Bodkesz

GrófBáró BodiNelli, becenevén Bodkesz, nevelőapám (vagymineknevezzelek) kutyája volt. Fajtájára nézve kuvasz. Hullámos, fehér szőre, kisborjúra hajazó mérete volt, mely alkalmassá tette gyermekkorom leghűségesebb társát még lovaglási kísérletek lefolytatására is - ezeket egy ideig tűrte, majd egyetlen (ám sosem ellenséges) mozdulattal véget vetett kezdetleges próbálkozásaimnak.
Hatalmas fogai szinte világítottak fekete ínyéből, sokszor mintha nevetett volna velük, és soha, még csak oda sem kapott, még akkor sem, mikor a fogait rángattam, vagy a lábára léptem.

Hűséges, rám mindig imádattal tekintő kutyaszemeit évtizedekig megőrizte a néhai kislány emlékezete, akinek legjobb barátja és testőre volt bolyongásaiban árkon-bokron keresztül.

Bodkesz rendkívül jóravaló, jámbor, ám szabadságszerető és öntörvényű jószág volt, akinek a kocsmában külön, széles szájú pohárba töltötte ki a hidegen gyöngyöző sört a csapos, melyet aztán forró nyári délutánokon a kerthelyiségben, gazdája asztaláról jóízűen el is fogyasztott.
Általában előbb kapott inni, mint a meghívott ivócimborák. Nagy tisztesség ám ez egy négylábú barátnak, egyúttal tökéletes jelzése a fontossági sorrendnek minden körülmények között. Tudták is a cimborák, hol a helyük.

Nevelőapám soha nem kötötte meg, nem volt rá szükség: embert nem bántott, ha őt nem bántották. A részegeket - látott olyat eleget - méla lenézéssel elkerülte. Volt olyan, hogy nevelőapám alkoholmámorban az árok szélén fetrengő segédjét nemes egyszerűséggel lepisilte - mert, mint minden valamire való parasztember, ő is fenntartotta jogát arra, hogy véleményt formáljon a dolgok folyásáról; s ezt, mint minden véleményt, illett tiszteletben tartani, még akkor is, ha egyes személyek részére nem volt éppen hízelgő.

Kutya, mely rivális számba ment volna, nem volt a környéken - Bodkesz a maga nemében épp olyan alfahím volt, mint a gazdája, nem is csoda, hogy egy mozdulatából értett, és tűzbe ment volna érte.

De nem csak tökéletes testi adottságaiban hasonlított a gazdájára, hanem végtelen szabadságszeretetében is. Nevelőapám felesége elkeseredett kísérletek sorozatát tette, hogy akár emberét, akár kutyáját megzabolázza, és leszoktassa a kódorgásról - mindhiába. Ember is, kutya is ment a maga feje után, ha úgy érezte: itt az idő a távozásra. Hiába volt szép szó, sírás, sápítozás, veszekedés, fenyegetőzés, kerítés, kertkapu, kötél, lánc, bármi - sem kutyának, sem embernek nem jelentett egyik sem akadályt, és Terinek jobb híján nem maradt más, mint az alkoholos fájdalomcsillapítás, amelynek lehetőségével oly előszeretettel élt.

De addigra már kutya is, ember is hetedhét határon voltak, új kalandok után kutatva.

Bodkesz általában szombaton délidőben érkezett, olyankor már garantáltan kisöpörve, kiszellőztetve, tisztán ragyogott a pici víkendház, melynek öreg ablakkereteit és bútorzatát Anyám saját kezűleg festette vidám piros-fehér-zöldre, s amely díszítés sokkal jobban állt annak a kis kulipintyónak, mint egynémely nagyhangú magyarkodónak a hasonló színű szalagból eszkábált kokárda.

A tiszta ablakokon olcsó kartonfüggönyök lengedeztek vidáman; a konyhából áradt a frissen főtt étel finom illata; kint a teraszon a viaszosvászon terítőn a tányérok várták a tálalást - és Bodkesz hűségesen, menetrend szerint megjelent, hogy némi lihegés, valamint fél lábosnyi friss kútvíz elfogyasztása után helyet foglaljon lábamnál az étkezőasztalnál, mindenféle finomságokra várva, melyeket rendszeresen, óvatos mozdulatokkal juttattam neki.
Különösen a csirkecsontokat díjazta, lábamnál elheveredve két mellső mancsa közé fogva őket, féltő műgonddal látott neki a fogyasztásuknak.
Mindig mosolygok mikor - nyilván kutyához nagyon értő emberek tollából - leírásokat olvasok a "csöves csontok" különböző kártételeiről; és olyankor az fut át az agyamon, hogy kutyát kell tartani, nem egeret, és nem lesznek ilyen problémák.
Bár ezt nyilván csak részre hajlásaim mondatják, elismerem.
Ebéd után, mikor elterült a nyár a cseresznyefák alatt, kicsit sziesztáztunk, azután a forróság enyhülésével felkerekedtünk, én, és a barátom: kimentünk erdőbe, rétre, patakpartra. Hemperegtem a lucernásban, bámultam a csodálatos lepkéket a réten; leveli békát fogtunk alkonyatkor az árokszélen; pitypang koszorút fontam és fejemre biggyesztve bandukoltam tovább - és GrófBáró BodiNelli, mint egy igazi testőr, nyomomban járt.

Felnőttként elszörnyedve olvastam, mennyi rosszat írtak össze a kuvaszról, őseink legrégebbi kísérőjéről. Milyen hányatott sorsa volt a fajtának. És nem értettem. Ma sem értem, hogyan kerülhetett a kipusztulás szélére; hogyan vélekedhetnek így róla emberek.

Nekem személy szerint sok, sok évig hiányzott. Hiányzott az a tekintet, az az érzés, a tökéletes biztonság érzete, amit gyermekkoromban Bodkesz mellett átélhettem.

Aztán eljött Bundás... és ha belenézek a tisztán ragyogó, hűséges szemeibe, tudom: ezt az érzést kerestem.