Hiteles kapcsolatok és egyebek

http://vimeo.com/69677486

...a huszadik perc táján kezdett megérinteni. Arról beszélt, hogy az ember, ha találkozik egy másik emberrel, azonnal tudja, hogy most menekülnie, vagy közelednie kell - de ezt képesek vagyunk az Istentől kapott teremtő erőnkkel, hiteinkkel, tévhiteinkkel felülbírálni.

Eszembe jutottak korábbi kapcsolataim, különösen Nagy Fal esete, akivel kapcsolatban az első, világos, erős érzésem az volt, hogy menekülni kell... azután, mivel úgy gondoltam, hogy "nekem már úgyis minden mindegy" (túl egy váláson, a "nem kellettem" érzésével...), és vonzott a veszély - ezért maradtam.
Furcsa. Felülbíráltam a Teremtőt... a saját áldozat-habitusomnak megfelelően... - és vesztettem.

Egy dolgot azonban nem értek.
Vagy lehet, hogy mégis.
Nagyon, nagyon kevés olyan férfival találkoztam, aki valóban vonzott életem során.

Na azoknak nem kellettem soha. Vagy legalábbis nem komolyan.
Eklatáns példa erre a mostani kapcsolatom... a maga 50%-ával. De ide sorolhatnám a nagy fiam édesapját is...

Akkor most hogy is van ez?
Márai szerint a legszebb férfi-nő kapcsolat, ha az egyik szeret, a másik pedig szereti, hogy szeretik.
Én szépen tudok szeretni - ez talán nagyképűség, de azt hiszem, hogy igaz. Ezért maradtak meg mellettem olyan emberek hosszabb ideig, akik voltaképp nem is szerettek. Mert szerették, ahogy szeretek.
(Bár lehet, hogy ez ellentmondásnak tűnik, de attól még igaz. Emlékszem, A. az utolsó estén, teljesen elázva, boldogan és büszkén mondta a fanyalgó tesójának, meg a haverjuknak, hogy "ez a nő szeret engem"... azok meg, főleg Öcsike, utálkozva nézett... pedig abban a három évben SEMMI nem történt köztünk fizikai síkon, ami bárkinek is felróható lenne - csak szerettem. Ő pedig szerette, hogy szeretik. Ennyi.)

És igen, igaz, hogy az istenihez közelebb érzem magam olyankor, mikor szeretek - valójában az sokkal boldogabbá tesz, ha szerethetek, mintha engem szeretnek.
Nem tudom, más hogy van ezzel, de azt hiszem, hogy egy ilyen kapcsolatrendszerben annak jobb, aki szeret. Aki tud adni. Neki van miből. Ő van közelebb az Isteni Valóhoz.

Úgyhogy ne sajnáljatok. Én boldog ember vagyok, mert szerethetek. :-)
...

A másik érdekes dolog, amit a félelem hatásáról mondott. Igen, a félelem blokkolja az embert, aki fél, az messze kerül a flow-tól, döntéseiben nem lesz ott az isteni szikra - és emiatt lehúzza a rossz, mint az örvény a kapálódzót. Aki bátran alámerül, annak van esélye, hogy feldobja a víz...

Visszavonatkoztatva a saját életemre: amikor szembesülnöm kellett a saját korlátaimmal, pánikba estem. Úgy éreztem, hogy alkalmatlan vagyok a feladataim ellátására. Ettől persze sokat őrlődtem, amitől minden csak még sokkal rosszabb lett. Például megbetegítettem magamat az örökös aggódással. :(

Mostanság viszont oldódik bennem a félelem, és ettől a puszta ténytől egyre jobb a közérzetem. Egyre több az energiám, egyre biztosabban megyek előre az élet útján.. már újra van erőm adni is - és ez a legnagyobb boldogság. Sokkal jobb, mint kapni. Sokkal.

Ha nagyapám "nagy kerék" hasonlatánál maradok, és a nagy kereket egy órával, a pillanatnyi helyzetemet pedig a kismutató állásával jellemezhetném, akkor azt mondanám, hogy hat óra már elmúlt... pesszimista módon tekintve hétre jár az idő. Ha optimista pillanataimban vagyok, akkor szeretném azt hinni, hogy fél nyolc is van már lassan.

A fél nyolc tényleges bekövetkezését nagyon várom... mindenképpen. Ha a kismutató mozgását irányvektorokra bontjuk, akkor a fél nyolc egy fordulópont. Irányt vált a vektor, meredekebbé válik az emelkedés... ugye értitek?
...
Persze, nem mindenben értek egyet a Biologika Szabadegyetem bölcsességeivel (hiába, egy Mérleg mindent mérlegel). Ahogy nem hiszek a chemtrailban, úgy nem hiszek az oltások káros hatásában sem - korlátolt dolog azt hinni, hogy károsak, ha egyszer statisztikailag kimutatható, hogy az emberek a kötelező védőoltásoknak, az antibiotikumoknak és egy rakás hasznos orvosi dolognak köszönhetően tovább élnek.

De azok a szavak, amiket a hiteles kapcsolatokról mondott az előadó, mindenképpen igazak. Azzal a kitétellel, hogy mindenkinek az lesz a hiteles, ami a saját hitrendszeréhez a legközelebb áll... az pedig nagyon egyéni ezen a világon, hogy ki, miben hisz.

Itt van például az antibiotikumok kérdése.

Alapvetően a jelenlegi orvosi gyakorlatot jónak tartom: szemben a gyermekkorom éveivel, amikor vírusok ellen is antibiotikumot nyomattak, mára az orvostudomány rájött, hogy az csak baktériumok ellen hatásos, és túl sokszor, nem szakszerűen adagolva rezisztens baktériumtörzseket, immungyengítő hatása miatt pedig allergiát okozhat.

Ezért csak indokolt esetben használják - de indokolt esetben használni KELL. (mint most nekem...)

Szerintem felelőtlen az a szülő, aki nem oltatja be a gyermekét.
Egyébként a jelenlegi felállásban viszonylag keveset kockáztat - mivel a többiek be vannak oltva, ezért nem kaphatja el tőlük az ő csemetéje azokat a betegségeket, amelyek ellen védtelen - a nagy számok törvénye megvédi gyermekét. De csak a többi szülő pozitív hozzáállása miatt. Ha csökkenne a társadalomban az oltások gyakorisága,  az elmulasztásából adódó kockázat is nőne. Tehát én ezt a gondolatot egyenesen betiltanám, gyermekeink egészségének védelmében. Mondjátok, hogy genya vagyok, nem baj.

Abban sok, sok igazsága van Bajnai Robertonak és társainak, hogy az emberek lelki tusái, konfliktusai kihatással vannak az egészségi állapotukra - általában nem véletlen, hogy épp az a testrész betegszik meg, ami - a lelki síkon zajló konfliktusok behatárolják a testi tüneteket.

De hiszek abban, hogy a gyógyuláshoz test, lélek és szellem együttes gyógyítása szükséges - ez vezethet egyedül tartós eredményre. És igen: a testi tünetek kezelése lehet az első lépés a felsőbb szintek gyógyulása felé - hiszen a test által közvetített jelzések a másik két szintre nagyon nagy hatással vannak (gondoljatok csak az én esetemre a gyengeséggel, mely hajlamossá tett a feladásra - ahogy azt a Ji-King is megmondta... most már nem vagyok annyira gyenge - vissza is tért a küzdő szellem belém. Mostanában megint mosolyogni tudok J. azon megállapításán, hogy olyan vagyok, mint a macska: mindig talpára esik. :)

Totemállatom tehát ismét segített, mit is mondanak, hány élete van? Kilenc? Eddig ötöt használtam el: gyermekkoromban, mikor bevérzett a torkom, Zsolti születésénél, mikor majdnem elvéreztem, az epeműtétem utáni megpróbáltatásokban (egyszer majd leírom... ha lesz rá elég erőm... azt a súlyosan BTK-ba ütköző eseménysort...), a gerinctörésemnél, és most, midőn újból majdnem elvéreztem, most az ötödiket.

Van még négy. Beosztónak kell lennem, mert fogynak. És még sok a dolgom itt, mielőtt a fenyőfák alá térnék.

Például, meg kell tanulnom megbocsátani, hogy majdan nekem is megbocsássanak...