Retrográd

 Mióta - nagyjából - kimásztam a covidból, tulajdonképp egyetlen, maratoni güzülés volt ismét az életem. Dolgoztam itthon és dolgoztam a megbízóimnál; dolgoztam Füreden, a szálloda pincéjében, ahová - elvileg - pihenni mentem volna, illetve a helyi vállalkozóval beszélgetni egynémely szerződés kapcsán, míg Roberto és a keresztgyerekek apja felújítási munkálatokat végzett valahol a nagy, fűtetlen és retro házban. Azonban aznap havazott, s beköszöntött az - egy teljes napon keresztül tartó - tél, s ennek okán a találkozó elmaradt. Így hát nekem maradt a főzés az óriási és hideg üzemi konyhán három főre; meg a pincében a szolgálati lakásban való heverészés és non-stop könyvelés. Gyakorlatilag az alatt a két nap alatt készült el a Követeléskezelő Q4 MNB jelentéséhez a főkönyvi kivonat; s mikor vasárnap este hazafelé autózás közben, míg én a szememet próbáltam már pihentetni, és növekvő aggodalommal figyeltem a koponyám mögött erősödő tompa fájdalmat a jobb hátsó, "bőséglebeny"-ként aposztrofált (szokásos) helyen, közben Robi megjegyezte:

- De Te legalább jót pihentél, ugye?

Azt hittem, felvisítok. 

Én olyan jót pihentem abban a két napban, hogy közel kétszázezer forintnyi termelési értéket hoztam létre.

És kb. annyira is voltam fáradt.

Nem túl barátságosan magyaráztam el neki a dolog lényegét, s közben az járt a fejemben: "Segítség, mi keresni valóm van nekem itt?" - de válasz nem jött, s el is engedtem a kérdést, mert olyan fölösleges dolog nekem ezzel is kínozni magamat... legalább annyira, mint a szexszel kapcsolatos averziókkal.

Amúgy is, gyorsan hazaértünk, és bedőltünk az ágyba, mert további munkás hétköznapok következtek; egyik a másik után; s nem bírtam olyan gyorsan melózni hogy újabb és újabb feladathegyek ne emelkedjenek előttem; mindezek mellett pedig az anyagi gondok jöttek sorba, egyik a másik után (befoltozom - újabb lyuk keletkezik, befoltozom - újabb lyuk, mint egy foltozóvarga, áááhhh) és valami kilátástalanság érzés kerített hatalmába, ahogy csak vertem és vertem a billentyűket egyre fáradtabban és elkeseredettebben.

A retrográd bolygóállások, melyekről több asztrológiai elemzésben is hallottam, megtették a maguk hatáásait az előző héten és még ennek a hétnek az első felében is. Aztán, pontosan, ahogy jelezték, elindult valami, lassan-lassan, óvatosan, és egyelőre inkább csak hozzáadott feladatokat hozva, de fel lehetett ismerni a holtpontot, és azt, mikor lassan, óvatosan, de végre megfordul a spirál forgásiránya.

Ez a R betűs cég irodájában történt meg, szerdán délután; de még ezzel együtt is, csütörtök estére eljutottam arra a pontra, mikor is az elmémben egy hang azon kezdett élcelődni, hogy valószínűleg a halál is valami számítógép előtt fog utolérni, és csak onnan fog feltűnni bárkinek is, hogy már nem élek, hogy abbamarad a billentyűk kopácsolása, illetve, hogy nem kapja meg a kért adatokat.

Ez persze tovább vitt az önsajnálat irányába; s mire eljött a péntek este, már a fejem, a csípőm, a gerincem - szóval mindenem fájt. 

Ez még annak ellenére is így volt, hogy az utolsó napokban visszaszoktam a minden esti, rendszeres meditációra - enélkül már kedd-szerda körül összeomlottam volna, azt hiszem.

Pénteken este fél kilenckor nyomtam meg az utolsó MNB jelentésen a "beküldés" gombot, majd egy órát csak feküdtem és a fájdalmaimat próbáltam csillapítani. 

További egy órán át a - hétvégére áthúzódott -egyéb feladataimon pörögtem; majd ezt is feladva lassan-lassan átengedtem magam a pihenésnek és gyógyulásnak.

Elalvás előtt az egyik utolsó gondolatom volt, hogy végre megengedhetném magamnak, hogy örüljek a sikeremnek, mert igenis, coviddal súlyosbítva ez önmagában egy csoda, hogy a három jelentés határidőben bement; legyek már végre büszke a teljesítményemre; s még valami: én annyit dogozom, hogy igenis, megérdemlem a jobbat, a szebbet: a jobb lakhatást, a fűtött otthont, a csapból mindig és biztonsággal folyó hideg-meleg vizet, a jobb ruhákat, stb. stb.

Reggel ezzel az energetikával ébredtem; s tulajdonképp egész nap lézengtem; bár főztem kocsonyát, sütöttem fasirtot, hozzá dinsztelt káposztát; de a tervezett takarítás elmaradt; s alighanem tovább csúszik, mert holnap már ismét dolgoznom kell - sok, sok, rengeteg a feladatom még mindig.

De azért talán a következő hét talán nem lesz annyira lélekrágcsáló; tervezek menni végre Segítőmhöz is - közel három hét kihagyás után - már nagyon kell, hogy helyre húúúúúúzza az agyamban és körülötte azokat az energiavonalakat. Megártott nekik a jelentésszolgált, nem is kicsit. És szükségem van az erőmre. Vissza kell szereznem valahogy.

Mert azok a nyomorult bolygók végre lassan mind irányba állnak.

Esti fecsegés - covid, meg ez, meg az

Végre jobban vagyok, elmondhatom.

Az egy hete kezdődött tünetcsokor, szerencsére, messze volt attól, amit életre veszélyesnek minősítenék; de azért továbbra sem szabad ezt a nyavalyát leminősíteni. Nagyon kellemetlen perceket tud szerezni annak, akit megtalál.

Az enterovírust idéző tünetek mellett ez úttal az arcüreg- és fülgyulladás vitte a prímet, a hozzájuk társuló elemi fejfájással kísérve, ami ellehetetlenítette a munkavégzést hosszú napokra.

Igazság szerint ez a terület még mindig nem kapta meg a "gyógyult" minősítést a vezérlőegységtől; bár a "gyógyul" kifejezést már napok óta hordozza. De még mindig nem, bár most már "csak" egy átlagos nátha erősségű tüneteim vannak.

És - végre! - jobb a közérzetem is.

Védettségi igazolvány mindenesetre az idén nem lesz, mert végül nem mentem el a tesztelésre; kicsit összevitatkoztam a háziorvosom asszisztensével; de semmi értelme nem lett volna a tünetek jelentkezésétől számított 6. napon elindítani a karanténos 10 nap számlálóját. Hiszen már csak négy volt hátra belőle.

Viszonylag nehezen értette meg az asszisztens, hogy én lassan egy hete beteg vagyok és tényleg nem mentem sehová; gondolom nem érti, miért nem mentem táppénzre; hogyan lehetek otthon; valószínűleg nem látott még vállalkozót, de sebaj.

Ma kicsit fájdítottam a szívemet Forradalmár lapjának megtekintésével - régen csináltam ezt, és most ismét sokáig nem fogom, jobb az úgy, azt hiszem.

Egyébként jobban létem némi optimizmust adott, ma hatékony voltam a munkában is végre, sőt, a sétálgatást is újra kezdtük; barkácsoltam üzleti tervet is, ráadásul három különböző bevételi szinttel - ilyen még nem volt, a bevételeket eddig mindig fixnek tekintettem, a kiadások voltak, ahol bajba kerültem mindig - most azonban a hangsúly a növekedésen kell legyen; s ehhez készültek ezek a különböző prognózisok. Alapvetően megnyugodtam tőlük; bát tény, hogy a "legoptimistább" verzió az, amit szeretnék véghez vinni, de a "racionális" verzió is élhető. ...így élünk jelenleg, vagy inkább vegetálunk... nem is tudom. Éhen nem halunk akkor se, de a jól megélünk is fényévekre van - mint régi meggyőződésem, mely szerint éhen halni legalább olyan nehéz, mint jól megélni. 

... A mai napon úgy döntöttem, hogy ezt a meggyőződésemet köszönettel visszaadom a Teremtőnek, és helyette új meggyőződést kérek. Letöltöm tehát a Forrás Teréből a "Könnyen és gyorsan keresem a pénzt, bevételeim könnyedén és gyorsan növekednek, meggazdagodni lehetséges és könnyű, tudom, hogy hogyan gazdagodjak meg; könnyen megteszem azokat a lépéseket, amelyek a gazdagsághoz vezetnek" programot és beépítem az életembe. Igen.

A múltkor ültünk Kékhemüvel az irodában, és párkapcsolati témákról beszélgettünk.

- Tudod, én nagyon tisztelem, amit elértél. Hiszem azt, hogy ehhez kevés az, ha valaki jókor van jó helyen, ehhez üzleti, befektetői érzék kell. Ez nagyon nagy dolog. Ennél csak egyetlen nagyobb van: ha az embernek olyan társa van, akivel jóban-rosszban, szeretetben, megbecsülésben éli le az életét.

- Ahh! - kiáltott fel kissé nyűgösen. - Én erről már rég le is mondtam!

Hallgattam, hallgattam, és a szívem mélyén ugyanezt a lemondást éreztem.

...viszont ez azt is jelenti, hogy a másik út viszont előttem is nyitva van; ha nem is ezekig a magaslatokig, de a jelen helyzetet mindenképpen meghaladóan.

Lerajzoltam a portfoliómat Farkasnak, aki rá kívánt beszélni valamely nonprofit szervezet tevékenységében való részvételre. A rosszullétem volt az oka, vagy csak racionálisan felmértem a lehetőségeimet, nem tudom - mindenesetre az elvégzendő feladat nem volt kedvemre; túl nagy gyakorlatot sem tudok felmutatni benne, de nem is szeretnék, ha őszinte akarok lenni. Ajánlottam magam helyett Andriskát, aki látott azért már ilyet; de azt hiszem, hogy őt sem tartották alkalmasnak a pozícióra (ebben tán nem volt igazuk, de mindegy is ez).

Lényegében arról szól a dolog, hogy nincs kedvem a frissen elért relatíve nagy szabadságomat beáldozni egy munkaviszonyszerű tünetegyüttes oltárán; még az én édes fiam sem túl lelkesen jelentkezett - pedig bizonyára fizetőképes kis társaságról van szó; de Andris is inkább a saját terveivel foglalkozna - hiába, a vállalkozói véna. 

Ami nem bűnözői. 

Delinquent Habits - Return of the Tres

A nagy fiam a harmadik diplomáját teszi le. A lányomnak megvan a felsőfokú szakképesítése; most fog nekiindulni a főiskolának. 

Andriska leérettségizett, és nem lesz bűnöző. Ő vállalkozó lesz. Jó vállalkozó (idővel).

Nos... a másik kettő összes tanulmányában nincs annyi munkám, mint abban, hogy Andrischka idáig jutott.

Mindenesetre, mostanra kiderült, hogy Csabának, szegénynek, nem volt igaza a kis családomról alkotott véleményével. 

Háromból két diplomás, az sokkal több, mint kettőből egy.

És én sose voltam alezredes.

Én jó anya vagyok. Minden látszat ellenére. 

Legalább ezt elmondhatom magamról.

...

A Lány kirepült a barlangból, az istenszem-ábrázoláshoz hasonlatos, háromszög alakú nyíláson keresztül egyenesen a sötéten csillámló óceán fölé. Egy pillanatra végignézett a tájon, elgyönyörködött a partot érő hullámok lágyan elomló sziluettjeiben; majd felnézett az égboltra. Hívták őt a csillagok... s indult. Pillanat múlva kint volt... kint, az Űrben; a sötétségben. "A Teremtés tere" - ismertem rá az idegen, furcsa sötétségre. Nem volt ott fény... de mégis. A lány ruhája hófehér, csillogó selyem; a fény, mely bevilágítja a sötét, furcsa, idegen teret - nos, a fény magából a lányból jön; s lám, már a tér sem idegen, vagy furcsa; a lány táncol, ugrál, szaltózik; kecsesen, egyfajta titkos ritmusra - pedig nem szól a zene; de mégis, csodálatos tánc ez - a Teremtés  tánca.

"Belaktam a teret. A Teremtés Terét." - foglaltam össze a látottakat Segítőmnek.

 

Mindennapi teremtéseink (XII.17-i bejegyzés)

 Hallgattam barátomat, aki vidáman csacsogott a telefonba, ahogy szokott. Nagy ívű eszmefuttatását lelkesedés kísérte, s mikor a legutóbbi beszélgetésünkre kanyarodott vissza, eszembe jutott valami, amit gyorsan meg kellett osszak vele.

- Én nem tudom, hogyan lehet, de abban a múltkori beszélgetésben hatalmas teremtő energiák kellett, hogy legyenek. Emlékszel? Péntek volt, és Te erről beszéltél - én meg emlegettem Neked volt közös kollégánkat, hogy milyen rendes fickó, milyen jó volt vele együtt dolgozni, és hogy igen; én szeretnék újra az ő munkatársa lenni.

- Emlékszem.

- Nos... hétfőn hívtak fel az egyik cégemtől, hogy átveszik őket, és ő lesz a közvetlen munkatársam... és most Neked is... Mennyi idő is telt el? Egy hónap? Semmiképp sem több. Működik a Teremtés.

...igen, valahogy így van ez. Kimondasz valamit, megfogalmazod, könnyed öröm érzetet társítasz hozzá, (nem görcsölést, szűkölködést vagy korlátokat), aztán elengeded - és a Teremtés tálcán hozza.

Csak jól vigyázz, mit kívánsz. Mert képes megvalósulni.

...

Mindennapi teremtéseinkből Robinak tartottam előadást Keszthelyen, a fentiekben vázolt eseménysorokat taglalva. Hirtelen megálltam, ránéztem, mert bevillant valami.

- Mikor túl voltam a szakításon az elődöddel, arra gondoltam: nekem legközelebb fiatalabb pasim lesz. Két hét múlva megismertelek téged... na, hát valahogy így működik a dolog. (Nem tettem hozzá, hogy ez is az a kategória, amikor jobban kellett volna vigyázni, jobban kidolgozni azt a kívánságot. Van neki így is épp elég látens önértékelési zavara, nem kell ezt fokozni, inkább pozitívan kell hozzáállni, hátha. Vagy nátha.)

Be kell valljam, az elmúlt közel két hónap szellemi energiáit leginkább a bőség teremtésre koncentráltam. Kénytelen is vagyok ezzel foglakozni; ahogy a múltkor írtam, a 24. órában vagyunk. 

Viszont meglepő, hogy hány szál, hány terület mozdult meg ezen törekvések nyomán; s még csak nem is direkt megkeresésre. Sokkal inkább a dolgok dinamikus változása jelzi, hogy a vortex él. Él, és működik.

Óhatatlanul, folyton Joe Dispenza üres tere jut eszembe (a Teremtés tere, a lehetőségek tere), illetve a Siker hét törvénye könyvben olvastak - az ember mindenfelé terjessze ki szándékának csápjait, ne álljon meg ezzel a cselekvéssel, csak csinálja tovább és tovább - s azok majd bevonzzák a megfelelő embereket, helyzeteket a megvalósuláshoz.

Így legyen, mert így van.

...

Álmomban álltunk egymás mellett, (de nem túl közel) azon a bizonyos teraszon, a tó felől könnyű szellő fújt, lebegtette rajtunk a könnyű fehér ruhát; társaságunkban három B betűs dolog, úgymint Balaton, Buddha és búbos kemence. Álltunk ott elszántan és néztük a távolban csilogó nagy tavat. Egyszer csak elfordította a fejét, rám nézett és megkérdezte: 

- Akarod?

- Igen! - bólintottam elszántan.

Aztán elszántan néztük tovább együtt a vizet.  

...

Eljutottunk egy fordulópontig. Már nehezen viseltem, hogy az élő fába beleköt; s mikor "nevelési célzattal" visszatartotta a számlám kifizetését, éreztem, hogy elgurult az összes maradék gyógyszerem. Valami bennem megállás nélkül azt mondta, hogy ha szegény Anyámnak nem sikerült engem 51 év alatt megnevelni, akkor ez már hiába való próbálkozás, és ha az embert "nevelgetni" akarják, akkor itt az ideje, hogy megmutassa, milyen is a valódi nevelés. 

Van benne gyakorlatom... hatszor...

A valódi nevelés ott kezdődik, hogy átgondoljuk, mi is a célunk.

Én nem akartam kenyértörésre vinni a dolgokat. Egyszerűen csak szenvedtem a túlságos keménységtől. Lassan odáig jutottam, hogy oda menni se szerettem. ..Tehát (a célokat is figyelembe véve) úgy döntöttem, hogy keménységre a legjobb - lágysággal válaszolni. 

Avagy, ha valakiben kevés a szeretet, növelni kell a dózist.

Így írtam egy levelet, melyben néhány gazdálkodási parpamétert megemlítettem (kettő stagnálást, egy csökkenét, az infláció pedig növekedést mutatott) majd kiajánlottam jövő évre 50 ezerrel kevesebb havi díjat, mint az idén; az online munka preferálásával. 

Először azt hitte, hogy elírtam, gondolom. Aztán rá kellett döbbennie, hogy nem. Kérte, hogy beszéljük meg.

Eltelt még pár nap, s kedden Mikulás csomagokkal jól felszerelkezve mentem hozzájuk. Ő is kapott egyet - mint minden régi, kedves kollégám.

- Zavarba hozol - mondta; s láttam, hogy végre ellágyult. Nagyon ráférne ez, azt hiszem. Kezd túl kemény, kérlelhetetlen lenni.

- Kevesen szeretik, ez a legfőbb baj - futott át a gondolat; majd nagyon kedvesen elbeszélgettünk. 

Hiszek benne, hogy béke támadt az olajfák alatt; remélem, hogy így is lesz és minden a legjobban alakul.

Megérdemelnénk. Mindketten.

...

Mindenki tudta, hogy pihenni vágyom a héten; s ők nem, nem küldték el időben azt a jelentős összeget; igazság szerint mát két hete lógtak vele lassan; s én egyre idegesebb lettem; majd jött még egy megkeresés tőlük az évközi könyvvizsgálatra, több százmilliós osztalékok kapcsán; melynek szent oltárán fel kellett áldoznom a maradék pihenésemet; s a pénz még mindig sehol; holott előzőleg rengeteg plusz feladatot végeztem el nekik grátiszban.

 - Nos... van ideje a lágyságnak, és van ideje a keménységnek - hoztam meg egy reggel a keszthelyi nappaliban a döntést minden békességre és kompromisszumra hajló attitűdöm ellenére; s szokásommal ellentétben, kiküldtem a felszólító levelet, melyben a késedelmi pótlék, behajtási költségátalány és minden egyéb kellemetlen eshetőség megemlítésre kerül.

Fél órán belül megérkezett a pénz.

...

- Nem bírom. Faktoráltatunk, hitelt akarunk felvenni, és nincs kész a főkönyv. Semmi nincs kész. Pedig minden anyagot megkapott... de semmi, sehol. Alig várom, hogy túl legyünk ezen a záráson és elköszönjünk tőle - tépte a kis kolléganő a nem kevés, nem kicsit feltűnő, csodálatos vöröses sörényt; mely alatt korallpiros rúzs és egy fekete keretes szemüveg alkot feltűnő kontrasztot.

- Skorpió... azok pedig... - mosolygott kissé zavartan Kékhemü; és igen, pontosan tudom, milyenek a Skorpiók, egy Skorpióval éltem 16 évig, én ne tudnám? 

A lány - nevezzük az Ellenzék Titkárnőjének, Dobó Kata legendás szerepe után szabadon - nagyon kedves kolléganőm lett; remekül megtaláljuk a hangot egymással. András fiam korosztályához tartozhat, de ez nem akadályozta a jó kapcsolat kialakulását. Sőt. Valahol imponál a vagánysága - neki meg talán bejön az élettapasztalatom és a kedvességem. Remélem legalábbis.

A főnökét kell még meggyőznünk - nos, reméljük a legjobbakat.

(Erről az egészről nyár óta értekezünk... azóta, ha előjön a téma, mindig felcsendül bennem ez a szám, R betűs a nevezett cég, bocsássatok meg az analógiáért:

Ha mégis jön a Rolling Stones )

Covid again (és egyéb nyalákságok)

Úgy voltam az év végi kihívásokkal, hogy próbáltam azt nézni bennük, ami előre vivő, a fejlődést, az új, jobb teremtését szolgálja. Részint azért, mert - még az ízületi bajaimmal együtt is - jobb az általános állapotom, mint tavaly ilyenkor; részint pedig amiatt a teremtő meditáció miatt is; tudjátok; a széles út, két oldalán gazdagon termő gabonaföldek, előttem, az út végén, elérhető távolságban a hegyek sorakoznak. 

Ezen a jelenésen az elmúlt évben rengeteget gondolkoztam; s megfejteni véltem az élet útján véghez vitt boldogtalan utazásaim konklúzióját és keretbe foglalását; amennyiben nem, visszafordulni nem kell, de végig kell vonulni ezen a maradék úton, emelt fővel, bőségben, mert a végén várnak a hegyek. Talán nem ugyanazok a hegyek, mint amiket induláskor láttam; ezek valamivel alacsonyabbak és ennek ellenére kékebbek - de hegyek.

Bár rettenetesen fáradt voltam már, de csináltam a dolgaimat rendületlenül. A sok ügyfél minden nyűge, hirtelen ötletei stb stb... mint Super Mario, aki folyton újabb és újabb jutalmakért ugrik fel, a végkimerülésig és azon is túl.

Könnyű Marionak, ő csak egy program, nem fárad el.

Én az idei évet teljesen lemerülve kezdtem; de az email dömping nem lett kevesebb, sőt - egy nap alatt két napnyi emailt kaptam, ezt háromszor ismételve; s akkor már éreztem, hogy ez sok jelenleg nekem.

Ami nagyon kikészített még ezen felül is, az Bundás, aki összezúzta a lábát ismét; s Róbert autója, amit ki kellett köhögnöm minden teherviselő képességemen túlmenően - hisz én mondtam neki hogy váltson munkahelyet, de muszáj; nem lehet 170 ezerből élni egy felnőtt férfinak, pláne nem úgy, hogy abból 130 az anyjáék albérlete.

- De azért én is hozzájárultam! - mondogatta a sértett önérzet hangján; s én azóta fortyogok, ha rágondolok; mert ha a kis családja meg tud élni négyszázezerből, és ő pont a felét keresi, akkor nem ő járult hozzá az én sorsom emeléséhez, hanem én az övékéhez, folytatólagosan.

De nekem is vannak kötelezettségeim. Nem is kevés. És miért kellene nekem ebbe belerokkanni?

Így új munkahelyet kerestünk; de sajnos már most látszik, hogy ez se lesz egy sikertörténet.

Drágább lesz a közletkedés; nem lesz jogosult az ápolási díjra sem; s ha ezeket a tételeket levesszük, akkormár nem is olyan fényes ez a szép jövendő.

Mondjuk legalább nem heti fizetése lesz, hanem havi, így bízom benne, hogy visszaveszi a felelősségét az albérlet fizetésnek, mert én már kezdek ezen nagyon befalsulni.

Tehát most ott tartok, hogy a filléreket vakarom össze a tavalyi utolsó, félmillás hét után; s próbálok nem belefalsulni a dologba. Nehéz. Egy rakás kötelezettségem van, melyeknek meg kell felelnem, s nem igazán látom rá a forrást biztosítva.

De majd egy hét múlva újra megemlékezek erről; mert ugyebár ilyenkor kell az erős hit; meg a hegyek. Vagy buckák. Valami.

Erre jött rá Andi lányomék szilveszteri bulikája, illetve az onnan hazahozott covid. Andi tavasszal kapott két oltást - én nem szólok bele az ifjúság döntéseibe, bár szerintem ez a covid oltás egy f.ság, már elnézést; de ki-ki hite és szándékai szerint, ha rám hallgat (csak engem hagyjon békén).

No tehát, az én lejárat nélküli igazolványos leánykám hétfőn belázasodott, de bement melózni; kedden se volt jól, de akkor is bement melózni (próbaidőn van, nem lehet hiányozni, azt mondták neki...) majd szerdán eljött a szent covidteszt ideje és mit tesz Isten? Hát persze hogy pozitív volt.

Mikor már, ha nem is jól, de elfogadhatóan volt, szépen hazaküldték.

Előtte két napig hogy kit fertőzött meg a zárt irodában? Nos, az majd kiderül. Amúgy se számít, szabálykövető pógár követi a szabályokat, akkor is ha f.ságok.

Végiggondolva ezt a három napi ügykezelést, magamban ismét megállapítottam, hogy az emberiség tényleg megérett a kipusztulásra; s talán a Földnek jobb is lenne, ha ez mielőbb bekövetkezne; sokat lendítene a helyzetén, ha eltűnne róla ez az ostoba és kártékony állatfajta.

Tegnap még virgonc voltam, bár azt éreztem, hogy a szokásos nikkelezett logikám, benne a kis fiókokkal, amikben az ügyek egy, csak az én fejelmre jellenző speciális, gyakran rendetlenségnek tűnő rendben sorakoznak - nos, ezek VALÓBAN összegubancolódtak, a rám jellemző hatékonyság elmúlt, s úgy éreztem: fáj az életem, nem megy ez énnekem.

Ráfogtam az előző napi teljesítménytúrára (röheljes, de közel öt kilométert gyalogolni hegyen-völgyön át, nos, ez nem az én erőnlétemnek való műfaj jelenleg; de próbálnám erőltetni; hisz az egyik legkomolyabb vágyam végre felállni az íróasztaltól és nekiindulni - hiszen mint tudjátok, engem 14 évesen leültettek, s többet ültem már azóta, mint a köztörvényes bűnözők. Detényleg.)

Még Segítőmhöz is elmentem, de előzetesen tájékoztattam őt arról, hogy mi a helyzet nálunk, és arról is, hogy nem biztos, hogy én nem hordozom a nyavalyát - megállapítottuk, hogy alapvetően energetikailag jól vagyok; - ezt tulajdonképp még ma is így érzem, szerintem most jobb pozícióból indulok a covid ellen, mint tavaly - tehát elmentem Hozzá is; s most kissé aggódom érte; bár az ő döntése volt, hogy fogad; de nem venném a lelkemre, ha gond lenne ebből.

Abban az egyben reménykedek, hogy az ő rezgései már tényleg annyira magasak, ahová nem ér fel holmi vírus.

Beszélgettünk a legújabb, ízületi tüneteimről is; mert ugye az általános javulásban ez egy konkrét romlás volt; s ő, hozzám hasonlóan, az Anyukám elvesztését, az utána való kétségbeesett kapaszkodást hozta ki lelki kiváltó oknak. 

Végre meg tudtam hogalmazni, hogy igen, lehet, hogy néha nyers voltam vele, meg biztos nem is volt tökéletes az, ahogy ápoltam, de én annyira szerettem volna megtartani őt; s nekem ez egy borzasztó kudarc, hogy bár erő felett igyekeztem, mégsem sikerült.

Racionális aggyal tudom, hogy ennek így kellett lennnie - elfogadni mégsem megy.

Nos tehát, így telt a tegnapi nap; vidáman értem haza, bár egy nagyon enyhe tarkó táji fájdalom itt-ott bejelzett - de ennyi volt az összes tünet; s én lefeküdtem, remélve hogy reggelre ezt is kialszom.

Reggel viszont arra ébredtem, hogy nincs hangom (tárgyaljál így ügyfelekkel telefonon..); majd délutánra a láz is megérkezett; a kötelező köreimet alig bírtam letudni; s feladatok ide, határidők oda - a délután hátra lévő részét fekvéssel töltöttem, mint parton a hal.

Eleinte aggódtam az elvégzetlen feladathegy miatt; aztán lassan eljutottam arra a pontra, hogy átadtam magam a pihenésnek; sőt a felismerés is megérkezett, hogy ez egyenesen a legutóbbi idők nagy hajtása miatt ért el, ez a stoptábla; egyszerűen pihennem kell és pont.

Ami az oltást illeti, a lányom esete ismét meggyőzött arról, hogy ha valami felesleges, nos, akkor ez a drága szép oltás tutira az, ugyanolyan tüneteink vannak, ugyanolyan erősségűek stb. pedig én nem voltam soha beoltva.

Persze a közvélemény már jött ezzel a b.szakodással, hogy oltás - de elég nekem az éves rendes covid, köszönöm, nem fogom még nyáron is szétb.szatni az immunrendszeremet a nagy, büdös semmire.

Ahh... az egy mondatban előforduló káromkodások száma lassan eléri a kettőt, pedig nem szokásom ez alapvetően - azt hiszem, ez a téma érzelmileg mélyen érint. Minél jobban meg akarják mondani, hogyan éljünk, annál mélyebben.

Másrészt viszont... elkezdtem újra posztolgatni, pedig sokáig nem volt hozzá kedvem; s az ilyen kommenteket látva annyira most sincs. De talán már túl vagyok a némasági fázison.

Viszont nagyot csalódtam a facén terjengő emberekben. Nem ma... ez lassan érleltődött meg.

Valamikor negyven éves korom körül, mikor egyedül maradtam Nagy Fal távozása és Jétől való szabadulásom után, komolyan hittem, hogy majd ebben a közegben barátokra lelek. Emberekre, akik majd elfogadnak, szeretnek olyannak, amilyen vagyok. Akiktől pozitív érzéseket kaphatok.

Ehhez képest, ha visszatekintek az elmúlt évtizedre, be kell látnom, hogy időpocsékolás volt. S ma már, ha valaki valamilyen kommentel illeti a bejegyzésemet, nem azon rugózok, hogy mit mondott, hanem, hogy ki mondta.

- Ő sem szeretett engem - ezzel a megállapítással szoktam zárni magamban ezeket az eszmefuttatásokat; s azt hiszem, a legutolsó dolog, amit akarnék ezektől az emberektől, az mondjuk az, hogy találkozzunk, vagy szorosabbra fűzzük a kapcsolatunkat.

Ennek keretében pl. eljutottam addig, hogy Machinátor kommentjeit egyszerűen annuálom; hogy Világvándor kedvét rövid úton igyekeztem elvenni a közelítéstől; s Vanezigy - nos, vele szóba se állok azóta, amit egy bizonyos sütögetés alkalmával leművelt, a megértés leghalványabb jelét sem adva azzal kapcsolatban, hogy bár megígértem, de Anyám halála után nyolc héttel mégsem tudtam részt venni az eseményen. Épp sírógörcsök között próbáltam némi oxigénhez jutni, mikor minősítgetni kezdett ezzel kapcsoltban. Ám tegye.

Alapvetően én ezektől az emberektől soha nem kaptam megértést, szeretetet; még Gabikánk is csak a saját kis célocskáit nézte - nem haragszom ezért; csak tudom, mi az, hogy távolság, és hogyan kell azt fenntartani.

Tehát sokan, sokféleképp nem szerettek engem; s már nem is vágyom semmiféle interakcióra senkivel. Legfőképp nem a régiekkel - újakat meg nincs óhajtásom keresni. Meddő időpocsékolás az egész.

Bea nem nagyon akarja ezt megérteni; valamiért időről-időre előkerül, és piszkál; képes megsértődni rám, hogy nem megyek el különböző általuk szervezett társas összejövetelekre; meg Kunó könyvdedikálására; meg egyéb ezoprogramokra - nem hiszi el, hogy undoritisz emberuszom van. Pedig de.

Egyébként is, már egy ideje igyekszem minden energiámat az üzletépítésbe tolni; s ennek a búzamezőkön áthaladó széles út mellett még egy nyomós indoka van. Nyomós, bár talán nem a legszebb. De akkor is.

Ha már nem szeretnek, legalább fizessenek.

Ennyi.

 

Boldogabb Újévet

 Az év végi napok sűrűre sikerültek; energetikájuk magában hordozta az elmúlt hónapok energetikáját - de ezen már semmi csodálkozni való nincs - nem is csodálkoztam.

Már Keszthelyen elkezdődött ez; talán három nyugodt napunk volt, aztán az egyik cég évközi könyvvizsgálata, a másiknál tárgyalás, ami miatt szerdán fel kellett rohanni Budára; majd szembesültem azzal, hogy megígértem Morgó párjának, hogy levizsgázom helyette számvitelből; tehát pénteken fel is adtuk a pihenésért folytatott harcot, és szombaton reggel számvitel vizsgát írtam - elvileg egy kecskéért, ahogyan megegyeztünk; bár eltökélt voltam és közöltem, hogy én márpedig alpesit szeretnék, és tavasszal, inkább kiegészítem a kecskére szánt keretösszeget, de nekem alpesi kell és pont.

Ebben maradtunk.

Az érdemjegy egyébként hármas lett, de nem lehet tudni, hogy a dologzatot szúrtam el ennyire (nem hiszem), vagy csak Ildi menekült a szóbeli elől, melynek eredménye egy számtani átlag képzés ((5+1)/2), ez nem derült ki, viszont görbül, tehát lesz kicsi köcsög kecske tavasszal. 

Azt képzeltem, hogy nyugodtabb napok jönnek, de tévedtem. Karácsony után Bundás megint fennakadt a kapun; ezúttal a másik hátsó lábát zúzta szét. El kell mondanom, hogyRobi egy szó nélkül odaadta azt a pénzt a műtétjére, melyet Last Mohikan kölcsönzött neki abból a célból, hogy vegyen magának egy autót.

Furcsa energetikája van Last eme akciójának; némi megbánást vélek benne felfedezni; de lehet, hogy tévedek és mindez csupán baráti szívesség.

Mindenesetre a Szilvesztert nem nagyon óhajtottam a körükben tölteni, különös tekintettel arra, hogy nekem a két ünnep közötti őrületben még le kellett adnom az Ügynökség novemberi mérlegét; adókalkulációkat kellett csinálnom, év végi adó ki- be- át- oda-vissza törzsadat jelentgetéseket; s mindezek tetejébe meg kellett hallgatnom a mérlegképes továbbképzés anyagát; melyet eredetileg Keszthelyre szántam, de ott sem volt rá idő... őrület. 

Kékhemüvel szemben lelkiismeret-furdalásom volt a lekötött tartalék felhasználási határidő legutolsó téves közlése miatt; s ez alól még az sem mentesített teljes körűen, hogy az elmúlt években sokszor helyesen tájékoztattam ugyanerről (négy éve volt rá, hogy tegyen valamit. négy. ahh...), sajna decemberben nem olvastam el ötvenedszer a jogszabályt... hiba volt.

Mindegy, némi morcogás után helyre állt a béke; aminek szívből örülök.

Nem azért, mert nem tudnám magam nélküle feltalálni, hanem azért, mert szeretek vele dolgozni.

Vagyok az a mazochista, ahogy ezt már a Faktornál megállapítottuk.

...

Roberto ily módon felhatalmazást kapott arra, hogy menjn le nyugodtan a keresztgyerekekhez, keresztanyjukhoz, keresztbe nem tettem volna ennek a projektnek a világ minden kincséért sem - ehhez képest közölte, hogy velem akarja tölteni a Szilvesztert.

Ebből az lett, hogy tegnap ők a keresztgyerekek apjával autót szereltek Bivalyb@sznádon (ma folytatták), én meg továbbképződtem itthon by night; majd este 10 óra felé Roberto hazaérkezett. Én még akkor futottam az utolsó métereket kötelező továbbképzésileg (újra kellett néznem négy videót mert nem volt megfelelő a sorrendjük, ezt a f.szágot, de tényleg, innen is gratulálok a PM-nek hozzá); közben egy új ügyfelem adóbejelentéseit próbáltam optimál-izélni... ahh. Nagyon elcsehelték neki az idei évét, s ezzel már nem tudok mit tenni. Legalább 2022-re legyünk proaktívak.

Ily módon még Robinak kellett rám várnia, fél 11 elmúlt, mire szabadultam gyönyörű szép szakmám karvaly körmeiből.

Ekkor volt az, hogy beültünk a csecse új csotrogányba, és felmentünk Dobogókőre, köszönteni a szép új esztendőt.

...

Harmincadikán vettünk egy autót. Ez nálunk időnként előforduló esemény... nem is ez a lényeg.

Az eladó egy idősebb úriember volt, a párja most 47 - az öregfiú rákos, hónapjai vannak hátra.

Az egész szituáció fájdalmasan emlékeztetett a mi történetünkre Csabával; s bár indokolatlanul jó vásárt csináltunk, mégis szomorú szívvel jöttünk haza. 

Enerváltságomat meditácíóval kívántam oldani; mely sírásba torkollt; bár Anahita online reggeli meditációjában semmi nem volt, ami ezt indokolta volna. Talán inkább az élmény, mely mélyre temetett veszteségeimre mutatott rá ismét; s talán annak is köszönhető, hogy az utóbbi időkben az önbüntető, önkorlátozó hitrendszereket próbálom meditációkkal oldani, miután az ízületeim állapota kétségbeesetten, napi szinten emlékeztet ennek szükségességére.

A legutóbbi idők felismerése az volt ugyanis, hogy tulajdonképpen a gerincem állapota is javul - igaz, lassan, de javul, a térdemhez hasonlóan. Viszont az ízületek, szerte a testemben, mintha belázadtak volna; már nem csak a kéz ízületeim, de a vállam, csípőm, térdem, bokám, - még a lábujjaim ízületei is sajognak, dagadnak, nehezen mozognak.

"Ez egy általános gyulladás. Mindenhol, testszerte." - riadtam a tényre, s nekiálltam a netet bújni a kiváltó lelki okok azonosítása céljából.

"...a gyulladás a lélekben kialakult zavar, a belső lelki forrongás kifejeződése. Bármilyen felkavaró, indulatteli negatív érzelemhez kapcsolódhat.

Forrása lehet például a harag valaki vagy valami iránt.

Ugyanakkor nemcsak kifelé vetített érzelem lehet a gyulladás lelki oka, hanem belső, saját magunkat marcangoló, és békén nem hagyó érzelem is, ami miatt emésztjük magunkat. Ilyen lehet például a bűntudat valami miatt.

Ilyen ok lehet emellett még például a bánat, a gyász valamilyen jelentős veszteség miatt.

Ilyen lehet a düh is, amikor nem tud, vagy egyszerűen nem akar elfogadni valamit, és ez állandóan frusztrálja, dühíti..."

Nos... a lehetséges okok közül a bűntudatot és a gyászt tudtam azonosítani - mindkettőt elsődlegesen Anyámmal összefüggésben.

Nos... a gyásszal egyelőre nem tudok mit csinálni. Azonban racionálisan végiggondolva, a látens bűntudattal igen, és kell is.

Mert lehet, hogy az utolsó métereken több figyelmet kellett volna adnom Anyámnak; de úgysem lett volna már sok ideje hátra, talán pár hónap; s talán számos méltatlan helyzettől megmenekült, amiket ezek a hónapok hozhattak volna.

Összességében véve, mindent jól csináltam; s az elmúlt négy évben én lassan, de bizonyosan rengeteg áldozatot is hoztam azért, hogy segítsek neki - megtettem mindent, ami tőlem telt; inkább arról van szó, hogy maximalista lelkemnek mindez - kevés.

Hisz meghalt.

...

Mikor Robinak mondtam, hogy mostanában az önbüntető programok oldására gyúrok, rám nézett, és némi megkönnyebbüléssel azt mondta: "Végre!"

Elképedve néztem rá.

- Igen? Úgy látszik, hogy én büntetem magam?

- Igen. Ha bárki, bármit is mond, a legkisebb kritikát, azonnal magadra veszed és nagy ügyet csinálsz belőle - hangzott a válasz; s én még épp, hogy túl voltam a Kékhemüvel való beszélgetésen amiatt a bizonyos lekötött tartalék felhasználás miatt, ami wtf, mégiscsak az ő pénze, s én részletes jogszabályi leiratot küldtem neki róla két éve... s hogy ki voltam akadva saját magamra, hogy lehettem ilyen hülye, hogy elhittem neki bemondásra, hogy öt év, ahelyett, hogy ötvenedszer is megnéztem volna a jogszabályt.

(Mert minden cégnél a könyvelő az írástudó, mondta kedvenc egyesületi elnökünk a továbbképzés hanganyagában; és igen, nekem tényleg az az érzésem sokszor, hogy ez így van. Éljen az Írnokok Rendje. - Erről meg a logómban szereplő lúdtoll jutott az eszembe, amit nem értettek a csajok; pedig ezt a jelképet fentről kaptam, és ragaszkodom hozzá. Tehát igen, az Írnokok Rendje. Az ősi Egyiptomban agyagtáblák. Föníciában a két számlasoros könyvelés és a lúdtoll. Ma meg a könyvelő program, excel. Felhő alapú szolgáltatások. Napos időben is. Éljen a technológiai fejlődés.)

Tehát, az önbüntető programok oldása és a gyász témakörének megbolygatása arra vezetett, hogy Anahita meditációját végigsírtam, magamban mormolva "én jó vagyok! jó vagyok! jó vagyok!" mint egy igazi h.lye; nem is értettem, miért csinálom ezt; de tény, hogy kicsivel jobb lett - utána.

Valamelyik éjjel egyébként - alvás helyett - egy nagyon érdekes meditációban volt részem; az önbüntető programok oldása után a youtube valami karmikus medire ugrott; láttam a szüleimet együtt, kézenfogva; szeretetet küldtem rájuk, nagyon érdekes és szívmelengető élmény volt (hisz Apámmal vajmi kevés emlékem van), s láthattam a Szerződést, melyet aláírtam.

"Híres író leszek!" világított benne a vállalásom; s a meditáció vezetője épp azt ecsetelte, hogy ezek a szülők azok, akik segítenek nekem a vállalt életfeladatom beteljesítésében.

Na álljunk meg egy pajkaszegi szóra. Hogy is van ez? Anyám nem szenvedhette a gondolatát se annak, hogy én bármi más legyek mint könyvelő. EZ hogyan segíthette elő ezt a folyamatot? Hisz inkább hátravetette úgy három-négy évtizedecskére.  

És mi lesz, ha ezt én nem teljesítem? - jött a második kérdés; hiszen egyelőre semmi jele sem írásnak, sem hírességnek; pláne nem a kettőnek így együtt.

- Újjászületek? Majd legközelebb megpróbálhatom? - tapogattam reménykedve a sötétet (ami, Joe Dispenza óta tudjuk, a Teremtés Tere). Elutasítóan hallgatott a sötét, és egy hang azt mondta valahol, halkan, de határozottan:

- Ez az inkarnációs szerződés ERRE az életre szól.

Akkor már végképp nem értettem semmit.

...

Másnap, azaz tegnap, rámolva a szobámat, megtaláltam ezt a verset. Amikor írtam, még élt az Édesanyám.

Még meg kell írni ezt-azt

Rég őrzött rímeket

Befőzni méz-barackot, lecsót,

Nevelni bús gyermeket.

Kell még tenni-venni,

Ápolni öreget,

Gondozni kutyát-macskát

Rám bízott életet.

Kell néhány séta alkonyatkor

Hogy beborítson az aranyló fény

S tűnődni csendben, hába:

Miért is élek én.

Válasz nem jön,

Ne is várd. Ne keresd.

Csak írj meg még ezt-azt,

főzz, ápolj, nevelj gyermeket

Tégy jót erőd szerint

Mindent, mit csak lehet.

S ha majd lemegy a Nap

És indulnod kell megint

Ne kísérjen más az éjben

Csak egyetlen gondolat: 

"Jó ember volt."

...

Dobogókő Szilveszter éjszakáján remek programnak bizonyult. Bár kissé későn értünk fel, éjfél után, de a látvány, a sötétbe burkolódzott Dunakanyar; a közeli hegyek fenséges sötét sziluettjei, a távoli városok fényei, ahogy végigömlöttek a Duna vizén; s maga a nagy folyó, a maga szürkés vizével; mindezek tetejébe a tiszta égbolt, melyen csodálatosan látszottak a csillagok. Nagyon tiszta ott a levegő, nincs fényszennyezés sem, mint Törökbálinton - mert rengeteg apró csillag ragyogott felettünk, ott volt az egész Tejútrendszer; s ha beteltünk az éjszakai táj csodálatával, akkor bámulhattuk a csillagokat.

Különleges szilveszteri élmény volt, nomád és szabad. Zabolátlan életerő áradt az egész, magas energiájú helyen, s arra gondoltam: élni szép, élni jó, élni akarok.

A szél néha még a hangunkat is a torkunkra forrasztotta - bár nem volt hideg, de azért az ereje meglepő volt - s mi ott álltunk ebben a csodában, fölöttünk a magyar zászlóval, s a fák kopár ágaival a csillagos égbolt palástja előtt.

Sétálgattunk egy kicsit a sötétben, majd eljöttünk haza; s végre, jó pár álmatlan éjszaka után, nyugodtan tudtam aludni végre.

...

Boldogabb Új Évet kívánok minden kedves erre járónak.