Szomorka

 - Kedves ez a név nekem - írtam Morgónak tegap az - általam ismeretlen - új gazdasági igazgató nevéről, s meg is magyaráztam.

- A vezetékév: a két kisebb gyermekem is ezt a vezetéknevet viseli. Ez már kellemes véletlen számomra. ...a keresztnév, az pedig a nagy fiamé. Szóval kedves nekem, olyan családias érzés kapott el mikor megláttam.

- Lehetnél most te is az a gazdasági vezető - emlékeztetett Morgó a tavaszi eseményekre.

- Igen, lehetnék - de sajnos beteg lettem - feleltem, s tárgyra tértem magamban az ügyön. 

Legalábbis azt hittem - tulajdonképp sosem volt nagy vágyásom arra a pozícióra, voltam én már gazdasági vezető pár helyen, például a Faktornál - olyankor kellett INFP-ből átlényegülnöm ENFP-vé, gyógyítóból projektmenedzser, sőt néptanító, magyarázni mindenkinek a végtelenségig, hogy mit is kéne csinálnia, s közben úgy éreztem magam, mint a Neverending Story fehér sárkánya, aki végignézte, hogyan nyel el mindent szép lassan a sötétség, hiába küzd ellene.

Tehát azt hittem, hogy túl vagyok a magyarázaton - Bétában ez nyilván így is volt; de a lélek útjai kifürkészhetetlenek;s ma reggel a leírt mondat csengett a fülemben, mikor könnyben úszó szemekkel felébredtem. (Nem a pozíció lehetőségének elvesztése miatt sírtam, elhihetitek.)

Tegnap nap közben régi iratokat rendezgettem, s Egysörös kézjegye annyiszor jött szembe velem, hogy valósággal indíttatásom támadt felhívni. Mondtam is az Asszisztensnek, hogy úgy vágyom rá, hogy most én támadjam le a bajommal, panaszkodni akarok neki, (mert ugye kinek panaszkodjon az ember, ha nem annak, aki szereti?)... de aztán nagy nehezen lebeszéltem magamat róla. Van neki szegényemnek elég bánata. Meg saját élete is, párkapcsolattal. Ne bolygassuk a múltat, semmi jó nem sülne ki belőle.

A magam keresztjét úgyis nekem kell elhordanom. 

Félek, hogy még így is többet raktam belőle a közvetlen családomra, mint amennyit valaha szerettem volna.

Anyámban közben tobzódik az Alzheimer-kór, éjjelente "bulikázik" a szellemeivel, akik fürtökben csüngenek körülötte, heccelik őt, zavarják az őrület egyre mélyebb butyraiba; - nem, ezekben a szellemekben semmi pozitív nincs; egy bomlott elme torz teremtményei, tele rosszindulattal, akik a véget várják, sőt, taszítják afelé. 

Gáborkámat zaklatja; öt percenként nyitogat rá, meg Andiékra; meztelenül rohangál a lakásban, aztán nagykabátban; enni pedig egyre kevésbé hajlandó egyedül; minden melóim mellett most már naponta egyszer legalább meg kell etetnem valami pampuskával, ha biztosra akarok menni, hogy elég táplálék került a szervezetébe - mert az elé rakott ételeket vagy megeszi, vagy nem, ez most már teljesen random történik. A múltkor kiszőrösödött virslit találtam a szekrényben;én még sosem láttam virslin szőrt, de ez is eljött - fujj.

Nézem, nézem őt, akitől végképp elválasztott ez a betegség, és fel-felrémlik előttem Morgó nővére - őt túlélte az anyja fizikai teste, ha csak néhány héttel is.

Nézem Anyámat, és eszembe jut, hogy az én megszületésemnek egyetlen oka volt csupán: anyám 40 évesen meg óhajtott fiatalodni. Tovább akart élni.

Sikerült neki. 

Viszont ha csak ennyi a földi létem oka, célja - talán nem is véletlen, hogy így van minden, ahogyan.

Lassan betelik ez a szerepkör is.

A lányomat sajnálom. Látom rajta, hogy félt engem. Mostanában jóval kevesebbet hepciáskodik, mint korábban. Igyekszik segíteni. Szegényem 22 évének nagyon sok most ez a próbatétel, attól tartok.

Még Gáborka és Roberto is másképp kezdenek rám nézni - a kollégáimról nem is beszélve.

Ezek a betegséggel együtt járó "nyereségek", melyekről az Új Medicina beszélt - de én ezeket nem szeretném. Mégis kénytelen vagyok viselni.

Egészséges szeretnék lenni... 

A háziorvos legyintett, mikor vázoltam neki dióhéjban a szitut.

- Ha ki kell venni a méhét, essen túl rajta! Meglátja, sokkal jobb lesz utána! Nekem is kivették 45 éves koromban és azóta sokkal jobb! Az, hogy valaki mennyire nő, az úgyis fejben dől el!...

Pár nappal ezelőtt barátnőnk ugyanezt mondta, s nekem megütötte akkor is a fülemet ez a disszonánsnak tűnő vélemény - eszembe jutott szegény Nagymamám; ő akkor mondott le a teljes értékű életről, s szegődött el végképp a család szolgálatára, mikor ez az esemény bekövetkezett. Persze nekem és Anyámnak ez világi kényelmes volt, Nagyikám háztartás vezetési tudománya a legmagasabb szintű jólétet biztosította nekünk - azóta sem volt olyanban részem - mégis, ha visszagondolok kis tömzsi, mégis oly sokáig erőteljes alakjára, melegséggel átitatott személyiségére - leginkább sajnálatot érzek. Sajnálatot, melynek oka a műtétben keresendő.

Minden kakas úr a maga szemétdombján, szokták mondani; rám ez különösen igaz. Paraszt terem mint a fűszál, de úrnak születni kell, mondta Nevelőapám, s én azóta tudom, hogy hozzá hasonlóan, én sem teremtem, hanem születtem; ez a dolog belülről fakad, és semmi köze a külsőségekhez - akik ezt hiszik, éppen belső bizonytalanságuk ellen védekeznek státusszimbólumokkal. Nos, én nem ilyen vagyok. Nagyon nem, ezt tudjuk.

- Kevély vagy, Királylány! - mondta Jero, s igen, én kevély vagyok - nem akarok a család cselédje (sem) lenni. Királynő, igen. Első szolga, akit a képességei tettek első helyre az Ügy szolgálatában - rendben van. Cseléd, másodrendű, képesség hiányos személy - soha.

Szeretem Gáborkát, de inkább nem szolgálom ki mióta rájöttem, hogy ő is elkezdett cselédnek nézni. Az ő családjukban a női cselédszerepnek különösen nagy hagyományai vannak, s nekem vigyáznom kell, hogy ne erősítsem benne sem ezeket a korszerűtlen mintákat. ...ő nem érti ezeket a mélyebb összefüggéseket, viszont maga készíti magának a szendvicseit; talán nem jó ez, hogy így van, hisz az anyja ki se áll a szerepből, - máshoz nem is ért - nyilván számukra ez testesíti meg a gondoskodást. Én viszont kénytelen vagyok hozzá így viszonyulni még akkor is, ha tudom, hogy alapvetően hiányzik neki az érzés. 

Eleinte meg is kapta tőlem, ha kissé nehezemre is esett - de mikor elkezdett vezényelni, rendesen visszavettünk ebből. A kamaszok annyira el tudnak tévedni oly hamar, hiába.

...visszatérve a gondolati vezérfonalra: lehet, hogy számomra kedvesebb a halál gondolata, mint a tudat, hogy elvesztettem valamit, ami számomra fontos, ami a lényegem része. Tudom, sokszor írtam ennek ellenkezőjét; meg gondoltam is - most, hogy lehetőségem lenne megszabadulni mindattól, ami azt a sok bánatot adta, mégis úgy érzem, hogy nem szeretném. Ez is egy paradoxon, emberi hülyeség, tudom.

Érdekességképpen még fel kell ide jegyeznem, hogy mióta a méhem kissé megnyugodott, újból a műtött mellem hasogat; s fel-fel rémlik a múltkori vizualizáció a szőke copfos lányról, aki vajszínű korabeli ruhájában szurkálta ellenségeit; s hozzá a magyarázat: sokakat gyilkoltál meg, karddal a mellükbe döfve, ezért meg kell bűnhődnöd - s hogy én ezt el is fogadtam; ez gyakran eszembe jut.

Persze jó lenne ha ez a bűnhődés is már megtörtént lenne - de legalábbis erős kételyeim vannak eziránt.

Nincs kedvem választani a mellem és a méhem között - ez az igazság.

A medence csontom is fáj továbbra is - szegény Csaba is ezzel kínlódott már évekkel a betegsége manifesztálódása előtt; nekem azóta meggyőződésem, hogy minden rosszindulatú elváltozás alapja a csontvelő hibás működése - s amíg az nem áll helyre, valódi gyógyulásra amúgy sincs esély. (Nekem egyébként a vérképző rendszerem sosem működött tökéletesen, ezt tudjuk, többször küldtek haematológiai kivizsgálásra is, de mindig, mindent "rendben" találtak a végére, annak ellenére is, hogy alig lötyögött bennem, legalábbis vörösvértest.)

Persze, mivel gyakoriak az egyéb gerinc- és ízületi bántalmak (sérv, kopások) nyilván nehéz megkülönbözetni egymástól a folyamatokat. A páciens persze érzi hogy valami nagyon nem jó... az orvos meg rálegyint.

Pedig komoly eredményeket érhetne el a tudomány, ha a két terület összefüggéseit komolyabban vizsgálná. Mármint a medencecsont fájdalmai és a rákbetegség kialakulása közötti korai összefüggéseket.

Mindenesetre a tegnapi nap után a mai is szomorkás hangulatban kezdődik.. de az élet nem áll meg, megyünk tovább előre az alagútban, szigorúan a racionalitás talaján maradva, számlázás, zárások, határidők, meg minden olyasmi, amire egészséges koromban sem vágytam olyan leküzdhetetlenül, hát még jelen bizonytalan állapotomban.

...Ilyet még sosem csináltam: két napig elfelejtettem beszedni a gyógyszeremet, és egész jól voltam (leszámítva... khmm... a mellem és a csontvelő állományt...). Most viszont nyilván az ösztrogén szint csökkenésétől jött rám megint az elemi önsajnálat.

Szóval az sem megoldás, ha nem szedem, még akkor sem, ha a méhem fellélegzett kicsit.

Francba. 

Méhűri emlékezet

 A második kezelésen voltam túl akkor; szokásos zenéimet már gyógyító zenékre cseréltem. Szokásos zenéim sem hallgattam már jó ideje, pedig azok a maguk - Fantom által megkritizált egyszerűségével együtt - kivétel nélkül örömzenék voltak; de ahogy sötétbe hajlott sorsom a csalódások, kimerültség és betegség útján, egyszerűen létjogosultságukat vesztették.

Így, hogy most egyáltalán újra zenét hallgatok, már az is nagy előre lépés, a gyógyító zenék a maguk különös harmóniáival pedig egyenesen szintlépést jelentenek.

Az SZTK-ban álltam sorba maszkban, a vérvételre várva. Mögöttem egy nő izgatottan csacsogott mindenféléről a barátnőjének; de én akarva-akaratlanul nem a tartalomra, hanem a hangból áradó félelemre koncentráltam. Disszonáns volt az előző esti megélésekhez és az általuk kiváltott hangulathoz viszonyítva; s én nem kívántam magamnak ezt a lehúzó energetikát. Telefonom és a fülhallgatók segítségét hívtam a meneküléshez, sikerrel.

Elég sokáig kellett várakoznom, közben mindenféle képek jöttek; de közben újra és újra figyelmet igényelt a méhem a bele-bele szúró, hasító fájdalommal; melyet azóta éreztem, mióta az orvos kilátásba helyezte a méh eltávolító műtétet.

Előző este inkább a petefészkeimet kezeltük;ennek meg is volt az eredménye, fizikai érzetek tekintetében mindenképp; de a méhem ennek ellenére hasogatott, s ez elkeserítő volt.

- A méhem retteg ettől az egésztől!... - tudatosult bennem ott a várakozás során; s akkor hirtelen kitört belőlem:

- Ne félj, kérlek. Kérlek szépen, maradj velem. Nagyon szeretlek. Büszke vagyok rád. Csodálatos gyerekeket adtál nekem. Tudom, hogy nem mindig bántam veled méltó módon. Sokszor össze-vissza kaszaboltak Téged - miattam. De maradj velem, kérlek. Engedd meg nekem, hogy mostantól vigyázhassak Rád, amíg élünk.

A maszk alá suttogott szavak hatására elkezdtek folyni a könnyeim... megindító és felszabadító érzés volt.

Utána napokig figyeltem magam... figyeltem befelé; meghatódást és tanácstalanságot éreztem; s ha ritkábban is, de a szúró fájdalom újból és újból, főként stresszhelyzetekben jelentkezett.

- Ideges a méhem, aggódik - gondoltam magamban, s rosszul esett a gondolat. Az én méhem ne féljen. A legnagyobb biztonságra van szüksége, a maximumra, ami csak megadható neki.

De hogyan?

A következő kezelés nagyon erőteljes volt. ...mindegyik erőteljes volt, de a harmadik azért különleges, mert nem sok vizualizációval járt (a korábbiaktól eltérően), viszont mindenáron magzatpózt akart felvenni a testem; általában nagyon parányinak éreztem magam a megmozduló energiák ereje alatt; s tökéletesen éreztem, hogy a kezelés a belső elválasztású mirigyekre, különösen a tobozmirigyre és a petefészkekre hatott.

Tulajdonképp azóta érzem kicserélve az energetikámat. 

De a méhemnek még ez sem volt elég ahhoz, hogy megnyugodjon.

A tegnapelőtti kezelés előtt kaptam meg a levett mintából származó utolsó leletet; a CA125 szépen lassan és bizonytalanul, de elindult ismét felfelé. Ez szomorúsággal töltött el; elmondtam mindezt Kezelőmnek, a méhem félelmeivel és a Felismeréssel, hogy én szeretem a méhemet és meg akarom tartani.

A meditáció a korábbiaktól eltérő volt; s a gyökér- és szakrális csakrát érintő erős megerősítések hatására égni kezdett a talpam. De a csúcspont a női ősök behívása volt; hihetetlenül sokan jöttek. Nagymamám; akinek kivették a méhét és akit én gyerekkoromban ezért - legalábbis azt hiszem, a tompa, bennem sajgó érzés miatt - nagyon sajnáltam. Liszka néni, aki - emlékszem - egyszer álmomban eljött, és könyörgött nekem (még régebben), hogy mentsem meg a fiát, Jé-t... Jé-t, aki menthetetlen; legalábbis emberi beavatkozás nem tud segíteni rajta, és én akkor is zaklatottan ébredtem, mert el kellett küldenem egy szeretett ősünket, úgy, hogy nem tudtam enyhíteni a bánatán, hiába volt nálam az általa sokat forgatott olvasó, melyet védelmül kaptam Tőle. Eva néni, Rézi mama... mind ott voltak. Feltűnt még apai nagyanyám is; fekete kendőben, szikáran állt a fényes hölgykoszorú szélén; bánatát sötét kérgek takarták - ott volt, pedig az apai ágról vajmi kevés információ, élmény, emlék áll rendelkezésemre sajnos.

Miután mindenkinek hálásan megköszöntem, amit kaptam tőle, és sor került volna az energiacserékre; feltűnt Teca, a szokásos sötétben, de most nem kislányként, hanem a Csabánál látott képek szerinti formájában. Megtörténtek az energia cserék, elakadt közben a lélegzetem - éreztem, hogy jelentősen emelkedik az energiaszintem, sokkal nagyobb mértékben, mint mikor a férfi energiákkal tettük ugyanezt. 

A korábbi kezeléseken tapasztalt érzetekkel szemben most először, tényleg a hasamban és a tenyereimben éreztem a forróságot aznap. Mintha előbb rendbe kellett volna tenni a gyökereket (kapcsolódásomat a Földdel), a hitet (kapcsolódásomat az Éggel), a belső harmóniát (mirigyrendszer) hogy egyáltalán eljuthassunk a valós probléma kezeléséig.

Hogy mennyire hatásos volt ez a kezelés is, azt a tegnapi kiránduláson, az oda vezető úton mérhettem le.

Egy autós veszélyesen előzött szemből, s én, mint ilyenkor mindig és érthető módon, eléggé megijedtem. Szinte vártam a méhembe szúró rettegés érzését, ami ennél kisebb ijedtségeknél is eljött az utóbbi időben.

Az érzés elmaradt, és én nem győztem szeretetet küldeni az én csodálatos, bátor méhemnek.

Napéjegyenlőség

 A füst a völgyből gomolygott fel, és én megfeszített erővel újre nekifutottam a keresésnek, annak ellenére, hogy éreztem a belső parancsot:

- Ha eddig nem értél ide, most már ne gyere, ne háborgass! - mintha ezeket a szavakat hallottam volna Kezelőm hangján, és én elkeseredetten és konokul tovább kergettem a délibábot.

Még mindig bennem volt a vágy, hogy lássam a tüzet, a talpaim bizseregve vágyták a forrságot; tudatom pedig, ha ezt nem is feltétlenül engedte volna át önmagán, de mindenképp szeretett volna legalább távoli szemlélőként elmerülni a varázslatban.

A családom indokolatlanul kevésszer gyújt tüzet mostanában. Pedig minden lehetőségünk megvan rá... mégis. Ha a lányomék tüzeskednek, azt általában a vejkóm szüleinél teszik - itt nálunk mintha kihunyt volna még a tűz is. Pedig nagyon hiányzik - csendben várom, várjuk, hogy valaki meggyújtsa. De Robi nem érzi, hogy neki lenne a feladata... pedig de, azt hiszem.

De lehetetlenség úgy tüzet gyújtani, ha valakiben nem ég a tűz.

Mikor felszállt a hatalmas füst, már fél órája keresgéltem, az esemény megjelölésénél megadott Google térkép egyenesen a falu közepére vezetett, az Egészségházhoz; ott nem voltak csak házak; majd többször végigrohantam keresztbe-hosszába a - lássuk be, nem túl nagy - falun a sebességkorlátozásokat figyelmen kívül hagyva; Kezelőm nem tudott megbízható felvilágosítást adni a hely hollétéről; majd nem volt elérhető - nyilván mással volt elfoglalva, érthető okokból.

A legfurcsább a füst felszállásának látványa volt a kicsi völgy fölött az alkonyatban - teljesen szürreális állapotba kerültem. Az üzemanyagom vészesen fogyott, - elfelejtettem reggel tankolni, aztán pedig már nem volt rá időm - és én csak keveregtem a füst feltételezett helye körül - de néhány száz méternél jobban nem tudtam megközelíteni, hiába akartam. Pedig nagyon akartam, minden taszító parancs ellenére is.

Tilalomfa - villant az ismerős, (és általam egyetlen dologra alkalmazott) szó az agyamba, és nem tudtam hová tenni az egész történést. Azt éreztem, hogy ez már mélyebb és bonyolultabb összefüggés, mint amit Kezelőm - részéről érthető okokból - sugallt. 

Kicsit úgy éreztem magam, mint azon a bizonyos bulin, mikor Machinátor egyszerűen hirtelen túl elfoglalt lett, hogy válaszoljon bizonyos kérdéseimre (tudjuk, mi kerekedett abból az egészből...) - de nem értettem az analógiát az érzések között, egyáltalán nem értettem, s feszélyezett is, a bizalom köreit feszegetve, melyet igyekeztem elhessegetni).

Végül csalódottan hazafelé vettem az irányt, erősen fohászkodva, hogy az első benzinkutat még elérjem. Robi megnyugtatott, ha baj van, szóljak, jönnek segíteni - ez jó érzés volt, még ha nem is feltétlenül az, amit aznapra szerettem volna. De nem történt baj, meglett a benzinkút; hamar ráleltem a haza vezető útra is - bár oda felé több mint egy órát tartott a vándorlás, haza szűk 40 perc alatt értem, csodálkoztam is, hogy Harper mennyire "érzi" a hazautat.

Hogy az energia szintemben nem okozott a dolog azonnali, hirtelen veszteséget, az az előző két hét energetikai kezeléseinek köszönhető, ez meggyőződésem. Mert rengeteg energiát kaptam, szinte nehéz szavakba önteni minden megélést, melyben részem volt - s ezért, a tegnapi eseményektől függetlenül, végtelenül hálás vagyok.

Szer-telen maradtál - viccelődtem magamban Roberto tegnapi megállapításain, mikor faggattam, hogy mit is szer-et bennem (ha már szer, gyűjtsünk a szógyökhöz tartozó szavakat). Gondoskodó és szeleburdi - jött két minőségem válaszul; a "szeleburdi" nyugodtan fordítható "szertelennek" is; s szomorúan gondoltam rá, hogy ha ez az elutasítás oka, akkor én bizony egész életemben szer-telen leszek, mert Édesanyám sok mindenben át tudott nevelni az általa optimálisnak tartott képre - ebben az egyben kudarcot vallott; ez alaptulajdonságom; olyasmi, ami még rajta is kifogott.

...akkor én sosem élhetem át ezt az élményt? - szomorkodtam magamban, némi halvány irigységet érezve (bocsánat érte) Szomszédasszony iránt, aki - és ezt nem megítélésből írom, csak mert tény - maga sem hibátlan; és mégis megadatott neki mindezek megtapasztalása.

Hazaérve láttam, hogy Roberto örül megérkezésemnek; hogy Anyámat meg kellett etetnem mert megint nem képes önállóan táplálkozni. Ily módon érezhettem, hogy jelenlétem hasznos a családban. Vacsora közbeni beszélgetésünk során Robi felvetette, hogy miért nem hívtam fel valakit, szervezőt, bárkit.

- Mert nincs kint telefonszám - feleltem.

- Az nem lehet! - háborgott, s én újra nekifutottam a keresgélésnek, ezúttal virtuálisban. A szervező telefonszáma ténylegesen nem volt kint. Viszont rádöbbentem, hogy van néhány közös ismerősünk.

Az egyik - Forradalmár.

Nem volt több kérdésem.

Jelenések könyve

A férfi az ágy mellett, a bal oldalamnál állt. Kevés volt a fény, mégis ismerős érzés járt át. Ismerős, és örömteli.

- Örökké szeretni foglak - mondta, és csordultig teltem boldogsággal a lágy hangtól.

Pár perc múlva, mikor a vállamat finoman megérintő kéz magamhoz térített a transz állapotból, még mindig ezen a látogatáson tűnődtem, telve szeretettel és boldogsággal.

- Láttam valakit... az előbb mondtam, hogy Téged erős és bölcs, hatalmas férfinak látlak valamelyik előző életedben. Öreg lélek vagy, ezt érzem első perctől. Most láttam... láttam egy férfit... ott - mutatott Kezelőm az előbbi jelenés helyére az ágy mellett. 

- Hasonlított Rákóczira, nem is értem, hogy miért ő jutott az eszembe. De azt láttam, hogy a nők nagyon szerették, népszerű ember volt. Talán... te lehettél?

Elmosolyodtam.

-Nem. Akit láttál, ő valóban az én másik felem, ........... - mondtam ki Forradalmár keresztnevét. Aztán elmeséltem az egész történetet, mely rövid volt, de kiválóan alkalmas arra, hogy női minőségeim iránt súlyos kétkedéseket ébresszen bennem. Elmondtam, hogy mennyire szerettem anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla, hogy ő is mennyire érezte a köztünk áramló energiákat - s hogy ennek ellenére képes volt ellenem szavazni; s ami még ennél is rosszabb volt, elmondtam Machinátor aljas szereplését ebben az egész történetben; hogy hogyan alázott meg, döngölt földbe, taposott meg a némber, akit barátomnak hittem - csupán azért, mert nem volt képes a kedves férjét boldoggá tenni annyira, hogy az ne kacsingasson kifelé abból a kapcsolatból - s ezért a világ minden nőjének zsandárjává léptette elő magát, egy elfuserált erkölccsősznek, úgy, mintha ő maga bűntelen volna. Mintha én a kettőjük drámájáról a legkisebb mértékben is tehetnék.

Kezelőm igazán emelkedett lélek, s valóban nagyon hasonló energiaköreink vannak - talán Gábriel hatása ez az életünkben, nem tudom - mert rögtön mondta:

- Ó, Istenem... ehhez nem volt joga... - majd kis szünet után: 

- Biztosan a saját csalódásai miatt bánt így veled. Neki lehetett ilyen tapasztalata... 

...s akkor már ki kellett térnem a Halra, Aki Nem Tud Repülni; meg a kettőjük közötti kapcsolatrendszerre, melybe ilyentén akaratom ellenére belekeveredtem. Azt a momentumot, hogy Forradalmár nem mellesleg testi-lelki jó barátjuk is, már meg sem említettem, bár tudom, hogy a Halnak adott ez a tény is egy huszárvágást az irántam kumulált ellenérzések terén.

Körbejártuk még gyorsan azokat az aspektusokat, hogy miért jöhetett el hozzám most Forradalmár; megerősítve, hogy a Rákóczi-analógia bizony nem csupán Kezelőm agyszüleménye; hanem bizony erősen létező valóság, mely korábban nekem is eszembe jutott; például, mikor feltette azt a cikket és képet a kétszáz évvel ezelőtti felmenőjéről - aki a korabeli viseletben bizony nagyon hajazott Rákóczira, és mindennek ellenére, számomra nagyon egyértelműen és szemmel láthatóan, Forradalmár őse volt. 

Finoman rákérdezett, hogy nem kellene-e ezt a szálat felelevenítenem az életemben - de erre, a belém égetett tilalomfák hatása alatt, határozott nemmel válaszoltam; - nem véletlenül üres nekem minden vizualizációban a Párkapcsolatok Terme - de hozzátettem: ugyanez a mondat, melyet most elmondott nekem, ugyanez volt a búcsú mondata is, melyet hozzám intézett.

Közben átgondoltam az elmúlt egy-másfél év kevés információ halmazát, melyet nevével ellentétben rendkívül gyáva és megalkuvó másik felem nyilvánosságra mert hozni - az arcán sokasodó boldogtalanság-ráncokat; a megkeményedő szájszegletet, a kivagyiság mögé rejtett reménytelenséget - és bánatosan gondoltam vissza arra az állapotára, mikor mindez még nem, vagy csak alig láthatóan alakította vonásait.

- Nem... - ráztam meg a fejem. Ő így döntött... és én tiszteletben tartom.

- Akkor is van valami oka, hogy most eljött. Méghozzá a betegségeddel összefüggő oka, hiszen azt kezeltük - felelte Segítőm.

Ez a mondat hosszasan belém akadt. Egész úton hazafelé, a tudatalattimban éjjel is, sőt, másnap reggel is ezen meditáltam; mert éreztem, hogy igaza van. Sok mindenről beszélgettünk a kezelést megelőzően - de Forradalmár szóba sem került, és Béta állapotban, azaz a racionalitás szintjén, nem is tűnik ez a kis momentum relevánsnak életem egyéb aspektusaihoz képest.

(Mondjuk tudjuk, hogy a racionalitás és az élet valódi minőségei között nincs szoros kapcsolat... illetve tudja, aki nem fél ezt az információt befogadni, jah.)

Reggel azután, a második kávé elfogyasztásának idejére, összeálltak bennem az információ morzsák, melyek Béta szinten is értelemezhetőek már.

Forradalmár szereplése azért volt lényeges személyes történetemben, mert ő volt az első férfi, akinél kudarcot vallottam. Kudarcot vallottam, mint nő, annak ellenére, hogy őt rettenetesen akartam. Annyira, ahogyan talán még soha, senki emberfiát - nem csupán testileg, de lelkileg és minden elképzelhető vertikumban; úgy, ahogy az ember a lélektársát akarhatja.

Sosem ismertem azelőtt az érzéseknek ezt a spektrumát; s azóta sem éltem át ilyet; szerintem nem is fogok - talán jobb is.

Jobb is, mert mikor az ember ilyen szintig megnyitja magát, akkor teljesen védtelen - s az ártó hatások mélyre tudnak menni. Sokkal, sokkal mélyebbre, mint gondolnánk. Valami ilyesmi történt ott velem, abban a rövid időszakban, mely megváltoztatta létezésem minőségeit; belém ültetve a meggyőződést, hogy értéktelen vagyok, mint nő.

Ezt követően már csak annyi történt, hogy működésbe lépett a Vonzás Törvénye; s akikkel azóta próbáltam kapcsolatot létesíteni, mind ráerősítettek erre az érzésre. Tükröt tartottak elém, melyben kedvemre nézegethettem saját hervadásom és nőiségem elvesztését.

(Beszélgetőtársam felhívta a figyelmemet arra, amit immár amúgy is tudtam: az alsó csakrák gyenge működése az, ami miatt a nőiségem elvesztése feletti pánik paradox módon egyfajta hormonális "túltermelési válságba" taszította a szervezetemet, így próbálván védekezni ezen, veszélyeztető hatások ellen. Javallata minderre a földelés volt, az alsó csakrák megerősítése, a pozitív megerősítések ismétlése a biztonság, különösen a női lét biztonsága tárgykörében - melyeket, mikor vele vagyok, nem esik nehezemre mantrázni - bezzeg egyedül... no igen.)

De térjünk vissza a kezelés utáni reggel energetikai állapotára.

Kávéval kezemben álltam szótlanul, mikor megszólalt a Hang.

- Azért jött el hozzád, hogy tudd: nem te voltál a hibás. Nem miattad nem sikerült, amit annyira szerettél volna. Nem a te nőiességeddel volt a gond. Az akadály az ő életében, jellemében van, nem benned. Egyszerűen csak gyáva - s ez a gyávaság visszaszáll fejére, lassan, alig észrevehetően. Hiába magyarázza meg mindennek az ellenkezőjét saját magának, így építve védőbástyákat, kivetítve rád a döntésének okait. Nincs ilyen valódi ok veled kapcsolatban. Nincs semmi más, csak a saját gyávasága. Gyáva népnek nincs hazája... tudhatod. De teljesen mindegy, hogy hogyan él, mit mer, és mit nem. Tudnod kell.. Ő téged még most is, ugyanúgy szeret, és ez így is marad az idők végezetéig. Örökké szeretni fog, mert nem tud téged nem szeretni. Akkor is, ha ezt elfojtja magában. Örökké szereti fog. Magadra vetted az elutasítást, megbetegedtél - azért jött el, hogy elmondja ezt. Hogy gyógyulj. 

Hirtelen elöntött a hála érzése. Hálás voltam a Teremtésnek, hogy megérthettem ezt az összefüggést. Hirtelen mindent ragyogni láttam a reggeli napsütésben;kiteljesedett körülöttem az Élet, - s én egész nap boldogan, energikusan tevékenykedtem, pont, mintha minden rendben lenne.

Mintha minden rendben lenne, pedig...

De majdcsak lesz valahogy. 

Remélem azért, hogy ha a szabadságot és szerelmet el nem érhetem, talán még megérhetem - a békét.

Miko Vanilla Endless Love

Ákos: Ilyenek voltunk

Utóirat:

A rákövetkező napok többször megkísértettek - nem a szerelem, hanem az emberi gyarló kíváncsiság összefüggésében - hogy megkérdezzem látogatómat, hogy észre vett-e bármit is a történtekből (melyek nem lehettek pusztán az én agyszüleményeim, hisz Kezelőm ugyanúgy látta őket, mint én magam).

Aztán lebeszéltem magamat róla. Egyáltalán nem bizonyos, hogy valós információt kapnék válaszul, hisz Bétában az emberek többsége tagadja a nyilvánvalót - s még félreértéseket is szülhetne kérdésem, melyekre végképp semmi szükségem jelen állapotomban.

Így a Titok Titok marad.

Kihívások, csillagállások

 Sziasztok,

régen nem jelentkeztem... általában nagyon elfoglalt a létezés a maga hétköznapi feladataival a nyáron; s azt hiszem, hogy ez a jövőben sem fog változni nagyon; sőt, emelik a tétet az égiek, folyamatosan és nagyon durván.

Amikor meghallgattam az őszi-téli asztrológiai útmutatást, amit Trudi barátnőnk is megosztott, borzongtam tőle.

Nyár közepe volt, és én megfeszített erővel próbáltam kis csónakunkat víz felszínén tartani az egymás után sorakozó negatív események közepette. Mert mi már akkor, mikor elvileg a "most pihenjetek, töltődjetek fel, mert kemény időszak következik" parancs volt érvényben - mi már akkor küzdöttünk.

Kezdődött Róbert Gida sarokcsont törésével - mondjam, hogy a saját hülyeségének köszönheti? Nem mondom, pedig így van. Lementünk a keresztgyerekekhez Pándra, az ő anyjuk kergette Robit egy tál vízzel, ő leugrott a terasz korlátjáról és ez lett a vége.

Anyósom már akkor károgta, hogy az lesz a vége, hogy elveszti a munkáját, meglátom, az lesz a vége... lehurrogtuk, de most nagyon úgy néz ki, hogy igaza lett. Lassan mehetne melózni, legfőbb ideje lenne, két hónapja megint én vagyok a népes kis család fenntartója, már kib.szottul unom, no meg más tételek is az ellen játszanak, hogy erre huzamosan képes legyek... és a főnöke arra vár, hogy legyen hová elhelyezni a fickót, akit felvett a helyére azzal, hogy majd máshová teszi ha Robi felgyógyult.

Nos, egyelőre nem annyira kerül "más hely" a jelek szerint. Ez egyszerűen csodálatos.

A következő negatív esemény engem lesokkolt, be kell valljam. Főleg, ahogyan érkezett, és amilyen üzenete volt számomra.

Akkor volt az első vezetett meditáció, amin részt vettem.

El kell ismernem Bea barátnőmnek, hogy bár nem az általa megjelölt irányvonalat követem, de abban a Békésszentandráson odavetett mondatában mélységes igazsága volt, hogy foglalkoznom kell a lelkemmel, mert ha tovább folytatom az elfojtás taktikáját, melyben neveltetésem révén rendkívül jó vagyok - nos, akkor beledöglöm.

Így tehát, mert gonosz lélek vagyok; (vagy talán inkább, mert ott találtam némi pozitív erőteret) jól elmentem a "konkurrenciához", és most oda viszem a pár forintomat, amit el tudok költeni lélekgyógyászati célokra.

(Beának az anyagias életszemlélete, a mindenáron való profitra törekvése, a kukacoskodása be kell valljam, hogy nagyon távol esik tőlem. Sajnos ezek, az irigységgel megspékelve, annyira rossz energetikát közvetítenek számomra, s oly komoly mértékben gátolják az ő fejlődését, hogy minden szeretetem ellenére sem érzem, hogy vele kellene a spirituális fejlődés útját járnom. Én világ életemben nagyvonalú ember voltam, főleg, ha általam kedvelt személyekről volt szó. Beát illetően, többször megfordult már a fejemben, hogy ha valaki ennyire materialista, mit is keres ezen a pályán. ...de lehet, hogy nincs igazam, lehet, hogy épp ez az a korlát, amit túl kell fejlődnie).

No tehát, Trudi invitálására részt vettem azon az első meditáción. Csodálatos volt! Két hétig utána nem fájt semmim. Még a gerincem sem - amivel, mint tudjuk, örökké kínlódok.

A vezetett meditáció végén, nos... nekem a kutyám képe jött elő, Bundásom, ahogy futunk együtt a lejtős domboldalon, ahogy szoktunk, mikor néha elszabadulunk végre otthonról. A kép elemi erejű volt, maga a sóvárgott Szabadság... Azóta már tudom, hogy mikor a szeretetről, kapcsolódásokról szól a vezetett meditáció, nekem ott mindig gondjaim támadnak (tegnap pl szorítani, kaparni kezdett a torkom) - de milyen jó volt a szeretett személy képét behelyettesíteni - egy állattal.

Ja, benne legalább nem lehet csalódni. Ennyivel különb, mint az emberek.

...nos, egy héttel a vezetett meditáció után, Bundásom ismét szökni próbált, át a 170 cm magas kapun. Épp, mikor Mogyoró kutyám (ő is beteg lett, de ez másik történet; mondjuk úgy: az volt a második csapás) épp gyógyulásnak indult. Az ugrás rosszul sikerült, az 50 kilós kutya fennakadt a kapun; a beakadt láb ízülete szétjött. A műtét 160 ezerbe került, hirtelen alig bírtuk összevakarni a rávalót - de nem ez volt a legrosszabb.

Három nappal a műtét után, az első kötözésnél még örültünk. A láb gyógyulni látszott, a seb szépen összevarrva...

Nem tudom mi történt akkor, nem lett lefertőtlenítve, vagy túl szoros volt a kötés - de Bundim kapott egy rohadt kórházi húsevő baktérium törzset. Majdnem le kellett vágni a lábát - ha aznap éjjel, mikor ezt felfedeztük, nem rohanunk el vele a másik klinikára, alighanem reggelre elhal az egész. Egész éjjel a kutya mellett ültem és fél óránként nézegettem, van-e még keringés a rettenetesen feldagadt, eltorzult, elfeketedett mancsában... borzasztó volt.

Aztán visszavittük az elkövetőkhöz - a klinikavezető sunnyogott és hadovált, orvos létére ez nagyon gyász volt; majd újra megműtötték, hogy levágják a fertőzött sebszéleket és a keringést valahogy helyreállítsák. Azóta "másodlagosan gyógyul"; kilátszik a fém még mindig a lábából. (Mit Facén írtam, azóta a Fém Kutya évében járunk, saját időszámítást kezdtünk azon a rettegéssel teli napon és éjszakán). Több, mint egy hónap telt el, tömjük antibiotikummal; két naponta járunk kötözésre (3000 Ft/alkalom, nem mellesleg).

Valószínűleg soha többé nem fogunk tudni együtt futni a réten. Örülök, ha nem kell levágni a lábujját - most azért megy a harc.

A szabadság... na igen. Annak is annyi.

Ez az üzenet túl erős volt az égiektől ahhoz, hogy az ember ép ésszel elviselje. Még most is döbbenet van bennem.

(Petőfi írta: "Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem". ..neki se jött össze, jah.)

Ez előtt pár nappal a kis kutyám, akivel olyan nagy terveim vannak, nos - Mogyi parvós lett, annak ellenére, hogy az első oltását már megkapta - hát igen, Robi lábtörése elterelte a figyelmet az oltási program folytatásáról, és ez hiba volt. Hiba volt, de szerencsére nem végzetes - mondjuk ezt két-három napig azért nem lehetett bizonyosan tudni; és én aggódva rohangáltam hozzá (is) a kisállat klinikára; mire végre a szimpatikus fiatal doki mosolyogva nem közölte, hogy Mogyoró megmarad. Hozzátette, hogy szerencsénk volt, mivel már nem annyira kicsi (akkor volt 10 kiló), meg valamelyest az oltás is besegíthetett - egy kisebb kutyusnál végzetes lehetett volna ez a betegség. 

Viszont parvós legalább már soha többé nem lesz, ez is valami. Nyolcvanezerért.

Ezzel úgy voltam, hogy tanulópénz - ha kuvaszokkal kell foglalkozni, oda kell koncentrálni, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Jobban mint egy emberre - hisz ők nem tudnak szólni, ha baj van.

Márpedig szeretnék, ha az égiek adnak még nekem időt erre - de hogy hogyan jutottam erre a döntésre, az egy másik történet.

A kutyák gyógykezelése felemésztette a - kb. egy havi - megtakarításomat, pedig még sehol sem volt semmilyen "második hullám".

Ezt követték további bajok: az A. boltom eddig rendesen növekedett, bár még minndig csak a visszaforgatás stádiumában jártam, de úgy éreztem, van ennek perspektívája hosszabb távon. De nem, nem a vírus akasztotta meg a lelkesedésemet, hanem magának a cégnek a hozzáállása egy kérdésben - felfoghatnám úgy is, hogy nevelni akartak, de átgondolva, nem hiszem, hogy én így 50 felé hazafelé nevelésre szorulnék, pláne nem egy olyan tevékenység kapcsán, amit tulajdonképp hobbinak szántam.

Jelenleg egyébként más tényezők is az óvatosságra intenek ezzel a tevékenységgel kapcsolatban; mert  nő az esetszám, nem tudni, meddig lesznek nyitva a piacok - nem érdemes túl nagy készleteket felhalmozni. Ráadásul a fent vázolt eseményeknek köszönhetően nagyon nincs is miből.

Nem mellékesen, a lányom csoda Audija megint bexart; a gerince kikészült a kereskedelmi áruk cipelésétől; a fiam - eddigi kifejezetten jó - jövedelme kevesebb mint felére csökkent; - de ez még mind semmi ahhoz képest, amit tegnap dobott a gép.

Másfél hete voltam az onkológián, CT lelettel, vérvételi eredményekkel felszerelkezve. A doktornő nagyon pozitívan állt az ügyemhez: azt mondta, hogy még elküld nőgyógyászati ultrahangra, de ha ott sem találnak semmi extrát, ezt a kis 2 cm nagyságú myomát, amit a CT talált, ő is szívesen békén hagyná. Higgyem el, ha befejezem a gyógyszer szedést, majd szépen magától elsorvad ez is. A vérképem se volt ilyen jó az elmúlt egy évben egyszer sem, a tumor markerek is határérték alatt, ilyen egy éve nem volt - menjek el nőgyógyászatra, aztán ha nincs semmi, jelentkezzek három hónap múlva.

Boldog voltam. Végre esély a normális életre! - hittem, én balga. 

Tegnap aztán megtörtént a nőgyógyászati ultrahang vizsgálat, ahol nem egy, de egy rakás myomát azonosítottak; a méh izomzatába épülten, attól nem elválaszthatóan;s mellette cisztákat, meg megnagyobbodott méhnyálkahártyát.

- Hát ez a petefészek nem állt le! - állapították meg, s én nem is értettem, miért kéne a petefészeknek leállni, elvileg kell a női léthez annak működése, mert ha nem kellene, nem teremtette volna oda az Anyatermészet, vagy minek nevezzem. Szerintem a gyógyszer, amit szedek, az sem arra hivatott, hogy "leállítsa", csak arra, hogy semlegesítse a túl sok, megtermelt ösztrogént. De biztos én vagyok a hülye.

Az ultrahangos doktornő után a nőgyógyász következett, akinek elmondtam históriámat a maszek nőgyógyásszal, a Trisequens szedegetéssel, és a három hónappal későbbi kontroll eredményével.

Nagyon helyes, korban hozzám illő fickó volt;bánatosan nézett rám, és annyit mondott:

- Igen... ismerem ezt. A húgom fél év múlva ment vissza. Neki már rákja volt, nem rákmegelőző állapot.

Köpni-nyelni nem tudtam.

Megnézte az új leletemet, és ideges lett.

- Magának beteg, átalakult a méhe. Nem mondta ezt még senki magának? 

Mondtam, hogy nem; tavaly év végén voltam a csodás maszek nőgyogyinál, de azon kívül, hogy megjegyezte, hogy nagyobb a méhem, és felírta a csodabogyót, mást nem csinált.

- Vegye tudomásul, hogy ez, amit a kolléganő itt leírt, rákmegelőző állapot. 29-én bejön, egészségügyi küretet csinálunk, szövettanit kell venni. De ez... ez, ami itt van... na mindegy, az eredmény után megbeszéljük a továbbiakat. Az még kb. két hét utána.

Aggódás felhőket láttam a homlokán, s ez olyan jól esett, mintha a saját bátyámat látnám (nem, nem úgy. Az én bátyám sosem aggódott értem. ...már régen nem pazarlom rá én sem aggódó gondolataimat, minek).

Tegnap nem voltam túlságosan beszámítható; megint utána olvastam az egésznek, és arra jutottam, hogy még mindig csak 10% esélye van a ráknak a statisztikák szerint (s ez egybeesik a gyógyszer mellékhatásoknál felsoroltakkal, hát nem furcsa?...);de ez sem nyugtatott meg, főképp az nem, hogy hogy lehet, hogy a néhány héttel ezelőtt készült CT csak egy myomát azonosított;míg az UH többet;történt-e itt azóta valami csodás burjánzás, vagy csak diagnosztikai hiba történt; subserosus, nyugvó - írta a CT, csak értenek azok is a dolgukhoz - meg kell zizzenni ebbe.

Délután leültem beszélgetni erről a Galambbal, jobb, ha ő is tudja, hogy 29-30-án nem leszek elérhető; sőt, lehet, hogy rövidesen megint felaprítanak, ahogy szegény Csaba mondaná: tokától bokáig.

Hallgatott, próbált kicsit támogatni a kérdésben; menjek el más orvoshoz is, stb. - majd megemlítette, hogy ő is szeretne velem beszélni valamiről.

Szóba hozta, amit én már tavasszal mondtam, hogy kevesebb a munka, és ahhoz mérten sok a jövedelmem.

Nem vitatkoztam vele, alapvetően igaza van.

De az az időzítés... 

Humánpolitikában még mindig van hova fejlődnie.

Azóta is nevetek az egészen.

(S hol van még a december 20, mikor elvileg enyhül a szorítás az égre lesők szerint - no arra is kíváncsi leszek.)