Kutyabaja

 Gyorsan szeretném feljegyezni a jó hírt. Ma voltam az első évfordulós mammográfiai kontrollon. Húzgálták, préselték, csavargatták, ultrahangozták... de ez mind nem számít.

Ami számít, az az, amit a doki mondott utánna:

"Magának kutya baja!"

Vaúúúú.... énekelni támadt kedvem a boldogságtól. :)

Boldog Teremtést!

Tegnapelőtt Segítőmnél felállítottuk a fürdőkádban elképzelt rendszert: Gabit, az ő Kreatív Tervét/önmegvalósítását és az akadályt.

Megdöbbentő dolog történt. A Kreatív Terv fogta magát, megkerülte az Akadályt és odaállt Gabi mellé. Gabi mellé, aki ettől egyszerűen berezelt.

Gabi félt a saját lehetséges jövőjétől, ezért nem mert lépni az irányába. 

Sok, sok oldó mondat következett, s a végén valami hihetetlen békeérzet töltött el. Segítőm szerint olyan érzés volt, mintha a szakrális csakra területéről kihúztak volna egy dugót.

Ezt most annyira nem éreztem, de azt mindenképp, hogy sokkal nyugodtabban, felszabadultabban, összeszedettebben tudok erre a területre koncentrálni.

Békét éreztem az állítás után. Békét és felszabadultságot. Ezekkel az érzésekkel a szívemben jöttem haza.

Mostanában reggelenként, bármilyen sűrű nap is várható, rászánom magamra azt a (néha nem is annyira) szűk órát. Tulajdonképp eddig is rászántam, nekem kell ennyi idő, míg a teknősbéka-létből újra emberré magasztosulok, kinyílnak szemeim és látóvá válok (hogy ezt a terminológiát használjam arra a folyamatra, midőn szemeim végre abbahagyják a gyulladt könnyezést).

Tehát az időszükséglet nem változott; de az idő minősége jelentősen. Beköltözött a reggeleimbe Szabó Péter, Chong An Sunim, a Parázsszív... és a tevék. Rájöttem, hogy mentálisan úgy tudok legjobban ráhangolódni az előttem álló nap kihívásaira, ha "útnak indítom" a tevéimet. Abrakot adok nekik, megvakarom a fülüket, megcsodálom erejüket és kitartásukat, felszerszámozom és megmutatom nekik, merre induljanak a végtelen sivatagban aznap... az aranyért.

Csakrák aktiválása - 2. csakra

A tegnap reggel kicsit más volt. Nem emlékszem az álmomra, de azt tudom, hogy boldogsággal a szívemben ébredtem. "Boldog Teremtést!" - visszhangozta bennem valami; s ez a mondat átmelegítette az ébredés körüli énidőt.

Bár utána gondozási feladatok jöttek; majd rohannom kellett, mégsem tudták ezek kedvemet szegni.

Az Ügynökségre menet az előző napi történéseken kezdtem el meditálni. Forró örömöt éreztem, mintha az önmegvalósítás tényleg karnyújtásnyira lenne már tőlem. Magamban kissé áttekintettem a megvalósítás lehetőségeit; s feltűnt, hogy néhány néhány részterületet teljesen más megvilágításban látok, mint akár egy nappal azelőtt is. Mintha a félelem megszűnésével más rálátást kaptam volna viselt dolgaimra és elképzeléseimre. Ha egzaktul kívánom megfogalmazni a változás lényegét, akkor azt kell mondanom, hogy mintha ok-okozati láncba kezdenének rendeződni a Terv egyes, egymástól távol álló, és eddig külön kezelt részterületei, elemei. Az új nézőpont átrendezett a fejemben néhány dolgot, s úgy éreztem, hogy ezzel a megvalósítás biztonsága is növekedésnek indult.

Délután Szandrához mentem, aki végre túl van a Covidon; bár még nem tökéletes az erőnléte, de energetikailag nagy vonalakban rendben van. Érdekes dolgot mesélt saját Covid történetéből (...lassan mindannyiunknak lesz ilyen...). Arról beszélt, hogy mikor amúgy is nehéz időszakot élt meg, sok ismerőse hívta fel és további borzalmakról tájékoztatta. Konkrétan egy család kihalásáról is értesülést kapott... ami borzalom, persze, de miért kellett épp akkor megtudnia, mikor amúgy is a legjobban küzdött a betegséggel?

- Nem hiszitek el, de ezek után a beszélgetések után mindig rosszabbul voltam. Amúgy is féltem... azt hiszem, ez érthető. Viszont szabályosan bepánikoltam egy-egy ilyen beszélgetés után. Alig kaptam levegőt.

...kedves Olvasóim! Ha valaki beteg körülöttetek, viselkedjetek úgy, mint jó szűrők. Szűrjétek a külvilág energiáit, és csak azokat engedjétek a beteghez, amelyek épülésére szolgálhatnak. Mert ha nem így tesztek, azzal csak rontotok szerettetek helyzetén. Ez minden betegségre igaz... a Covidra halmazatilag.

(Nekem szerencsém volt. Mivel a szokásos introveltált életemet élem, Morgón és Segítőmön kívül senki se törődött hogylétemmel azokban a hetekben - ők viszont nem a bontásomon igyekeztek, sokkal inkább építeni).

Túl vagyok tehát három hét kihagyás után az első jógaórán; nagyon jól esett, végre megkapta a szervezetem azt, ami után annyira sóvárgott.

Imádom Szandra óráit, őszintén kedvelem a személyiségét, profizmusát; s az órának azt a szép ívét, ahogyan fokozza a dinamikát, majd a végén fél óra klasszikus jógával mintegy levezetésként kimozgatunk mindent. A csigolyáim mintha új életre kelnének az impulzusoktól. Szerintem ha megmérnének centivel, azt tapasztalhatnánk, hogy a testmagasság-csökkenési folyamatom visszafordult. (171 centi voltam középiskolás koromban. A betegségem kezdetekor 169-et mértünk az orvosnál). 

A jóga után hívott Segítőm. Nagyon megörültem hívásának, jót beszélgettünk. Közben sétálgattam a budakeszi utcán az elemi tavaszi estében, mozgástól felfrissülten, vidáman. A beszélgetés során szó esett a tömegmeditációk buktatóiról; a védelem fontosságáról a mostani időkben; beszélgetőpartnerem némely személyes megéléséről, a Kreatív Tervemről, viselkedéséről és vele kapcsolatos megéléseimről; arról, hogyan kezeljük az idő múlását; s végül, ebben az oldott hangulatban, kiböktem, ami Robival kapcsolatban nyomja a lelkemet a búzamezők óta.

Azt a meditációt Segítőm a lehető legpozitívabban értelmezte; nem elmúlásként, hanem a bele vetett magok csírázásaként, egyfajta fejlődés értelmezésben - de engem nem győzött meg vele, még akkor sem, ha tudom, hogy a gyerekek tekintetében legalábbis van ebben némi igazsága.

Én nem a gyerekekkel tervezek együtt élni tíz év múlva. (Tervezek? Na ez is jó kérdés.)

- Tudod... én néha úgy érzem, hogy... mintha Robi ítélet alatt állna. Mióta megismerkedtünk, az az érzésem, hogy neki borzasztó karmikus terhe van. Nem mondom hogy ő nem követett el kisebb stikliket fiatal korában. De nem is ez a lényeg. Hanem... mintha az ősei, felmenői... nem tudom. Rablók, haramiák, útonállók lehettek. Sok generáción át. Tán emberéletek száradnak a lelkükön. Nem tudom, de érzem a sorsazonosságot. Akármihez fog ez a gyerek, semmi se sikerül neki, és ez az oka.

Odáig már el se jutottam, pedig a napokban jött ez a párhuzam, hogy még szegény Csabánál sem volt ilyen direkt "eleve elrendelés" érzésem. Ott, tán emlékeztek a bejegyzésemre... nos, ott inkább az történt, hogy volt egy keskeny palló, amin átkelhetett volna... el is indult velem, bár vonakodva, de elindult... aztán nem tudom, mi történt, de úgy döntött, hogy mégsem. Inkább elment Tecával.

Robinál nincs ilyen opció.

Makkegészséges, leszámítva a lábát - és mégsem. Néha olyannak látom mint egy halálra ítéltet, és nem tudom az okát. De nagyon rossz.

Az jutott az eszembe, hogy ezen talán letekeréssel, karma oldással lehetne segíteni... erről említettem pár gondolatot Segítőmnek, aki annyit tett hozzá, hogy azon lehet segíteni aki maga is akarja ezeket, majd témát váltott. A váltás hirtelen volt és furcsa. Arról kezdettel beszélni, hogy valahányszor a tavaly átéltekről, betegségem történetéről beszélek, érezni rajtam, hogy megkeményedek. Azt mondta, megérti, nehéz időkön mentem keresztül, de ne legyek ilyen szigorú, akkor se, ha kemény tapasztalás volt ez nekem - mert azt érzi rajtam, hogy én most bizonyos elvárással vagyok az életem jövőbeni alakulása irányában, s ha az esetleg mégsem valósulna meg, - mert esetleg családtagokkal, egyéb személyekkel közös karma okán ez gátlást szenvedne - nehogy újra elinduljon egy önpusztító folyamat a jelenlegi programozás hatására.

Elmondtam neki, hogy véleményem szerint én már soha nem leszek az az ember, aki a betegségem előtt voltam; s hogy tulajdonképp a betegségem az, ami egyenesen rátaszigált erre az útra. Elmondtam, hogy tudom, hogy ez a kiteljesedés útja; tehát nincs olyan, hogy ne sikerüljön. Nincs más opció.

Erre azt mondta, hogy pont emiatt gondolja amit gondol (helyeseltem), majd megkért, hogy legyek hálás azért, hogy ez a betegség egy jelzés volt, hogy mit nem szabad csinálnom, hogyan nem szabad léteznem. Azt is mondta, hogy legyek hálás a jelért, melyet kaptam.

Próbálok az lenni... próbálok. Nyilván ez is egy út lesz, melyen végig kell mennem.

Kundalini Mantra

Az a szép jövendő

A mai nap elemi fejfájással kezdődött. A harmadik szem pontja és a nyakam voltak érintettek benne. Visszagondolva a tegnapi napra, természetesen nem véletlen ez sem.

Tegnap kifejezetten fitt reggelem volt, olyan, amit minden napra szeretnék magamnak, mégis ritka kiváltság. Sokkal jellemzőbb, hogy könnyező, bedagadt szemekkel kezdem a napot, némi szédelgéssel, és lassú, óvatos mozdulatokkal, mint egy teknősbéka. (A szemeimmel kapcsolatos gondok egyébként is elég komoly helyet foglalnak el az egészségemért való aggódás területén. Azt hiszem, minden határon túl erőltettem már őket, pedig még nagy szükségem van rájuk a következő 30 évben).

Igazából tegnap reggel - a korábban tervezettek szerint - dolgozni akartam; zárás van, össze kell raknom a könyvvizsgálati anyagot.

Ehhez képest reggel Anyámra takarítottam, aki összaf..sta magát; majd Robi és Gáborka kötötték le a délelőtt óráit; Gáborkát elvittük végre fodrászhoz (legfőbb ideje volt ezt pótolni, hetek óta zárva voltak a fodrászatok), ez után főznöm kellett kis családomra (hatalmas mennyiségű szennyes edény elmosogatása után, melyet a család többi tagja nem érzett szükségesnek az utóbbi napokban eltakarítani).

A főzés egy pontján erősen kínlódtam - májast készítettem házilag; s a turmixgépben az anyag túl sűrűnek bizonyult - mikor bejött Robi, meglátta a kínlódásomat, koszos kezemet és vihogva nyúlt a telefonja után, hogy lefényképezze.

Eldurrant az agyam.

Leordítottam a fejét, hogy mit képzel, én itt kínlódok, rájuk dolgozok, ahelyett, hogy a saját jövőmmel (könyvelőiroda) foglalkoznék, és akkor ő még ezen szórakozik.

Annyira megrökönyödtem a saját indulati kitörésemtől - világ béketűrője vagyok, nem tudom, hogy ez eddigi bejegyzéseimből lejött-e, de igen - hogy bemenekültem a fürdőszobába és az arcomat a tenyerembe fektetve azon meditáltam, hogy teatyaúristen, ez most mi volt s miért.

Végül felmentettem magam minden háztartási békétlenség szításának vádja alól; hisz nem én kötöttem bele a másikba "vicceskedve"; s felrémlett bennem a kifejezés, amit a másik fél szokott használni: "Szívom a véredet, de szeretből".

Majd arra jutottam, hogy vért szívni a kib.szott vámpírok szoktak; és egyáltalán nem szeretetteljes ez a cselekedet.

Mindezek fényében hosszan elmeditáltam azon, hogy Robertóval szembeni védelmi vonalaim nem csupán testi vonatkozásban szorulnak megerősítésre.

Végül kimerülten roskadtam az ágyra; elengedés meditációt hallgattam, miközben végig azt magyaráztam magamnak, hogy én nem akarom Robit elengedni (ez önmagában agybaj). Ezt a feszkót csak az oldotta fel valamennyire, hogy a meditációban volt lehetőségem kifejezni a hálámat iránta. 

Megkönnyebbülést éreztem, mikor "visszajöttem", frissességem visszanyertem. Hallgattam még egy kis hangtál zenét; majd felkeltem, folytattam a napomat.

Könyvelni sajnos nem volt erőm; éreztem, hogy a koncentrációm már nem olyan, mint reggel, de a háztartással folytatólag haladtam: másodszor is kimostam Anyámat a f...sból (megy a hasa, és mintha leszokott volna a wc használatról, vagy csak nem ér ki időben, nem tudom, de ez szörnyű..); kimostam három adag göncöt, kicsit rendezkedtem a szobánkban (az is olyan kuplerájos hogy rettenetes), végül, utolsó erőmmel még öltögettem kicsit a harminc évesen félbehagyott tűgobelinemen - mert erős késztetésem van ismét arra, hogy félbehagyott munkáimat befejezzem; s ez jó.

Mikor már ömlött a könny a szememből az erőltetéstől, lefeküdtem, s a hangtál muzsika elringatott.

Megfigyeltem, hogy ez mostanában nagyon jó hatású rám, segít elaludni, kikapcsolni, gyógyulni.

Hela sacral chakra with Tibetian Singing Bowls

Ma reggel tehát elemi fejfájással ébredtem, de a fentiek tükrében ebben semmi meglepő nincs. Robi - akinek kifejtettem nézeteimet a vámpírokkal és a vérszívással kapcsolatosan, melyre annyi reflexió volt, hogy a vámpír igenis csak annak szívja ki a vérét akit szeret, akit nem szeret ahhoz hozzá sem ér, (tökjó az ilyen szeretet, erre mondják, hogy inkább ne szeressél) - mondta, hogy ő is kétszer takarított az éjjel Anyám után; Anyám után aki most reggel is kint bolyong a folyosón... jaj de szuper; ráadásul pont most hétvégén van itt Gáborka osztálytársa, szegény gyerek, ha szembe találkozik fostos Mammerral... nem tudom milyen élményekkel fog hazatalálni kis rettenetesünkből. Uff. Legalább máskor megfontolja, jön-e; bár tegnap remekül elvoltak a fiúk, lementek airsoftozni a patakparti dzsumbujba, meg hidat építettek rá; éjjel betermelték a nagy tepsi pizzát amit nekik sütöttam... hát igen, csak ez a szagos mammerjárás nem hiányzik.

Egyikünknek sem, azt hiszem.

De hát vinnem kell a hátamon... ez még így sem könnyű; bár most már nem a lelki oldala - egyszerűen a fizikai. Érdekes, hogy pontosan tudtam is, hogy immár ez következik. Tudtam, az után az álom után, a fénylő kövekkel és a rájuk folydogáló meleg vízzel.

Bea barátnőm, mikor elmeséltem neki az álmomat, csak annyit mondott:

- De miért nem írsz? Írj már végre! Segítenél vele az embereknek!

A gondolat merőben újszerű, és azóta forgatom az elmémben; mit tudnék én segíteni bárkinek is? Hisz saját szenvedés történetemet - több kevesebb lelkesedéssel - de jegyzem e helyen; s nem lehet ráfogni, hogy ez is oly sok embert érdekelne. Ezért meg se lehet róni az embereket; hisz mindenki a saját énje foglya, s csak kevesen képesek rá s akarják levenni a szemüvegüket.

 Ezzel kapcsolatosan jött az ötlet, tegnapelőtt este a fürdőkádban, hogy megvizsgálom, mi lehet a valódi oka annak, hogy én egy sort sem írok voltaképpen, holott talán a legjobban arra vágyom az életben.

A segítőmtől tanult rendszerállítási módszert használtam erre - az elmémben.

Felállítottam a könyvemet (még a borítóját is látom, esküszöm), és felállítottam Gabit. Gabi és a könyve közé pedig felállítottam az Akadályt. Az Akadály, mint egy jó akadályhoz illik, szürkésen borongó, hegyszerű képződmény volt, és rossz érzéssel töltött el, hogy ott van.

- Kedves Akadály, mondd. ki vagy Te?

Ekkor furcsa dolog történt.

Az Akadály rám nézett - Segítőm arca volt, nyilván nem véletlen, ő remekül tud akadályt alakítani bármilyen család- és rendszerállítás során - és annyit mondott:

- Én vagyok a Kötelesség.

Kész voltam.

...

Tegnapelőtt reggel - akkor is jól ébredtem - a jó ébredést Best of Szabó Péterrel fokoztam, akinek motivációs szövegei között végre elért hozzám az útmutatás, mely szerint tervezzem meg a jövőmet, írjam le, mit szeretnék öt év múlva.

Ez nagyon fontos dolog, mert az elmúlt éveket úgy éltem le, hogy nem voltak vágyaim, céljaim, semmilyen jövőképem; s bár kínlódva keresgéltem, mi is lehetne az, amiért érdemes lenne élni még ezek után, amiken átmentem - de mindig csak a Bikini örökbecsű sorai jöttek velem szembe:

"Mondd, hogy nem leszek már soha éhes

Soha semmi se lesz olyan édes

Amitől elkárhozhatok

Mert olyan kívánatos"

Bikini - Ne ébressz fel

És igen. Semmi nem volt olyan kívánatos, hogy én energiát fektessek bele - az elkárhozásról nem is beszélve. Igazából az elmúlt másfél-két évben a jövőtervezés lekorlátozódott a tartós tejjel kapcsolatos matekra, hány dobozzal vegyek még, amit biztosan én fogok elfogyasztani - vagy ilyesmi.

Best of Szabó Péternél azonban valami gátszakadás történt. Késztetést éreztem arra, hogy "igen! Le kell írnom, hogyan szeretnék élni öt, tíz év múlva!"

Ezzel a gondolattal egyidejűleg elöntött a végtelen hála érzése.

Ekkor tudatosult bennem, hogy igenis, van jövőm, amit érdemes tervezni.

Ez önmagában akkora boldogság, hogy minden más eltörpül mellette.

Van jövőm... és nem, nem fogom feladni senki kedvéért.

...

Segítőmnek kifejtettem nézeteimet, mely szerint már közel a járvány vége; megszenvedtük, sokan meghaltak, de matematikailag és minden egyéb szempontból tekintve is lassacskán le kell már csengenie; s beszéltem róla, mennyire remélem, hogy újra olyan lesz a világ, amilyen előtte volt.

A helyreigazítás azonnal megérkezett, s igaza volt benne.

- Nem, ne azt reméld, hogy olyan lesz. Higgy benne, hogy volt oka a sok szenvedésnek, amin keresztül mentünk. Higgy benne, várd és kívánd, hogy egy sokkal jobb világ jöjjön.

Igaza volt.

...

Az elkövetkezendő 5 évet tekintve az alábbiakat tudtam hirtelen összeírni, a szép jövő felé vezető út irányjelzőiként:

- Egészségvédelem: cél a minden napi testmozgás beiktatása. Sajnos Szandra szegény most épp a coviddal küzd, ezért nincsenek órák - nagyon drukkolok neki hogy különösebb baj nélkül túl legyen rajta; szeretem azt a kiscsajt, nagyon kedves ember és ráadásul remek órákat tart, - s mióta ezeken heti két alkalommal részt vettem, jelentős javulást éreztem a fizikai állóképességemben. Ehhez szeretnék még heti 2-3 úszást hozzátenni. Hétvégenként pedig könyvelés és házimunka helyett (mellett?) csavarogni.

- Csavargás: nem akarok addig meghalni, míg végig nem jártam az Országos Kéktúra útvonalát. Ha nem is egyszerre, de igen... el akarom mondani magamról, hogy ezt megcsináltam. 

- Jövedelem: bevételeim középtávú megduplázását tűztem ki célul. Mivel nem indulunk alacsony bázisról, ezért a duplázás komoly feladat lesz, új kompetenciák és szervezési megoldások kiépítését, sok tanulást igénylő, szép feladat. Nem én akarok egyedül küzdeni ebben az egészben, természetesen. E- ből V-vé kell válnom, most már záros határidők alatt (hogy Kyosaki terminológiájánál maradjak). ...egyébként alakul a dolog, Morgó hathatós segítségével. Szerencsére úgy tűnik, nőtt az érdekeltsége a vállalkozásom sikeres működését illetően :) Ez nagyon jó hatással van a folyamatokra, kétségtelenül.

- Megtakarítás: bevételeimnek legalább 20%-kal meg kell haladni a mindenkori kiadásaimat. A különbözetet félre kell tennem, méghozzá a megtakarítás képzés klasszikus szabályai szerint: először a maradék hiteleimet kell kifizetnem (ezzel Robi lábtörése óta csúszunk), majd rövid távú tartalékot kell felépítenem, aztán jöhet a hosszú távú jövedelemtermelő eszközök beszerzése (nem fordítva). 

Egyébként egyszerű takarékoskodnom. Mivel egy falka él belőlem, elég csupán egyetlen szót megtanulnom. Ha valamelyik pénzt kér, csak el kell fordítanom a fejem balról jobbra, aztán jobbról balra sűrűn egymás után, és azt mondani hozzá: "Nem".

Vicet félretéve: a kiadás oldalon is nagyobb tudatosságra van szükségünk. Kyosaki könyvének teljesen igaza van. Az iskolában az embert megtanítják a pénz megkeresésére. 

A megtartására nem...

- Életvitel: no ezzel van kis gondom. Három különböző életforma is vonz, mindháromnak megvan a költségvonzata és az egyéb ezen túlmenő következménye is. 

Ebbe bele kell mélyednem, azt hiszem, sok szempontot kell figyelembe vennem a döntés meghozatalánál, és nem csupán anyagi szempontokat.

- Kreatív tevékenység: nos, ez maradt a végére, s ez sem véletlen. Alapvető szükségletem, mégis, oly kevés ideje - módja van kifejeződni az életemben. Igen, itt tornyosul az a szép Akadály, szürkésen gomolyogva. A legfőbb feladatom ezzel kapcsolatban: oszlatni a ködöt. Oszlatni, minden eszközzel és teljes erőből, ahogyan csak bírom. 

Azért érziktek nyilván Ti is, hogy az utolsó két pont még bőven hagy kívánni valót maga után, részletezettségében, kidolgozásában mindenképpen.

De nem baj, a következő hónapok vázolni fogják ezeket, keretet és irányt adnak majd, hiszem.

Búzamezők fölött a szél

Tegnapelőtt este volt az a finom és erotikus csók, és közben az a mozdulata. Teljesen váratlanul ért a dolog; és volt benne valami vágykeltő-megadó, ahogy a párnára hanyatlott... sajnos megtörtént, aminek megelőzésére olyan gondosan szoktam figyelni, közegészségügyi okokból.

Megkívántam. Olyan jó lett volna szerelmeskedni, vágytam az érintésre; a mozdulatra... de mikor megérezte, hogy mi zajlik bennem, ismét elhúzódott.

Olyan volt mintha megvertek volna. Szólni sem tudtam a csalódottságtól.

Megfogta a kezeimet, mint általában minden este, mintha mi se történt volna; s én éreztem a belőlük áradó meleget. 

- Aludjunk, jó éjszakát! - nyomott a számra még egy gyors puszit; s nekem a torkomban dobogott a szívem a pár perc alatt átélt ambivalens érzésvihartól.

Egy darabig kínoztam magam a "nem kellek neki, nem vagyok jó nő" típusú gondolatokkal; aztán erőm maradékával egyszer csak elhúztam a kezeimet az elviselhetetlen energiakörből.

- Ne haragudj de ez nekem nem megy. Inkább meditálok még egyet, minthogy azzal gyilkoljam magam, hogy nem kellek neked - valami ilyesmit hadartam kérdésére, hogy miért húzódtam el; majd a fülemre gyógyítottam a fülhallgatót és belekezdtem az ötvenhétmilliomodik gyógyító meditációba.

Úgy a felénél járhattam, azt hiszem, mikor végre elaludt - de még mindig felém fordulva; s ez, mint ilyen napokon általában, roppantul idegesített. (Ilyenkor szoktam azon meditálni, hogy külön ágyra, külön szobára, külön lakásra, külön földrészre kellene hurcolkodnom inkább... aztán persze nem megyek sehova.)

A meditáció végén egy hirtelen támadt ötlettől vezényelve magamban hívni kezdtem szeretett arkangyalaimat. Először Gábrielt - még zenéltem is neki, mint régen; de örökös táncpartnerem és atyai jó barátom nem jelentkezett.

Rúzsa Magdi: Gábriel

Elkeseredetten kezdtem el Rafaelt hívni.. s akkor ő meg is jelent; fénylő, zöld energianyaláb kísérte; s a háttérben, halvány kékségben és kezeit karba fonva, ekkor feltűnt Gábriel is.

- Hívtalak... őt is hívtam... nem jött... nem szeret már... - panaszoltam Rafaelnek.

- Miért mondasz ilyet? Még, hogy nem szeret. Nagyon szeret, ha akarod tudni. Hiszen még jelképet is kaptál tőle; a saját betűjét, hogy gyógyítson és vigyázzon rád. És azt tudod mondani, hogy nem szeret téged? Hiszen te vagy, aki elfelejtett minket!

Angyalaim haragja nyilvánvaló volt.

- Mit csinálsz? Miért csinálod ezt? - folytatta Rafael. - Tudod te, hogy mennyi, de mennyi munkánk van már a te gyógyításodban? Hány órát dolgoztunk már azon, hogy te újra egészséges legyél? Miért akarod ezt eldobni?

Lehajtott fejjel hallgattam angyalom szidalmát. Tudtam, mélységesen tudtam, hogy igaza van.

...

Rafael arkangyal

A jelenetet nagy színpadon tudom elképzelni. A két angyal, Rafael és Gábriel, kis lépcsőn ereszkednek a színpadra annak jobb oldalán, fénylő zöld és kék világítás kísérik könnyed mozdulataikat. 

Mikor Rafael a gyógyító munkáról beszél, int a kezével, s a sötétbe merült színpad bal oldalán megjelenik egy kis emelvény; az emelvény mögötti fekete vásznon zölden csillogni-villogni-forogni kezd az oda kivetített dns-spirál; és a balet-táncos lány; ezúttal fénylő, zöld ruhában; mint már olyan sokszor, ismét elkezd a spirálon sétálni; föl-föl, néha vissza, megint föl - ahogyan a zene diktálja. Ez úttal azonban a bűntudat nyomja a vállát, mozgása bár kecses, de vállai meghajlottak, feje előre lóg.

A zene csak megy tovább rendületlenül, újabb és újabb köröket leírva; az angyalok pedig, a zöld, meg a kék, karba font kézzel nézik a tántorgást.

Percek telnek így el, hosszú percek. A mozdulatok lassan összerendeződnek; a lány tartása szép lassan kiegyenesedik; már élvezi, amit csinál; s a zene újra és újra ismétli önmagát; forog a DNS spirál, dolgoznak a gyógyító erők.

Egyre könnyedebben megy a tánc, a lány pörög, forog, lépked a DNS szálain... fél óra is eltelt már talán, vagy csak egy pillanat?

...

Lenéztem az angyalaimra, akik ugyanabban a tartásban, karba font kézzel figyeltek minden mozdulatot.

Lenéztem, és a szívem megtelt irántuk hálával és szeretettel. Arra gondoltam, vajon hány földi lény mondhatja el, hogy az arkangyalok az őrangyalai; hogy vesződnek vele, aggódnak érte, szeretik őt... palotást táncolnak vele; jönnek, ha vígasztalásra, gyógyításra van szüksége... arra gondoltam, hogy nagyon, nagyon szerencsés vagyok; s hogy sokkal jobban meg kellene becsülnöm ezt a rendkívüli kegyet, amelyben az ég részesített.

- Szeretlek benneteket! - ugrottam távozni készülő arkangyalaim elé. - Nagyon, nagyon szeretlek! Mindkettőtöket!

Az angyalarcokon a megbocsátás mosolya fénylett fel; s Rafael, miután magához ölelt, még annyit mondott, mintegy visszhangozva az utolsó gondolatomat:

- A mi szeretetünket soha, soha ne cseréld fel egyetlen földi férfi szerelmére sem.

- Nem fogom! - mondtam a távozók után nézve.

...

Másnap Robi a szokásosnál is kedvesebb volt; igyekezett egész délelőtt a kedvemben járni; kávécska, reggeli szervírozás az ágyba; - bár, mikor a csákányozást kiadtam feladatnak, láttam, hogy elvesztette a türelem arany fonalát.

Azért nagyjából elvégezte a kiadott feladatot - közben szándékosan letarolva a végrehajtási helyszín közelében fellelhető pár szál nárciszt; de én, magasan fejlett taktikai érzékem birtokában úgy csináltam, mint aki nem veszi észre a dühöngést (aki haragszik, annak kell megbékélni); s a végére tényleg jól ki is csinálta magát; lihegve, hátfájósan jött be; én nagyon kedvesen, részt vevően (és mit sem észrevéve a dühöngésből) fogadtam; lihegve előadta hogy rettenetesen fáj a háta; hogy ő ezeket a munkákat soha nem bírta; s ez utolsó mondatnál el kellett ismernem, hogy alighanem ebben igaza van; gyenge egy gyerek ez a mi Robink; nem csak lelkileg, de fizikumra is; hát ez van, ezzel már nincs mit kezdeni.

Az előző napi élmény dolgozott még bennem; valahogy sértett a tudat, hogy már megint majdnem belecsúsztam a halálos spirálba; s ennek - mint általában - ismét ő volt az oka. Nem haragudtam, de nem éreztem magam biztonságban; s ezeket az ambivalenciákat elkezdtem pálinkával gyógyítani.

A másodiknál valahogy el is mondtam neki, hogy "fönt" mostanában már sokszor jártam, körbe kell nézni "lent" is, merthogy itt és most valahogy nem igazán jó lenni.

Hallgatott, mint rendesen; illetve talán annyit mondott, hogy manapság férfinak lenni talán még bonyolultabb, mint nőnek; s erre nem tudtam mit mondani; mert nem hiszem, hogy valaha is voltam férfi - illetve de, férfi, az voltam, egészen bizonyos, hogy több életemben is voltam már férfi - csak nem ilyen... bonyolult.

Aztán eltelt valahogy az este is, a pálinka végül is segített az előző napi élmények "feldolgozásában", a fájdalom csökkentésében. Mikor ezt konstatáltam, eszembe jutott, hogy hiszen én sok évtizeden át alkalmaztam tudatosan az alkohol tudatmódosító hatását, ha nagy bánat ért. A világ legjobb technikája - ha nem él vissza vele az ember és nem válik rendszeres szokássá. Mert bármennyire is fáj ami miatt az ember elkezd inni - mire jókedvűre issza magát, már a lesz.rom tabletta is lecsúszott a torkán, és onnantól arra az adott kérdésre soha többé nem fog ugyanolyan fájdalom amplitúdóval reagálni. Legalábbis én így működök - de gondolom, nem csak én.

Ezzel együtt, sose lennék alkoholista - egész egyszerűen nem bírná az emésztőrendszerem.

Az estét még elviselhetőbbé tette, hogy beparancsoltam a kutyáimat is. Fehér energiáik, szőrük, lényük szigetelő hatása elviselhetővé tette az éjszakát - köztünk aludtak, s ennek mintha Robi is inkább örült volna ez úttal.

Mindenesetre másnap, bár enyhe gyomor- és májtáji fájdalmakkal ébredtem - de már nem éreztem az elemi önsajnálatot, sem a kudarcélményt.

Kutyusok és Robi már rég kint; én pedig az előző napok történéseire gondoltam, és úgy határoztam, hogy előveszem azt a bizonyos meditációt - az utóbbi időben úgyis kissé elhanyagoltam, pedig Bea szakvéleménye szerint ezt én nem tehetem meg, valószínűleg még nagyon sokáig.

Élő Öröklét Fény - Szexcsakra meditáció

...eljutottunk tehát odáig, hogy minden félelmünket, fájdalmunkat, önbecsülés-letörésünket... szóval a szokásos.

Kezemben kis, fekete-fehér képet gyűrögettem. A képen az a mozdulat, ahogy hátra hanyatlott...

Kint álltam a réten, a napsütésben.

- Fogadd tőlem áldozatul... ezt is. - emeltem magasra a kezemben tartott képet; s azt vártam, igen, vártam, hogy ismét szikrázó harmatcseppekké válik majd; melyeket szétdobálhatok a narancsos alkonyi napsütésben, s amelyek szikrákként ragyogva, frissítő záporként fognak aláhullani...

Semmi ilyesmi nem történt.

Mikor a tenyerembe néztem, láttam, ahogy a fénykép összepöndörödik, átalakul. Először mintha valami négy szirmú, halvány fehér virág lett volna; de tovább alakult a kép; s mikor kitisztult, a tenyeremben egy búzakalászt tartottam. Szép. érett búzakalász volt, egészséges magok ültek a kalászon.

- Most mit csináljak ezzel? Elvessem? - kérdeztem magamtól; de ebben a pillanatban ismét váltott a kép.

Újból megjelent az a kép, az a mozdulat, ahogyan Robi hátra hanyatlik a párnára; fekete kontúrjai látszanak csak némi narancsos háttér előtt; s ekkor látni, ahogyan testéből mindenhol fénylő búzaszálak kezdenek nőni, szép, egészséges szálak törnek az ég felé; s a teste lassan elmúlik, teljesen aláhanyatlik, földdé lesz; a búzaszálakat süti a nap, hajladoznak a szélben...

Zokogni kezdtem ismét, mint oly sokszor már ennek a meditációnak a hallgatásakor. 

- Ne sírj. Látod, mennyi élet sarjadt belőle. Milyen szép ez a búza.

- De... Mi lesz most velem? Mi lesz velem? - kerestem zokogva Robit.

- Te leszel a búzatábla fölött a szél. Majd fésülgeted őket.

- De én ezt nem akarom! Nem lehetne, hogy...?

- Nem. Ez a TÖRVÉNY.

...

Sírva keltem fel. Alig bírtam megnyugodni; mikor Robi előkerült végre, zokogva ugrottam a nyakába, és sokszor, sokszor elmondtam neki, hogy nagyon, nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni.

...Sok könny vár még rám, attól tartok...