Üss, vagy fuss

Az ember ősi túlélési ösztöne mindig is az "üss, vagy fuss" elven működött. Ma sincs ez másként. Ha az agyadon átvillanó algoritmus egy élethelyzettel kapcsolatban azt hozza ki, hogy nyerhetsz, ha beleállsz - nos, akkor összeszeded magad, beleállsz és addig tolod, amíg nem nyersz. Ha gyengének ítél a küzdelemre, akkor a "fuss" parancs érkezik, és nem veszed fel a kesztyűt, igyekszel kitérni a képességeidet meghaladó szituáció elől.

Igen, én mindig is afféle utolsó pillanati küzdő voltam, mindig túlhajtottam magam, mindig lapot húztam 18-ra; mindig dobtam rá még egy lapáttal; mikor úgy éreztem, hogy már vége, vesztettem, mindig tudtam fokozni a tempón, a koncentráción, az elszántságon; mindig beleadtam még egy kis energiát az ütésbe... és soha nem futottam el. Meg sem értettem azokat az embereket, akik a futást választották. Ha őszinte akarok lenni, kellett az az utolsó pillanati adrenalin, az a gyomorfájdalom, a csontok, ízületek, idegek mérhetetlen szenvedése, ahogyan napi tizenkét-tizenöt órában az íróasztal előtt görnyedve abszolváltam az akadályokat.

Soha nem volt könnyed, soha nem volt boldog. Legfeljebb a tudat, mikor elvégeztem a nagy feladatot: megcsináltam, igen!

Soha nem kaptam érte megfelelő elismerést; de megbocsátották, ha valami nem sikerült tökéletesen, mert őket is lenyűgözte a teljesítmény.

Néha megkaptam, hogy miért nem csinálom lassabban, kevesebbet, beosztással; de a figyelemzavaromnak, mely mindig is volt, - és kiegyensúlyozatlan periódusaimban vissza-visszaköszönt - volt egy hatalmas titka. 

Ha kevesebbet, lassabban csináltam volna, akkor sem hibáztam volna arányaiban kevesebbet.

Arról nem beszélve, hogy ha kevesebb, akkor a pénz is kevesebb, és sajnos az az, amiből a mai napig kevés van. És mindig is ez idegesített a legjobban. Mindig is, egészen a legutóbbi időkig.

Tudom, minden viszonylagos... de havi négyszázezer csak a lakáshitelem.

Százezer a villanyszámlám, mivel itt semmi más közmű nincs. Hatvan a telefonom, így, hogy már csak Bandika van velem a szent csomagban, no meg az otthoni szolgáltatás. No meg a távközlési adó, az az összessel vele van. :) 

A garantált bérminimum adói is megérnek egy misét, a 348.800.- Ft-nak 15%-a SZJA, 18,5%-a TBJ és 13% a SZOCHO. Ez így mindösszesen 162.192.- Ft. Kell egy program is, a 2024. évben 1,5 M Ft-ba került ez (azaz havi 125 e Ft-ba); és kell egy szerver tárhely is, ami távoli asztalonként havi 20+áfa. Egyéb programokra, kötelező továbbképzésre, miegymásra havi 20 e Ft-ot számolhatunk.

Durván 900 e Ft-nál tehát még nem ettem egy falat kenyeret sem.

Nos, nekem innen kell felépítenem magam minden hónapban. Ehhez irracionálisan sok ügyfél kellett; a sok ügyfél többlet költségeket, az alapterhelésen felül hozzáadott stresszt és totális megcsúszást hozott.

És május elejére eljutottam oda, hogy az "üss, vagy fuss" kérdésre a szervezetem nagyon határozottan elkezdte a "fuss!" "fuss!" választ adni.

A kortizol szintem, mely más években ebben az időszakban valószínűleg az egeket verdeste, most leesett a béka feneke alá; ezt ugyan nem mértem meg, de szinte biztos vagyok benne, mert a mellékvese táján olyan energiavákumot éreztem hetekig, hogy már a kínaiak bölcsességén meditáltam, miszerint az életenergia a vesékben tárolódik; és ha a vesék kimerülnek, vége a dalnak. Azazhogy bizonyos nóták (Gyászinduló) éppen akkor csendülnek fel, de akkor a páciens ezt már nem valószínű, hogy hallja.

Végül is, miután nagy dózisban vettem be a lesz@rom tablettát, ez a vákum valamelyest enyhült; de túlzás lenne azt gondolni, hogy minden rendben van ezen a téren. Ugyanis a lesz@rom hatására nem is haladtak a feladatok, és mostanra mint egy hatalmas, kemény szikla, ül a tarkómon az egész, egyre gyakoribb tarkótáji panaszokat (és magas vérnyomást) okozva annak ellenére is, hogy kerülöm az íróasztal nevű középkori kínzóeszközt.

Jónéhány ügyfél is kiszavazott, s még az Ügynökségnél is voltak kellemetlen perceim, mert bizony eltosztam ott is pár dolgot; de mit csináljak, a koncentráció ebben az állapotban nem az erősségem.

Az első távozó ügyfelet még drámaként éltem meg, de az utolsónál már nem volt semmi ilyesmi; részint, mert ügyfelet lehet találni, ez egy olyan szakma; részint meg, mert az Ügynökség kapcsán megfogalmazódott bennem, és Morgóval meg is osztottam:

- Figyelj, ha kirúg (a Galamb), ha megint azt mondja, hogy menjek a kecskéimmel magamnak, én isten bizony elmegyek. De akkor nem keresek se új ügyfeleket, se másik állást. Tulajdonképpen lehet, hogy jót is fog tenni velem. Akkor eladom a lakást, eladom a kecskéket is; a kutyák közül valamennyit lepasszolok a lányomnak meg Jánosnak (tenyésztő kollégám), Alfának és Mogyorónak megcsináltatom a kisállat útlevelet, megveszem végre a Volkswagen Transportert, és indulhat a Garrone projekt!

- Bolond vagy te, a mi korunkban már nem jó annyit inni, mi a fenét kezenél annyi Garronéval?

Elnevettem magam.

- Látod, ebben igazad van, tíz évvel ezelőtt, mikor először jutott eszembe, akkor kellett volna ezt megcsinálni, akkor még többet bírtam inni. De sebaj, amúgy sem a piálás, hanem a tekergés ebben a lényeg, végre megmártózhatnék Európa minden tengerében (sőt, a kutyácskáim is, gondoltam hozzá, de ezt már ki se mertem mondani).

Egyelőre még elviselnek; nem boldogan, de elviselnek, a Garrone projekt tehát még halasztódik. 

...

 Budapest utcáin tüntető tömegek skandálnak kormányellenes jelszavakat; Izrael és Irán, a szomszédban Oroszország és Ukrajna véres háborút vív egymással. A világ valami olyasmi felé halad, ami az én kicsike életemben még soha nem volt, emberi ésszel fel nem fogható borzalom.

Sajnos hiába volt a sok ima, meditáció, pozitív gondolkodás; s lehet, hogy mire eljönne a Garrone projekt ideje, addigra már nem is lesz békés mód a megvalósulásra.

Nagyon rossz lenne, ha ez történne. Nemsokára születik az unokám, Panka.

Szeretném, ha békés, biztonságos világban nőhetne fel, nem ebben... ami most van. :'(

Felettes Én

 Végre jót aludtam és jól is ébredtem. Segítőmnek talán a gyomorsav túltengést illetően is igaza lesz; amennyiben este vettem be gyomorsav csökkentőt is, és reggel nem volt a furcsa, enyhén felmart érzet a torkomban.

- Szép a világ! - viháncolt mellettem a Legfelsőbb. Vörösesbarna, hosszú haja meglebbent a mozdulattól.

- Azt mondod? De hát... semmivel se vagyok kész...

- De már végre lesz@rod! - vetett egy bufencet, mit sem törődve azzal, hogy pipaszár lábai (nem tudom eldönteni, hogy fáradt zöld, vagy inkább szürke harisnyában) kivillantak a ballonkabát alól. Furcsa egy szerzet,az már bizonyos. De ő a Főnök.

- És az jó? Mindenkinek is tartozom a beszámolójával - feleltem aggódóan.

- Tökéletes! A munka nem szalad el! Majd megcsinálod. Egyébként is, nyílnak már a Szabadulás Rózsái.

- De nekem mégis dolgozni kel... :( ....És ha mégis elszalad?

- Akkor legalább kevesebb lesz belőle!

Vitába szálltam volna vele, hogy "és akkor miből fogom finanszírozni az ügyeletes világmegváltó projektjeimet?", de valahogy nem volt itt ennek a helye/ideje. Néztem a viháncoló lányt, és valahogy közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor annakelőtte.

- Akkor most már visszaköltözöl? - kérdeztem tőle.

Mosolyogva állt mellettem, szorosabban, mint eddig bármikor.

- Talán. Nemsokára. Meglátjuk. - felelte mosolyogva.

Nagy sóhajjal, kávéval kezemben indultam az íróasztal felé.

Furcsaság

 Az idei évben a szervezetem belázadt a zárás ellen. A lázadás napról napra, hétről hétre bontakozott ki; s ahogy peregnek a naptárlapok, immár teljesen világos, hogy nem hajlandó együttműködni ebben az őrületben. Jelenleg a 70 beszámolóból, aminek el kellene készülnie, talán 5-6 db van kész; az összes többi felébe-harmadába, és a testem még csak idegeskedni se hajlandó miattuk.

Hogy ebből mi lesz...?

A B alom

Megszületett hát a B alom, napokkal korábban, mint vártuk, és ennek megfelelően nem túl szerencsés körülmények között.

A kutya vemhességi idő ugyebár 58-65 nap között változik, és  mi naivan (és sok egyéb bajtól és feladattól sújtottan) azt gondoltuk, hogy Bejke lesz szíves és a 60. nap táját célozza meg ezzel az akcióval.

Sajnos nem így lett. Ennek közvetlen kiváltó oka Alfa előző napi hülyesége is lehetett, aki - szokásától teljesen eltérően - ráugrott Bejke hátára amikor az hozzám akart jönni.

Már így is az idegfeszültség határán voltam, a munka, a határidők, a Mogyoró-Áfonya és Bejke hadszíntér miatt (nem tudjuk őket együtt tartani már, sajnos, félő hogy komoly kárt tennének egymásban) és Mogyoró erre random érkező tüzelése kapcsán.

A helyzetet úgy kezeltük, hogy a fiúk és Bejke nappal, a Mogyoró brigád éjjel volt bent a házban. Így szegény Bejke magára volt hagyva a fiúkkal kint a kertben, amikor a fialás megkezdődött. Hajnalban Mogyoró ugyan jelzett valamit odakintről, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek. Mikro úgy háromnegyed óra múlva Robi felkelt, már kölyöksírás hallatszott kintről. 

Gyorsan behoztuk Bejkét és a nála talált egy szem kölyköt, ők a teraszon lévő ólban voltak. Amennyire az ömlő esőtől lehetett, Robi szétnézett, de nem talált mást, így kiengedtük az ellenfél csapatot, hogy Bejkééket bent el tudjuk szállásolni. Aztán Robi rohant dolgozni. :(

Mikor egy óra múlva Andi megérkezett, az úton egy kihűlt, döglött kölyök feküdt, kissé megrágva.

Egy gyönyörű, hatalmas kanocska.

A szívem szakadt meg érte... hogy miért nem mentem ki, miért hittem azt, hogy a második az első... miért, miért, miért?

A borzasztó az ebben az egészben, hogy a legjobban a legnagyobb kant vártam, előre engedélyt kértem a fiamtól, hogy hadd nevezzem el Bandinak. Aranybundám Bandi... ott volt az úton, latyakosan, rágotta, kihűlve, elpusztulva.

A legrosszabb, a név miatti kötelék, közte és Andris között, és belém a páni félelem költözött kevésbé sikerült gyermekem kapcsán, és azóta nem győzöm áldani és fénnyel tölteni a kapcsolatot, ami Őt hozzám, és a Létezéshez köti....

Így a fialás szomorúan kezdődött, és az egymás után érkező kölykök sem töltöttek fel túlságosan. Aztán érkezett egy halott kislány is, aki nagyon el volt színeződve, és arra gondoltam, hogy bizonyosan nem most pusztult el - viszont nem lehetetlen, hogy Alfa előző napi hülyesége volt a halálának oka, és emiatt, hogy nincsenek meg a megfelelő szeparációs lehetőségek, még sz@rabbul éreztem magam.

Hugi mindenesetre magával vitte a halálba bátyuskáját, - biztos szüksége volt egy erős támaszra az úton :'( - s mantráztam magamnak, hogy az élőkre kell koncentrálni, az élőkre...

Akik egyébként még így is tízen lettek. És szép nagyok, zömében 60 dkg fölöttiek. Öt fiú, öt lány. Szép kis csapat.

...

Csak a fiamat ne félteném ennyire.

Enervált

 Kedves Naplóm!

A két havi, rendszeres uszodába járás úgy egy hónapig segített. Magam is meglepődtem azon, hogy az Ügynökség éves zárását - mely ezúttal alkoholista kollégánk önfeladásától volt izgalmas - milyen jól megugrottam. A munkára koncentrált hónap elteltével azonban a lendület elveszett; hisz jelenleg autó hiányában esélytelen, hogy eljussak uszodába - az idei zárás hátra lévő köreit immár enélkül a fizikai/lelki erőbázis nélkül kell végigcsinálnom.

Ez nem jó hír, de még ennél is rosszabbnak mondható, hogy a NAV ismét rátenyerelt a számláimra; aktuálisan két céget is inkasszál. Mivel a lányom babát vár, ezért bejelentettm őt is dupla minimálbérrel, hogy optimalizáljuk az ő babázó éveit; valamennyit megtérített ebből a költségből, s talán majd még fog is térteni bele, de most akkor is nyomasztó a tavalyi nehéz év után ez az újabb b@szakodás.

Ráadásul az idei évet még nehezebbé teszi, hogy beértek a tavaly halogatott tételek is; távfűtés, közös költség, Andris parkolási sz@rai, mind egyszerre estek/esnek a nyakamba.

Egy-egy ezek közül a tételek közül semmiképp nem csinálna ki engem; de így egyszerre - a lónak is sok.

Ráadásul az ünnep alkalmából szembesültem vele, hogy az MVM is megváltoztatta a számlázási gyakorlatát a fogyasztó kárára és minden előzetes bejelentkezés nélkül - ugyanis elkezdtek tényleges leolvasás alapján számlázni átalány helyett. Természetesen ezt januárban tették, a legnagyobb télben.

Tudtam, hogy van hátralékom feléjük; de azt nem, hogy ez is félmillió.

Ha mindent összeadok, a jelenlegi kötelezettségek összege kb. a fele a tavaly ilyenkor felettem tornyosulónak; csak az a baj, hogy minden egyszerre jelentkezik, és az energiám is fogy. Pedig büszke lehetek-lehetnék magamra: tavaly közel 7 milliót fizettem be a NAV-nak; és a felvett 17 milla is 10 alá fogyott már, holott fizettem eddig öszesen 4,3 M Ft kamatot is - ezekhez képest az idén megoldandó feladat ennek nagyságrendileg a fele.

Csak épp úgy érzem, hogy nem bírom.

Az elmúlt néhány napban a feladás lelkiállapotában voltam (vagyok), amit érdekes módon a szervezetem némely reakciója is jelez. Időnként megy a hasam; a vérnyomásom alacsony (igaz, szedem a gyógyszert, de volt az már gyógyszerrel is 130, most alig 110) és alhatnék. Alhatnék éjjel, meg nappal, és mikor felkelek is olyan, mintha már nem is lennék itt. Olyan... vizuális minden, így mondaná szegény Anyám, azt hiszem.

A köhögésem tavaly október óta velem van (tudjátok, amikor a doktornő szerinti nemkovidnak nem volt semmi köze a kialakult magas vérnyomáshoz) - kis előnye a "leszedált" állapotnak, hogy valamivel kevesebbet.

De megint kezd olyan lenni, mintha kívülálló lennék a saját életemben; mintha a felettes Én ugyan még nem ment volna messze, de kívülről, csodálkozva és hidegen nézné ezt a vergődő testet; mint mikor az űrhajós arra készül, hogy elhagyja az ismeretlen bolygót. (Köszönöm, itt is jártam, vettem kőzetmintákat; amúgy sehol semmi élet, sem drága nemesfémek; rém unalmas, nincs itt semmi látnivaló, jó lesz végre elhúzni innen.)

Nem kellemes ez az érzés, és nekem megint csak vissza kellene valahogy csalogatnom Őt - csak az a baj, hogy eléggé eszköztelennek érzem magam; mert még egy autóm sincs, hogy bevágjam magam bele esténként és elmenjek uszodába (itt Borzasztópusztán az uszodához vezető út oda-vissza maga felérne egy több őrás túrával gyalog meg BKK segédlettel).

Nem segíti a hangulatomat az sem, hogy a kutyáimról kiderült, hogy szív- és bőrférgességben szenvednek (melyik milyen, az attól függ hogy épp milyen szúnyog csípte meg tavaly amikor nem tudtam nekik védőszert vásárolni). Ezek a gyógykezelések is több pénzt, fegyvert no meg paripát (...) igényelnének a rendelkezésre álló erőforrásoknál.

Az idei év amúgy is egy nehéz, de legalább keserves esztendő; a kocsma bérbeadóinak b@szakodása után/közben kezdődött a kiskérődző pestissel, folytatódott az RSZFK járvánnyal. Mivel van egy csomó kecském, ezek - ha közvetetten is - de érintenek; senki nem vette meg a gidákat, melyeket végül kénytelen voltam Krisztiánnak adni továbbtartásra némi őszi hús reményében; mert lerágták a hajamat és elvették a lendületemet a kora tavasszal vett fejőgép rendszerbe állításától is.

Ráadásul a járvány eszkalálódásának lehetősége még mindig fennáll; s nem tudom, hogyan fogom tudni az idei kis bakot is beszerezni, ha így megy tovább. Pedig azt is most kellene megtenni.

Itt most nem térnék ki a mindkét oldal által elém tálalt összeesküvés-elméletekre; amik csak elméletek; mindeneserte a kis magyar abszurdra jellemzően, részletekbe menően kidolgozott leiratát adja mindkét verzió, hogy a másik oldal miért is eresztette szabadon kis hazánkban ezt a rohadalmat. Ész megáll.

Saját verzióm szerint a fertőzést Szlovákiából a szél importálta; a magasságos miniszteri állomány peche csak az volt hogy túl közel vannak és szélfolyosóban az ottani telepekhez (igen, az üszőtelepet biztos hogy jobban vigyázzák, mért, ti mit tennétek?); míg a csúnya labanc ellenzéki Holsten-Frízek a Partizán és más szabadelvű újságírók szenzációhajhász ide-oda mászkálásai és a telepvezetés nekik adott nyilatkozatai kapcsán történt kontaktok kapcsán fertőződtek - ők ugyan tagadják, de hagyjuk is ezt, ismerjük az összes firkászt. Mindenesetre kiváló az alkalom újabb sárkupacok egymásra dobálására és Magyarország földjének további állati tetemekkel valő fertőzésére. Ez így pártfüggetlenül fujj.)

Sosem voltam egy támogatásokon élő típus (pedig körülöttem sok ember rászokott az utóbbi években az állami csöcsökre; még Morgó is, aki támogatásból végeztette az érdi ház fűtéskorszerűsítését), de tavaly jól esett a kerítésre kapott támogatás, még ha nehezen is sikerült végre a projektet tető alá hozni. Ezért tavasszal úgy gondoltam, hogy ezt megismételhetnénk; ám több, közvetett figyelmeztetést kaptam bolsilibsi barátaimmal együtt; mely szerint jó kutya nem mar bele a kézbe mely ugyan elvette a nagy cupákokat de cserébe csontocskát bizony dobott neki; - s én, aki ugyan már közel sem vagyok annyira bolsilibsi, mint húszas  éveimben voltam, mert látom annak az ideológiának is az erős korlátait - úgy döntöttem, hogy a morgás jogát nem érdemes odavetett morzsákra cserélni. (Ezzel együtt, jelen kiélezett bel-kül-al-fel politikai helyzetben igyekszem magam valóban visszafogni nyilvánosan. Néha nehéz; vagy nem is sikerül; mint pl. az eü új jogszabályok kapcsán; de a harag ugye rossz tanácsadó, és nem is értem a kormányzati oldalt, hogy ilyen elfuserált intézkedésekkel miért kell növelni azt.)

Marad tehát az idén - is - az önerő, és ilyenkor lenne a legfontosabb, hogy a Felettes Én végre méltóztasson elfoglalni megfelelő helyét az irányítótoronyban.

Felettes Én, ha el is indul néha felém, megtorpan, rázza a fejét és azt mondja: akkora a nyomás, hogy ő nem akar újra összepréselődni.

Morzsolódjak egyedül.

Szépen vagyunk. 

Erre mondják, hogy "elhagyott az Isten"?

"Hová mész ,én is jövök! 

Várj, bombázó! Várj, bombázó..!"

...mosmegmérröhögsz... nemszép...

Tavaszodik

 Kilenc óra, álmosan, a teámat kortyolva bambulok ki a kertbe. A "nagy alapon", ahol nem épült meg a családom háza, Zsolti összehordta nagy kupacokba a kecskék által letúrt földet. Alóla ismét előbukkant az alap, az erős alap, amire épülhetett volna a ház, ha a családom osztozott volna ebben a tervben.

Anyám azonban megvétózta ezt, nem engedte, hogy a lakásra hitelt vegyünk fel, én pedig nem jutottam annyi forráshoz, hogy fel tudjuk építeni; maradt a kis ház, amit nevelőapám "cukros kis ház"-nak hívott mindig, és aminek ma már csak két-három falrésze szolgál; mégis alapjaiban határozza-határozta meg a lehetőségeinket mindig is.

Furcsa az évtizedek lerakódásaitól megtisztítva látni most a "nagy alap" bizonyos részeit, olyan, mint egy időutazás, hisz a földréteg ápolta és eltakarta beton színe még olyan, mint amikor friss volt az élmény, a "lehetetlen" élménye.

De nincs lehetetlen, csak tehetetlen... azóta ezt megtanultam már... de Nagy Falban nem volt ehhez elég akarat, és én is úgy éreztem, hogy anyai támogatás nélkül kevés vagyok ehhez. Így maradt a kis ház bővítése-faragása évtizedeken keresztül.

...

Süt a nap, a  földkupacon hízott, hónapos kecskegidák ugrálgatnak, valószínűtlenül cukik, minden tejet felzabálnak, de nem is bánom; valahogy irracionálisnak tűnik, hogy egy hónap múlva elviszik őket pörköltnek és én pedig naponta kétszer rárakom az anyák csöcseire a kétszázötvenezer forintos fejőgép kelyheit.

Pedig sajnos így lesz; és én ilyenkor mindig sajnálom szegény bakocskákat; igazságtalan a természet, hogy az ivararány 70-30% volt az idén is a bakok javára.

...

Tavaszodik, és szeretnék hozzájutni még egy metszőollóhoz, metszeni, ültetni kéne; no meg 70 mérleget, nem is tudom hány SZJA bevallást stb. elkészíteni. A ház is szalad, kutyulik sáros bundájáról annyi por került be a télen is, hogy attól megszabadulni nem lesz könnyű.

Végiggondolva ezeket a feladathegyeket, elkap a pánik ismét. Tulajdonképpen az "agyondolgozom magam", a "hullafáradt vagyok", a "semmire se haladok" és a "mindenki magamra hagyott" mantrákat variálja a fejem még mindig, a "szép az élet" "csodás a tavasz" "minden rendben" "élni jó" mantrák helyett.

Ahh... ideje másik lemezt feltenni, mert meggárgyulok idő előtt.

A Bükkben a fák (Traumakötés)

A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!

 

A bükkbe' a tölgyek az égre felérnek

A hegyekhez, apámtól ered

Az alföldi műűvészi vonásom anyámtól öröklöm

Vérembe' 'halas és Szeged

Faszom se tudja, ki marad épp veled

Borul az otthon, széthullik a családom

Nincsen rendben, mostmár látom az anyámon

Válás, de hitelek maradnak a házon, ey!

A kimaradásba' nagyon vagyok

Van pénz, mégse hagyok ott csapot-papot!

Szétszórt vagyok tesó, ne a drogra fogd!

Bekólázok, iszok és nagyot baszok!

Testvér, én vagyok a férfi a házban!

Vigyázok a nővéremre meg az édesanyámra

Valamiér' mennie kell, menjen és csinálja

De na-

Ezt újra!

A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!

Büszke vagyok, mer' férfinak neveltél

Megvédtél, itattál, etettél!

Hívtak a policeból és te bementél

Régen azt kértem, hogy te ne gyere

Most ne menj még!

Nekünk rossz, neked szép

Minden szaromat amit takarok, feledném

De büszke vagyok, a saját neveden neveztél

A világ az pogány, a vallásom az keresztény, ey!

Ezt benézted!

A szarom elégett, sírnak a zenészek!

Valamiér' a paranoia fogad

Amikor az utakon a rendőr belenéz a szemébe

A tesómnak én vagyok a rossz okozója

Minden megy, ha nem mocskos a flowd

Akkor nincsen rap, megy az üzlet apám

Hogyha akkorára növök, mint a bükkben a fák haza!

A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!

A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!

(Pogány Induló - Székelykapu)

...

Furcsa időket élek, érzelmileg megviselőket. A lányom költözése, az unoka... most meg ez is...

Lejárt a két éves hűség időszak a Telekomnál a családi csomagra. Alig vártam, hogy megszabaduljak a kötöttségtől, ami meg-meghaladja a teherviselő képességemet, és a lelkem mélyén velem szemben elkövetett igazságtalanságnak érzem.

Az otthoni csomagot leszámítva ötödmagamra fizettem az elmúlt években, súlyos százezreket: saját magamon kívül Andris, Andi és Robiéktól Dzseni és Gáborka telefonszámláját is én fizettem (jó-jó, jó-jó, de jó nekem, jó nekem).

A lányokkal nem volt gond. (A lányokkal általában nincs gond). Andiék új családi csomagot csináltak az új, születő családnak; aranyosak voltak, bár a procedúra kissé hosszú és unalmas volt nekem, de összességében pozitív érzéseim voltak a dolog kapcsán. Dzseni királynő a maga szokásos előkelősködő hűvösségével ("itt nem változott semmi" - jegyezte meg méla lenézéssel mikor valamiért haza kellett ugranunk Törökbálintra), szája mellett két induló depressziós vonással, szokásos fekete viseletében, de profin intézte a szám átvételét. Cserében én sem röhögtem ki amiatt, hogy több évnyi állítólagos KRESZ tanulás ellenére (előszörre még én magam fizettem be..) nem ismerte fel apja kérdésére a "Megállni tilos" táblát. 

Maradtak a fiúk - András külföldön, így, hiába ő a legöregebb, az ő telefonszámával nem tudok (még) mit kezdeni (csak jöjjön haza. Harminc éves, ideje hogy ő fizesse végre a saját számláit..)

Gáborkát felhívta az apja, és Gáborka azt mondta neki, hogy ő nem tudja fizetni, mert ő még iskolába jár..

Na igen. 

Gáborka 20 éves, és másodéves a középiskolában (ezúttal a rendvédelmiben, kell az ágyútöltelék közjószág a hazának, itt van esélye arra hogy minden deviancia ellenére áttolják; jobb esetben megnevelik, bár ez erősen kérdéses számomra - nem tudom, hála Istennek, már nincs rálátásom erre a folyamatra); tekintettel arra, hogy évet vesztett, meg jónéhányszor vissza is tapsolták - legutóbb épp akkor, mikor két évvel ezelőtt füvikézett, sikkasztott tőlünk és nem volt hajlandó iskolába járni - sőt szexuális ajánlatot tett nekem erősödő elmebajában.

Igen, ez akkor volt, mikor Robi Balatonfüreden dolgozott, és közelinek látszott ennek az egésznek az utolsó felvonása.

Sajnos az előfizetést nem sokkal azelőtt hosszabbítottam meg, így ebben a két évben nem volt opcióm arra, hogy kiugorjak a dologból. De most...! Itt a lehetőség..!

Mondtam az apjának, hogy ha nem fizetjük a számláját, akkor majd az anyja fog jönni tartásdíjért (hány éves korig jár ez vajon a csemetének?) és nem biztos hogy ez így jó lesz.

Az apja is átgondolta ezt, és immár úgy érzem hogy nem bánná ha még két évre befizetnék Balekországba társas utazásra.

...

A szomszédasszonyom is érezhetett valamit a megváltozott bolygóállások okozta kalamajkából; szerdán felhívott, és Közterület-felügyelettel, rendőrséggel és kedvenc barátaival, az állatvédőkkel fenyegetőzött, mondván hogy én gondatlan állattartó vagyok mert nem tartom portán belül a kecskéimet. És hiába mondtam neki hogy a kerítést fagyban (éjjelente -6 -8 fokok tudnak még lenni, ha nappal plusz is van) nem lehet betonozni, ha eddig kibírta, próbáljon még kicsit türelemmel lenni - de ez olyan mint a süket, erőszakos állat ilyenkor, csak mondja, mondja, hiába mondtam neki hogy álljon le, ügyfélnél vagyok... végén az egész Ügynökség odajött sajnálkozni, hogy micsoda egy barom szomszédom van; "török átok" "mindenkinek megvan a maga keresztje" ilyeneket mondtak és igazuk volt...

A gondatlanság kérdésköréhez a viszonyokat nem ismerőknek annyit mondanék, hogy a környékbeli zártkertek közül nagyon sok az elhanyagolt, gazos; kecskéim tulajdonképpen csak segítenek kicsit ezek burjánzásának csökkentésében; egyébként emellé szénát, zabot, nyalósót, vitaminkeveréket és istenharagját is kapnak; két héttel ellés után már - az egy Nokedlin kívül aki még vastagodhatna valamennyit (de ő hármat ellett) - mind ki vannak pattanva; Rudit, a rénkecskét cumisüveggel itatom; 13 kicsiből 13 él és virul... a legványadtabb is.

Mint kiderült, szomszédasszonyomnak az volt a hasfájása, hogy a rossz kerítés okán kecskéim bejutottak az ő másik szomszédjába és ott rongálták a - nem túl jó állapotú - kerítést. Ő meg nyilván a saját kutáit félti a szökéstől, ez érthető is. De miért kell ezzel a stílussal nekiállni, na ez nekem rejtély.

Mindenesetre Robi barátja Zsolti aki mostanában nekünk dolgozik itt-ott, másnap eljött, bejártuk a kettővel arrébb lévő telket, és kiigazította annak hátsó kerítését, hogy ne tudjanak oda bemenni a kecskék; illetve a szomszédasszonyommal határos kerítésüket is megerősítette itt-ott.

De Era bébi pofája azért okozott némi feszkót bent, és ahogyan bent, úgy kint is. 

Aznap Robi otthon volt és kiküldtem "csinálj valamit a barátnőddel, tőlem meg is b.. csak legyen már végre nyugalom" - adtam tovább neki a kapott feszkót.

Este elvitt uszodába; s míg a parkolóban a (számunkra) hiperszuper részletre neki vett terepjáróban ülve a történést elemezve Robi pártját fogta a szomszédasszonynak (mondván igaza van, köteles lennék az állataimat a saját portámon tartani - ami mondjuk tényleg jogszabály; meg a kerítésben is; meg mindenben is) - elnéztem az én drága kellék (nem)férjemet, mennyire idegen ebben az egész paraszti életben, az ÉN életemben; amit vele is próbáltam volna megosztani... menyire nem érzi sajátjának se a kecskéket, se a kerítést, se semmit, ami nekem fontos..

Közben felcsendült a lejátszóból a Székelykapu néhány sora, és Robi énekelni kezdte, csak úgy, oda se figyelve arra, mit csinál:

"A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!"

...

- Bocsánat, hogy feltartalak, tudnál egy kicsit segíteni? 

- Persze, mondd.

Segítőmmel szoktunk néha álmokat elemezni, fejteni - általában az ő álmait, de ezúttal én álmodtam valami nagyon furcsát.

Álmomban fiatal anyuka voltam, babakocsit toltam a Petőfi híd budai hídfőjénél (hisz ott éltünk akkoriban Anyám lakásában). A babakocsit megismertem, Zsolti fiam könnyű, ülős, sötétkék kocsija volt; sokáig használtam, szerettem. A gyerek viszont nem Zsolti volt, visszagondolva Andrisra jobban hasonlított, de azt se állítanám, hogy ő volt.

Mindenesetre kézműves zsibvásár volt az egyetemi park szélén, és én ott nézelődtem a vásározók között, de velünk volt még egy idős férfi is, akiben megdöbbenéssel fedeztem fel annak a cégnek a tulajdonosát, aki miatt államtitkárok leveleztek velem.

Én őt alapvetően kedvelem, kedvenc milliárdosaim közül, akiknek a telefonszáma(i) el vannak mentve a telefonomba, talán ő az, akit legjobban kedvelek. LEgalábbis velem ő mindig tisztességes volt, a mai napig az - ez másokról nem mondható el.

Sétáltunk hát álmomban az árusok között, mint két barát. Azután átkeveredtünk valahogy a villamosmegállóba, mondván hogy haza kell mennünk a gyerekkel - erre az öregfiú odalépett hozzám és bő nyállal szájon csókolt.

Ijedten hőköltem vissza, a csók kellemetlen volt, nedves és hideg mint a kígyó bőre, és én számat törölgetve és borzongva kaptam fel a könnyű babakocsit és menekültem fel vele a villamosra - a borzongás még akkor is velem maradt, mikor a sokk hatására felülve az ágyon, kinyitottam a szememet.

- Csalódás, csalás, árulás a csók - mondta Segítőm. Ebben az álomban szerinte felszínre jött a régi, eltemetett csalódásom Robiban, és a gyermek, mint az új kezdet, valami megújulás iránti vágy. Figyeltem a szervezetem reakcióit, miközben beszélt: ugyanaz a hideg, sima fal, mint mindig, ha ez a téma érintésre kerül; az önvédelem falának fehér, fényes héjazatán nincs egyetlen apró rés vagy göcsört. Lefutott néhány algoritmus a szerelem, mint érzelem hiábavaló, sőt életveszélyes mivoltáról is - ezek a hiedelmek az elmúlt évtizedben végképp és mélyen rögzültek a tudat mélységeiben; s - mivel alapvetően hiszek bennük mai napig is - nincs csáklyás, aki kicsáklyázza őket ezekből a mélytengeri árkokból.

Az öregfiúról csupán mint archetípusról beszélt Segítőm - a megbízhatóság, stabilitás, támasz mint férfienergiák megtestesítőjéről, s ettől valahogy furcsán éreztem magamat. Valahogy úgy éreztem, hogy ennél több jelentése van annak, hogy pont ő volt az álmomban, csak nem tudtam kibogozni, mi is lenne az.

...

Délután Kékhemühöz voltam hivatalos (csak röviden, Gabikám, engem várnak a Nagy Házban)  aki beszélgetés közben közbevetette, hogy milyen kár, hogy nem könyvelek ... tevékenységű céget.

- De hiszen könyvelek, ott a ... - említettem meg ezt a bizonyos céget, azokkal a leiratokkal. 

Ezen jót nevettünk; felhívta az üzlettársát, azzal is nevettek, én pedig jónak láttam közbevetni:

- De a könyvelésben minden rendben volt! 

Ettől már fergeteges lett a jókedv; s én ismét azon gondolkoztam, hogy vajon mi számít megfelelő partner-ellenőrzésnek, ha a partner egyébként lejelenti a számláit az Onlineszámla felé, rendelkezik NAV nullással és az Opten szerint csak pozitív információ van róla?

Az öregfiú neve így bár nem került emlegetésre, de mégis aznap még előkerült, ha áttételesen is; s ez - bár még mindig nem tudni mi oka és célja ezzel a Sorsnak, de mintha egy irányba mozdult, döccent, nyekkent volna egyet a Sorskerék.

...

Kékhemü egyébként szabályosan leb@szott, hogy miért nem adok magamra, miért nem választom inkább a könyvelést, mint az állatokat. 

Mosolyogva mondtam neki, hogy itt nincs "vagy", itt "is" kapcsolat van. Megemlítettem a küszöbön álló kapacitásbővüléseimet is.

De hogy akkor  miért nem járok elegánsan mert akkor ahhoz úgy is kell kinézni stb. Néztem őt, az audienciára kicsípte magát mint Szaros Pista Jézus nevenapján (hármas kapu, csak speciális engedéllyel) - néztem, elgondolkoztam a tanyámon, a sáros bakancsomon, az egész csoffadt kis életemen és így szóltam:

- Tudod, van nekem az Ügynökségen egy kolléganőm. Mindig nagyon csinos, elegáns. Szép ruhák, fodrász, manikűr, pedikűr, valkűr. Nagyon szép helyen is lakik, elegáns, új építésű lakóparkban bérel lakást, nem ám akárhol. Nos... ez a csaj idősebb nálam. Soha nincs egy büdös vasa se. Én két éve nem vettem magamnak egy nyomorult göncöt, sose járok fodrászhoz, nyáron se megyek sehová, kecskesajtot zabálok krumplival.

De nekem két és fél év múlva lesz egy tehermentes lakásom, ami akkorra már több, mint 70 millát fog érni. 

...

A távolságélménytől letaglózva szálltam ki a terepjáróból. Nem igazán tudom, hogy hogyan sikerült végre bevánszorognom és átöltöznöm;  de ezt követően a szokásos módon bevánszorogtam a szauna meleg homályába. A sarokban egy apuka bajlódott a két kiskamasz fiával; elnéztem őket, és szívembe facsarodott Robi bánata; bánata a szétvert családja miatt; melyet immáron nekem se mondhat el; hisz mennyi ellenérvem van; jogos és önvédelmi ellenérvek; de attól még fájdalmasak - mint ez az egész szituáció.

"A bükkben a fák az égig érnek

És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek

Elhittem nekik, örökké állnak

És hittem, nem lehet vége soha a családnak!"

Csak dúdolta a lelkemben valami Robi hangján ezt a borzasztó nótát, újra meg újra, és éreztem, hogy ellepi a szememet a könny. Alig vártam, hogy az apuka a fiaival kimenjen végre - mikor magamra maradtam, végre felzokogott belőlem a fájdalom.

Végigfutott rajtam, hogy Robi valaha igenis, szeretett volna jó apja lenni a gyerekeinek - de nem sikerült; s nyilván neki is fáj, hogy így szétesett a családja; s hogy ez mennyire tud fájni, s én mennyire sajnálom őt/őket; függetlenül attól, hogy hozzám hogy viszonyultak.

Már úsztam, fejemben zsizsegtek a Bükkben a fák; néha még felbuggyant a zokogás; mikor feljött belőlem valami felismerés: ez a kapcsolat részemről egy igazi traumakötés. Mi mindketten ugyanazt éltük meg; a válás borzalmait; s én benne és a történetükben a saját családom, válásom gyászoltam mindig is. Hisz az emberek valójában a traumáik szerint választanak társat... s nekünk kijutott.

Megpróbáltam a hetven hossz alatt minden szellemi erőmmel tisztítani, szeretettel tölteni ezt a traumakötést.

A hetven hossz után már csak néha fogott el a sírás.

Kemény ez a fogyó Hold...

Rálátás

Múlt pénteken történt valami Zsömi szemével; gyanítom, hogy Nokedni volt az elkövető - alighanem az történhetett, hogy kampós szarvú kecském rosszul használta a kampóit kajaféltésében, s beledöfött szegény Zsömi szemébe. Ennek az lett a következménye, hogy ugyan nem folyt ki úgy a szeme int szegény Hercegnek annakidején; de olyan súlyos sérülést szenvedett, amelynek következtében a szeme csak egy nagy szürke hályog lett és nem lát vele.

Zsömi a legnagyobb, legerősebb; ő volt itt a vezér.

Most már csak tétován lépked... nagyon sajnálom.

Amúgy is sajnálom ezt a sok szép kis bakot; olyan igazságtalan a természet, hogy a hímivarú állatokból ilyen túltermelést folytat.. A 13 kiskecskéből 9 bakocska sajnos; puha szőrű cukiságok, egyik szebb, mint a másik.. és belőlük lesz vágóállat.

Szomorú.

...

Rám telepedett ma a hétfői melankólia tehát; ez a dolog is fáj, meg még sok minden egyéb. Nem haladtam a melóval; rossz az autóm, még uszodába se tudok menni; nem vagyok topon... ilyenkor mindig túl soknak érzem a munkát és mindent is. 

Megint egyedül vagyok itthon, este.

Nehezen szokom.

...

Ma eszembe jutott a gondolat: nekem immár három szembeteg állatom is van: Herceg, akinek kikarmolták a szemét; Bella a hályogjával és immár Zsömi...

Az jutott az eszembe, hogy erre az ezo iskolákban azt mondanák: vizsgáljam meg, mi az, amire nem akarok rálátni.

Ma úgy döntöttem, hogy mindenkitől meg fogom ezt kérdezni az ismeretségi körömben.

Magányos tavasz (02.02)

Azt hiszem, ez a tavasz viszonylag magányosan fog telni. Mármint nem a munkában; munkanapokon mindig rengeteg a feladat, kilenctől este hatig csöng a telefon, és ha véletlenül abbahagyja, örülök, hogy valamit végre haladhatok a könyveléssel.

Az elmúlt néhány hét őrületében (Ügyfélkapu átállás, áfák, MNB zárások, születő kecskék) nagyon nem is volt időm és érkezésem, hogy teret adjak a magány érzetének; pedig néha előkúszott a háttérből, hogy immár a lányom is elköltözvén, Robi pedig kora reggeltől éjszakáig a kocsmahivatalban lévén, az idén valószínűleg még magányosabban fogom morzsolgatni napjaimat (mármint azok munkán kívüli részét) mint eddig.

Andi lánykám átköltözött a barátjához Budaörsre, lévén áldott állapotban - igen, nagymama leszek, úgy néz ki. Hatalmas öröm és hatalmas kihívás ez számomra, hiszen szeretnék az uncsimnak jó nagyanyja lenni, - rend, ráérés, sütemények, kakaó, mese - de jelenleg ebből több feltétel hiányzik még, leginkább a rend és ráérés vonalon. Tehát ezzel a nagymamaság projekttel nem állok túl jól; nagyon rá kell gyúrnom, hogy eljussak a kívánt szintre; leginkább a munkát kellene leépíteni, de tudjuk, hogy arra továbbra sincs mód. Nincs, mert bár a hét számjegy kétszer átlődörgött a bankszámlámon januárban is, mégis, ez a pénz nem volt arra elég, hogy mindent rendezzek belőle amit rendeznem kellett volna; s ez fusztráló. Pedig belem lógott megint csak.

De vége a "Januar Loch"-nak (ezt a kifejezést Ancsa gazdájától tanultam; a januári lyuk mint olyan ezek szeint még német nyelvterületen (Svájcban, ő ott élt..) sem ismeretlen jelenség; s az idei Januar Loch tulajdonképpen nem is volt annyira szörnyű ezzel a bevétel volumennel; de ami a kiadásokat illeti... hagyjuk is.

Mindezt úgy, hogy globális a felmelegedés, tehát jóval alacsonyabb az energiaigényünk, mint mondjuk nyolc-tíz éve. (Azt az egyet nem értem, hogy ha egyre kevesebb energiát fogyasztunk, mert kevesebbet fűtünk, akkor miért fizetünk annyival többet... ahh, nem kell nekem mindent érteni..)

Nos, a  péntek még az MNB őrületében telt, és nyilván nem fogok unatkozni holnap sem; de a Januar Loch-ot lezáró hétvégi lyukba valahogy fejjel előre estem bele a mai napon.

Tegnap még nem volt vészes; pörögtem a háztartáson, el kellett mosogatni (félig sikerült), ki kellett takarítani (nagyjából) mosni kellett (valamennyi megvan) és el kellett menni végre úszni, mert a heti diliben csak egyszer, szerdán jutottam el, és az IPhone már nyekergett, hogy az edzésterhelésem 37%-kal van a 28 napos átlag alatt...

Az edzés most kifárasztott (szerdán nem, ez is érdekes); és mint ilyenkor újabban mindig, sikerült melegben is fáznom, összekucorodva aludtam el.

Robi későn ért haza, ingerült volt; tízig ott kellett őriznie a vendégeket a szokásos nyolc órás zárás helyett; főtt kaja se várta; a kutyák is széttúrták a szemetet; kizavarta őket, de akkor meg a kecskéket ugatták... végül hisztijéban kitárta a bejárati ajtót, "azt csinálnak amit akarnak, nem érdekel az se ha kihűl a lakás" majd lefeküdt.

Így kelhettem fel és vadászhattam össze a Robitól kissé megrettent kutyákat újra, hogy végre be tudjam csukni azt a nyüves ajtót...

Reggel éreztem az izmaimban, derekam csontjaiban a tegnapi fájdalmat; kimentem a kecskékhez (tizenhárom kicsink született; sajnos csak négy a gödölye közülük); ellézengtem köztük, az még kellemes volt - de valahogy nem sikerült felvenni a fordulatszámot. Bejőve kimostam Andi itt maradt szennyesét; ettől az a rossz érzés kapott el, hogy alighanem most mostam utoljára a gyerekemre.

"Miért, meg fogok halni?" - kérdezte; de szerencsére nem, nem erről van szó, hanem arról, hogy most már elköltözött, és az ember nyilván ott mossa a ruháit, ahol él. Anyám se mosott rám azután, hogy elköltöztem. Az unokáira néha, egy-egy váltóruhát igen (más egy kisgyerek), de rám soha.

S igen, ezek az üres fészek szindróma dolgok nagyon tudnak fájni egy anyának - ebbe a gyerek szerencsére nem tud beleérezni. Én se tudtam.

Amúgy meg örülök, hogy megtalálta a párját, nem kapkodta el, hisz 26 éves már.