Az elmúlt napok egyébként hullámzóan, de javuló tendenciát mutattak; nem volt könnyű eljutnom a gyógyszertárig, de végül a gyógyszert is sikerült beszerezni, nem szívesen, de szedni is elkezdtem - sőt, megítélésem szerint talán bírni is fogom, eddig legalábbis nem okozott semmilyen kellemetlenséget. Reméljük, ez így is marad.
Amiben viszont indokolatlanul optimista voltam, az a sebgyógyulásom kérdésköre.
Ugyanis azóta már újabb két alkalommal kellett lecsapolni a mellem, ráadásul a múlt héten nem a szokásos kedves dokim volt, hanem a profilvezető, aki idősebb, szintén kedves - de nem jó helyre szúrt és nem is jól, és két napig fájt utána a mellem, amitől frászba kerültem, nemhogybegyulladjon, nemakarokvisszamenni, nemakarokkoronavírust frászba kerültem, és kapkodtam a Dalacint - aztán szerencsére jobb lett.
Akkor 95 ml volt az "adag", most 80 jött le - ma a kedvenc dokim volt, profin szúrt, megfelelő ütemben szívott (ez így milyen perverzül hangzik, istenem, pedig... na mindegy), sőt, még azt is megtudtam tőle, hogy kb. 50 ml körül szokták abbahagyni ezt a processzt, rábízva a természetre no meg a beteg szervezetére a további keletkező savó elbontását.
Tehát, ha továbbra is ebben a tempóban haladunk, az talán még két hét. Legfeljebb. Remélhetőleg.
Viszont mikor ő szúr, nagyon profi módon, mindig marad egy kis lyuk a helyén - egy kis lyuk, amiből egész nap szivárog a savó. Ma három kötést és két pólót áztatott el, eléggé bizarr dolog volt - a kórház után céges tanúsítványt ügyintéztem, gondolhatjátok, ilyen állapotban - és megint elvitte minden lelkierőmet a munkára nézvést.
Illetve, ami még megmaradt volna, az elvérzett Gáborka tanuláshoz való hozzáállásán, akit hiába próbáltam rávenni arra hogy csinálja meg a múlt héten feladott leckéit.
Miután két órát prédikáltam neki (hótt feleslegesen) és közben én magam is végképp kimerültem, csalódottan vonultam ki a szobájából ő meg duzzogva elfeküdt.
Most itt tartunk és megint totál tanácstalan vagyok, hogyan lehetne őt rávenni arra hogy legalább akarjon már az lenni, aki egyébként teljesen egyértelműen simán lehetne - ha csak egy kicsit is akarná.
Amúgy is, a végére leterített ez a lecsapolási gyengeségnek nevezett érzés - és már csak arra vártam hogy bemásszak ide az ágyba, hogy pihenjek és közben kiirkáljam magamból a világfájdalmakat.
Mert világfájdalmak akadnak ezeken kívül is bőséggel.
Az egyik - nem kicsi - sokkot szerencsétlen Egysörös okozta nekem a tegnapi napon, aki zokogva hívott fel, és mesélte, hogy az egy szem, 25 éves fia meghalt... Thaiföldön motorbalesetet szenvedett, de abból simán felépült volna (csigolyarepedése volt, azt 25 évesen még kiheveri az ember, én már csak tudom, 30 évesen kerültem közelebbi ismeretségbe Lajos királlyal meg a Csele patak vizével) - de szegény fiút bevitték az ottani kórházba, ahol elkapta a koronavírust, és bele is halt, még lélegeztetőgép se jutott neki, esélye sem volt.
25.
Ismétlem: 25 éves volt. 25... 25... 25...
Zsolti fiam öregebb nála. 29... őrület.
Iszonyú, mennyire régen nem láttam, és mennyire hiányzik még mindig. Ráadásul most nagyon féltem is. A három gyerekem közül ő volt az, akinek a szervezete mindig nagyokat küzdött a vírusok ellen. Hány éjjel ült a kád hideg vízben magas lázzal... hányszor kellett rehidráló sókat adni neki a kiszáradás veszélye miatt... Gamma-globulint is csak ő kapott rajtam kívül. A két "kicsinek" nem volt ilyesmire szüksége. András sosem betegedett meg különösebben holmi influenzáktól. András... már ő is 25 lesz.
25, mint Egysörös fia.
25.
A beszélgetés elején "De miért pont nekem kell megtudnom ezt a szörnyűséget ezen a szép tavaszi napon, mikor végre jobban vagyok? Miért? Hisz évek óta nem is beszéltünk.." - néztem a körülöttem méltánytalanul elszíntelenedett virágokra és lombokra, a hirtelen megfakult napsütésen - aztán a válasz is ugyanígy érkezett meg a végére, mikor bontottuk a vonalat a könnyeit nyelő, gyászoló szegény barátommal:
- Mert téged szeretett. Ő.. mindig is szeretett téged, csak te nem tudtál hinni ebben.
(Eszembe jutott a tekintete, igen, hogy nézett rám sokszor, milyen ragyogó szemmel, ha megjelentem az irodában. Hogy alig bírta visszafogni magát, hogy meg ne öleljen, igen. Nem lehetett nem észre venni, tényleg nem.)
- De hát... mindenki mondta, hogy nem lesz ez jó. És én is úgy éreztem. Féltem, hogy nem leszek neki elég. Hogy nem lesz nekem elég. Hogy mást, jobbat érdemel.
És tényleg, így is lett, talált magának valakit, - valakit, aki nagyon is illik hozzá.
Mindennek van értelme, igen, mindennek.
Még a "nem" - nek is.
Hinnem kell ebben, hisz másból sem állt az életem. Hol adtam, hol kaptam... hát igen. Nemek végtelen története - ennyi az élet.
És nem, nem nézegettem a lapját, mert minek, nem nézem senkiét, aki valaki másé (ez nem teljesen igaz - egy kivétel mindig is volt, van, lesz.. sajnos. Bár jobban tenném, ha nem tenném, tudom.)
Mégis engem hívott fel, hogy megossza velem - a megoszthatatlant.
Őrület.
Este még mindig azon tűnődtem, hogy milyen totálisan értelmetlen dolog ez így, hogy egy magyar fiatalember, jó családból való, csinos gyerek, makkegészséges, szép jövő reményese, elmenjen a világ másik végére, csak azért, hogy ott balesetet szenvedjen, megfertőződjön és egyszerűen kiírja magát az életből.
Tulajdonképp egy ideje már számítottam rá, hogy előbb-utóbb az ismeretségi körömben is lesz haláleset.
De hogy egy 25 éves fiú lesz az első... no hát arra nem. Arra nem lehet felkészülni.
Szerencsétlen apja. Szegény szülei.
Iszony.
...
Ma megtalált I. is. Néhány napja bejelölt ismerősnek, visszajelöltem, - tulajdonképpen még örültem is neki, rég elmúlt belőlem minden neheztelés irányába, miért ne maradhatnánk ismerősök, oly sok évig volt az ügyfelem, ismerősöm, miért ne folytathatnánk ugyanazon a szinten - s mikor írt is kedvesen válaszolgattam - bizonyos határok között.
Aztán ismét elkezdte a szokásos kripto-ügyeket meg összeesküvés-elméleteket, meg a családi-magánéleti háborúit, s én, a korábbiakhoz hasonlóan, egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam.
Vezettem, közben folyt a genny a mellemből, és csak tolta a saját élete gondjait, kérdéseit és problémáit, s én egyre inkább éreztem, hogy nekem ez sok. A kriptóhoz nem értek, angolul csak kicsit tudok, nincs is kedvem ilyen témájú bejegyzéseket fordítgatni, a családi ügyei, egészségi állapota pedig nem tartoznak már rám - épp az ő döntése okán.
Ezért beírtam neki egy poénosat, bár szándékosan kissé bárdolatlanul, (hogy vegye már észre magát) mikor arról beszélt hogy xxx (a sokadikon) dollárt ért egy bizonyos tranzakció akkoriban.
- És mégse vetted meg nekem azt a szépséges ékszer szettet! Ez azért kicsit fáj azóta is, csak hogy tudd. :D :D :D
Igazából nem fáj. Le se sz@rom. Az tény, hogy nagyon tetszett, de nem az ára, hanem a kecsessége miatt. No meg, mert nagyon illett a személyiségmhez. Ugyanolyan kidolgozásnak bizsuból is örültem volna. (Örültem is, mikor sikerült beszereznem azt a fülbevalót, ami legalább hasonlított... hordtam is sokat, évekig. Hordanám most is, csak meg kellene reparálni). Sőt, jobban - ezek a gyémántbizb@szok úgyis kilógnak az én életszínvonalam keretei közül. Viszonylag kevés helyre lehet felvenni őket. Meg nem is passzolnak nagyon a Tesco gazdaságos ruházati termékekhez, amikben teljesen jól érzem magam, a Farkas által is megemlített elemi igénytelenségem okán.
De ezt ő sosem fogja megérteni. Neki csak a pénz számít, azt hiszem. A pénz, meg ő saját maga, a túl intenzív érzésekkel és gondolatokkal, amik nem engedik, hogy meglássa tőlük a másik embert.
A pénz,(vagyoni érték) meg a bináris számrendszer. Ez a lényeg.
Hát ezek tőlem vizonylag távol álló dolgok.
A következő mondataiban némi burkolt célozgatás volt bizonyos akkoriban eltűnt ékszerekre (amik ráadásul rondák is voltak megítélésem szerint), és akkor megint feljött bennem valami enyhe hányinger ettől az egésztől, hogy mit képzel.. majd megpróbáltam lenyugtatni magam, hogy ezt nem ő képzeli, csak az állapota, majd végül egy mély lélegzetet vettem, és megírtam az alábbi elbocsátó szép üzenetet:
"Sajnálom, hogy kellemetlenségeid vannak. Ha a szakmám terén tudok Neked bármit segíteni, szívesen. Egébként magánemberként Te úgy döntöttél, hogy nem szavazol nekem további bizalmat - mi okod volt rá, azt Te tudod, a Te döntésed. Én szerencsére túl vagyok ezen a megrázkódtatáson (is), és úgy gondolom, hogy ha így akartad, hát legyen így. Nem haragszom, nincs bennem neheztelés, elengedtem az egészet. Remélem, hogy a végén lesz valami, minden félnek elfogadható kompromisszum az ügyeidben, drukkolok, hogy így legyen - de megbocsáss, nem szeretnék már bevonódni a történetbe. Én is féltem azt, ami még az életemből megmaradt, szeretném nyugalomban tölteni amennyire lehet. Kérlek, értsd ezt meg és tartsd tiszteletben. Köszönöm előre is."
Az üzenet megírására egy piros lámpánál került sor - és mikor rányomtam az "elküld" gombra, felcsendült a rádióból a Self Control.
Felnevettem. Finom érzés volt, a helyes döntésé. Olyan, mint a szabadság.
Utóirat.
A világon minden pasi, legyen az gazdag vagy szegény, okos, vagy buta, fiatal vagy öreg, mind azt várja a nőtől, hogy őt értse meg, vele foglalkozzon, az ő lelkét ápolja, őt emelje fel, rakja össze, támogassa. Párkapcsolatban vagy anélkül, édes mindegy, minden férfi erre használja a nőt.
Bezzeg a nő problémái... nem léteznek, nevetséges apróságok, oldja meg ahogy akarja.. stb. Vodkagyurka meg is mondta annak idején, rendszeres olvasóim talán még emlékeznek erre. "Sírj otthon, én csak nevetni akarlak látni!"
Őrület.
Azt hiszem, tényleg a legjobb dolog ami egy öreglánnyal életében történhet, hogy egyedül marad. Nem véletlenül bírta ilyen jól Anyám ennyi évig.
Utóirat 2.
Az utolsó mondatokat vehetném fenyegetésnek is... érthető ön- és közveszélyes megnyilvánulásnak is. Erről csak annyit: nem vagyok érzelmileg zsarolható egyikkel sem.
Szép dolog a szabadság, ragaszkodom hozzá. Nem cserélem el sem félelemre, sem szánalomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.