közgazdasági szakszörnyűbe és én kicsi voltam még, alig 14 éves, és nem tudtam ellene tenni semmit...

Először a saját anyámat kellett volna megruháznom, hogy ne tedd ezt a lányoddal, igen.

De én csak begombolkoztam a kis bánatommal, és jártam az Anyám által kijelölt utat, akkor is, ha semmi örömöt nem okozott. Nem véletlen, hogy az epe bántalmaim úgy 16 éves koromban kezdődtek; mikor felhagytam az irodalmi tanulmányokkal (nem kis részben a Balzac művei felett érzett csömör segített ebben, erre világosan emlékszem; hiszen már akkor is bajom volt az ember rosszaságával - hisz én eleve és mindenáron, egész eddigi életem folyamán jónak akartam látni az Embert), és az iskolai környezet miatti szenvedéssel és beleszoktam a szakma tanulásába. Akkorra törtem meg előszőr. Sokáig tartott, úgy két évig: a szervezetem nagyon tiltakozott. Aztán elengedett ez... és jött az epejaj. Mert a konfliktus megoldása után szokott jönni a fizikai baj a Biologika szerint.

Ez a begombolkozás később létstratégiává vált, valahányszor egy nálam erősebb, bántó akarattal szembesültem; a gombok alatt sok-sok bántalom, elfojtott harag gyűlt fel bennem. Az élet, a karma kerék egyébként igazságos: időről-időre rendez olyan helyzeteket, amikor a korábbi bántó fél kiszolgáltatottá válik; s olyankor szoktam én némi revansot venni; mert romos Jeromosnak igaza volt: én nagyon is rátarti lény vagyok, és ezeket a bántalmakat nem szoktam csak úgy elengedni, megbocsátani, elfeledni - nekem kell az elégtétel. Persze, ha túl jól sikerül, akkor én is szenvedek miatta, mert azokat, akiknek sikerült megbántani engem, magam is szeretem (ezért jutottak mélyre a bántalmak). Ilyetén működésemet pont az Anyámmal megéltek tudatosították bennem: egyik felem soha az életben nem tudott vele kedves, barátságos és szeretetteljes lenni; másik felem pedig a mai napig szenved emiatt.

Van még néhány ilyen ember; akikkel alapvetően szeretetkapcsolatra vágytam; de valahogy az istennek se sikerült ezt a vetületét kibontakoztatni a viszonyrendszernek; s ezeket, mint kudarcokat hordozom. Ezek egy része az - eleve kudarcosan indult - pályafutásomhoz kapcsolódik; s ez is az oka annak, hogy nem élem meg örömmel ezt az egészet. 

Másrészt viszont, az is igaz, hogy a jelen állapotom komoly gátja a továbblépésnek, és abba kellene végre hagynom az evezést. Tudom, tudom... csak ki kéne húzni azokat a nyomorult evezőket a vízből... 

De nehezek, mint a rosseb.

...

Jobb híján (ne számítson Magyarországon senki gyors, pontos diagnózist, érdemi törődést, ha valami kevésbé életveszélyes ám létminőséget rontó betegsége van; az SZTK reumatológus, akinél tavaly jártam, csak széttette a kezét, írt valami semmire se jó krémet és elenedett) az internetet kezdtem el bújni a tegnapi nap folyamán; mikor is összekapcsolódott afejemben a munka iránt érzett ellenérzés azzal a ténnyel, hogy homályos diszkomfort érzettel küzdök, ami épp hogy súrolja a fájdalomküszöböt; de ez az érzet gyakorlatilag jelen van:

- az összes ujjamban

- a tenyeremben, csuklómban

- a könyökömben

- a csípőmben

- a bokámban

- a lábfejemben

és kis mértékben még a nyaki gerinc táján is, bár az talán nem ugyanilyen eredetű, legalábbis a gyulláadás sugárzása nem olyan mint a többi, felsorolt helyen.

Mert egyébként ezek, mint kis reaktorok, mind valami alacsony intenzitású, de állandó információt küldenek a Mindenségbe; minden ujjpercem végén lévő minden kis ízület egy-egy önálló reaktor; benne ismeretlen bomlási folyamatok hőt és energiát termelnek, mely energiaminőségek kisugárzása adja ezt a fájdelomközeli érzést; s ugyanez a folyamat játszódik le némely nagyízületemben is.

Kinek van kedve ilyenkor dolgozni? De tényleg, kinek? 

Még a háztartáshoz sincs lelkierőm, nemhogy a komolyabb feladatokhoz.

...

Családom ezt nem nagyon érti, azt hiszem; s én nem is vagyok abban a helyzetben, hogy úgy magyarázzam el nekik, hogy eljussanak a megértés szintjére.

Alighanem azt gondolják rólam, hogy lusta vagyok, koszos, igénytelen és nemtörődöm - és, a fizikai megjelenést tekintve, talán igazuk is van.

...

Tegnap eljutottam a felismerésig, hogy valószínűleg reumatoid arthritiszem van; újra olvastam a kérdésben a neten fellelhető bölcsességeket - még aha!-élményem is volt, a szemszárazság és bizonyos bőrtünetek kapcsán - a hasonlóságokat és a különbségeket a köszvénnyel; s meghallgattam néhány videót is a kérdésben.

Azt hiszem, hogy muszáj lesz orvosi segítséget kérnem ehhez a küzdéshez... az SZTK tünci hozzáállása alapján ez az egész ügy maszekban lesz kizárólagosan bonyolítható. 

Felmerül a kérdés, hogy akkor mi a francnak fizetünk TB-t, ha ilyen esetekben magánrendelés keretében kell enyhülést keresni... no meg az is, hogy hogyan szerzem meg az erre szükséges forrásokat. Mert forrásokra szükség lesz, az teljesen bizonyos.

14-én megyünk a kutyácskákkal tenyésszemlére; nagy nehezen sikerült összeszerveznem. Egyesületünk vezetőjének igaza volt: ez a nap lesz a lezárása az előző két év szakmai munkájának; s én izgatottan várom. Izgalmamba némi öröm is vegyül; hisz kaptam már pozitív visszajelzéseket a tőlünk kikerült kutyák kapcsán - de természetesen a szakmai értékelés után fogok tudni bővebbet elmondani az ügyről.

Magam részéről már azt is kisebb csodának tartom, hogy jelen nehézségeim közepette egyáltalán el tudtunk jutni idáig az itthoni falkám kapcsán - négy kölyköt viszek szemléztetni, négyet neveltem fel az elmúlt évben, míg a NAV és az András által generált tartozások szorongattak. Ez egy hősi tett, mely miatt Andrástól mindig is kapom a kelletlenkedő megjegyzéseket; nyilván a fejében a hangok mindig azt mondják, hogy azt a pénzt, amibe a kutyácskák felnevelése került, ezer fontosabb dologra is fordíthattam volna - például az általa hátrahagyott tartozások kirendezésére; vagy akár direktben neki is adhattam volna...

Nos, lehet, hogy a kutyák első blikkre valóban nem tűnnek jó befektetésnek.

De van egy lényeges különbség a kutya és a drága gyermek között.

A kutyáim mindig örülnek, ha látnak; és velem szeretnek lenni. Ők feltétel nélkül szeretnek.

Az, hogy ezen kívül a kutyatenyésztésből akár pár guruló forintot is láthatunk, az mellékkörülmény; mert ahhoz, hogy azt a szintet elérjük, mikor ez már talán némi pluszt eredményezhet, az még évekig tartó munka lesz.

Jelenleg a második lépcsőfokon állunk, és még van előttünk legalább három.

Nagy különbség tehát a kutyászat és a könyvelés között, hogy az előbbi, bár jelenleg rossz hatással van az anyagi helyzetemre, mégis pozitív szeretetkapcsolatokkal gazdagított (itt most cssk és kizárólag a kutyáimra gondolok, mert az emberi kapcsolatok ott is csak olyanok, mint máshol) - míg az utóbbi "csak" pénzzel, sokat kérve cserébe.

Visszatérve a betegségemre: a gyulladás mindig elfojtott haragot jelez, ezt tanultam; s mivel rengeteg elfojtott haragot cipelek magamban, nagyon-nagyon fontos lesz a következő időszakban mindezek felszínre hozatala és feloldása.

Nem nagyon tudom, hogyan kezdjem. 

Már volt egy olyan kóbor ötletem is, hogy beiratkozok valami küzdősportot végezni; hogy úgy tudjam ezeket kivezetni az életemből, hogy közben én se bántsak mást (ez a parancs bennem, Mérleg napjegyemnél fogva, mindig is igen erős volt).

Elgondolkodva ezeken, egy másik aspektusból: a harag elfojtása miatti testi tünetek a Kos-Mérleg tengelyem (Mérleg nap, Kos asc) kapcsán nagyon is érthetőek. S életem első felében annyira a Mérleg uralt, hogy nem is láttam meg, mennyi elfojtott harag gyűlt össze a lepel mögött.

Önkínzó gondolatok

 Nem elég a bajom, még azzal is szoktam tetézni, hogy mantrázom magamban, hogy mi mindent nem bírok...

Ma végre hókon csaptam magam ezért: már muszáj volt megtennem, elviselhetetlen dolog, folyton az elmúláson, az itt fáj-ott fáj nyavalyákon meg a mit nem bírokon pörögni.

Ráadásul teljesen igazságtalan.

Sosem volt még ennyi ügyfelem, ennyi megfelelési kényszerem. Talán a Faktor volt hasonló, de még ott is kevesebb volt a megfelelési kényszer.

Itt, most, rengeteg van.

És augusztus van, amikor is más években is pihennem kellett. Ilyankor, 40 fokban, nem fog az agy, a legegyszerűbb meló is kétszer annyi időt/energiát vesz ki az emberből.

És nem egyszerűek vannak... egyáltalán nem.

Félek is a téltől, meg a betegségektől - talán az fog enyhíteni ezen, hogy az idei évben azért sokkal többet kényszerültem már kint tölteni a kecskefejés miatt; s ez - bár a kezemnek nem használt, de a D vitamin pótlásnak mindenképpen. 

De most megint nehezebb.. minden.

K.csög ügyfelem pl.. tartozik 250 ezerrel; utalni nem, de mikor minden hatóság a nyakára jár, akkor persze segítséget kér...

Ütném. Megint felborította az eltervezett ütemtervet; a lelkierőt, mindent.

Nem, nem én vagyok a gyenge, az öreg, meg a vén.

A feladatmennyiség embertelen.

Azért a kis megélhetésért. 

Hogy legalább egyhelyben maradjunk, ne menjünk hátra.

Megint a harag szintje... igen.

Másik életem

 Lehet, hogy én is az az ember lettem, aki minden színnek megtalálja a fonákját; vagy csak a ma reggel indul rosszul a mindkét karomat elrabló zsibbadással, melyből most próbálom az életre viszatornázni a virsliérzetű tapogatókat, melyeket valaha, mikor még tudtak hímezni, horgolni, ujjaimnak neveztem - most csak afféle nyúlványként lógnak ennek az egész konglomerátumnak a végein, mint az elmúlás mementói - de már megint azzal ébredtem, hogy milyen keservesen meghaladja az energiáimat mindaz, amit a sors feladatul a vállaimra rakott; s hogy milyen kilátástalan ez az egész küszködés a fizetésképtelenség határára sodródott ügyfelekkel, a fölösleges plusz körökkel, amiket ezek a helyzetek okoznak, a saját súlyos anyagi kitettségeimmel; és általában véve az egésszel, amit el kell szenvednem vénségemre. 

Holott én öreg koromra nem kértem mást, csak nyugodt életet. Tudom, azt szoktam mondani, hogy "akkor még biztos nem vagyok eléggé öreg", miközben valami bennem azt mondja, hogy de igen, kisanyám, öreg vagy, mint az országút, és kib.szottul leharcolt is; ez van, menj aztán csinálj még három kör csuklótornát; szedjél be négy étrendkiegészítőt, és örülj, hogy lyuk van és még szelel.

Ismét felrémlett bennem a vágy a másik életem után - a másik élet, melyben nincsenek határidők, ügyfelek, megfelelési kényszerek; nincsenek kitettségek anyagi oldalon; egyszerűen csak a Létezés van, napsütéssel, néha viharral, nyáron meleggel, télen hideggel; a Van csodájának szemléletével.

Ott kecskék és birkák bandukolnak poros földutakon; éber figyelmű Kuvaszok kísérik őket; nyárestéken a tücsök ciripelése az altatódal; télen a kandallóból sugárzó meleg fény von körém bűvkört. Az ujjaim kecsesek, ügyesek és hosszúak; s nem az adatrögzítés fárasztja el őket, hanem a környezet szépítése és a Van csodájának megörökítése mindenféle elképzelhető művészi módon. Szívem nem a megfelelés kényszereitől és az anyagi szükségletek nyomásától szorul össze, hanem a Létezés szépségére való rácsodálkozástól.

Ahol végre szabad a lélek.

Lehet, hogy ehhez meg kell halnom, mert ebben az életben már nem adatik meg. Sajnos egyre többször érzem így; pedig éveim száma még "csak" 53. A 91-hez képest, amíg szegény anyám élt, ez még szinte semmi. Még majdnem négy évtized választ el tőle. Nem kellene ilyeneket éreznem, igazán nem. De sikerül, kézzsibbadásos, stresszbe fordult reggeleken.

Nagyon bosszant, hogy ebben a mai világban, bár kétszer annyi feladatot húztam magamra, mint amennyit józan ésszel szabad lett volna - nos, valahogy mégsem boldogulok.

Egyébként valószínűleg még ez sem igaz; inkább az az igaz, hogy a cserearányok számomra egyre kedvezőtlenebbül alakulnak. Azaz fajlagosan egyre több és több energiát követelnek a megfelelési feladatok, az egyre fogyatkozó készletekből.

Lehet, hogy nem is a feladatok hibája ez, inkább a fogyatkozó energiáé.

Valamikor tavaly jött az a gondolatom, hogy ha mostantól minden milliárdosom, aki szeretett engem kihasználni az elmúlt évtizedekben, hirtelen azt mondaná, hogy megbánta amit tett és mostantól megfelelően díjazza a munkámat - már az is késő lenne. Ez nagyjából akkor következett be, amikor - tavaly augusztusban - tudatosult bennem, hogy Anyám ennyi idősen ment nyugdíjba, és hogy most van az a pont, amikor nekem is ezt kellene tennem.

Ha lenne rá törvényi lehetőség, persze... De a mostani világ már rég nem arról szól, hogy a dolgozónak mi a jó.

Még a Nők 40 című csodához is van vagy öt évem hátra. Sőt, a lakáshitel kifizetéséből is.

Öt év, zsibbadással, stresszel, nyavalyákkal, önfeladások tengerével, ahogy eddig is kényszerültem élni. Sőt, méginkább így.

Segítőm most fogná a fejét: ne idézd meg ezt magadnak, inkább pozitív jövőképet vizualizálj...

Hja. Jó lenne azt tenni.

...

Mindegy is; azt hiszem, egyfajta burn-out szindróma van rajtam; abból a fajtából, amely lassan épül fel, akár évtizedek alatt; majd a végén leteríti az embert (ez volt tavaly nyáron, a kisfiam áldásos közreműködése által elérkezett); majd jön a bénultság fázisa a testi tünetekkel; - ilyen értelemben a kutyák és a kecskék életmentő hatásúak voltak; viszont amit a tegnap hallgatott könyvelői podcastban javasoltak, hogy nem szabad ugyanazt, ugyanúgy tovább csinálni, annak hiába értem/érzem a valóságosságát, nos... komoly erőforrásbeli akadályai vannak az átszerveződésnek, és alighanem ez jelenleg a legnagyobb, már testi tüneteket is okozó problémám.

Ahh...

Reggel van, ideje nekiállni güzülni.

Szebb napokat.

Harag

 ...tudod, Kisfiam, Te nem szoktál az én dolgaimmal fogalkozni. Kivéve a kutyáimat, amelyek zavaró tényezők Számodra; zavarók, mert ők megérzik a valódi szándékot; megérzik, ha valaki nem szeretettel, jó szándékkal közeledik a gazdájuk és ő feléjük. A Kuvasz ösztöne hibátlan - és Te nem szereted sem őket, sem a gazdájukat.. 

Kitaláltál mindenfélét, hogy majd ők engem bántani fognak. Soha nem fognak. Én adok nekik enni; én segítettem őket a világra; én vagyok nekik a viszonyítási pont. A Kuvasz nem felejt. Akkor sem bántanának, ha innentől soha többé nem gondoskodnék róluk; hoznának nekem is a zsákmányukból, nehogy éhezzek... volt már ilyen, nem is egyszer, hogy a cipőmbe/küszöbre tették, amit fogtak.

Hamarabb számíthatok rájuk, gyerekem, mint Rád.

Ők tudják, mi a szeretet.

...

Tudod, téged sosem érdekelt, hogy én mi mindenről kényszerülök mostanában lemondani. Ezért most felsorolom ezeket. Nehogy valaha elfelejtsük.. nem fogom, megígérem. Ezt már nem lehet, ez túl van azon a határon.

Nem csak a felhalmozott adótartozás.. nem. 

Lassan nincs egy szál ruhám, ami betakarja a testemet; esélytelen, hogy vegyek magamnak.

Pénz hiányában nem tudom megvenni az étrendkiegészítőimet; nem jutok el azokra a vizsgálatokra, melyek nem TB alapon, de nagyon is szolgálnák az egészségemet (öt éve volt a rák műtétem, jó lenne beruházni pl. egy PET CT-be, hogy tudjam: érdemes-e a következő években tartós tejet venni.. ha esetleg igen, jó lenne elmenni és leszedetni a szemeimről a táskákat, mert sportszatyrokat cipelek rajtuk és már alig látok tőlük.. de nem csak pénzem, időm sincs: nem tudok napi két órát sportolni; pedig az létszükséglet lenne az egészségem megőrzése érdekébn. Nem tudok, mert helyette is dolgoznom kell.. Így még a TB támogatott kontroll vizsgálatokra is nehezen jutok el...

Tudod, néhány havi törlesztésből mindez simán meglenne. Meg a lenézett putri felújítása is. De nem, én inkább fizetek. Annyit, mint más ember átlag fizetése.

És mindezt miért?

Mert Te nem álltad meg a helyedet ott, ahová állítottalak. Ahová a Sors állított. Mert ott embernek kellett volna lenni, nem egy nyámnyila, élveteg senkinek. Oda ember kellett volna, nagy szívvel, értelmes aggyal, szorgos kézzel. És akkor jó lehetett volna.. neki, nekem, nekünk. 

De nem.

És még megengeded magadnak az önsajnálatot... inkább szégyellned kellene magadat. Nem mások, meg a rendszer tehet arról, hogy Te nem nőttél fel a feladathoz. 

Haragszom Rád, fiam.

Nagyon haragszom.

...

Haragszom magamra, hogy hagytam, hogy ilyenné legyél.