A svájci szál

 Kedves Naplóm!

Ma a Facebookon posztolgatva a generációk közötti különbségekről, ismét eszembe jutott az a nap, mikor András fiam a tetőről lejőve (épp javították a barátjával) közölte, hogy ezt most abba kell hagyniuk, mert ki kell ugraniuk Svájcba, ugyanis a barátja kollégája lerohadt autóval és műszki menteni kell. Mindezt olyan természetességgel mondta, mint aki a sarki közértbe indul kenyérért; s egészen a mai napig ennek a töténetnek sokkal inkább voltam a generációs különbségek, a millenáris generáció multikulti szemléletet tükröző részével elfoglalva (mertbezzegamikorosztályunkmégaBalatonraiscsakegyévbenegyszer, kéthétkészülésután..) mint a célország mibenlétével.

Azoban, mivel kisfiam néhány hete elkezdte külföldi munkavállalói karrierjét; s - minő véletlen - ez éppen Svájcban történik, az országnév életünkben történő időszakos ismétlődése mellett nem lehet már elmenni szó nélkül.

Mert kezdődött az egész azzal, hogy szegény Anyukámnak hiába írogatta Ernest, hogy "meine liebe Magdalena..", a család nyomására ezekre a levelekre nem lehetett pozitív válaszokkal megfelelni; bár Ernest is tetszett Mamának; de a bátyja akkor már a nagy cucializmusban valakinek számított, meg amúgy is, a vasfüggöny az vasfüggöny; akkoriban még nem volt rajta repedés - annak a szétrobbantása a mi generációnk feladata volt. A miénk, akik a "változás szelét" elhoztuk; hogy aztán gyerekeink a tetőről lejőve kiugorhassanak Svájcba.

Na igen. Svájc.

"Meine liebe Magdalena" sosem kapta meg a vasfüggöny túloldalára szakadt rokonoktól a neki járó örökséget, a hatezer svájci frankot; ami hozzám más úton, más módon, de mégis eljutott, nem kevés bonyodalmat és galibát okozva az életemben... erről annak idején írtam is, aki régi olvasóm, tudja ezt. 

Egyszer volt egy révülésem az egyik energiakezelés alatt. A saját, mostani lányom nagyanyja voltam abban az életemben, amibe akkor kaptam egy pillanatnyi betekintést. Öreg, aszott és ráncos voltam, sokkal aszottabb és öregebb is, mint a mostani életemben. Sötétkék sok szoknyás ruha volt rajtam, bernásfekete kendő és hasonló vastag harisnya. Az unokám, velem szemben, világító szőke haját két copfba fogta. Mindkettőnkön svábos viselet volt, rajta is. Előttünk, az apró, fatáblás ablakszem alatt, nagy faasztal. A kis ablakon kitekintve, napsütötte, hegyes-völgyes tavaszi tájat láttam, lepkékkel, virágokkal. 

Azt hittem, hogy Németország valamely részén vagyunk; de már nem vagyok benne bizonyos, hogy Németországban vagy Svájcban volt ez... mindenesetre talán az 1700-as években lehetett, vagy még korábban, és németül beszéltünk. Nagyon osztottam az észt neki, ő pedig kipirulva hallgatott, nem tetszett neki, de nem mert visszaszólni a kor szokásainak megfelelően.

Talán az sem véletlen, hogy alpesi kecskéket tartok a magyar kuvaszok mellett; furcsa kombó ez, de bizonyosan nem véletlen a fajtaválasztás egyik esetben sem... sőt, talán az se véletlen, hogy az A alom egyik kölyke egy svájcból hazatelepült hölgyhöz került.

Mindenesetre ma tudatosodott bennem, hogy Svájc, az ország, különböző aspektusokban való ismétlődő megjelenése az életünkben nem lehet véletlen (miért nem jelenik meg ilyen rendszerességgel mondjuk Görögország...?); van valamilyen energetikai kötelék a családom és Svájc között; valamiféle karmikus kötelék, melynek mibenléte után immár tudatosan kell tovább kutakodnom. Hogy ez Ernest és Magdaléna beteljesületlen szerelme, vagy a rokonság elsíbolt pénz miatti lelkiismeret-furdalása, vagy milyen egyéb okokra vezethető vissza - nos, ezt kell megfejtenem. 

Évértékelgetés (Nagyot mentünk)

 - tudod, János már ősszel megdicsért, mikor a diszplázia szűrésre vittük a kölyköket, hogy büszke lehetek az idei teljesítményünkre,  de én már előtte is tudtam, és azóta is így gondolom, hogy nagyot mentünk az idén. Pedig János még nem is tud mindenről, ő csak a kutyás vetületét látja a dolognak - mondtam Robinak.

A Pathfinder lámpái bevilágították előttünk Pistály haza vezető, sötét útjait, és éreztem, hogy elárad bennem az elégedettség. Robi - éreztem - boldogan hallgatott.

- Pedig sokszor még én is kételkedtem benne, hogy sikerül, de megcsináltuk. Megcsináltuk! Megmentettem a cégemet. Kiadtuk a lakást. Elindítotunk két új vállalkozást: egy vendéglátó- és egy agrárvállalkozást. Egyelőre még mindkettőt kicsiben, de elindultak. Megvettük ezt az autót is, és túl vagyunk a fele kifizetésén. Nagyon-nagyon ügyesek voltunk az idén! Minden okunk megvan az elégedettségre! Tudom, ez még nem látszik a lakáskörülményeinken, de jövőre már látszani fog. Meglátod.

...

Tegnapelőtt Andival kellett bemennem a Szent Imre sürgősségire. Kislányom állapotos, fiatal terhes, és sajnos harmadik napja volt lázas. A háziorvosa, számomra érthetetlen okból, nem fogadta őt... az SBO-n ellátták, nagyon rendesek voltak, kapott antibiotikumot és Paracetamolt infúzióban.

Sajnos ez a láz rosszkor jött, bizonyos kockázatokat ebben az időszakban növelhet; ehhez képest a háziorvos hozzáállása különösen embertelen volt. Javasoltam lánykámnak, hogy jelentkezzen vissza Budapestre, váltson háziorvost. Az nem lehet, hogy ne kapjon ellátást!

Mindenesetre a sürgősségin üldögéléssel elment a nap, 17 óra volt már, mire hazaértünk; akkor még gyorsan beküldtem néhány járulék bevallást pótlólag; majd - úgy este 7 felé - végre megkezdtem a főzést a következő napra; amikor is életünk első céges buliját rendetük meg a presszónkban.

A főzéssel egy óra után lettem meg (mármint csak a pörköltével, a köreteknek neki se álltam), fél kettő felé lefeküdtünk, majd öt óra tájban keltünk; mentünk vásárolni és be a kocsmába. Ott a raktárként használt helyiségben pakoltam délig (hogy egyáltalán legyen hol ténykedni), majd a krumplipucolás, nokedli szaggatás, szendvics készítés következett. A vendégek 13 órakor mentek el, akkor lehetett bezárni és végre elkezdei elpakolni. Ezt Robi csinálta; csakúgy mint a cipelést és a szokásos délelőtti vendégforgalom bonyolítását.

16 órára épp csak, hogy készen lettünk; mire jöttek a vendégek. Aztán elhelyezkedtek, és én leültem egy székre, és úgy éreztem: nekem most rögtön le kell pihennem, mert különben nagy baj lesz. Az epém kezdte megint a szokásos tamtamot; s én először kiültem a kocsiba, majd bementem a raktár helyiségben a priccsre, hogy pihenjek.

Talán a hideg tette, talán a röpke - egy órányi - alvás; de lehet, hogy egyik sem, hanem a belső erő, a jól végzett munka elégedettsége - de egy óra múlva úgy ébredtem fel, mint akinek kutya baja sincs.

Mert a Szerencsekerék a sorslapom, de az élefeladatom, hogy felkészüljek az Erő megtapasztalására.

Azt hiszem, ezért kaptam az epebajomat. Ez az az út, amin keresztül kell mennem az Erő irányába.

(Képjel: Egy napraforgó lehajtott fejjel, szirmain könnycseppel; melyet megsimogatsz; és megdicséred, milyen szépen tartja magát, hogy megerősödött a szára. 

S a napraforgó büszkén kiegyenesedik és felemeli a fejét.)