Az éjjel nehezen aludtam el. Nehezen, pedig mindent megtettem annak érdekében, hogy ne így legyen: tegnap délután lementem Velencézni, elúsztam egészen a szigetig, ott ki is mentem a partra, s mezítláb megküzdve a tarlóval, sétáltam kicsit. Megnéztem a szigeten található tereptárgyakat: az újonnan ültetett fák egy részét, a gyékény Stonhenge-t, az őrbódét, a vesszőből font, sárral tapasztott kalyibát; élveztem a délutáni napot, és - viszonylag - szabadnak és gondtalannak éreztem magam. A visszaúton arany hidat terített a vízre nekem az áldott napsugár, és én ámultan figyeltem a kezem alatt fodrozódó víz aranybarna ragyogását.
Fél hétkor másztam ki a tóból, holtfáradtan - így lemondtam minden további esti tekergésről, és hazajöttem pihenni.
Mégsem jött álom a szememre.
Robi rettenetesen hiányzott - ami azért is furcsa, mert eddig úgy éreztem, hogy sok már nekem ez, egy pasival minden éjjel egy ágyban, s a korábbi alkalmakkor, ha végre magam voltam, mindig élveztem a szabadságot, ami ezzel az állapottal együtt járt.
Most nem. Sőt.
Keserűen mosolyogtam magamban, tudván, hogy ez valamit jelent a láthatatlan energiák szintjén: nyilván megfogadta a tanácsaimat... vagy ilyesmi.
Felrémlett bennem ahogyan a legvégén hozzám vágta:
- De el kellett volna jönnöd! - s tudtam, hogy tulajdonképp, és a maga szemszögéből igaza van.
Tudtam, de öreg vagyok én már bohócnak.
Elmehettem volna, szemfesték, rúzs, valami jobb ruci, eljátszhattam volna ott valakit... valakit, aki nem akarok lenni, nem csak az életkorom miatt, de és főleg azért sem, mert adtam én már annyit magamból ennek a fiúnak, hogy ezt játszmázás nélkül is értékelhetné.
Vagy ilyesmi.
Persze a szerelem nem adásvétel tárgya... no már csak ezért sem érdemes nekem nagyon levonulnom oda, kiöltözve eljátszani a nagyasszonyt.
Ha neki így van jól, csinálja. Annyi mindennel megküzdöttem már életemben, ezzel is meg fogok.
Kár, hogy megszerettem.
Ilyesmi gondolatokkal a fejemben aludtam el, félálomban aggódva hallgattam Mama csoszogását a folyosón, elmeditálva rajta, hogy a lányomék vajon elraktak-e minden kést, és azon filózva, hogy vajon felébredek-e ha megáll fölöttem a húsvágó bárddal, vagy majd odaát találkozunk; illetve és főleg, volna-e elég ereje ilyen típusú eszközöket használni. Megnyugtattam magam, hogy talán, jó eséllyel már nem, bár tudjuk, hogy az őrület erőt ad.
Ahogyan István mondta annak idején: "A paranoid skizofrénia az a betegség, amit a páciensen diagnosztizálnak és a többieket kell emiatt kezelni."
Én nem akarok nyugtatót szedni, nem is fogok. Előbb kap Anyám megfelelő dózist... bár próbálom a szükséges legalacsonyabb mértéken tartani ezeket, például a Kventiaxot teljesen elhagytuk - ugyan azt mondták, hogy lehet belőle négyet-hatot is adni, de minek, ha már úgysem használ? Gyanítom, hogy előbb-utóbb minden pszichotikum hasonló sorsra fog jutni, a szervezet megtelik vele és onnantól szinte mindegy, hogy eszi vagy nem.
Szurkoljunk - a testi leépülésnek, mely, még ha gusztustalanul is hangzik ez a vágyam, de mindenképp megoldja ezt a problémát, igen.
Szerencsére az éjszakát megúsztuk a szokásos motoszkálással, falrugdosással és magában beszéléssel. Két napja amúgy sem velem van elfoglalva, hanem a bátyjával - szegényem 40 éve halott (belegondolva, ő is pszichiátriai beteg volt), és aki Anyám szerint nyert valami sorsjátékon és ellopták a pénzét, meg a gyerekei se tőle vannak - tiszta meseregény lenne ez, ha nem összefüggéstelenül adná elő. Az előbb például imádkozott, és azt kérte az Istentől, hogy vigyázzon a bátyja életére. Nekem a Karma jutott az eszembe; az én nagybátyám azóta már lehet, hogy lepke a réten - és ebben az összefüggésben még talán értelmezhető is ez az imádság.
De csak ebben.
Reggel belenéztem a tükörbe, kisimult arc helyett egy gyűrött, felpüffedt rettenet nézett vissza rám (nyilván tényleg elszoktam az ilyen hosszú úszásoktól sajnos). - azonnal és a legteljesebb mértékben megértettem Roberto viselkedését; az összes kritikai megjegyzéstől az ágybeli fásultságig bezárólag.
Én is menekülnék ennek a szörnyszülöttnek a közeléből - emeltem kicsit még a hangulati elemeken; aztán elkészítettem Mama reggelijét, gyógyszereit; végighallgattam fél füllel hosszú és összefüggéstelen beszédét a bátyjáról és a pedikűröséről, akit barátnőjének nevezett és aki egy jó ideje nem jött már hozzá mert meghalt a fia és feladta a körmicélést - vagy legalábbis ezt mondta. Azóta én vágom persze a körmeit is, nem csak a haját - de ez semmiség, igazán az. Főleg az átkozódásokhoz képest - melyekre később egyáltalán nem is emlékszik.
Jelentkezett Robi is, állítólag rossz éjszakája volt (...), beszélgettünk egy nagyot; ha megoldásra nem is jutottunk, de mindenképpen új elemeket adott a másik viselkedésének értelmezéséhez ez a beszélgetés - talán mindkettőnk számára.
Érdekes volt, igen.
No megyek, megpróbálom mozgásra bírni lüktetve sajgó gerinccsontocskáimat, és bármi hasznosat csinálni az önsajnáltatáson kívül.
(Áldozat vagy! Áldozat habitus! - ezt szajkózzák ezek az ezoizé népek a Fészbukkon, ha az ember - három hónapban egyszer - leírja nekik a problémáit.
Valahogy nem tudok már hinni ezekben a - tíz évvel ezelőtt még oly ésszerűnek tűnő - sztereotípiákban.
Az élet annál sokkal bonyolultabb, semhogy ilyen panelekkel leírható legyen.
Lóf@sz akar áldozat lenni. Én szenvedélyt szerettem volna... szerelmet, szexet. Igen.
Nem ezt kaptam... más dolgokat viszont igen, melyeket nem volna szép ha ezen a helyen nem értékelnék.
Meg amúgy is: tudom, hogy tök egyszerű viselkedés lenne nem megfelelően működő párkapcsolatunkat egyszerűen csak lecserélni egy újabbra, meg újabbra, meg újabbra, meg újabbra... mint afféle önérzetes fogyasztó, aki világért sem esik abba a hibába, hogy áldozatként látszódjon a külvilágban. Mert ezek számára minden áldozatság, ahol kicsit is megbomlik a harmónia. Fogyasztani sokkal trendibb, tippelem.
Miért érzem azt, hogy ezek az emberek lelki szegények?...
(- Mindig azt mondod, keressek szebbet, fiatalabbat. Te nem is tudod, hogy mennyire ellöksz ezzel magadtól. Utána mindig hetekig keresem a fonalat, hogy most miért küldesz el. Alapjaiban rengeti meg... az egészet.
- Tudod, hogy önérzetes ember vagyok. Rengetegszer kritizálsz. Észre sem veszed. Nekem ez a halálom. Rád nézek szerelmesen, és közlöd, hogy lenőtt a hajam. Én a szerelem szintjén kommunikálok Veled, Te a kritika szintjén válaszolsz. Mit vársz tőlem? Ha ezeket lenyelném, darab sz@rnak érezném magam. Kénytelen vagyok elküldeni Téged, Te hozol ebbe a helyzetbe. Ha én nem felelek meg, nem vagyok elég kívánatos, keresd meg a Neked valót. Mivel szeretlek és nem akarok rosszat Neked, ez a legjobb mindkettőnknek, amit ilyen helyzetben mondani tudok. Szenvedek tőle, de akkor is. Hogy öregnek és rondának érzem magam? Egy ember van, aki meggyőzhetne az ellenkezőjéről - és az Te vagy.
Nem teszed.)
2019. június 30., vasárnap
2019. június 29., szombat
Keresztelő
Legdrágább Róbert Gida családi iszonyai, mint erről már beszélgettem e helyt, viszonylag bonyolultak. De a nem annyira családiak is.
Gondolok itt most a címben szereplő keresztelőre, amelyre holnap délelőtt fog sor kerülni a pándi templomban. A keresztapa Robi lesz, a keresztanya pedig - no igen. Last Mohikan.
Ez a bizarr eset úgy történhetett, hogy ugye ők lehúztak jól-rosszul együtt nyolc évet, és ez alatt Robi összebarátkozott Mónika bátyjával, aki a keresztelendő népszaporulatot ezen évek alatt összehozta. Bátyóék rendes, egyszerű népek - nagyon egyszerűek - de semmi rosszat nem tudok mondani róluk, nem is akarok, sőt. Nagyon rendesek voltak velünk.
Viszont ez a keresztelő a jelen körülmények között és szereposztásban... na ezen befulladtam.
Arról tudtam egy ideje, hogy Robi lenne a keresztapa, arról is, hogy Last volt a jelölt a keresztanyai címre még a régi szép időkből. Aztán úgy tájékoztattak, hogy a szomszédasszony kapja a megtisztelő lehetőséget - s én, bár furcsálltam a dolgot, de nem jelentettem be hangos óvást, sőt, nagy nehezen rávettem magam arra is, hogy elmenjek Pándra a nagy eseményre, tudván, hogy lesz ott:
- gyerekzsivaj és megállás nélküli felnőttgyötrés
- ex
- falusi szagok (igen, állattartás)
- még a miénknél is nagyobb retek.
És nem lesz:
- normális fekhely
- nyugalom
- értelem.
Mondjuk, a menjek-ne menjek kérdésen két napig meditáltam is a fentiek miatt, de Andiék bevállalták Mamát - s Robi ennek ellenére hadoválni kezdett valamit arról, hogy nem muszáj mennem, ha nincs kire bíznom szegény kis Anyámat.
No ez a pár elmotyogott szó egyből kíváncsivá tett, s eldöntötte a kérdést.
Előtte este megkérdeztem a Könyvet, mi lesz, ha nem megyek?
A Táplálás jött ki - leegyszerűsítem (bocs): figyelj, mi jön ki a lepcses pofádon, milyen szavakkal eteted a másikat.
Ellenkérdésként megkérdeztem arról is, hogy mi lesz, ha elmegyek?
37. Csia-Zsen. Az ember családja. Üdvös az asszonyi erény.
Elfojtott sóhajjal ígértem meg magamnak, hogy elmegyek, megpróbálom magam jól érezni, jó képet vágni Last Mohikan jelenlétéhez; és általában megtenni mindent a családszerű performance sikerre vitelének érdekében.
Eme elhtározásom után érkeztek Róbert terelő mondatai, és a műszerek Tajvanon földrengést jeleztek.
- Ki lesz a keresztanya? - kérdeztem a gyerekeket, és ők megnevezték Last Mohikant.
Ez péntek este volt, épp csomagolni kezdtünk volna az útra.
- Ki? Hát nem a szomszédasszony?
Róbert is megerősítette, aztán hadoválni kezdett, hogy de hát ő mondta már... persze, meg az ellenkezőjét is.
Belőlem ekkor kitört a Táplálás jósjele, be kell valljam. Közöltem hogy nem megyek, hogy hülyének nézett, no meg még néhány szaftosabb kifejezést, bár arra azért vigyáztam, hogy a gyerekek gyenge fülét nagyon ne sértsem meg (hallottak ők ennél már cifrábbakat is kedves szüleiktől).
Aztán már nem nagyon beszélgettünk... de a gyerekek érezték a feszkót, és ami a legfurcsább: nem az apjukhoz mentek, hanem körém gyűltek, mintha várnák a megváltást... vagy nem tudom mit.
Azért még beszóltam neki lágy fuvolahangon:
- Ez tehát családi ügy, a ti családotok ügye. Szent családegyesítési projekt, semmi keresni valóm ott. Ne várd azt se, hogy én finanszírozzam.
- Most mi bajod van? - riadt meg egy pillanatra, de válaszra se méltattam.
Este nem volt kézfogás, meg jóéjtpuszi Micimackó módra - de rövidesen aludt, nem vette ő komolyan az asszonyi hisztit. Sőt, reggel is láttam az elszántságot a fején, felsorakoztatta a gyerekeket, pakoltak, indulás.. aztán visszajött. (Szegény gyerekek alig aludtak, főleg Gáborkámon láttam, hogy mennyire megviseli a dolog. "De ilyen hülyeség miatt ugye nem fogtok szakítani? - kérdezte ijedten, és én nem tudtam azt mondani neki, hogy nem..)
Tehát visszajött, és megkérdezte, hogy én miért csinálom ezt a hisztit - mintha nem lett volna rá okom vastagon. Ismét elmondtam neki, hogy azért, mert nem szeret engem - illetve szeret, mint barátot, de ennyi és nem több. Hogy én ezt nagyon rosszul gondolom, ő igenis szeret, meg sose fogja elfelejteni hogy én mennyit segítettem neki, és igenis, fontos vagyok. És hogy én lököm el magamtól őt folyamatosan, mert ő utálja mikor én azt mondom magamra, hogy öreg vagyok;meg most is, mikor azt mondtam, hogy érezzék jól egymást Mónikával, meg menjen oda családot egyesíteni.
Kitértem arra, hogy a hála sem szerelem; megemlékeztem jóformán nem létező szexuális életünkről, melynek esetleges létezése nyilván sokat javítana az öregedéssel kapcsolatos félelmeimen; elmondtam, hogy barátként tényleg jól megvagyunk, tulajdonképp tudunk együtt tevékenykedni és megbecsüljük egymást - de hogy fontos lennék?
Itt már szinte lágy volt a hangom, úgy magyaráztam el neki.
- Tudod, mást mondasz és mást cselekszel. Aztán csodálkozol, hogy miért vagy mindig ki idegileg? Azért, mert még magadnak is hazudsz.
- De én nem..
- Dehogyisnem. Azt mondod, hogy fontos vagyok, igaz? Nos... ha tényleg fontos lettem volna, akkor mikor felkértek erre a keresztapaságra Mónikával, vagy el sem vállalod, vagy... megkérdezel engem, mint párodat, mint fontos személyt, hogy nekem ez hogyan esik. Fel tudom-e dolgozni. Beleegyezek-e. És nem így kellett volna megtudnom... Szóval érezzétek jól egymást, és pihend ki magad alaposan ebben a pár napban, mert szerintem utána szekrény szerelés és költözés lesz. Jól fog mutatni itt szegény Nagyikám régi szekrénysora - intettem Róbert szekrényei felé.
Akkor már keskeny volt az arca - hihetetlen, mennyire össze tud esni rövid idő alatt. Rájött, hogy sokkal, sokkal nagyobb a baj, mint azt gondolta volna. Elsomfordált, de az ajtóból még visszaszólt.
- Majd beszélünk.
- Persze - bólintottam beleegyezőn.
És most mi lesz? - kérdeztem a Ji-Kinget.
35. Csin - haladás, kibontakozás - jött a válasz.
És még keresztvíz se kellett hozzá.
Gondolok itt most a címben szereplő keresztelőre, amelyre holnap délelőtt fog sor kerülni a pándi templomban. A keresztapa Robi lesz, a keresztanya pedig - no igen. Last Mohikan.
Ez a bizarr eset úgy történhetett, hogy ugye ők lehúztak jól-rosszul együtt nyolc évet, és ez alatt Robi összebarátkozott Mónika bátyjával, aki a keresztelendő népszaporulatot ezen évek alatt összehozta. Bátyóék rendes, egyszerű népek - nagyon egyszerűek - de semmi rosszat nem tudok mondani róluk, nem is akarok, sőt. Nagyon rendesek voltak velünk.
Viszont ez a keresztelő a jelen körülmények között és szereposztásban... na ezen befulladtam.
Arról tudtam egy ideje, hogy Robi lenne a keresztapa, arról is, hogy Last volt a jelölt a keresztanyai címre még a régi szép időkből. Aztán úgy tájékoztattak, hogy a szomszédasszony kapja a megtisztelő lehetőséget - s én, bár furcsálltam a dolgot, de nem jelentettem be hangos óvást, sőt, nagy nehezen rávettem magam arra is, hogy elmenjek Pándra a nagy eseményre, tudván, hogy lesz ott:
- gyerekzsivaj és megállás nélküli felnőttgyötrés
- ex
- falusi szagok (igen, állattartás)
- még a miénknél is nagyobb retek.
És nem lesz:
- normális fekhely
- nyugalom
- értelem.
Mondjuk, a menjek-ne menjek kérdésen két napig meditáltam is a fentiek miatt, de Andiék bevállalták Mamát - s Robi ennek ellenére hadoválni kezdett valamit arról, hogy nem muszáj mennem, ha nincs kire bíznom szegény kis Anyámat.
No ez a pár elmotyogott szó egyből kíváncsivá tett, s eldöntötte a kérdést.
Előtte este megkérdeztem a Könyvet, mi lesz, ha nem megyek?
A Táplálás jött ki - leegyszerűsítem (bocs): figyelj, mi jön ki a lepcses pofádon, milyen szavakkal eteted a másikat.
Ellenkérdésként megkérdeztem arról is, hogy mi lesz, ha elmegyek?
37. Csia-Zsen. Az ember családja. Üdvös az asszonyi erény.
Elfojtott sóhajjal ígértem meg magamnak, hogy elmegyek, megpróbálom magam jól érezni, jó képet vágni Last Mohikan jelenlétéhez; és általában megtenni mindent a családszerű performance sikerre vitelének érdekében.
Eme elhtározásom után érkeztek Róbert terelő mondatai, és a műszerek Tajvanon földrengést jeleztek.
- Ki lesz a keresztanya? - kérdeztem a gyerekeket, és ők megnevezték Last Mohikant.
Ez péntek este volt, épp csomagolni kezdtünk volna az útra.
- Ki? Hát nem a szomszédasszony?
Róbert is megerősítette, aztán hadoválni kezdett, hogy de hát ő mondta már... persze, meg az ellenkezőjét is.
Belőlem ekkor kitört a Táplálás jósjele, be kell valljam. Közöltem hogy nem megyek, hogy hülyének nézett, no meg még néhány szaftosabb kifejezést, bár arra azért vigyáztam, hogy a gyerekek gyenge fülét nagyon ne sértsem meg (hallottak ők ennél már cifrábbakat is kedves szüleiktől).
Aztán már nem nagyon beszélgettünk... de a gyerekek érezték a feszkót, és ami a legfurcsább: nem az apjukhoz mentek, hanem körém gyűltek, mintha várnák a megváltást... vagy nem tudom mit.
Azért még beszóltam neki lágy fuvolahangon:
- Ez tehát családi ügy, a ti családotok ügye. Szent családegyesítési projekt, semmi keresni valóm ott. Ne várd azt se, hogy én finanszírozzam.
- Most mi bajod van? - riadt meg egy pillanatra, de válaszra se méltattam.
Este nem volt kézfogás, meg jóéjtpuszi Micimackó módra - de rövidesen aludt, nem vette ő komolyan az asszonyi hisztit. Sőt, reggel is láttam az elszántságot a fején, felsorakoztatta a gyerekeket, pakoltak, indulás.. aztán visszajött. (Szegény gyerekek alig aludtak, főleg Gáborkámon láttam, hogy mennyire megviseli a dolog. "De ilyen hülyeség miatt ugye nem fogtok szakítani? - kérdezte ijedten, és én nem tudtam azt mondani neki, hogy nem..)
Tehát visszajött, és megkérdezte, hogy én miért csinálom ezt a hisztit - mintha nem lett volna rá okom vastagon. Ismét elmondtam neki, hogy azért, mert nem szeret engem - illetve szeret, mint barátot, de ennyi és nem több. Hogy én ezt nagyon rosszul gondolom, ő igenis szeret, meg sose fogja elfelejteni hogy én mennyit segítettem neki, és igenis, fontos vagyok. És hogy én lököm el magamtól őt folyamatosan, mert ő utálja mikor én azt mondom magamra, hogy öreg vagyok;meg most is, mikor azt mondtam, hogy érezzék jól egymást Mónikával, meg menjen oda családot egyesíteni.
Kitértem arra, hogy a hála sem szerelem; megemlékeztem jóformán nem létező szexuális életünkről, melynek esetleges létezése nyilván sokat javítana az öregedéssel kapcsolatos félelmeimen; elmondtam, hogy barátként tényleg jól megvagyunk, tulajdonképp tudunk együtt tevékenykedni és megbecsüljük egymást - de hogy fontos lennék?
Itt már szinte lágy volt a hangom, úgy magyaráztam el neki.
- Tudod, mást mondasz és mást cselekszel. Aztán csodálkozol, hogy miért vagy mindig ki idegileg? Azért, mert még magadnak is hazudsz.
- De én nem..
- Dehogyisnem. Azt mondod, hogy fontos vagyok, igaz? Nos... ha tényleg fontos lettem volna, akkor mikor felkértek erre a keresztapaságra Mónikával, vagy el sem vállalod, vagy... megkérdezel engem, mint párodat, mint fontos személyt, hogy nekem ez hogyan esik. Fel tudom-e dolgozni. Beleegyezek-e. És nem így kellett volna megtudnom... Szóval érezzétek jól egymást, és pihend ki magad alaposan ebben a pár napban, mert szerintem utána szekrény szerelés és költözés lesz. Jól fog mutatni itt szegény Nagyikám régi szekrénysora - intettem Róbert szekrényei felé.
Akkor már keskeny volt az arca - hihetetlen, mennyire össze tud esni rövid idő alatt. Rájött, hogy sokkal, sokkal nagyobb a baj, mint azt gondolta volna. Elsomfordált, de az ajtóból még visszaszólt.
- Majd beszélünk.
- Persze - bólintottam beleegyezőn.
És most mi lesz? - kérdeztem a Ji-Kinget.
35. Csin - haladás, kibontakozás - jött a válasz.
És még keresztvíz se kellett hozzá.
2019. június 25., kedd
Karmikus asztrológia
Tegnap olvastam egy cikket a karmikus kapcsolatok asztrológiai képéről, és ez új lendületet adott az elmúlt esztendő alapkérdésein való rágódásomnak. Hiszen hónapok óta olyan vagyok, mint Ábel a Fluimucil réklámban;újra és újra kényszeresen kérdezem magamtól: "De miért?"
Hát a válasz, vagy legalábbis annak egy részlete, megérkezett.
Ez a csodás cikk ("Az önbecsapás eszköztárából - karmikus kapcsolatok") nemhogy ráébresztett volna arra, hogy hülyeségeket gondolok magam és Róbert Gida viszonylatában, de épp ellenkezőleg, meggyőzött az igazamról a tárgyban, miszerint nem először keresztezik már egymást az útjaink.
A karmikus kapcsolatokra utaló jelek a cikk szerint:
- a partnerek ascendense, asc ura és/vagy személyi bolygói együtt állnak a másik holdcsomópontjával
- a Szaturnusz, Plútó és a holdcsomópontok utalnak a karmára
- az egyik partner ascendense, születési uralkodója, személyi bolygói a másik 12-es házába esnek
- a másik fél személyi bolygóit, ascendensét, születési uralkodóját érintő Szaturnusz, Plútó, esetleg Neptunusz fényszögek, melyek lehetnek akár
- ártó, erő próbáló aspektusok, fényszögek
No erről eszembe jutott valami furcsaság a holdcsomópontok körül.. és igen.
Az én holdcsomópontjaim: a lelszálló az Oroszlánban (5.ház), a felszálló a Vízöntben van (11.ház).
Robinál a leszálló van a Vízöntőben (11.ház), a felszálló az Oroszlánban (5.ház).
Az én 12. házam pedig tele van az ő bolygóival. A Vénusz/Marsunk mintha tükörképet játszana, nálam mindkettő gyenge, nála mindkettő erőben van. A Merkúrunk ugyanott tanyázik, a Jupiterünk szimmetriát mutat, még a fényszögek is hasonlóságot mutatnak a két horoszkópban. Az egyetlen különbség, hogy nekem mindez a 6-7-8.házban (munka, társas kapcsolatok, halál), míg nála a 12-1-2 házban található (énkép, megélhetés, az én elszigetelődése vagy feloldása).
Szóval lehet, hogy mindez véletlen, de annak azért elég szép.
Hát a válasz, vagy legalábbis annak egy részlete, megérkezett.
Ez a csodás cikk ("Az önbecsapás eszköztárából - karmikus kapcsolatok") nemhogy ráébresztett volna arra, hogy hülyeségeket gondolok magam és Róbert Gida viszonylatában, de épp ellenkezőleg, meggyőzött az igazamról a tárgyban, miszerint nem először keresztezik már egymást az útjaink.
A karmikus kapcsolatokra utaló jelek a cikk szerint:
- a partnerek ascendense, asc ura és/vagy személyi bolygói együtt állnak a másik holdcsomópontjával
- a Szaturnusz, Plútó és a holdcsomópontok utalnak a karmára
- az egyik partner ascendense, születési uralkodója, személyi bolygói a másik 12-es házába esnek
- a másik fél személyi bolygóit, ascendensét, születési uralkodóját érintő Szaturnusz, Plútó, esetleg Neptunusz fényszögek, melyek lehetnek akár
- ártó, erő próbáló aspektusok, fényszögek
No erről eszembe jutott valami furcsaság a holdcsomópontok körül.. és igen.
Az én holdcsomópontjaim: a lelszálló az Oroszlánban (5.ház), a felszálló a Vízöntben van (11.ház).
Robinál a leszálló van a Vízöntőben (11.ház), a felszálló az Oroszlánban (5.ház).
Az én 12. házam pedig tele van az ő bolygóival. A Vénusz/Marsunk mintha tükörképet játszana, nálam mindkettő gyenge, nála mindkettő erőben van. A Merkúrunk ugyanott tanyázik, a Jupiterünk szimmetriát mutat, még a fényszögek is hasonlóságot mutatnak a két horoszkópban. Az egyetlen különbség, hogy nekem mindez a 6-7-8.házban (munka, társas kapcsolatok, halál), míg nála a 12-1-2 házban található (énkép, megélhetés, az én elszigetelődése vagy feloldása).
Szóval lehet, hogy mindez véletlen, de annak azért elég szép.
2019. június 22., szombat
Garrone projekt - újratöltve
Lassan minden a helyére kerül. A lelkem nyugalma is - talán.
Az egyebekről nem is beszélve.
De azért néha még úgy világgá mennék, egy ócska, festett virágokkal díszített hippi VW Transporterrel, hogy sok csavargás után Garronét kortyolgatva egy nyugágyban a spanyol tengerparton megnézhessem az utolsó naplementémet.
Ámen.
Az egyebekről nem is beszélve.
De azért néha még úgy világgá mennék, egy ócska, festett virágokkal díszített hippi VW Transporterrel, hogy sok csavargás után Garronét kortyolgatva egy nyugágyban a spanyol tengerparton megnézhessem az utolsó naplementémet.
Ámen.
2019. június 14., péntek
Zombi az otthonomban
Pénteken este felé történt, hogy mentem ismét, mint minden nap, Mamához kigyógyszerezni, megvacsoráztatni. (A reggeli esetleges dolog volt nála sajnos már az utóbbi időben; ebédre üzemi kosztot vittek neki; a vacsorát bevállaltam már egy ideje). Ilyenkor beadtam az esti gyógyszereket neki, és kikészítettem a reggelieket; szemre vételezéssel megállapítva, hogy aktuálisan milyen az állapot - az utóbbi időben szomorúan kellett tapasztalnom, hogy hiába emeljük a gyógyszeradagokat egyre gyorsuló ütemben az eredeti két-három-négyszeresére, már teljesen hatástalannak tűnnek; anyám bioritmusa felborult, sokkal többet van a maga elképzelt világában, mint a valósban; a szobasarokkal beszélget és fel nem fogja amit én mondok neki - de a péntek-szombat túlment minden eddigi általam ismert jelenségen.
Tehát, péntek este, kajával felszerelkezve csöngetek, ütökverek, mindenféle módon zajt keltve próbálom rávenni, hogy nyissa ki az ajtót, mert lakáskulcsot, bár meggyőződése, hogy nekem van, sőt én adtam a szomszédnak, hogy bejárhasson hozzá és rendszeresen megerőszakolhassa - na azt nem adott, én meg nem erőltettem, hiszen mindig bent hagyta a sajátját a zárban, úgysem tudtam volna bejutni.
Mindig - a mostani esetet kivéve.
(Fészen megírt kis szövegem a témában - megtörtént eset:
Szösszenet a kapuból
Vadul csöngetek a kaputelefonon, várom hogy bebocsáttatást nyerjek. Jön ki a házból egy festett szőke ötvenesforma kis termetű katonás nőszemély, a megmondóemberek típusához tartozik, emlékeztet életem legutálatosabb matek tanárnőjére... no mindegy. Egy hang nélkül oda pattan a kaputelefonhoz, kiüti belőle a csörgetést majd kioktatóan közli:
- Máskor törölje ki mert különben megállás nélkül csörget!
- Épp az a cél, anyám süket, mint az ágyú - válaszoltam nyugodtan, és újra beütöttem a kódot.
Büszke vagyok magamra: nem ütöttem meg, sőt, még a hangom se emeltem fel.
Elkotródott azonnal, az is igaz.)
No tehát nem a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a péntek este; nem volt fél órás dörömbölés, Mama viszonylag hamar kikocogott. Ajtónyitás helyett azonban az ajtó túloldalán hangos szidalmazásba kezdett. A szidalom tárgya kedvence, a szomszéd srác volt, aki szerinte bezárta, megverte, megerőszakolta őt;most is fogva tartja, elvitte a kulcsot, elvágta a telefonzsinórt és a TV zsinórját is.
Kétségbeesetten lestem a szomszéd ajtót, szerencsére néma csend és a folyosóablakon belesve sötétség honolt a lakásban, illetve a nyitott szobaajtónak köszönhetően leláthattam az esti fényekben csillogó utcára, a közlekedő autókat és a Petőfi híd irányába távolodó villamos sziluettjét is megfigyelhettem.
- Hálistennek, nincs itthon. Szerencsétlen, mit szólna ehhez... - gondoltam pillanatnyi megkönnyebbüléssel; ám az anyámnak nevezett zombi az ajtó túloldalán nem hagyta abba a hangos, és a lépcsőházban visszhangzó acsargást; és nem jutott el a tudatáig, amit próbáltam belesulykolni: hogy menjen be a szobába és keresse meg azt a kib.szott kulcsot, mert különben itt ajtófeltörés lesz, ami ki tudja, hogyan sikerül és mennyibe fog fájni mire helyreállítjuk a kárt.
Fél óra próbálkozás után, amely alatt mindenféle hangszínben hangnemben és hangerőn ismételgettem, hogy menjen be és keresse meg a kulcsot - fél óra után feladtam; gondolom ezt az egész lakóközösség megkönnyebbüléssel fogadta.
Felhívtam Robit és berendeltem őt megfelelő szerszámokkal felszerelkezve - meg is érkezett az egész család úgy további fél óra múlva; Robi, Gábor segédletével, pajszerral nekiállt az ajtó feltörésének.
(Ha azt mondom, hogy tökéletesen szakszerű munkát végzett, az ajtónak semmi baja nem lett, csak a zárat törte el, nem csodálkoztok, ugye? Mert én nem - de lám, van az, mikor az ilyen tudás is nagyon hasznos lehet ugyebár; és Robert, ha voltak is kevésbé helyeslendő egzotikus és fajtájához illő kilengései a Zéletben, bizony azoknak már több évtizede. További mentségére szóljon, hogy még őszinte is volt a kérdésben.)
Közben felfedeztem a villanyóra szekrényben a kihozott ebédet; és akkor már tudtam, hogy nagy a baj, valószínűleg Anyám egész nap nem evett, nem ivott.
Elsőnek Andi ment be, Anyám ott állt egy csőfogóval a kezében harcra készen, először meg sem akarta ismerni - majd mikor felismerte, zokogni kezdett.
Én jóval kelletlenebbül mentem be;és Andi rám szólt:
- Nézd, csináljunk már valamit, Mama rosszul van!
Ránéztem a gondolatoktól és zokogástól eltorzult fejére, és visszaemlékeztem több, mint négy évtized tapasztalataira Anyámmal kapcsolatosan; az örökös látványszenvedésekre és sírós látványcirkuszokra (pedig akkor még "csak" pszichiátriai beteg volt, nem demens) és csak annyit mondtam, miközben a kelletlenség újabb hulláma öntötte el a testemet:
- Nincs semmi baja, csak hisztizik. Mosd meg hideg vízzel az arcát, egyből magához tér.
Andi szemén láttam, hogy hidegnek és szőrösszívűnek gondol, hitetlenkedik picit - kinyitottam a csapot, jó adag hideg víz a tenyeremre, Mama áttöröl - abban a pillanatban abbahagyta a zokogóhisztit, és ha a valóságba nem is tért vissza, de legalább már lehetett bírni vele.
Míg a fiúk elmentek zárat venni, elkészítettem a vacsoráját és megetettem, megitattam, beadtam a gyógyszereit.
A zárcsere után ott hagytunk neki egy kulcsot a háromból, és, mivel nyugodtnak látszott, csendben távoztunk.
Másnap délután arra mentünk hozzá, hogy az ajtó nyitva, a zár belülről leragasztva leukoplaszttal; a lakásban homály és csönd; Anyám a belső szobában ül az ágya szélén és előre-hátra himbálja magát; "menni", "menni", "menni", "menni" - skandálja.
Akkor, ott feladtam, elgyászoltam a Szabadságot, Nyugalmat, Békét - összecsomagoltam a legszükségesebb holmiját és kihoztam Borzasztópusztára.
Itt a körülmények, mint ezt korábban sokszor elmondtam neki, nem olyan kényelmesek, mint nála. Ez itt Borzasztópuszta, a lakást kutya-macska átjáróháznak használja; ide beslattyog a népem sáros cipőben (ha esik itt nem járda van hanem korcsolyapálya a sáron át); itt nincs beszerelve a mosdó mert nem volt rá igény; mindenhol szobanövények vannak, a legelképzelhetetlenebb helyeken is sokszor; itt senki nem ijed meg néhány pókhálótól, bogártól, szúnyogtól, télvíz idején betévedt egértől; a vezetékből folyó víz nem iható; az ablak elromlott, nem nyitható, ki kellene cserélni - sok egyébről nem is beszélve, kér is lenne hosszan sorolni. Ez a ház egy jólelkű, de befalsult nő kültelki nomád háza - ahol egyébként annyian vagyunk, hogy el se lehet jóformán férni, és lennénk még többen is, ha lenne néhány szoba még Robi pereputtyát elhelyezni.
(Ilyenkor mindig eszembe jut ötödfokú unokatesóm, Jé háza, ami úgy háromszor ekkora - sokkal jobb állapotban volt és kongott az ürességtől. Sokáig nem értettem, miért, de rá kellett jönnöm, hogy ha valakinek ennyi helye van, ilyen klassz körülményei, és mégis egyedül kell élnie - annak mindig nagy oka kell legyen. Ezt a tapasztalást erősíti még bennem a Farkas palotája - no meg Anyám, aki a hatvan négyzetméteres, napos, szép lakásában meg nem tűrt maga mellett senkit.)
De nem is segített benne, hogy emberhez méltó körülmények között tudjam felnevelni a gyerekeimet.
Mert önző volt a végtelenségig, világ életében.
S ezt még csak fel se ismerte önmagában.
"Sebaj! Legalább most kénytelen lesz ő is kivenni a részét abból, amit teremtett azzal, hogy megtagadta tőlem a segítséget, mikor szükségem lett volna rá, hogy jobb anyja lehessek az unokáinak! Milyen igazságos az Élet, milyen csodálatosan működik a Karma - ki mit sugároz magából, visszaszáll fejére, igen, ez így van jól." - tolakodott fel bennem a kis, gonosz, kárörvendő gondolat; melyet megcsodáltam, mint pincémből felbukkanó láncos kutyát; csemegéztem kicsit rajta majd visszaeresztettem a tudatalatti megfelelő mélységeibe, és rohammunkában nekiálltam a helycsinálásnak.
Először is: apás hétvége volt, Robi gyerekeit ki kellett hajtanom András kisszobájából (melyből ő már egy éve kiköltözött, de rendet azóta se raktam benne lelkierő híján; mert trauma az, ha anyucit elhagyja az ő fiacskája, bármily életkorban és bármily békével történjen is ez); aztán leszereltettem családom férfi tagjaival a felső ágyat, melyen valaha Marci héderezett; kitakarítottam, Dzseni megágyazott a mamának - ő pedig lefeküdt a gyerekeknek rendszeresített tábori ágyra (András ágyát Gáborka már korábban megörökölte), és 24 órát jóformán folyamatosan végigaludt;alig bírtam lelket verni bele egy-egy étkezés, ivás alkalmával.
További egy napot - viszonylag - jól elvolt a körünkben; bár néha mondott hülyeségeket, de ezek nem voltak relevánsak.
A harmadik napon viszont beütött a krach: hogy ő menni, menni, menni akar - vigyem haza.
Végiggondoltam, hogy az összes papírjában benne van, hogy Anyám egészségi állapota 16%-os; hogy folyamatos felügyeletre szorul; s hogy én ezért kaptam meg a legmagasabb (egetverő 60 e Ft-os) ápolási díj összeget - igaz, három havi küzdésbe került; de megvan.
Viszont épp ezért felelős vagyok érte, nem engedhetem egyedül lenni abban a lakásban tovább, így is túl sokáig húztuk. Ha ott bármi történne, engem vennének elő, miért nem vigyáztam rá jobban.
Tehát nemet mondtam - és elszabadult a pokol.
Általában véve is egész éjjel csoszorászik, rámol, beszél és mindenkihez - főleg szegény Andikámékhoz, ők laknak a mellette lévő szobában - többször benyit;de amit a "nem" után elművelt, az rettenetes.
Elmondott engem mindenféle gonosznak, és fogadkozott, hogy meg fog ölni - Andiék alvás helyett ezt hallgatták fél éjszaka, másnap mentek dolgozni.
Másnap viszonylag nyugodtnak tűnt, de este megint elkezdte a mehetnéket, majd amikor ismét nemet mondtam, - immár nem először - szabályosan elátkozott engem.
Sírva rohantam ki a teraszra, és közben arra gondoltam: szegény nagyanyám, milyen békés volt, elevenen zabálta fel a rák, mégse volt soha egy rossz szava se, amíg tudott, főzött ránk, mikor már nem, megette a kis tejeskávéba áztatott zsömlécskéjét - mást nem is nagyon evett az utolsó időkben - és csendben elüldögélt, néha sírt kicsit. Sosem átkozódott volna - Anyám még azt az egy mondatát is zokon vette, és nagy átéléssel emlegeti a mai napig is, mikor szegényem annyit mondott neki, hogy menjen vele "oda fel".
Pedig szerencsétlen csak félt az ismeretlentől, attól, hogy egyedül lesz.
A nagyanyám nagyon jó ember volt, szeretetteljes, erős asszony.
Hinni szeretném, hogy az ő vére vagyok.
Anyám meg... hosszú a bűnlista, amit ellenem elkövetett; egyszer talán megírom majd, mert kis gazemberségektől egész gonosz tettekig terjed, melyeket mind az ő "szeretete" és "jósága" mentén, kényszerképzetei által keltett meggyőződésből cselekedett - és amelyek nagy részéről ő soha nem tudta meg, hogy mennyit ártott velük nekem; s még én is csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ezek mennyi bántalmat, bajt, betegséget, bánatot hoztak a fejemre.
Mindenesetre ezekre rakódott rá az újabb anyai átok, s én, bár tudom, hogy ha valami, akkor ez hatástalan, és végképp nem volt beszámítható mikor ezeket mondta, mégis nagyon fáj. Nagyon fáj, mert én az összes hibám ellenére nem ezt érdemeltem tőle.
Most először történt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy beadom valami zárt intézetbe, mert többet ér a saját mentális egészségem, mintsem hogy egy zombi felzabálja.
Elmeditáltam tehát ezen az egész helyzeten, történetileg visszatekintve.
Ismerem magamat: könyvelő vagyok, s ahogy korábban már írtam, minden embernek nyitok, mikor megismerem, egy főkönyvi kartont, melyre mindent feljegyzek, amit kapok tőle: jót és rosszat is. Én nem szoktam "menet közben" egy emberi kapcsolatban fölöslegesen hőbörögni, vitákat generálni, cirkuszolni - sajnálatosan kevés praktikáját ismerem az érdekérvényesítés efféle módszereinek; ebből adódóan ritkán és kevés kritikai észrevétellel élek (és csak nagyon súlyos esetekben mondok még ennyit is, inkább befelé nyelem a szeretett személytől kapott sérelmeket, mert másokkal ellentétben megtanultam, hogy a másik ember szent, azt nem bántjuk fölöslegesen).
Tehát nyelek és felírok, feljegyzek és elraktározok az érzelmi emlékezetemben mindent. Ha pedig eljutunk arra a pontra, ahol a zárszámadás súlyosan deficites, én akkor sem veszekszek. Egyszerűen csak húzok egy vonalat... lezárom, és tovább lépek.
De olyankor már hiába tesz vagy mond a másik fél akármit.
Nyilván, Anyámmal ezt nehezebben teszem meg - az övé a legelső karton, melyet lelkemben megnyitottam, a kettőnké a legrégebbi ismeretség hangya-életemben - de a karton áll, és a pozitív bejegyzések mellett számosan vannak a negatívak, némelyik súlyosan terhelő tartalommal.
Egyszer egy évig nem is beszéltem már vele emiatt - akkor ő keresett meg, de bennem az ősbizalom már soha többé nem állt helyre - pedig akkor még messze volt a zombi-lét.
Mindenki mondja, hogy ne vegyem fel ezeket tőle; mert a betegséggel egütt járó tünetek - s lehet, hogy ebben van igazság, de a mostani dolgok rakódnak a korábbi évtizedekben elszenvedettekre. Rakódnak, rakódnak, és érzem, ahogy telik a pohár.
A gyerekeim enné érdekesebbet állítanak. Azt mondják, hogy az ő nagyanyjuk már kb. két éve végképp meghalt. Hogy azért ne vegyem ezeket fel, mert ez a zombi, ez már nem ő; végképp és felismerhetetlenül nem. Talán igazuk van; mindenesetre nekem nehéz helyre tennem ezeket a dolgokat - talán épp a hellyel-közzel még előforduló, normális félórák miatt.
Sajnos ezek már valóban inkább csak ritka félórák, s mióta ez van, kissé félve megyek végezni vele a gondozási rutinokat; s megfigyeltem, hogy nem csupán én, de családtagjaimon is bizonyos fokú félelem, kelletlenség vett erőt, ha arra gondolnak, hogy éjszaka összetalálkoznak vele a folyosón, ahol katatón csoszogásával rója köreit rendületlenül.
Világ életemben utáltam a zombis filmeket, és nem is értettem, hogy ki, és milyen gyomorrontás okozta delíriumban találhatta ki a zombit, mint karaktert egyáltalán.
Sajnos mióta egyet közelről megfigyelhetek, pontosan tudom, hogy milyen élmények adhatták az ihletet a karakter életre hívásához.
:'(
Tehát, péntek este, kajával felszerelkezve csöngetek, ütökverek, mindenféle módon zajt keltve próbálom rávenni, hogy nyissa ki az ajtót, mert lakáskulcsot, bár meggyőződése, hogy nekem van, sőt én adtam a szomszédnak, hogy bejárhasson hozzá és rendszeresen megerőszakolhassa - na azt nem adott, én meg nem erőltettem, hiszen mindig bent hagyta a sajátját a zárban, úgysem tudtam volna bejutni.
Mindig - a mostani esetet kivéve.
(Fészen megírt kis szövegem a témában - megtörtént eset:
Szösszenet a kapuból
Vadul csöngetek a kaputelefonon, várom hogy bebocsáttatást nyerjek. Jön ki a házból egy festett szőke ötvenesforma kis termetű katonás nőszemély, a megmondóemberek típusához tartozik, emlékeztet életem legutálatosabb matek tanárnőjére... no mindegy. Egy hang nélkül oda pattan a kaputelefonhoz, kiüti belőle a csörgetést majd kioktatóan közli:
- Máskor törölje ki mert különben megállás nélkül csörget!
- Épp az a cél, anyám süket, mint az ágyú - válaszoltam nyugodtan, és újra beütöttem a kódot.
Büszke vagyok magamra: nem ütöttem meg, sőt, még a hangom se emeltem fel.
Elkotródott azonnal, az is igaz.)
No tehát nem a szokásos forgatókönyv szerint zajlott a péntek este; nem volt fél órás dörömbölés, Mama viszonylag hamar kikocogott. Ajtónyitás helyett azonban az ajtó túloldalán hangos szidalmazásba kezdett. A szidalom tárgya kedvence, a szomszéd srác volt, aki szerinte bezárta, megverte, megerőszakolta őt;most is fogva tartja, elvitte a kulcsot, elvágta a telefonzsinórt és a TV zsinórját is.
Kétségbeesetten lestem a szomszéd ajtót, szerencsére néma csend és a folyosóablakon belesve sötétség honolt a lakásban, illetve a nyitott szobaajtónak köszönhetően leláthattam az esti fényekben csillogó utcára, a közlekedő autókat és a Petőfi híd irányába távolodó villamos sziluettjét is megfigyelhettem.
- Hálistennek, nincs itthon. Szerencsétlen, mit szólna ehhez... - gondoltam pillanatnyi megkönnyebbüléssel; ám az anyámnak nevezett zombi az ajtó túloldalán nem hagyta abba a hangos, és a lépcsőházban visszhangzó acsargást; és nem jutott el a tudatáig, amit próbáltam belesulykolni: hogy menjen be a szobába és keresse meg azt a kib.szott kulcsot, mert különben itt ajtófeltörés lesz, ami ki tudja, hogyan sikerül és mennyibe fog fájni mire helyreállítjuk a kárt.
Fél óra próbálkozás után, amely alatt mindenféle hangszínben hangnemben és hangerőn ismételgettem, hogy menjen be és keresse meg a kulcsot - fél óra után feladtam; gondolom ezt az egész lakóközösség megkönnyebbüléssel fogadta.
Felhívtam Robit és berendeltem őt megfelelő szerszámokkal felszerelkezve - meg is érkezett az egész család úgy további fél óra múlva; Robi, Gábor segédletével, pajszerral nekiállt az ajtó feltörésének.
(Ha azt mondom, hogy tökéletesen szakszerű munkát végzett, az ajtónak semmi baja nem lett, csak a zárat törte el, nem csodálkoztok, ugye? Mert én nem - de lám, van az, mikor az ilyen tudás is nagyon hasznos lehet ugyebár; és Robert, ha voltak is kevésbé helyeslendő egzotikus és fajtájához illő kilengései a Zéletben, bizony azoknak már több évtizede. További mentségére szóljon, hogy még őszinte is volt a kérdésben.)
Közben felfedeztem a villanyóra szekrényben a kihozott ebédet; és akkor már tudtam, hogy nagy a baj, valószínűleg Anyám egész nap nem evett, nem ivott.
Elsőnek Andi ment be, Anyám ott állt egy csőfogóval a kezében harcra készen, először meg sem akarta ismerni - majd mikor felismerte, zokogni kezdett.
Én jóval kelletlenebbül mentem be;és Andi rám szólt:
- Nézd, csináljunk már valamit, Mama rosszul van!
Ránéztem a gondolatoktól és zokogástól eltorzult fejére, és visszaemlékeztem több, mint négy évtized tapasztalataira Anyámmal kapcsolatosan; az örökös látványszenvedésekre és sírós látványcirkuszokra (pedig akkor még "csak" pszichiátriai beteg volt, nem demens) és csak annyit mondtam, miközben a kelletlenség újabb hulláma öntötte el a testemet:
- Nincs semmi baja, csak hisztizik. Mosd meg hideg vízzel az arcát, egyből magához tér.
Andi szemén láttam, hogy hidegnek és szőrösszívűnek gondol, hitetlenkedik picit - kinyitottam a csapot, jó adag hideg víz a tenyeremre, Mama áttöröl - abban a pillanatban abbahagyta a zokogóhisztit, és ha a valóságba nem is tért vissza, de legalább már lehetett bírni vele.
Míg a fiúk elmentek zárat venni, elkészítettem a vacsoráját és megetettem, megitattam, beadtam a gyógyszereit.
A zárcsere után ott hagytunk neki egy kulcsot a háromból, és, mivel nyugodtnak látszott, csendben távoztunk.
Másnap délután arra mentünk hozzá, hogy az ajtó nyitva, a zár belülről leragasztva leukoplaszttal; a lakásban homály és csönd; Anyám a belső szobában ül az ágya szélén és előre-hátra himbálja magát; "menni", "menni", "menni", "menni" - skandálja.
Akkor, ott feladtam, elgyászoltam a Szabadságot, Nyugalmat, Békét - összecsomagoltam a legszükségesebb holmiját és kihoztam Borzasztópusztára.
Itt a körülmények, mint ezt korábban sokszor elmondtam neki, nem olyan kényelmesek, mint nála. Ez itt Borzasztópuszta, a lakást kutya-macska átjáróháznak használja; ide beslattyog a népem sáros cipőben (ha esik itt nem járda van hanem korcsolyapálya a sáron át); itt nincs beszerelve a mosdó mert nem volt rá igény; mindenhol szobanövények vannak, a legelképzelhetetlenebb helyeken is sokszor; itt senki nem ijed meg néhány pókhálótól, bogártól, szúnyogtól, télvíz idején betévedt egértől; a vezetékből folyó víz nem iható; az ablak elromlott, nem nyitható, ki kellene cserélni - sok egyébről nem is beszélve, kér is lenne hosszan sorolni. Ez a ház egy jólelkű, de befalsult nő kültelki nomád háza - ahol egyébként annyian vagyunk, hogy el se lehet jóformán férni, és lennénk még többen is, ha lenne néhány szoba még Robi pereputtyát elhelyezni.
(Ilyenkor mindig eszembe jut ötödfokú unokatesóm, Jé háza, ami úgy háromszor ekkora - sokkal jobb állapotban volt és kongott az ürességtől. Sokáig nem értettem, miért, de rá kellett jönnöm, hogy ha valakinek ennyi helye van, ilyen klassz körülményei, és mégis egyedül kell élnie - annak mindig nagy oka kell legyen. Ezt a tapasztalást erősíti még bennem a Farkas palotája - no meg Anyám, aki a hatvan négyzetméteres, napos, szép lakásában meg nem tűrt maga mellett senkit.)
De nem is segített benne, hogy emberhez méltó körülmények között tudjam felnevelni a gyerekeimet.
Mert önző volt a végtelenségig, világ életében.
S ezt még csak fel se ismerte önmagában.
"Sebaj! Legalább most kénytelen lesz ő is kivenni a részét abból, amit teremtett azzal, hogy megtagadta tőlem a segítséget, mikor szükségem lett volna rá, hogy jobb anyja lehessek az unokáinak! Milyen igazságos az Élet, milyen csodálatosan működik a Karma - ki mit sugároz magából, visszaszáll fejére, igen, ez így van jól." - tolakodott fel bennem a kis, gonosz, kárörvendő gondolat; melyet megcsodáltam, mint pincémből felbukkanó láncos kutyát; csemegéztem kicsit rajta majd visszaeresztettem a tudatalatti megfelelő mélységeibe, és rohammunkában nekiálltam a helycsinálásnak.
Először is: apás hétvége volt, Robi gyerekeit ki kellett hajtanom András kisszobájából (melyből ő már egy éve kiköltözött, de rendet azóta se raktam benne lelkierő híján; mert trauma az, ha anyucit elhagyja az ő fiacskája, bármily életkorban és bármily békével történjen is ez); aztán leszereltettem családom férfi tagjaival a felső ágyat, melyen valaha Marci héderezett; kitakarítottam, Dzseni megágyazott a mamának - ő pedig lefeküdt a gyerekeknek rendszeresített tábori ágyra (András ágyát Gáborka már korábban megörökölte), és 24 órát jóformán folyamatosan végigaludt;alig bírtam lelket verni bele egy-egy étkezés, ivás alkalmával.
További egy napot - viszonylag - jól elvolt a körünkben; bár néha mondott hülyeségeket, de ezek nem voltak relevánsak.
A harmadik napon viszont beütött a krach: hogy ő menni, menni, menni akar - vigyem haza.
Végiggondoltam, hogy az összes papírjában benne van, hogy Anyám egészségi állapota 16%-os; hogy folyamatos felügyeletre szorul; s hogy én ezért kaptam meg a legmagasabb (egetverő 60 e Ft-os) ápolási díj összeget - igaz, három havi küzdésbe került; de megvan.
Viszont épp ezért felelős vagyok érte, nem engedhetem egyedül lenni abban a lakásban tovább, így is túl sokáig húztuk. Ha ott bármi történne, engem vennének elő, miért nem vigyáztam rá jobban.
Tehát nemet mondtam - és elszabadult a pokol.
Általában véve is egész éjjel csoszorászik, rámol, beszél és mindenkihez - főleg szegény Andikámékhoz, ők laknak a mellette lévő szobában - többször benyit;de amit a "nem" után elművelt, az rettenetes.
Elmondott engem mindenféle gonosznak, és fogadkozott, hogy meg fog ölni - Andiék alvás helyett ezt hallgatták fél éjszaka, másnap mentek dolgozni.
Másnap viszonylag nyugodtnak tűnt, de este megint elkezdte a mehetnéket, majd amikor ismét nemet mondtam, - immár nem először - szabályosan elátkozott engem.
Sírva rohantam ki a teraszra, és közben arra gondoltam: szegény nagyanyám, milyen békés volt, elevenen zabálta fel a rák, mégse volt soha egy rossz szava se, amíg tudott, főzött ránk, mikor már nem, megette a kis tejeskávéba áztatott zsömlécskéjét - mást nem is nagyon evett az utolsó időkben - és csendben elüldögélt, néha sírt kicsit. Sosem átkozódott volna - Anyám még azt az egy mondatát is zokon vette, és nagy átéléssel emlegeti a mai napig is, mikor szegényem annyit mondott neki, hogy menjen vele "oda fel".
Pedig szerencsétlen csak félt az ismeretlentől, attól, hogy egyedül lesz.
A nagyanyám nagyon jó ember volt, szeretetteljes, erős asszony.
Hinni szeretném, hogy az ő vére vagyok.
Anyám meg... hosszú a bűnlista, amit ellenem elkövetett; egyszer talán megírom majd, mert kis gazemberségektől egész gonosz tettekig terjed, melyeket mind az ő "szeretete" és "jósága" mentén, kényszerképzetei által keltett meggyőződésből cselekedett - és amelyek nagy részéről ő soha nem tudta meg, hogy mennyit ártott velük nekem; s még én is csak felnőtt fejjel jöttem rá, hogy ezek mennyi bántalmat, bajt, betegséget, bánatot hoztak a fejemre.
Mindenesetre ezekre rakódott rá az újabb anyai átok, s én, bár tudom, hogy ha valami, akkor ez hatástalan, és végképp nem volt beszámítható mikor ezeket mondta, mégis nagyon fáj. Nagyon fáj, mert én az összes hibám ellenére nem ezt érdemeltem tőle.
Most először történt, hogy komolyan elgondolkodtam azon, hogy beadom valami zárt intézetbe, mert többet ér a saját mentális egészségem, mintsem hogy egy zombi felzabálja.
Elmeditáltam tehát ezen az egész helyzeten, történetileg visszatekintve.
Ismerem magamat: könyvelő vagyok, s ahogy korábban már írtam, minden embernek nyitok, mikor megismerem, egy főkönyvi kartont, melyre mindent feljegyzek, amit kapok tőle: jót és rosszat is. Én nem szoktam "menet közben" egy emberi kapcsolatban fölöslegesen hőbörögni, vitákat generálni, cirkuszolni - sajnálatosan kevés praktikáját ismerem az érdekérvényesítés efféle módszereinek; ebből adódóan ritkán és kevés kritikai észrevétellel élek (és csak nagyon súlyos esetekben mondok még ennyit is, inkább befelé nyelem a szeretett személytől kapott sérelmeket, mert másokkal ellentétben megtanultam, hogy a másik ember szent, azt nem bántjuk fölöslegesen).
Tehát nyelek és felírok, feljegyzek és elraktározok az érzelmi emlékezetemben mindent. Ha pedig eljutunk arra a pontra, ahol a zárszámadás súlyosan deficites, én akkor sem veszekszek. Egyszerűen csak húzok egy vonalat... lezárom, és tovább lépek.
De olyankor már hiába tesz vagy mond a másik fél akármit.
Nyilván, Anyámmal ezt nehezebben teszem meg - az övé a legelső karton, melyet lelkemben megnyitottam, a kettőnké a legrégebbi ismeretség hangya-életemben - de a karton áll, és a pozitív bejegyzések mellett számosan vannak a negatívak, némelyik súlyosan terhelő tartalommal.
Egyszer egy évig nem is beszéltem már vele emiatt - akkor ő keresett meg, de bennem az ősbizalom már soha többé nem állt helyre - pedig akkor még messze volt a zombi-lét.
Mindenki mondja, hogy ne vegyem fel ezeket tőle; mert a betegséggel egütt járó tünetek - s lehet, hogy ebben van igazság, de a mostani dolgok rakódnak a korábbi évtizedekben elszenvedettekre. Rakódnak, rakódnak, és érzem, ahogy telik a pohár.
A gyerekeim enné érdekesebbet állítanak. Azt mondják, hogy az ő nagyanyjuk már kb. két éve végképp meghalt. Hogy azért ne vegyem ezeket fel, mert ez a zombi, ez már nem ő; végképp és felismerhetetlenül nem. Talán igazuk van; mindenesetre nekem nehéz helyre tennem ezeket a dolgokat - talán épp a hellyel-közzel még előforduló, normális félórák miatt.
Sajnos ezek már valóban inkább csak ritka félórák, s mióta ez van, kissé félve megyek végezni vele a gondozási rutinokat; s megfigyeltem, hogy nem csupán én, de családtagjaimon is bizonyos fokú félelem, kelletlenség vett erőt, ha arra gondolnak, hogy éjszaka összetalálkoznak vele a folyosón, ahol katatón csoszogásával rója köreit rendületlenül.
Világ életemben utáltam a zombis filmeket, és nem is értettem, hogy ki, és milyen gyomorrontás okozta delíriumban találhatta ki a zombit, mint karaktert egyáltalán.
Sajnos mióta egyet közelről megfigyelhetek, pontosan tudom, hogy milyen élmények adhatták az ihletet a karakter életre hívásához.
:'(
2019. június 5., szerda
Tavasz volt
Elmúlt hát ismét a legszebb évszak. Búcsúztatására a kertben ontják virágaikat a rózsabokrok, a szomszédban burjánzó jázminnal együtt csodás illatfelhőkbe burkolják Borzasztópusztát.
Túléltük valahogy ezt a mérlegidőszakot is, néhány kisebb feladat ugyan még van vele: saját cégeim, no meg Kékhemű egynémely ötletének realizálása.
Ültünk a levendulás villa kör tárgyalójában, az ablakon, fenyőillatot sóhajtva beköszöntek kedvenceim, a frissen nyírt alakfák, (a levendula nemsokára nyílik, őrület, hogy telik az idő) és mi másfél órát beszélgettünk; a férfi, aki felért a csúcsra, és úgy döntött, hogy megpihen, no meg a nő, aki már rég rájött, hogy mi keresni valója van emellett az ember mellett - hogy ennél jobb helyen nem is lehetne, ha meg akarná tanulni a cashflow négyszög őt valójában érdeklő, negyedik rubrikájához tartozó ismereteket; témáink voltak a "hány évesen vegye meg a férfiember élete sportkocsiját", a "hogyan neveljük a gyerekeinket életrevalónak, hogy ne a mi pénzünkön akarjanak élősködni", no meg az örök "hogyan tartsuk alacsonyan a kiadásszerkezetet"; az adóoptimalizálás, mint állandó témánk mellett; s nekem megint kipattant a fejemből egy sok milliós ötlet, melynek persze ő csendben örült, és neki is fog a megvalósításának. Neki pénze lesz belőle, enyém meg, mint mindig, a dicsőség. :D :D :D
De nem bánom, mert azt hiszem, hogy ezeken a beszélgetéseken én is mindig kapok valamit. Ha mást nem, némi szemléletfejlesztést. No meg némi, nem anyagi elismerést - ami ennek a hülye Mérlegnek sokkal fontosabb, mint a pénz. Sokkal.
Inspiráció, igen. Ezek vagyunk mi egymásnak, most és mindörökké, ámen.)
...
Túléltük hát a mérlegidőszakot, s alapvetően a jelenlegi teljesítő képességemhez mérten elfogadhatóan teljesítettem a rám bízottakat.
Ha őszinte akarok lenni, valahol a három évvel ezelőtti motivációs szintemen állok a munkát illetően, csinálom, mert muszáj, de annyi minden más érdekelne jobban... és nem feltétlenül a főállású házianyuság.
A tavaszi tekergés, például, az olyasmi, amit minden évben nagyon élvezek. Az idén is meghozta pozitív fordulatát az erőnlétemben. Legfőbb ideje volt.
Kezdtük Keszthellyel, amely a romos szálloda (katasztrófaturista hajlamaink kiélése), a sümegi vár és a gyógyfürdőzés ellenére is csendes, hervadt unalommal telt, s rávilágított a tényre, hogy kapcsolatunk lokális mélyponton van, amennyiben én lehatároltam magam az egészet illetően, "helyreállítom a cserét", mert úgy határoztam, hogy nem vagyok hajlandó olyasmiért szenvedni, ami nem lehet az enyém, és még és legfőképpen a középpontomat is függetlenítem ettől a jelenségtől.
Mondjuk nem volt könnyű eljutni idáig, de novembertől áprilisig volt időm, hogy begyakoroljam, hogyan is kell ezt csinálni.
Áprilisban viszont rá kellett döbbennem, hogy ez kihat a többi közös életterületre is, hiába nem akarom: csendes érdektelenségbe fulladtunk, azt hiszem. De persze ezt sem lehetett megbeszélni, mint általában semmit; Roberto bevett módszere a problémák kezelésére az agyonhallgatás, és már én sem tartottam fontosnak, hogy bármilyen érzésemet megosszam vele.
Aztán, a kronológiát követve, a szokásos éves Villány következett a csajokkal. Kocsmárosné barátnőnk nem jött el, de Gabikánkkal és volt kolléganőjével a rossz idő ellenére is kellemes, pihentető napokat töltöttünk a szőlőhegy alatti parasztház hosszú asztalánál, sok beszélgetéssel, csendes iszogatással. Vendéglátónk sokat öregedett sajnos; gondok terhelték, ily módon mindkét napon hamar vissza is vonult - de gyermeke, aki fiúból lánnyá alakult, mióta nem láttam, őszinte örömmel és felszabadultan csacsogott velünk. Mély rokonszenvet éreztem iránta, ami számomra is meglepő volt.
Rájöttem, hogy nagyon értékes emberke, eredeti és okos gondolatokkal, - és ehhez képest teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány - fő, hogy most jobban érzi magát a bőrében, mint akár egy évvel ezelőtt is. Hogy ehhez egy ilyen, normál emberi késztetésekkel szinte felfoghatatlan átalakítás kellett - hát ez kellett. Végül is, az ő élete. És most határozottan jobban van, ez a lényeg.
Ugyanez mondható el Gabikánkról is, akivel bár mostanában már nem ápolok szoros kapcsolatot (minek tenném? nekem itt van az új nagy família; - neki meg Machinátorék, ez utóbbi amúgy is lekorlátozná ennek a barátságnak a lehetőségeit), de azért örültem, hogy eltűnt mögüle az a halvány, sötét árnyék, amit az első találkozásunk óta éreztem nála; ami arra indíttatott, hogy valami nagy betegségtől féltsem.
A betegséggel megküzdött, túl van a nehezén, s én bízom benne, hogy csendes erősödés várható a következő időszakokban is barátnőm életében.
Teljes nyugalomban teltek hát ezek a napok; s már visszaértünk a törzshelyre Budapesten, mikor közös barátnőnk beszélt arról, hogy ki, milyen érzelmeket váltott ki belőle, mikor pár éve megismerkedtünk.
- Téged akkor láttalak először... és olyan furcsa voltál. Furcsán viselkedtél, ahogy nyavalyogtál az után a pasi után, aki úgy volt, hogy lejön utánad, aztán mégse. Furcsálltam, hogy hogy lehetsz ennyire rosszul... nem tudtalak hova tenni.
- Az nem "egy pasi", hanem ................... - ejtettem ki áhítattal Forradalmár nevét (oly ritka alkalom ez; no name, no face, no number, tudjuk), közben kicsit forgott velem a világ, ahogy felrémlett bennem az a délután ott Villányban a padon; lehet ezen röhögni, persze, de igen, azt kívánom annak, aki akkor olyan rohadék volt velem, hogy háromszorosan érezze meg azt, amit én akkor éreztem. Szívből kívánok neki mindezekhez egy olyan jó barátot, amilyen akkor ő volt nekem.
...Meg fogja, lesz még idő. S nem fogom tudni sajnálni érte. Ritka, hogy valakivel idáig jussak - de vele sikerült.
- Akkor Te már biztosan nagyon régen voltál szerelmes - próbáltam mosolyogni; de tudom, hogy a Gabikánk pontosan érezte, mi jön fel bennem, csendesen ült mellettem, de azt az állapotváltozást nem lehetett nem észre venni ilyen közelségből.
Még órák múlva is annak a fél mondatnak a hatása alatt voltam.
Ez volt az első, tavasz által ütött rés a pajzson, az érzelemmentesség pajzsán.
És már ez is mennyire fájt.
Dupla Kávé: A füredi Anna-bálon
....
Néhány hét telt el csupán, aztán jött a tavasz legfőbb eseménye, az előző bejegyzésemben leírtak szerinti kirándulás; mely után feltöltődve vághattam neki a zárlati feladatok újabb etapjának.
Robi viselkedését ugyan nem igazán értettem azon a vasárnap estén sem; talán a rossz lelkiismeret, vagy a hatalomgyakorlás, pozíció erősítési szándék volt a hátterében annak, hogy estére közeledett felém - ilyesmire két hónapja nem volt példa, s nem is voltam erre az egészre ráhangolódva, nem is tartozik életem legjobb élményei közé - azt ő már rég elrontotta, hogy az lehessen, attól tartok. Pedig eleinte nem volt ez így.. de mindegy is. Az utóbbi időben egyre ritkább és egyre sz@rabb ez az egész, ha fizikailag annyira nem is, de lelkileg mindenképpen.
Mit is ír a Yotengrit? Három hónapot, azt hiszem, az az irányadó az ilyen esetekre.
Már majdnem megvolt.
Majdnem.
...
Lassan visszatért volna minden a megszokott kerékvágásba, ám régi ismeretlenem - új ügyfelem külföldről jelezte, hogy érkezik, s szeretne velem tölteni egy napot, hogy egymást jobban megismerjük, s tájékozódni szeretne bizonyos üzleti lehetőségekről.
A lehetőség, hogy megint dobbanthatok egy napra az otthoni energetikából, valósággal feltöltött.
Pénteken kimentem érte a repülőtérre, befuvaroztam a városba, megbeszéltünk; majd elvittem a szállására. Egész este sokat hadovált, nem nézett a szemembe, majd rosszullétre hivatkozott és elköszönt.
Feltűnően zavarban volt tehát végig, de nem foglalkoztam vele. Az utazás, a nap eseményei kimeríthették - gondoltam, és el is engedtem a kérdést.
Másnap széles spektrumú keresést indítottam pálinkaügyben, hogy legyen mit vinnie ha visszamegy - nem túl sok sikerrel, végül Robi adott fél litert, akivel azt is megbeszéltük, hogy akkor én most elmegyek emberünkkel kirándulni; este későn jövök. Bevállalta Mama gyógyszerelését is, egyetlen zokszó nélkül.
Robi nagyon rendes fiú. Bármikor számíthatok rá, ha nem az intimitásról van szó.
Mi pedig nekivágtunk Magyarország térképének. A Tisza-tó volt az úti cél; megnéztük az Ökocentrumot, beültünk a kedvenc halászcsárdámba enni (még Nagy Fallal fedeztük fel a helyet anno), elvittem megnézni a telket; nem tetszett neki; majd kitévedtünk az abádi kikötőbe és ott is felejtettük magunkat.
Isteni helye a világnak, tudom.
Mikor mentünk fölfelé a töltésre, már minden baja volt: minek viszem oda őt, nem is látni vizet... aztán felértünk, és elé tárult a látvány. Utána már nem volt panasz. :)
Némi brain stroming következett, mely hozzáadott feladatokat jelent számomra, próbálom is rávenni magam ezek elvégzésére, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel - de a prioritásaim az elmúlt időszakban, hogy úgy mondjam, nagyon speciálisan megváltoztak. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg majd minden tőlem telhetőt, inkább csak azt: erőt kell gyűjtenem hozzá.
Amúgy egész úton szexuális felhangú évődés volt köztünk, ami sajátságos, tekintettel mindkettőnk családi hátterére. Konkrétan egyéjszakás ajánlatokkal lettem elhalmozva - hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul esett a megtépázott önbizalmamnak, de könnyedén hárítottam, még komplett ideológiát is találva hozzá: tartós dologban a téridőbeli távolságok és családi állapotok miatt nem lehetne gondolkodni, egy éjszakára meg az ember nem bújik ágyba egy üzlettárssal.
- Tudod, három eset lehetne: az első, hogy rossz. Akkor kínos lenne utána. A második, hogy túl jó. Akkor fölösleges bonyodalmak lehetnének belőle. A harmadik, hogy semmilyen - akkor meg minek?
Azt hiszem, alapvetően elfogadta az érvelésemet, s próbálkozásai - combsimogatás, ölelgetés, stb - némileg csillapodni látszottak.
Én pedig arra gondoltam, hogy nagyjából úgy érzem magam vele, mint annak idején Egysörössel. Azaz: itt egy kiéhezett krapek, aki engem néz ízes falatnak, ami jól is esik - de annyira mégsem. Valami van, de nem az igazi. Hja.
Eszembe jutott Egysörös, aki épp pár napja posztolt a legutóbbi kirándulásukról néhány, a párjával közös képet; hálát adva a párkapcsolati boldogságukért - s melyet én vadul szívecskéztem, arra gondolva, hogy igen; volt értelme annak az - esetében tényleg boldogító - "nem"-nek. Nagyon összeillő emberpár ők így együtt, nagy vétek lett volna nálam leragadnia, ebben biztos vagyok.
Efféle gondolatok jártak a fejemben hazafelé, s nem éreztem, hogy a mostani kirándulás megkarcolta volna lényem belsejét - ám egy pihenőnél minden átmenet vagy előjel nélkül kaptam egy puszit a fülem mögé. Egy puszit, amitől, számomra is furcsa módon, teljesen elgyengültem, hiába rántottam félre a fejem gyorsan.
Idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ilyesmit. Meglepően erotikus hatással volt rám; s az elkövető gyorsan bocsánatot is kért; majd az elkövetkező fél órában szóval tartott mindenféle régi sztorival; én meg próbáltam visszanyerni stabilitásomat és a téma iránti érdektelenségemet.
Viszonylag nehezen ment, bevallom. Végül megérkeztünk Budapestre; leadtam őt a szálláson, és rohantam haza Robertóhoz, kissé rossz lelkiismerettel; de csendesen örülve, hogy nem történt semmi "jóvátehetetlen".
Robi ült az ágyban és telefonozott; kicsit beszélgettünk; majd a szokásos kézen fogva alvás következett, én pedig csendesen néztem a plafont, és úgy éreztem magam, mint egy igazi istenverte hülye.
Yaki Da - I saw you dancing
Túléltük valahogy ezt a mérlegidőszakot is, néhány kisebb feladat ugyan még van vele: saját cégeim, no meg Kékhemű egynémely ötletének realizálása.
Ültünk a levendulás villa kör tárgyalójában, az ablakon, fenyőillatot sóhajtva beköszöntek kedvenceim, a frissen nyírt alakfák, (a levendula nemsokára nyílik, őrület, hogy telik az idő) és mi másfél órát beszélgettünk; a férfi, aki felért a csúcsra, és úgy döntött, hogy megpihen, no meg a nő, aki már rég rájött, hogy mi keresni valója van emellett az ember mellett - hogy ennél jobb helyen nem is lehetne, ha meg akarná tanulni a cashflow négyszög őt valójában érdeklő, negyedik rubrikájához tartozó ismereteket; témáink voltak a "hány évesen vegye meg a férfiember élete sportkocsiját", a "hogyan neveljük a gyerekeinket életrevalónak, hogy ne a mi pénzünkön akarjanak élősködni", no meg az örök "hogyan tartsuk alacsonyan a kiadásszerkezetet"; az adóoptimalizálás, mint állandó témánk mellett; s nekem megint kipattant a fejemből egy sok milliós ötlet, melynek persze ő csendben örült, és neki is fog a megvalósításának. Neki pénze lesz belőle, enyém meg, mint mindig, a dicsőség. :D :D :D
De nem bánom, mert azt hiszem, hogy ezeken a beszélgetéseken én is mindig kapok valamit. Ha mást nem, némi szemléletfejlesztést. No meg némi, nem anyagi elismerést - ami ennek a hülye Mérlegnek sokkal fontosabb, mint a pénz. Sokkal.
Inspiráció, igen. Ezek vagyunk mi egymásnak, most és mindörökké, ámen.)
...
Túléltük hát a mérlegidőszakot, s alapvetően a jelenlegi teljesítő képességemhez mérten elfogadhatóan teljesítettem a rám bízottakat.
Ha őszinte akarok lenni, valahol a három évvel ezelőtti motivációs szintemen állok a munkát illetően, csinálom, mert muszáj, de annyi minden más érdekelne jobban... és nem feltétlenül a főállású házianyuság.
A tavaszi tekergés, például, az olyasmi, amit minden évben nagyon élvezek. Az idén is meghozta pozitív fordulatát az erőnlétemben. Legfőbb ideje volt.
Kezdtük Keszthellyel, amely a romos szálloda (katasztrófaturista hajlamaink kiélése), a sümegi vár és a gyógyfürdőzés ellenére is csendes, hervadt unalommal telt, s rávilágított a tényre, hogy kapcsolatunk lokális mélyponton van, amennyiben én lehatároltam magam az egészet illetően, "helyreállítom a cserét", mert úgy határoztam, hogy nem vagyok hajlandó olyasmiért szenvedni, ami nem lehet az enyém, és még és legfőképpen a középpontomat is függetlenítem ettől a jelenségtől.
Mondjuk nem volt könnyű eljutni idáig, de novembertől áprilisig volt időm, hogy begyakoroljam, hogyan is kell ezt csinálni.
Áprilisban viszont rá kellett döbbennem, hogy ez kihat a többi közös életterületre is, hiába nem akarom: csendes érdektelenségbe fulladtunk, azt hiszem. De persze ezt sem lehetett megbeszélni, mint általában semmit; Roberto bevett módszere a problémák kezelésére az agyonhallgatás, és már én sem tartottam fontosnak, hogy bármilyen érzésemet megosszam vele.
Aztán, a kronológiát követve, a szokásos éves Villány következett a csajokkal. Kocsmárosné barátnőnk nem jött el, de Gabikánkkal és volt kolléganőjével a rossz idő ellenére is kellemes, pihentető napokat töltöttünk a szőlőhegy alatti parasztház hosszú asztalánál, sok beszélgetéssel, csendes iszogatással. Vendéglátónk sokat öregedett sajnos; gondok terhelték, ily módon mindkét napon hamar vissza is vonult - de gyermeke, aki fiúból lánnyá alakult, mióta nem láttam, őszinte örömmel és felszabadultan csacsogott velünk. Mély rokonszenvet éreztem iránta, ami számomra is meglepő volt.
Rájöttem, hogy nagyon értékes emberke, eredeti és okos gondolatokkal, - és ehhez képest teljesen mindegy, hogy fiú, vagy lány - fő, hogy most jobban érzi magát a bőrében, mint akár egy évvel ezelőtt is. Hogy ehhez egy ilyen, normál emberi késztetésekkel szinte felfoghatatlan átalakítás kellett - hát ez kellett. Végül is, az ő élete. És most határozottan jobban van, ez a lényeg.
Ugyanez mondható el Gabikánkról is, akivel bár mostanában már nem ápolok szoros kapcsolatot (minek tenném? nekem itt van az új nagy família; - neki meg Machinátorék, ez utóbbi amúgy is lekorlátozná ennek a barátságnak a lehetőségeit), de azért örültem, hogy eltűnt mögüle az a halvány, sötét árnyék, amit az első találkozásunk óta éreztem nála; ami arra indíttatott, hogy valami nagy betegségtől féltsem.
A betegséggel megküzdött, túl van a nehezén, s én bízom benne, hogy csendes erősödés várható a következő időszakokban is barátnőm életében.
Teljes nyugalomban teltek hát ezek a napok; s már visszaértünk a törzshelyre Budapesten, mikor közös barátnőnk beszélt arról, hogy ki, milyen érzelmeket váltott ki belőle, mikor pár éve megismerkedtünk.
- Téged akkor láttalak először... és olyan furcsa voltál. Furcsán viselkedtél, ahogy nyavalyogtál az után a pasi után, aki úgy volt, hogy lejön utánad, aztán mégse. Furcsálltam, hogy hogy lehetsz ennyire rosszul... nem tudtalak hova tenni.
- Az nem "egy pasi", hanem ................... - ejtettem ki áhítattal Forradalmár nevét (oly ritka alkalom ez; no name, no face, no number, tudjuk), közben kicsit forgott velem a világ, ahogy felrémlett bennem az a délután ott Villányban a padon; lehet ezen röhögni, persze, de igen, azt kívánom annak, aki akkor olyan rohadék volt velem, hogy háromszorosan érezze meg azt, amit én akkor éreztem. Szívből kívánok neki mindezekhez egy olyan jó barátot, amilyen akkor ő volt nekem.
...Meg fogja, lesz még idő. S nem fogom tudni sajnálni érte. Ritka, hogy valakivel idáig jussak - de vele sikerült.
- Akkor Te már biztosan nagyon régen voltál szerelmes - próbáltam mosolyogni; de tudom, hogy a Gabikánk pontosan érezte, mi jön fel bennem, csendesen ült mellettem, de azt az állapotváltozást nem lehetett nem észre venni ilyen közelségből.
Még órák múlva is annak a fél mondatnak a hatása alatt voltam.
Ez volt az első, tavasz által ütött rés a pajzson, az érzelemmentesség pajzsán.
És már ez is mennyire fájt.
Dupla Kávé: A füredi Anna-bálon
....
Néhány hét telt el csupán, aztán jött a tavasz legfőbb eseménye, az előző bejegyzésemben leírtak szerinti kirándulás; mely után feltöltődve vághattam neki a zárlati feladatok újabb etapjának.
Robi viselkedését ugyan nem igazán értettem azon a vasárnap estén sem; talán a rossz lelkiismeret, vagy a hatalomgyakorlás, pozíció erősítési szándék volt a hátterében annak, hogy estére közeledett felém - ilyesmire két hónapja nem volt példa, s nem is voltam erre az egészre ráhangolódva, nem is tartozik életem legjobb élményei közé - azt ő már rég elrontotta, hogy az lehessen, attól tartok. Pedig eleinte nem volt ez így.. de mindegy is. Az utóbbi időben egyre ritkább és egyre sz@rabb ez az egész, ha fizikailag annyira nem is, de lelkileg mindenképpen.
Mit is ír a Yotengrit? Három hónapot, azt hiszem, az az irányadó az ilyen esetekre.
Már majdnem megvolt.
Majdnem.
...
Lassan visszatért volna minden a megszokott kerékvágásba, ám régi ismeretlenem - új ügyfelem külföldről jelezte, hogy érkezik, s szeretne velem tölteni egy napot, hogy egymást jobban megismerjük, s tájékozódni szeretne bizonyos üzleti lehetőségekről.
A lehetőség, hogy megint dobbanthatok egy napra az otthoni energetikából, valósággal feltöltött.
Pénteken kimentem érte a repülőtérre, befuvaroztam a városba, megbeszéltünk; majd elvittem a szállására. Egész este sokat hadovált, nem nézett a szemembe, majd rosszullétre hivatkozott és elköszönt.
Feltűnően zavarban volt tehát végig, de nem foglalkoztam vele. Az utazás, a nap eseményei kimeríthették - gondoltam, és el is engedtem a kérdést.
Másnap széles spektrumú keresést indítottam pálinkaügyben, hogy legyen mit vinnie ha visszamegy - nem túl sok sikerrel, végül Robi adott fél litert, akivel azt is megbeszéltük, hogy akkor én most elmegyek emberünkkel kirándulni; este későn jövök. Bevállalta Mama gyógyszerelését is, egyetlen zokszó nélkül.
Robi nagyon rendes fiú. Bármikor számíthatok rá, ha nem az intimitásról van szó.
Mi pedig nekivágtunk Magyarország térképének. A Tisza-tó volt az úti cél; megnéztük az Ökocentrumot, beültünk a kedvenc halászcsárdámba enni (még Nagy Fallal fedeztük fel a helyet anno), elvittem megnézni a telket; nem tetszett neki; majd kitévedtünk az abádi kikötőbe és ott is felejtettük magunkat.
Isteni helye a világnak, tudom.
Mikor mentünk fölfelé a töltésre, már minden baja volt: minek viszem oda őt, nem is látni vizet... aztán felértünk, és elé tárult a látvány. Utána már nem volt panasz. :)
Némi brain stroming következett, mely hozzáadott feladatokat jelent számomra, próbálom is rávenni magam ezek elvégzésére, egyelőre inkább kevesebb, mint több sikerrel - de a prioritásaim az elmúlt időszakban, hogy úgy mondjam, nagyon speciálisan megváltoztak. Ez nem azt jelenti, hogy nem teszek meg majd minden tőlem telhetőt, inkább csak azt: erőt kell gyűjtenem hozzá.
Amúgy egész úton szexuális felhangú évődés volt köztünk, ami sajátságos, tekintettel mindkettőnk családi hátterére. Konkrétan egyéjszakás ajánlatokkal lettem elhalmozva - hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul esett a megtépázott önbizalmamnak, de könnyedén hárítottam, még komplett ideológiát is találva hozzá: tartós dologban a téridőbeli távolságok és családi állapotok miatt nem lehetne gondolkodni, egy éjszakára meg az ember nem bújik ágyba egy üzlettárssal.
- Tudod, három eset lehetne: az első, hogy rossz. Akkor kínos lenne utána. A második, hogy túl jó. Akkor fölösleges bonyodalmak lehetnének belőle. A harmadik, hogy semmilyen - akkor meg minek?
Azt hiszem, alapvetően elfogadta az érvelésemet, s próbálkozásai - combsimogatás, ölelgetés, stb - némileg csillapodni látszottak.
Én pedig arra gondoltam, hogy nagyjából úgy érzem magam vele, mint annak idején Egysörössel. Azaz: itt egy kiéhezett krapek, aki engem néz ízes falatnak, ami jól is esik - de annyira mégsem. Valami van, de nem az igazi. Hja.
Eszembe jutott Egysörös, aki épp pár napja posztolt a legutóbbi kirándulásukról néhány, a párjával közös képet; hálát adva a párkapcsolati boldogságukért - s melyet én vadul szívecskéztem, arra gondolva, hogy igen; volt értelme annak az - esetében tényleg boldogító - "nem"-nek. Nagyon összeillő emberpár ők így együtt, nagy vétek lett volna nálam leragadnia, ebben biztos vagyok.
Efféle gondolatok jártak a fejemben hazafelé, s nem éreztem, hogy a mostani kirándulás megkarcolta volna lényem belsejét - ám egy pihenőnél minden átmenet vagy előjel nélkül kaptam egy puszit a fülem mögé. Egy puszit, amitől, számomra is furcsa módon, teljesen elgyengültem, hiába rántottam félre a fejem gyorsan.
Idejét sem tudom, mikor kaptam utoljára ilyesmit. Meglepően erotikus hatással volt rám; s az elkövető gyorsan bocsánatot is kért; majd az elkövetkező fél órában szóval tartott mindenféle régi sztorival; én meg próbáltam visszanyerni stabilitásomat és a téma iránti érdektelenségemet.
Viszonylag nehezen ment, bevallom. Végül megérkeztünk Budapestre; leadtam őt a szálláson, és rohantam haza Robertóhoz, kissé rossz lelkiismerettel; de csendesen örülve, hogy nem történt semmi "jóvátehetetlen".
Robi ült az ágyban és telefonozott; kicsit beszélgettünk; majd a szokásos kézen fogva alvás következett, én pedig csendesen néztem a plafont, és úgy éreztem magam, mint egy igazi istenverte hülye.
Yaki Da - I saw you dancing
2019. június 3., hétfő
Free wifi
- Két napja szakítottam vele, egyedül megyek. Természetesen, ha ki kell fizetnem a szállását, akkor kifizetem - írta kedves barátom másfél nappal az indulás előtt, és én megilletődtem. Eszembe jutott a tekintete, az érintés, ahogy megsimogatta az arcomat, a hanglejtése, ahogya azt mondta:
- Téged is jól megfogott a nap. - és akkor pillanatnyi vágyat éreztem, bárcsak ne híztam volna siralmasan ennyit, bárcsak ne lenne Róbert Gida meg ez az egész hegyvonulat a nyakamban, bárcsak... bárcsak.
Valamit érezhetett ebből a hangulatból, mert olyasmit írt, hogy nem kell félteni, nem lelkibeteg, ő döntött így, mert ez a kapcsolat már nem volt az igazi; hogy fog hozni pálinkát és vidámságot szeretne.
- Újra van free wifi - utalt vissza arra az imádni valóan kedves momentumra, mikor fél órát ácsorgott a borospince bejáratánál égnek emelt telefonnal, csak azért, hogy zűrös anyagi ügyeim megoldásában segédkezzék.
No meg másra is.
Nagyot nyeltem, s a lelkem mélyén egy pár percig azt kívántam: inkább ne is jöjjön el Roberto.
Aztán elméláztam a közös múlt megannyi szép emlékén.
L-t már sok-sok éve ismerem. Hihetetlen, hogy telik az idő... Igaz, hogy évente csak pár napot töltünk együtt, de azt mindig tartalmasan és nagy szeretetben. Ő fontos ember számomra.. azzá lett a sok év alatt, csakúgy, mint Vanezigy barátunk - bár ő más aspektusból.
Emlékek... szép emlékek.
Első találkozásunk estéje... beszélgettünk a tábortűznél, kiöntötte nekem a szívét. Akkor is épp egy szakításon volt túl - egyszerűen alkalmatlan volt a szerelemre, van ilyen állapot - s én meghallgattam, próbáltam lelket önteni belé, mert arra volt szüksége (hogy megkaptam utána a beosztásomat Szomszédasszonytól, az más kérdés, s nem is szeretnék ezen a negatív energiahullámon hosszan elidőzi).
Hányszor volt, hogy vízesések kövein ugráltunk, egyensúlyoztunk, keresve a fotózáshoz ideális helyet.
Hányszor, de hányszor... elmélyült munkámból felnézve láttam, ahogy kattan a kioldógomb, aztán zavartan félrefordul... csakúgy, ahogy én is teszem a mai napig is, ha őt fényképezem. :)
Szeretik egymást a fényképezőgépeink is, hiába.
Átsegített patakokon, megosztotta velem a wifijét, a pénzét, az autóját. Voltunk lakótársak, ettünk együtt sült szalonnát mackógatyában a tűz mellett; pálinkáztunk, meséltünk az életükről. Nekem írta meg, hogy mennyire megviselt mostanában, hányféle tragédiát kell feldolgoznia, s ez mennyi lelkierőt kivesz belőle. És ő is... bebizonyosodott, hogy ismeri a lényem legbelsejét, azt az érzékeny magot, ami szenzitív és labilis - és amire kőkemény burkolatokat ragasztottak Édesanyám nevelése és az eltelt évek tapasztalatai. Eszembe jutott, hogyan adott hangot féltésének tavaly, az óbányai kirándulás alkalmával, mikor elmeséltem neki Robival való kapcsolatomat és annak buktatóit, s az érzésre, ami ennek nyomán kelt bennem: a meghatottság és szeretet keveréke hetekig elkísért.
Miután idáig eljutottam, elmeditáltam azon, mik lennének ennek a kapcsolatnak a lehetőségei és korlátai akkor, ha tovább fejlesztenénk - és rájöttem, hogy hatalmas hiba volna. Hiba, mert néhány szexuális élmény kedvéért valószínűleg feláldoznánk azt, ami a legszebb az egészben: az őszinte, tiszta, éveken és élményeken átívelő szeretetet.
Mire idáig jutottam a meditációban, már ismét nem bántam, hogy Robi is ott lesz - lenyugodott az érzelmi hullámerés.
Épp ezért ért váratlanul, hogy Roberto elkezdett köntörfalazni.
Két héttel előtte beszéltünk arról, hogy végre hazajön a barátja (volt sógora, Utolsó Mónikám testvére) Olaszországból, s ennek örömére kitalált arra az ominózus hétvégére egy disznóvágást - nem előbb, nem utóbb, pont arra az időpontra, mikorra is nekem a fotós barátaimmal hónapokkal ezelőtt leszervezett, erőt adó Tavaszi Szent Tekergés van feljegyezve a naptáramba.
Hangot adott annak, hogy számára az a barátság szent dolog, s én akkor hallgatólagosan bele is egyeztem, hogy akkor külön töltjük a hétvégét, mert én sem fogok lemondani a régen vágyott programomról, az hétszentség. Kifejeztem nem értésemet afelett, hogy a disznóvágást miért nem lehet egy héttel későbbre időzíteni - de végül is nincs ráhatásom ezekre a dolgokra, így hamar el is engedtem a kérdést.
Aztán teltek a napok, s nem volt szó a disznóvágásról otthon - majd eljött az a bizonyos szerda-csütörtök, s Robi közölte, hogy nem engedik el előbb a munkahelyéről pénteken; mert csak itt, csak most, akciósan, Szlovákiából jönnek kamionok; egész héten semmi, de pénteken délután négy órakor tuti heves kamionpakolás lesz.
Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy akkor jöjjön utánam vonattal, de egy idő után feladtam.
Épp ezért lepett meg, mikor láttam, hogy pénteken reggel, mikor elővettem a bőröndöt, ő is elővett egy kézitáskát, és cuccokat dobált bele, a tőlem tanult lazasággal (hol van már az az idő, mikor egy egy hetes Keszthelyre órákig válogatta a ruhákat majd elhozott egy fél gardróbot? - valami mégiscsak ragadt rá rólam, jé..).
- Akkor utánunk jössz? Szuper, akkor én leviszem a cuccodat, hogy ne kelljen cipelned.
- Nem... igazán nincs erre szükség - mondta bátortalanul, de teljesen hiába: én, megfeledkezve disznóvágásról és köntörfalazásról, teljes lelkesedéssel tettem a csomagját az enyém mellé.
Nem tiltakozott, egy szóval se mondta, hogy egész más tervei vannak a hétvégére.
Órákkal később, a szálláson, tőlem kérdezték a többiek, hogy hogyan helyezkedjünk el, hány szobát nyittassunk; mert ha ő is lejön, akkor mi kapunk szép, erkélyes külön szobát (nem tudom mi a frásznak kellene nekünk külön szoba, de mindegy is ez.) Ha pedig nem, akkor a 4+3 ágyas szobákból álló apartman pont jó lesz nekünk.
Felhívtam hát Robit, de még akkor is csak köntörfalazott, és attól úgy elsült az agyam, hogy
"Jó akkor maradj ahol akarsz!" felkiáltással leb... raktam a telefont.
Persze ez a beszélgetés megülte a hangulatomat, és pár órával később felhívtam, hogy elnézést kérjek a hangnemért.
Jöttünk-mentünk a látnivalók között a napi program szerint, jó is volt, fényképezgettünk - de mégsem voltam teljesen elégedett. Ez az eseménysor megülte a lelkemet.
Közben hébe-korba magamon éreztem Vanezigy barátom vesékbe látó, rosszalló tekintetét.
Péntek este még kaptam sms-t "szeretlek" "én is" - de valahogy hiányzott belőlem a belső meggyőződés, hogy ez bármely részről és legmagasabb értelmében véve igaz lenne; de aztán jött a jóféle barackpálinka Vanezigy szervírozásában, meg a grillkolbászok, és az esti eszemiszom-vigalom helyre tette kissé a hangulatomat.
L. kereste a társaságomat, ezt nem lehetett nem észre venni. Beszélgethetnékje volt, mint ilyen estéken mindig - elmesélte az átélt tragédiák egyes részleteit, beszélt a munkájáról. Egymás mellett ültünk most is, mint általában - de valami más volt, mint korábban.
Nem volt bennem elég nyitottság, lelkesedés; nem tartottam elég jónak és alkalmasnak magam ehhez az egészhez - és láttam, hogy a másik fél is hasonlóképpen tönkre van; talán fizikailag kicsit jobb az állapot, mint nálam, de lelkileg mindketten súlyosan padlón vagyunk.
- Mennyire tönkre vagyunk mindketten, barátom - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, biztos tiltakozott volna ellene, és nem is kell senkit lehúzni az életről, elég, ha én lent vagyok.
Sok is.
Másnap reggel Andi lányomtól tudtam meg, hogy Robi elment a disznóvágásra, és elöntötte rövid időre a sz@r az agyamat.
A társaság tagjain láttam, hogy kissé sajnálnak engem; soha, semmit annyira nem rühelltem, mint ha sajnálatot látok mások szemében magam iránt. Emlékeztem a jelenetre, mikor Csaba acsarogva szidalmazott a - most is jelen lévő - barátaink előtt, s az érzésre, amit ez kiváltott belőlem.
Nem, nem akarom, hogy engem bármi miatt bárki sajnáljon - főképp nem a párkapcsolatom (vagymineknevezzem ezeket az izéket) miatt.
Aztán elmentünk a Jeli Arborétumba; időben érkeztünk, körülöttünk minden csupa virág volt. Végiggyalogoltam a tíz kilométert a többiekkel, rendszerint lemaradozva, rengeteget fotóztam; s a végén, a megszégyenülés és tehetetlenség felett érzett harag oldódásával, felmentettem Robit a vétség alól.
Hiszen ő két héttel ezelőtt tulajdonképp megmondta, mit szeretne - én voltam túl erőszakos.
És különben is, lehet, hogy ő itt agygörcsöt kapott volna, mire a rododendron bokrok minden szál virágát végigsimogatom a fényképezőgép lencséjével.
Én viszont itt vagyok boldog, szabad.
Ezt csak hasonló lelki alkatú ember értheti - és Robi nem az.
Csaba igen, ő értené szegényem - és Lui is.
Roberto soha. Ő nem fotós.
Nekem viszont, ha végig is csinálnám, érdekesnek is találnám, de nem jelentene felüdülést a disznóvágás és a hozzá kapcsolódó sok meló.
Tudom, volt már részem benne.
Tehát tulajdonképpen minden így van a lehető legjobban... csak beszéltük volna meg előre, tisztességesen.
De valamiért a kommunikáció ebben a kapcsolatban nehezen megy.
...
Este Vanezigy megkérdezte, hogy miért maradok ebben a kapcsolatban, ha ez nekem nem jó.
Azt feleltem: azért, mert vannak társadalmi kötöttségeim. Ott vannak a gyerekek, különösen Gábor, aki velem lakik, és aki számít rám.
- Akkor kérdezd meg tőle, veled akar-e maradni. - felelte Vanezigy, lakonikusan, egyszerűen, férfi módra.
Nem válaszoltam. Úgyis fontosabb a gyermeknek a vérségi kötelék, mint a jólét. A gyerekek végtelenül szolidárisak a szülőkkel, és ez Gáborkámra, aki inkább magára vállalja az áldozat szerepét, ha kell - rá halmazatilag igaz, ezt józan ésszel mindenki tudja. Sosem tenném ki ilyen választásnak, bár egyszerű módja lenne a szabadulásnak, de épp ezért erkölcstelen.
...
- Maguk párkapcsolatban élnek? - nézett az iskolapszichológus egyikünkről a másikunkra bizonytalanul.
- Igen! - vágta rá azonnal, és határozottan Roberto.
- Igen... - válaszoltam jóval kevesebb határozottsággal és meglehetősen halkan.
- És gondoskodni kívánnak a gyermekről?
- Igen! - vágtam rá határozottan.
- Igen... - válaszolta Robi jóval kevesebb határozottsággal.
- Ugye tudja, hogy ezzel a gyerekkel nem lehet azt csinálni, hogy össze-vissza dobáljuk? Hogy ez a kapcsolat ön és a gyerek között a párkapcsolattól független kell legyen?
- Igen - bólintottam mély egyetértéssel.
Hiszen csak kimondta, amit én is gondolok a kérdésről.
Ez még ősszel történt.
...
- Kérlek, kedves barátom, fényképezz itt le engem.
- Ezen a padon, jó lesz, ugye?
- Ó igen, tökéletes - mosolyogtam. Megvártam, míg elkattintja a masinát, majd hozzátettem:
- Hervadó virág a hervadó virágok között.
- NE ÉRTÉKELD ÍGY LE MAGAD! - a mondat, ami elhagyta Vanezigy száját, szinte parancsszámba ment, régen szóltak rám ilyen felszólító módban, talán a kozmetikustól elhangzott mondat volt még ehhez hasonló, mikor megtudta, hogy nem krémezem az arcom ("AKKOR KRÉMEZZE!") s én ezeknek általában szót is szoktam fogadni, igen, Vanezigynek igaza van, nem kellene magamat így leértékelni, de mit csináljak, rengeteget híztam, csúnyultam és öregedtem, rekord rövid idő alatt; annyira, hogy bottal sem piszkálnak meg már - a párom például két hónapja hozzám se nyúlt. Elég nehéz így azért az ember lányának elhinnie magáról, hogy ő a Végzet Asszonya, s talán jobb is, ha nem gondol ilyesmiket magáról, legalább nem válik végképp nevetség tárgyává.
Szóval jobb, ha békén hagynak engem mindennel, ami szerelem, szex, férfi-nő kapcsolat, meg egyáltalán. L pedig... nem, nincs most elég pozitivitás bennem ahhoz, hogy végighallgassam, megvígasztaljam, felemeljem. Pedig ráférne... de nem.
Nem lehet mindig csak adni - néha kapni is kellene. Mert különben kiürülnek az érzelmi tartalékok.
...
A teraszon ült, keskeny arcéle a ránőtt szőrtől, a fáradtságtól és a rossz lelkiismeret vetette sötét színektől még keskenyebbnek látszott; olyan volt mint Petőfi-Petrovics azon a közkeletű fekete-fehér fotóján ami az irodalomkönyvből nézett vissza ránk. Ettől felrémlett bennem, mint érdekesség, a genetikai háttér - génekben örökölt emlékezetünk Robertóra eső kicsi szelete.
Robertóra, a haramiák ivadékára.
Emlékszem, mikor arról beszélt, hogy tudja, hogy ő nem cigány; bár már vádolták meg ezzel, de nem az. Viszont nem tudja, micsoda is - én akkor csak ránéztem; felrémlettek bennem bizonyos Jókai regények, dunai hajósok, rejtett szigetek, kereskedők és haramiák - és azt feleltem:
- Persze, hogy nem vagy cigány. Te rác vagy. Rác vér folyik az ereidben, le se tudnád tagadni.
Kicsit hitetlenkedett, erre kerestem neki néhány fotót, melyen a magyarországi rác kisebbség tagjai láthatók - s ekkor már nem tiltakozott, nem volt miért.
...
Tehát a teraszon ült. Odavetettem neki foghegyről egy "Szevasz!"-t, és becuccoltam a lakásba, látszólag barátságtalanul, de magamban vigyorogva és boldogan - igen, boldogan, mert magasabb energiaszinten éreztem magam, mint az elmúlt fél évben bármikor. Az arborétum hatása nem múlt el nyomtalanul, kis patakok csordogáltak a lelkemben és virágok nyíltak benne milliószám, rododendron, no meg akác, bodza, amiket hazafelé szedtünk. Láttam a nyúzott arcán, hogy neki nem volt ilyen jó a hétvégéje; ő bizony dolgozott sokat a disznóvágáson; talán többet is ivott a kelleténél, de a lelkiismeret-furdalás és a félelem is lesírt róla, hogy mi lesz, ha én komolyan berágok.
Szerencséje volt. Addigra én túl voltam a berágáson és a megbocsátáson is.
De azért hagytam kicsit kínlódni, mert kellett, hogy érezze, hogy komoly merényletet követett el (ismét) az önbecsülésem ellen; elmondtam neki, hogy a barátaim előtt megszégyenültem; hogy egyöntetűen azt mondták, hogy ne hagyjam magam megalázni, semmibe venni. Azt is elmondtam, hogy semmit ennyire nem utálok, és ezt nem is érdemeltem meg.
Tudta, hogy igazam van...
Ezután ő hosszan elpanaszolta, hogy ő pénteken még nem tudta, hogy mit szeretne, ráadásul péntek délután az anyja még jobban levitte az életről, mert megint hosszan rinyált neki, hogy nincs pénze. Ezután hazajött, itt Andi lányommal beszélgetett este; majd reggel szokás szerint kidobta őt az ágy, és csak szombat hajnalban döntötte el, hogy a disznóvágás felé veszi az irányt - s vasárnap, miután kialudta az előző napot, már korán itthon is volt.
Én pedig elmeséltem neki, hogy mennyire jó volt nekem a három napos erdőfürdő, melyben részem volt, mennyi szépet láttam, és hogy lenyugtatott, feltöltött - erre kitalálta, hogy menjünk ki Kamaraerdőbe sétálni. A legfurcsább az volt, hogy felkerekedtem, és kimentem vele, pedig nekem igazán nem volt hiányom erdőből, kilométerből akkor éppen.
Arról beszélt közben, hogy mennyire rossz neki, hogy így szerte van a családja; hogy úgy érzi, ahogy én is mondtam, hogy annyi felé kell forgácsolódnia, hogy nem tudja a saját életét élni, úgy érzi; és hogy igazunk van, tényleg nincs igazán életkedve mindezek miatt.
Hallgattam nagyokat, csak annyit fűztem a dologhoz, hogy ha az ember nem tud a dolgokon változtatni, még mindig sokat változtathat a hozzáállásán. Hogy például az édesanyján nem tud változtatni, nem is az ő feladata; de azon igenis tud, hogy nem engedi mélyre az ő negativizmusát.
Sőt, talán még olyasmit is mondtam neki, hogy az embernek nem az a feladata, hogy a szüleit megváltoztassa. Hogy igenis feladatunk a családi karma feloldása, de azt sosem úgy tehetjük, hogy a szülőt próbáljuk megváltoztatni - az reménytelen kísérlet.
Viszont ha sikerül valamit megváltoztatni az őseink által belénk égetett korlátozó hiedelmekből, túllépni az ő korlátaikon - azzal kicsit őket is megváltjuk.
Nekem ez már többször, több dologban sikerült - ha nehéz is, de utána az ember szabadságot, harmóniát érez, mely erőt ad.
- Te nagyon jó ember vagy - nézett rám megkönnyebbülve.
Zavartan mosolyogtam.
- Igen, de mire megyek vele? - zakatolt bennem a kérdés.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)