A Semmi ága (zöld az erdő, zöld a hegy is)

Pártunk és kormányunk első számú vezetője megint böfögött valamit Posványoson; a fajokról, meg a nem-keveredésről, bazi nagy hülyeség, józan ésszel tudom, hogy ő is tudta, már amikor kimondta, de azt is tudta, hogy ez a kommunikáció megint elemi erővel fog hatni a lavórban ("Kárpát-haza", hogy szebben és méltóbban emlékezzek meg születésem helyéről; bár ezt is túlzásnak érzem, túltoltan pátoszosnak, - így a kettő együtt viszont épp jó. Természetföldrajzilag. Bár, meglepő és kellemetlen módon, a lavór jelenleg eléggé száraz.)

És igen.

Tele vagyunk történetekkel, Dunába lőtt zsidókról, kitelepített svábokról, lenézett tótokról, haramia rácokról, veszedelmes románokról, tolvaj cigányokról; de hallottam én Apám fajtáját emlegetve rendetlen, lusta és konok hajdúkról is.

Itt ebben az országban senki nem fogad el senkit. Mindenkinek mindenkivel baja van. Épp ezért, soha, senki sem lehet biztonságban afelől, hogy mikor fognak belekötni - testi paraméterei, genetikája, faji, vallási, hitbéli dolgai miatt.

A legfurcsább, hogy mindazok, akik félnek, és mindazok, akiktől félnek - nos, mind kevert fajúak, amennyiben egy-egy nép "faj"-nak minősül (legfeljebb fajtának, ha maradunk az ebtenyésztői szlengben). Mindenesetre itt Európában és azon kívülről beszűrődve is, akkora a keveredés, hogy kutyából hamarabb találsz több száz évre visszamenőleg zártan tenyésztett fajtatiszta egyedet, mint emberből.

És egyébként ez az emberiség szerencséje, különben elkorcsosulna és kihalna mint a mammutok.

A zárt tenyésztés egyenesen gyilkos egy fajtára nézve; láthatjuk imádott kuvaszainkon; a törzskönyv kinyitása az ő esetükben is alighanem a 24. órában történik; miért tartja ezt bárki jónak? Már csak genetikailag is.

Én alighanem azok közül való vagyok, akik félnek. 

Én magyarok hazájának a szeretetét Magdalena Böhmtől tanultam. Aki egyébként nem tudott jól németül, akinek az anyukája Tóth Julianna volt, és aki magyarosíttatta a nevét, hogy ne telepítsék ki. Letagadta a származását. Családilag. Önvédelemből.

Az én Magyarországomon Magdalena Böhm maradhatott volna Böhm akkor is, ha szebben csengett az ajkán a szó magyarul.

Az én Magyarországomon a fiam nem tiltott volna le a genetikai teszt elvégzéséről azért, hogy nehogy kiderüljön valami "csúfság" amit esetleg idővel fegyverként lehetne ellenünk használni.

Az én Magyarországomon a fiam fejébe nem ültetett volna félelembogarakat a zsidó származású kollégája-barátja az orrméretével kapcsolatosan. (Tekintsük ezt afféle furmányos bosszúnak a kései generációk sorai között.)

Az én Magyarországomon nem jelentene kirekesztést a hazaszeretet. Sőt, inkább befogadást jelentene: lássák meg mások is, milyen jó magyarnak lenni.

Az én Magyarországomon...

Na igen.

...

Tudom, tudom... ez most nem is releváns, ez a rossz duma. Infláció, energiaválság, háború, globális felmelegedés. Környezetszennyezés. Műanyag mindenütt.

Nem a magyarok miniszterelnökének agymenése a legfontosabb most.

De nincs nekünk elég bajunk, még fokozza.

Értem én, hogy terelés.

De annak is gusztustalan.

...

A cikk a Tanodáról, a szőke kislányról aki a cigánygyerekek közé jár és a himnuszukat énekli, mert nekünk is meg kell tanulni az övékét, ha ők is tudják a miénket - a cikk aznap került a szemem elé, mikor Robi felhívott, hogy az anyjáék albérletét felmondták.

Szeptember végéig költözniük kell.

Az idei évben olyan erős az ellenszél mindenben, ami a fizikai világban való boldoguláshoz kötődik, hogy meg se lepődtem ezen. Mikor egyet lépne az ember előre, rögtön jön egy tornádó és hármat lök rajta hátra.

Igazából vártuk, hogy emelés lesz, igen. De azt, hogy még költözködni is kell, azt azért valahogy nem, és eszembe jutott szegény öregasszony, hogy már akkor is mennyire kivolt, mikor a Havannára kellett költözködnie. Mikor átvittük a sok csetreszt, és végül ő került sorra, a kocsiban azt latolgattam, hogy megéri-e a másnapot.

Azóta pedig eltelt négy év - repül az idő - és nemrég volt kórházban, oxigénpalackon napokig.

Nem tudom, mit lehetne kezdeni; igen, drágább lesz; de nem is elsősorban az anyagi vetülete ijesztő a dolognak, hanem a fizikai sík egyéb kihívásai. Lesz-e energiánk lemenedzselni a költözést; nem nyiffan-e ki a mama; ilyesmik.

Robinak mindenesetre hosszan értekeztem arról, mikor valami VII. kerületi lakásról beszélt, hogy felejtse el a belső kerületeket, itt minden, meg akármi is lehet akár már az ősszel is (szeptember végi költözés... no comment), jobb minél távolabb lenni attól ami elérkezhet; külső kerületek, esetleg Pest környéke, másban ne gondolkodjon (a legjobb Hévíz lenne, de Dzseninek még van egy éve a suliból, valahogy be kellene fejezni. Ha. Izé.)

Ilyen beszélgetéseink vannak, és átfutott az agyamon Nekemnyóc, akik az elmúlt fél évben a pulyákkal immár a harmadik helyre költöznek; a totális értelmetlenség, ahogyan élnek, s az elkeseredés, hogy hiába van ezeknek a gyerekeknek anyja, tényleg, mintha nem is lenne.

Azaz de, mert bulikázni hazarendelik a népet. 

Zöld az erdő, zöld a hegy is...

Ha legalább zöld volna. De b@szott sárga egy csomó helyen az aszálytól. Kiszáradt a Tisza egyik forrása. Még szerencse, hogy a Dunán túl lakunk. Még itt is kevesebb a zöld, szegények az Alföldön...

Mi lesz itt? Sivatag?

"Az égig érő fának, ha nem nő újra ága"

Mi lenne, kihalunk, mint a mammutok, felsőbbrendűen és fajtásodva, kihalunk a büdös francba, ez ellen nem véd meg semmi drótkerítés, ez belül van, a szívekben. Eltűnt a maradék életöröm, mint a forrásokból a víz.

Annyira negatív gondolatok tudnak bekeríteni, olyan sok, egyre gyakrabban jönnek; hiába güzülök, csak romlik a pozícióm, nem javul; hiába gürcölök erő felett, nem látom a jövőt; felemelik az energiahordozók árait - már nincs pénzem autót fenntartani, pedig még fel se vettem a hitelt, pedig azt is fel kell vennem, mert ki kell fizetnem a bátyámat; lesz egy lakásom, amit nem tudok hasznosítani; vannak gyerekeim akik nem akarnak felnőni, akik tőlem várnak mindig, minden csodát, de csodák nincsenek, belső erők vannak, amik egyszer már elfogytak, nem kellene rablógazdálkodni velük, meg kell becsülni őket - engem -, mert kiszárad bennem az élet forrása, mint a Tiszát tápláló forrás.

A gyerekeimben meg nincs ennyi lelkierő. Nem csak irányomban - a saját életük felé sincs, és ez aggasztó.

Vagy még nem sikerült nekik felfedezniük.

Mondjuk nem volt rá szükségük, Anya jött, mentette a menthetőket.

Anyának elege van.

Ahh.

...

Közeledik az évforduló is; ez is érezteti már hatását a lelkemben; valamelyik nap felcsendült bennem Vincze Lilla dala; tudom, hogy nehéz de keserves idők jönnek, évforduló, anyagi gondok, a stabilitás teljes elvesztése; fiatalon ezeket fel se vettem, tudtam, hogy nem lesz baj; kerítésdöntés, páneurópai piknik, rendszerváltás; nyíló távlatok; béke, szabadság - hit.

Most?

Bezárkózás, félelem, háború, bizonytalanság, éghajlatváltozás. Szeméthegyek. Patkányok.

Segítőm már néhány hete jelezte, hogy az asztrológusok riogatnak, lassan már meg sem meri őket hallgatni. Akkor én még nem éreztem az Artemisz műhely videóiban ezt; azóta azonban már abban is tetten érhetőek azok a mondatok, amik arra engednek következtetni, hogy a csillagállások sem kedveznek a békének, biztonságnak.

Veres Mónika előadásán is ezt éreztem, pedig ő mindig pozitív szokott lenni; mindig a lehető legpozitívabban közelíti meg az aktuális kihívásokat. Most először éreztem, hogy ő sem tud jót mondani, inkább csak a kevésbé rossz irányába igyekszik terelni a hallgatóságát.

Saját tengelyünkben maradni... mostanában ez a legnehezebb.

És a legfontosabb.

Zöld az erdő

Elképzelt jelenet

 Már lekapcsoltam a villanyt, elindítottam a telefonon a tibeti hangtálak monoton, forgó-vibráló hangját, hogy éjjel helyrehúúúúzzák az idegi hálózatokat fejemben és gerincemben, hogy holnapra ismét némi importált pozitivitással felvértezve nekieshessek küzdelmeim újabb fejezetének a munka, a kedvezőtlen külső és belső fizikai paraméterek és a teljes jövőtlenség szentháromságában..

Már majdnem, ismétlem, majdnem átadtam magam a rekreáció e fajtájának, mikor a semmiből elém tolakodott egy kép.

Annyira vizuális, eleven, színes volt.... felkeltem hát, hogy megörökítsem.

...

A szőnyeg a kanapé előtt feküdt. A kanapé innenső oldala fekete bőrrel volt borítva, afféle Ikea stílusú minimalista kanapé volt, persze drágább kivitelben. A fekete, fényes bőr igen reprezentatív, de nem nyújt valódi otthonosságot; minden pillanatban emlékeztet arra, hogy "itt, most, viselkedned kell, nem engedheted el magad"; s én ennek megfelelően egyenes háttal, de földre szegezett tekintettel ültem rajta.

A kanapé innenső oldalán lévő rendelőben a fekete, a bézs és valami hervadt olajzöld uralta a teret; a szekrények erre a lehetetlen tompa zöldre laminálva, a padló fekete kő, a szőnyeg bézs... Dokim úgy 60-65 éves forma lehet, az a megnyerő, hajdani jóképű egyetemistából átfejlődött mindenki dokija típus, igyekezett türelmes és megértő lenni, ehhez választott arckifejezést reggel a tükör előtt.. főleg a  türelem volt most fontos, hisz lassan fél órája nem szóltam egy szót sem, csak a bézs szőnyeg színét és textúráját tanulmányoztam behatóan. Valahogy úgy viselkedtem, mint az első családállításon, mikor szegény kis segítő lány, aki beállt a helyemre, szinte rémülten kérdezte, átvéve a lekiállapotomból egy szeletnyit:

- ...Te ki vagy égve?...

...

A kanapé közepén plexi fal szelte ketté a teret. és én láttam a másik rendelőt, ott természetesen teljesen más volt a berendezés, rózsaszín és barna, nagy virágok uralták a textíliákat, szekrény sem szűkítette a teret; szék helyett fotelben ült a pszichológus hölgy (arra a hosszú szőke hajúra hasonlított, aki a fájszon is szokta magát promózni, nagy okosságokat mondva, melyekbe belehallgat néha az ember lánya, aztán csak néz, mert belecsúszik olyan elmekörökbe, amelyek valójában hóttfeleslegesek...) na mind1 is ez, láttam a szőke hajút, ahogy hátra dőlve hallgat, Roberto meg ül azon a lehetetlen mintás kanapén, a lehetetlen mintás szőnyeg előtte, hevesen gesztikulálva magyaráz valamit (ő. hevesen. bármit is. ja.), elképzelem, hogy talán épp arról magyaráz, hogy én ráerőltettem magam szegény Szűzre...

Hirtelen felállt a szőr a hátamon. Végigfutott rajtam a borzongás.

- Szerintem sáskák - mondtam a szőnyegnek, és a szemüveges megértően bólogatott.

Hatszög és ragyogás

Régen nem írtam, s azóta ismét sok minden történt, mert ez a kis életem, ez tényleg olyan, mintha csak rohannék egy sötét alagútban előre. 

Ha néha megpróbálok megállni és kidugni a fejemet, megcsodálni a tájat, egyből elkések valahonnan, lemaradok valamiről vagy rosszul teljesítek.

Nem tudom, meddig lehet ezt csinálni, és egyáltalán, érdemes-e. Sokszor arra gondolok, hogy nem... de olyankor mindig megriadok, hogy mi lesz, ha már ez se lesz? 

Megriadok és küzdök tovább.

De próbáljunk valami kronológiát felállítani az utóbbi időkről.

Az úgy volt, hogy sokat behoztam a lemaradásból (nem mindent sajnos) és megint kellően el is fáradtam ahhoz, hogy úgy határozzak: ideje levonulnom kicsit Balatonra.

Tulajdonképpen már hiányzott a kimozdulás, és talán Robi is valamennyire, mert az utazásom előtti egyik éjszakán furcsa álmom volt.

A félig kidőlt cseresznyefánk mellett fel volt állítva egy óriáskerék (talán a Gáborkáékkel Keszthelyen látogatott óriáskerék inspirálta az álmom). De ez az óriaáskerék nem akármilyen volt. Fekete öltönyös karok kapaszkodtak egymásba, ezek adták az óriáskerék hatszögletű formáját. Miközben elmerülten néztem a furcsa formát, mintha villámcsapás világította volna meg a jelenetet. Felrémlett előttem Robi alakja, és egyszer csak a következő mondatot kaptam:

"A gyémánt ragyogásában, a hatszögben, szeressétek egymást."

Nem tudtam a mondattal mit kezdeni, forgattam az elmémben, próbáltam értelmezni a látottakat - a hatszögről az összesen hat gyermekünk jutott az eszembe. De ha teljesen őszinte akarok lenni, bár a szeretetem nem múlt el teljesen, de a tapasztalás erősen megkoptatta; több éves rutin már, hogy nem engedem őt érzelmileg túl közel, s mostanában anyagilag sem; mert a vándorsáskák után csak kiégett pusztaság marad, ezt megtapasztaltam már anyagilag-érzelmileg egyaránt.

(A sáska nem tehet róla, hogy ő sáska. Ilyennek teremtette a Jóisten.)

Balatonon az alagsorban folytattam persze a munkát, megterhelve Róbert, Sanci és Dzseni nem egyszerű személyiségével. Be kell valljam: idegesítettek. Idegesített az örökös nasika, üdítő és cigarettafogysztás (immár három dózisban), Sanci, ahogy lenyúlta az apját és a nővérét ha tehette, Robi, ahogy panaszkodott a családjára, a munkaadójára, mindenre. 

Végül az utolsó két napon jobb volt az idő, lementem a partra töltekezni, a második napon úsztam is egy maratonit, kb. három kilométert - fizikailag teljesen kifáradva de lelkileg győzelmet könyvelve vonultam vissza a szállodába, elvonatkoztattam a családi hisztériától, s magamban hálát adtam Robinak, hogy erre lehetőségem volt.

Másnap hazajöttem. Az állomáson szegény feje még mondott valami olyasmit, hogy ő milyen rosszul járt azzal, hogy ide lejött, hogy anyagilag se olyan jó, mint fent volt (ezt nem is értettem, a bére ugyanaz, nem kell közlekednie és még egyéb juttatások is vannak amik jelentősen jobbá teszik a helyet). 

Aztán rádöbbentem.

Persze, hogy rosszabbnak éli meg, hiszen visszaadtam neki a családfenntartói felelősséget.

...és milyen jól tettem! Ha nem teszem, még xarabb helyzetben lennék. Mostanában a sajátjaimat kell támogatnom, és ez bőven sok nekem.

Furcsa volt: öröm helyett félelem kapott el, mikor megpendítette a hazaköltözést. Nem, én már nem szeretném, hogy minden fillérem elmenjen az ő családja fenntartására. Nem akarok szemétkupacokat a telken mindenhol - szegény lányom fél éve küzd, hogy felszámolja Róbert és Gábor (az exe) "áldásos" tevékenységének mementóit: szeméthegyek, roncsautók mindenütt.

Nem, nem akarom ezt újra az életemben.

Elég nehéz így szeretni valakit, hiszen nem lát túl a napi két-háromezer forintos élvezetein (Hell, Xixo, cigike, kóla, ráginyák, van ez négy-öt is naponta folyó áron. Szor három, négy, tekintettel a gyermekek méreteire és tanult életvezetési szokásaira, amik miatt hiába énekeltem annakidején.) Ha pedig megkérdezed, a legfontosabb hárítás a család vádolása, ők tehetnek mindenről. Anya, gyerekek, exek... mindenki. Róbert ártatlan. 

Hiszen Szűz, tudjátok.

Sokat gondolkodtam, mi a legnagyobb baj vele, és mindig ugyanoda lyukadok ki. 

A legfőbb gond vele, hogy nem tiszteli a saját életét. Az olyan embernek, aki nem tiszteli a saját életét, nagyon nehéz másokat is szeretnie, tisztelnie, elismernie. Márpedig egy családfőnek óvni, védelmezni kell a családját, mint egy igazi királynak. És elismerni a választott királynőjét. Ha már egyszer ő választotta (választhatott volna kissámlit is, lehet, hogy azzal jobban járt volna..).

Ő, ha így folytatja, sose lesz az élete királya... s tudjuk, hogy ez mit jelent.

Mikor láttam, mennyire örül, hogy elmehet a Balatonra a keresztgyerekek apjával, akkor én már lemondtam róla, azt hiszem. Előtte sokáig reméltem, hogy megfejlődi, amit meg kell... de egy ideje már nem reménykedtem ebben sem, csak a saját határaimra próbáltam vigyázni. Először csak pszichikailag... aztán már anyagilag is.

Egyébként tudtam, hogy ott se lesz jó neki, az ilyen ember nem tud sosem elköteleződni, se munkahelyen, se kapcsolatban, sehol.

Ő is kötődési sérült, csak máshogy, mint én.

Ez van.

"A  gyémánt ragyogásán, a hatszögön túl, szeressétek egymást".

Minek, ez itt a kérdés.

De lehet, hogy mostanában túl szkeptikus vagyok.