Zsibbadó nyáridő

 Nos, sehol nem állok, jó szokásaim szerint, a melóval - de mindezek ellenére sem vesz rá a lélek hogy nekifogjak. Második napja tart ez a lekiállapot. Tudom, hétvége van, ilyenkor normális emberek amúgy se dolgoznak; de én nem vagyok normális, ugye ezt rég tudjuk. 

Mindenesetre ÁFA határidő van; meg akad még beadatlan beszámoló is, és az ugye nem egészséges így júliusban. A negyedéves MNB-ről nem is beszélve.

A munkakedvem (a maradék) tegnap reggel ment el, és ismét az Ügynökség kapcsán, mikor is rájöttem, hogy a kollégák nem tették fel a szokásos listákat az elmúlt hónapokban, amelyekhez egyeztetni tudnék. Úgy kellett külön kérni őket - ezzel haza is vágták a tegnapi munkámat; mire végeztek a legyártásukkal, már dél volt, meleg, és nem elég, hogy azon agyalogtam, hogy szuperbruttó három kilóért nekem miért kell még velük is bajlódnom (mostanában, lehet, hogy nagyon gáz, de sorozatosan lázadok az ellen, hogy kihasználjanak, és mikor főnöki feladatokat várnak el tőlem - emberek irányítását, ellenőrzését, határidők betartatását stb. - egy beosztotti karcsú jövedelemért, az igenis kihasználás. Amúgy velem mindig ezt csinálták - Kékhemü pl. nem adta meg nekem a gazdasági igazgatói besorolást a Faktornál, pedig rajtam nyugodtak ezek a teendők; ráadásul beosztottam is kevés volt és nem is voltak a helyzet magaslatán.

Tegnap álltam este a konyhában, kezemben a piros meg a kék tablttával (a piros a vénás keringésre, a kék meg gyulladáscsökkentő a nyomorult ízületeimre) és egy pillanatra Neo-ra gondoltam: piros, vagy kék? 

Mondtam is Robinak, hogy olyan Mátrixosan érzem magam. Majd megállapítottam, hogy Neo amatőr volt, ide nekem mindkettőt.

Bevettem, de semmi változás a mátrixban.

Illetve.. bennem egyre több.

...

A tegnapi nap 13 órakor Gyuri bácsi temetésével folytatódott. Még mindig hihetetlen számomra, hogy nincs már az öreg harcos; még tavasszal, mikor a választási kampány kapcsán ígérgetéseket kellett hallgatni a lakógyűlésen, még beszélgettünk. Kék szeme akkor nem csillogott annyira életvidáman, mint máskor; panaszolta a megjelent, akkor ellenzéki képviselőjelölteknek (azóta megnyerték a választást), hogy megbüntették, mert "feltölötte" a "záportárorozót... Az ő földjük annak van minősítve, és ő nem töltött fel semmit. Az út lett megszélesítve a túloldalon lakók által és sokan csináltak oda parkolóhelyet is. Az öreg pedig nem szólt érte; mert különben nem férnénk el végképp az úton.

És ezért ő lett az, akit megbírságoltak.

Undorító.

...

A helyi politikai elitből nem igazán láttam ott senkit előfordulni; pedig a temetésen szép számmal voltak Gyuri bácsi tisztelői. Ez is igazolni látszik azt az érzésemet, hogy nem érdekel senkit ez a terület - csak választások előtt jut eszükbe hirtelen; akkor kijönnek, kicsit ígérgetnek, majd minden megy tovább, ahogy eddig.

Viszont én átgondoltam ezt, és hoztam egy döntést.

Én nem akarok ingyen munkát végezni itt, senki szekerét nem akarom tolni. Ezeknek az embereknek egyáltalán nem fontos Pistály. Akkor én miért szívjak közösségi (ingyen) munkával?

...

Gyuri bácsival jövet-menet el-elbeszélgettem, s ezek az emlékek jártak az eszemben tegnap egész nap.

Emlékszem, mikor sétálni mentam Alfával és Áfonyával a rétre (a rétjükre) és az öreg messziről meglátott. Hozta a pásztorbotot, és már messziről lengette feléjük, figyelve a két kutyám reakcióját. 

Nos, nem vallottak szégyent. 

- Ez nagyon jó kutya lesz - intett a bottal mosolyogva Alfa felé; sosem felejtem el, mennyi, az állatok, a Föld iránti szeretet csillogott a szemében. 

...még most is elsírom magam, ha eszembe jut. Tele volt élettel. Olyan volt, mint egy öreg gyerek. Egy öreg gyerek, aki egész életében a földet, az állatokat, a szabadságot szerette.

Mint apám.

...

A temetés után hazaérve, már nem volt lelkierőm leülni dolgozni; pedig igencsak lett volna mit.

Helyette inkább felcuccoltam, és elmentem uszodába. De még ott is viszonylag sok idő kellett hozzá, hogy rávegyem magam a 40 hosszra.

A mai napot fejéssel kezdtem - két napja este már nem fejek, de a ma reggeli dupla adag volt. Örültem is neki, meg aggódtam is Bambóért, akinek a tőgye szögletesre keményedett a több, mint három liter tejtől.

Hiányozni fog a finom tejecskéjük, de muszáj már pihenőre vonulniuk. Augusztus, szeptember... jön nemsokára az új vemhesség, a jövő évi generáció előtt pedig kecskéimnek vissza kell nyerniük a kondit. Szeptember elején lesz 180 napja a laktációs időszak kezdetének - és 8 literrel/nap nyugodtan lehet számolni a teljesítményüket, még a februári csökkentett mértékkel és a mostani apasztással együtt is. Ez 1400-1500 liter tejet jelent. Brutális mennyiség, kis adagonként. Minden okunk megvan arra, hogy nagy becsben tartsuk őket, főleg Bambót, és mindent megtegyünk, ami ahhoz kell, hogy jó kondiban legyenek a következő szezonra.

Jövőre mindenesetre nem fogok kézzel fejni - nem is bírom; meg - reményeim szerint - többen is lesznek, hisz a két gödölyét is be szeretném állítani.

...

Fejés után sajtot csináltam, utosló rendeléseimet teljesítendő; majd elnyúltam az ágyon, mondván, kell egy kis szieszta (az igazság az, hogy a kanna füle kijött a helyéről és szétöntöttem a savót, ettől kissé kiakadtam, na..)

Fekvés közben, az ótvaros lakás közepén, ismét megérkezett a gyerekkori nyári, telkes életérzés, ami mostanában egyre gyakoribb vandég.

Akkor éreztem így magam, mikor úgy dél tájban felébredtem, körbenéztem. Nem volt bent senki, Anyu és Nagyi akkorra már vége felé jártak a hajnali kapálásnak. Az illatok, az érzet - az édes, boldog gyermekkor, a gondtalan semmittevés és a szabadság. Az energia, ami árad, és mozdulni sem jó, nehogy elveszítsük ezt a tűnő álmot.

Nagymamám közelében volt ilyen nekem; Nagyi, gyerekkor, föld; szabadság - ezek különös keveréke ez, és egyre gyakrabban jön. 

Vajon miért? - tűnődtem. Hisz évtizedekig nem volt részem benne - pedig mindig is ezt kerestem volna, mint az elveszett Paradicsomot.

Ennyire lefelé hajlik már az életem? Hisz ez az érzés úgy 14 éves korom felé - akkor azt hittem, örökre - elveszett. Ennyi lenne már csak hátra? Az igazán nem lenne jó - gondolkodtam (mert legyünk rutinosak, minden megoldáshoz legyen egy problémánk, amivel agyon lehet vágni azt a kicsi jót, ami adatott),

Ma tovább jutottam a gondolkodásban. Valahogy rábambultam a szoba közepén, random a térbe állított öreg szekrényre; mely Nagyikámé volt; melyben gyerekkori Karácsonyok előtt különös kegyelemként törölgethettem a nippeket (a mókust sikerült is eltörnöm, nagyon haragudtak rám érte); amely csodás titkokat rejtett, fényképeket, iratokat, Kiváló Dolgozó érdemérmet és egyéb szocreál, és még annál is korábbi időkből való relikviákat.

Eszembe jutott az a - immár három hónapos - emlék, mikor végre ide került (igen, azóta kerülgetjük és gyűlik fel a kupi. Azóta güzülök, hogy ne kapjon senki bírságot, és megússzuk amit meg kell úszni. Szörnyű.)

Mikor oda került a szekrény, és magamra maradtam vele, ránézve a random helyfoglaló vénséges és kopott bútordarabra, a szívembe melegség kúszott. 

- Végre hazajöttél, Nagyikám!...

A szekrény (akkor már fél napja álldogált ott, senki nem háborgatta) hangosan pattant egyet, mintha helyeselne valaki.

...

Tehát, ha úgy van, mint ahogy gondolom, és a Nagymamám energiái érkeztek vissza hozzám, akkor részint nagyon kell örülni ennek.

Másrészt nagyon kell figyelni, hogy elkerüljem a sorsazonosság-átvállalást.

De hogyan lehet ebből az egészből úgy megszűrni az energiákat, hogy ne essek ebbe a hibába?

Hisz annyira örülök ennek az érzetnek...

Hőség

 A júliusi kánikula napjait éljük, s néhány nap után észre kellett vennem, hogy ez az időjárkálás bizony elvitte a munkavégző képességem 2/3 részét.

A délelőttök még csak-csak mennek valahogy, és amit reggel 7 és 13 óra között el tudok végezni, az el van végezve - de az igen kevés, a feladatdzsungelhez képest mindenképpen.

Ez a tény, s a teljesítési problémáim miatti szorongás aztán az enyhület óráiban (éjszaka) bekúszik a tudatalatti repedésein, és olyankor kezd kínozni, mikor végre alhatnék, vagy a munkakezdésre kumulálódik, hogy kapkodjak és még az a néhány óra se teljen normális munkával amikor lenne erre mód.

Délután, fejés után, végkimerülten rogyok le az ágyra, hogy azután valami se ébren, se alva állapotban töltsem azokat az órákat, amikor áll a lakásban a forró levegő. 

A mélypont olyan 16-17 óra körül van, de utána is csak olyan lassan normalizálódik a helyzet, hogy mire elfogadható lenne a hőfok, már teljesen olyan vagyok, mint a kifacsart citrom; s ha ez még nem lenne önmagában elég, támad a kéz zsibbadásom is, már nem csak az ujjaim, de a tenyerem, alkarom, csuklóm, könyököm és felkarom is be- beszáll a "buliba".

Huszadika után apasztás lesz, pedig a finom tejecskét nagyon fogom hiányolni - de muszáj, mert ennek már fele sem tréfa.

Onnantól a megélhetés is drágább lesz.

...

Tehát küzdök, mint fuldokló a víz alatt; most megint lenyomtak - anyagilag is padlón vagyok folyamatosan; még akkor is ott lennék, ha minden ügyfelem rendesen fizetne, de most is 330 e Ft lejárt esedékességű számla vár a csodára. Vagy az Enter gombra. Vagy bármi.

Nem lenne ez téma, ha nem lenne NAV inkasszó, de ugye van - és ha ilyen tempóban haladok, még jópár hónapig lesz is; hiszen, bár kiköhögtem már az idén 3,2 M Ft adót, de még tartozom 2,5 M Ft-tal.

Ebből 1,5-öt még mindenképpen hagynom kell, hogy beszedjenek (talán év végére túl leszek rajta) és kérhetek a fennmaradóra automatikus részletet; hogy elkezdhessem a lakás illetékét kiköhögni.

...

Egy havi részletből felszereltethetném a klímát a lakásba... egy másik havi részletből kicserélhetném a sütőt és a hűtőt. Is.

Egy harmadikból megcsináltathatnám a kocsimat. Vagy lecserélhetném. Vagy bármi.

...

De nekem lesz egy Petőfi hídra néző, gyönyörű, két szoba hallos lakásom. Mindezek helyett.

Nyugdíjalapnak.

Ha megérem.

...

Robi rám ijesztett vasárnap, kettős látása, fejfájása volt; bezárta a kocsmát, valahogy hazavezetett (..) majd mentünk az ügyeletre TIA gyanúval.

Nem lehet rossz szavam a magyar egészségügyre, 4 óra alatt, koponya CT-ig bezárólag kivizsgálták. Sőt, a szemészet vissza is rendelte.

Amíg ott üldögéltünk, többször végigfutott az agyamon, hogy ez igazságtalanság; Robi 10 évvel fiatalabb nálam, szeretem mintha az öcsém lenne, és én nem azért választottam magamnál ennyivel fiatalabb embert, hogy a végén őt is én temessem el - de akkor, ott, ez a lehetőség olyan fojtogatóan valószínűnek tűnt, - még annak ellenére is, hogy látszólag jól volt, némi sápadtságtól eltekintve, mely a 4 óra végére, a fejfájással együtt, eltávozott. 

Ma a szemészeten valami olyasmit írtak a kórlapjára, hogy a tüneteket okozhatta egy kezdődő üvegtest hártya leválás, melynek nyomai láthatók. Meg egyébként a szemnyomása is határértéken volt vasárnap; a mai napon normális értéket (azért felső határhoz közelit) mértek; s tudom, hogy mikor magas a vérnyomása, düllednek a szemei kicsit (én onnan tudom megmondani vérnyomás mérés nélkül, hogy mikor magas neki). Olvastam, hogy ez a magas szemnyomás érték a zöldhályognál fordulhat elő; mely örökölhető; - s eszembe jutott hogy az anyukájának bizony az van.

Az is átfutott az agyamon, hogy ha nem fog tudni dolgozni, mihez kezdünk?

Mi lesz, ha akár ő, akár én, lebetegszünk ebben a hátra lévő három évben?

Eddig azt hittem, hogy nekem áll a zászló; Robi majd eldolgozik ha minden kötél szakad.

Na hát ez sem így van a jelek szerint.

Kedves Naplóm!

 Úgy tűnik, lassan visszatalálok Hozzád, és ez mindenképpen jó jel, már ami a való világban meglévő kitettségek volumenét és kezelésének sikerességét illeti.

Valahogy úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy a zuhanást - talán - sikerült megállítani; bekapcsoltak a tartalék hajtóművek, és jelenleg oldalazva próbálunk - vízszintesen, majd enyhén emelkedő - röppályára állni.

Ez nem azt jelenti, hogy "hurrá, nincs tartozásunk", csupán azt, hogy az elmúlt hónapokban ez csökkenni kezdett. 

A magyar gazdaságban meglévő negatív tendenciák (alacsony fizetőképes kereslet, körbetartozási láncok, árproblémák) jelentősen megnehezítik ezeket a stabilizálási/kibontakozási törekvéseket; túlzás nélkül mondhatom, hogy heroikus küzdelemet folytatok ezért a stabilizációért; és voltak pillanaktok, mikor már-már feladtam.

De Bea barátnőmnél mégsem voltak hiábavalók a kronobiológiai szeánszok; hisz azt eddig is tudtam, hogy "forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent", és az én lapom a Taro-ban a Bolond; viszont azt, hogy a sorsfeladatom a Nagy Arkánum 10. lapja, mely a Szerencsekerék; s ennek a feladatnak a megoldása elvezethet következő leszületésemig a 11. lapig, mely az Erő - nos, ezt ilyen tudatosan még sosem tudtam. Mindenesetre megvan bennem az a képesség, hogy nagy baj esetén visszahúzódok a Középpontomba, levágom magamról azokat az érzéseket, amelyek a tisztánlátásomat elhomályosítják, növelem a koncentrációt és onnan hozok döntéseket.

Ennek az alapjait iskolás koromban tettem le, tudom, a koncentráció növelésével. Életem során nem mindig sikerült ez; de többségében igen; nyilván Mérlegségmből adódóan némi billegés után, de rátalálok a helyes útra.

Tehát jelenleg: komoly zuhanás után megtörténtek a legfontosabb korrekciók, a szárnysíkok irányba álltak, és a repülő oldalazva, sőt, a vízszintes síkhoz képest mintegy 10-15%-os pluszban folytatja útját.

K.rva közel volt az a k.szott föld; és még jöhetnek légörvények... de haladunk.

Múltkor kisfiam, nevezett Bandika, megkérdezte tőlem, hogy miért utálom én a repülőket - mert szerinte Facén sokszor értekezek erről.

Nos - én nem utálom a repülőgépeket. Én a géppuskázó, bombát szóró, halált hozó repülőgépeket utálom; amelyektől Anyám annyira félt kisgyerekként a pincében bujkálva; hogy ezt az ős félelmet sejtszinten átörökítette kisfiam anyjába.

Ehhez képest, hogy a Baltic Bees múltkori repülőnapi produkcióját megcsodáltam, teljesen pozitív fejlemény.

Leht, hogy egyszer fel kellene ülnöm egy utasszállítóra; hátha akkor megbékélnék velük - de egyelőre ez a veszély nem fenyeget. Örülök, ha októberben eljutunk a szokásos éves rendes Keszthelyünkre békével, és mondjuk nem pont azon a héten jut eszükbe az ügyfeleimnek megváltani a világot. Vagy hitelt/részletfizetést kérni mérleg alátámasztással. Vagy bármi.

Mindenesetre az elmúlt idők pénzügyi manővereit rajzolta az égre a Baltic Bees vezérpilótája; meredeken tört az égre, majd kikapcsolta a hajtóműveket; lebegni látszott, majd átesés következett, a teljes átfordulás után szabadesésben, négyzetesen gyorsulva közeledett a földhöz, míg be nem kapcsolta a hajtóműveket, hogy kioldalazzon a figurából, mielőtt a Föld magához húzná.

Az égre írva láttam az elmúlt lassan két év történetét.

A kockázatkezelésben azért már van némi gyakrolatom; arányérzékem is van - ezeket használtam, mikor felkészültem a manőverre. 

Azt hiszem, hogy ez a felkészülés már a hitelfelvétel előtt megkezdődött, és azóta is folytatódik, "kockázatporlasztás", "több lábon állás" az ő neve.

Szerintem kizárólag ennek köszönhető, hogy nem zuhant bele az a vadászgép valami bűzös mocsárba, vagy nem csattant valami betonplaccon, ahonnan Yoda se szedné össze a darabjait.

A monetáris/fiskális kockázatok többé-kevésbé eredményes kezelése mellett azonban szembesített az élet azzal, hogy a rengeteg vállalás mellett komoly nemteljesítési kockázat nyílt meg a tevékenységemben a túlvállalások miatt. Erre ráerősített Morgó, aki elhagyta a házat, pedig ki se szavazták.

Ez egy szomorú eseménysor, melyet azóta is elemzek magamban pro és kontra - mert Morgó nem csak a kollégám, de a barátom is volt (persze, tudom, inkább kecskenyájban gondolkozzak.. megjelent ez már nekem, tudjátok... nem újdonság, de hát na. Az ember mindig remél. Fölöslegesen.)

Mindenesetre a főnöki működést és a humán erőforrás menedzsmentet megtanulni és gyakorolni - ehhez a 24. órában vagyok, és talán nem is fog sikerülni máshonnan megfogni ezt a kérdéskört, mint a felelősség oldaláról - mert legszívesebben ordítva menekülnék; nehogy véletlenül egyszer is áttaláljak a cashflow négyszög jobb oldalára. Tudjátok, oda, ahol azok tanyáznak, akik a mások idejét rabolják el; szemben a bal oldali kis pocadékhúsokkal, akik csemegeként kínálják fel soha vissza nem térő kincsüket: idejüket, figyelmüket, izmaik és idegeik erejét, tudásukat valami üveggyöngyökért, amiknek pénz a neve.

(A pocadékhús szót én alkottam a kölykökre; utal részint a születésükre, ahogy kipottyantak szegény Mogyikámból; részint arra a tevékenységre, ahogy a lepotyogó falatkákra vadásznak. ...igen, az egyszeri ember is csak ilyen "pocadékhús"... sajnos. Életem egyik legnagyobb hibája volt, hogy nagyra értékeltem az embereket. Pedig csak emberek. 

Pocadékhúsok...)

Tehát a felelősség oldalt kell erősítenem. Felelősség az ügyfelek, és felelősség a segítők felé. A "felelősség" szó jó ismerősöm, őt kell fókuszba állítanom, hogy megtaláljam a helyes eszköztárat ezen az ismeretlen, ingoványos talajon.

16 Tonna Fekete Szén - Republic

...

Egyébként meg: nyár van. Igazi, hagyományos, kontinentális nyár; most már ritkuló zivatarokkal; 30 fok feletti nappalokkal és hűvös éjszakákkal; a bőröm már barna a napi egy óra fürdőruhában kecskefejéstől. A lányok még mindig naponta minimum 7 liter tejet leadnak; a kutyák gyönyörű szép nagyra nőttek; ha nagy is a megszorítás, de senki nem halt éhen; a kertben menta növöget, és ha nincs is pénzem Magnum jégkrémre, de minden nap csinálok magamnak fél-egy liter turmixot a kertben gyűjtött hozzávalókból: cseresznyéből, mentából vagy levendulából, kecsketejből. 

Ilyenkor érdemes megállni egy-egy pillanatra, érezni a megelégedettséget, és hálát adni a Teremtőnek, (...Te vagy a Teremtő...), hogy minden vélt vagy valós nehézség ellenére, valójban - minden rendben van.

Az utóbbi hónapban már párszor azt is megengedtem magamnak, hogy beüljek a KFC-be xenoösztrogéneket fogyasztani (ne így keressétek az étlapon őket, de azért nyugi, ott figyelnek azok..). Mondjuk ez a tevékenység nem annyira hasznos; bár a korábbi életvitelemhez képest immár töredékére csökkent: uralkodik a kecskesajt meg a krumpli a takarmányozásomban, rendkívüli megtakarításokat indukálva.

Néha mosolygok magamban, hogy mennyire ösztrogénes dolgokkal veszem magamat körbe: kecskefejés, tej, sajt... A lányom kecske- meg kutyab.szatónak is szokott nevezni "vicceskedve", én meg néha azon tűnődöm, hogy lehet, hogy tudat alatt tényleg így élem ki magam, ha már nekem nem lehet. Nem mintha felizgatna a kutya- vagy kecskeszex, nem vagyok beteg. Inkább.. olyan lelki jó érzés, hogy van következő nemzedék, van tej, sajt... Mint a gyarapodás.

(Jobban belegondolva, furcsa, milyen nagyon rövid időt ad a nőknek a sors arra, hogy fogamzóképesen éljenek. Egy nő átlagos várható élettartama mondjuk 80 év. Az első 15 évben még gyerek, ha be is indul a vége felé a hormonális ciklus, de gyereket 20 éves kor előtt egészségügyi okokból sem szerencsés szülni. Mondjuk 20-40 éves kora között "szülőképes"; majd újabb 40 évig nem. Tehát az élete maximum 1/4 részében élheti meg az anyaság csodáját. Lehet, hogy ez is azt jelzi: mennyire nehéz és fontos feladat is ez. - A többi időben meg még mindig lehet (kuvasz)nagyi :D)

...

Mindenesetre, ezen a szép, nyári vasárnapon, adjunk hálát az életünkben jelen lévő bőség miatt, bármilyen formában is nyilvánul meg; legyen az kecsketej, kuvasszőr, napsütés, vagy égre írt alakzatok.

Kedves Naplóm!

04.10.

Ide jöttem irkálgatni, mert érzem, hogy az energiáim megint blokkolva vannak, és ilyenkor azért mégiscsak Te vagy a mentsvár, mert ki kell írni magamból mindezeket a fusztrációkat.

Mostanában mintha tudatosabban álmodnék, és ma reggel az alábbi szövegre ébredtem:

"Üdvözöllek a relativitás világában! Itt semmi nem fehér. De legalább nem is fekete."

Előtte valami mozgalmas álmom lehetett, és úgy ébredtem, hogy a bal kezem megint funkcióvesztett, nem bírom a karom fájdalommentesen megemelni a legkisebb mértékben sem.

Nagyon unom ezt a sok ízületi fájdalmat; vállízület, boka, térd, csípő, - vándorol a nagyízületeimben, mint zsidóban a fájás, ahogy a közmondás mondja, bár nem vagyok izraelita. Pedig már húst sem eszem - mióta inkasszálta a NAV a cégemet, rászoktam, hogy végképp ne menjek boltba se; az állatoknak veszek takarmányt, magamnak lehetőleg semmit.

A reumatológus doktornő szerint a Zitazonium mindenkinek hazavágja az ízületeit - azzal utamra bocsátott, minden gyógykezelés nélkül. 

Nos... a mellrákból talán (talán, mert a bizonyossághoz el kellene még mennem az ötéves kontrollra, de se időm, se energiám jelenleg erre) kigyógyultam, de ezek a fájdalmak hű társaimmá szegődtek. A legegyszerűbb feladatok is két-háromszoros energiaráfordítást igényelnek, ha fáj a mozdulat, amivel megtehetők.

Persze tornával, úszással valamelyest javítható az állapot - ha van rájuk idő, energia.

Ehhez kb. fele ennyit kellene melózni. Ehhez képest túlvállaltam magam. Teljesen. Teljesen, hogy ki tudjam fizetni a hitelt, és az enyém maradhasson a lakás.

Tavaly nyáron, Keszthelyen, mikor nyaralás helyett betegen güzültem az apartmanban, és mégsem voltak velem elégedettek az ügyfeleim; meg egyébként szembesültem vele hogy a fiam ellehetetlenítette az életemet - nos, akor, mint a villám, csapott belém a felismerés: de hisz Anyám ennyi idősen ment nyugdíjba...!

Nekem még 12 évet kellene dolgoznom a 65 éves korhoz és a "nők 40" című csodás lehetőséghez is hátra van még kb. 8 év, hiszen - nem vagyok rá büszke, de három gyereket kellett mindenféle, manapság divatos adókedvezmény nélkül nevelni - volt három olyan év, amikor nem teljesítettem járulékfizetési kötelezettségeimet. (A többi időszak java részében is csak a minimálisan kötelezőt).

...

Egyébként nem vagyok mindig ilyen pesszimista... de sokkal többször, mint amennyiszer kellene. Sajnos.

...

07.02.

Még élek; sőt, vagy másfél millát már törlesztettem is a NAV felé; bár még kb. 3 milla hátra van. A kecsók rengeteget segítettek benne; kb. 2-2,5 hónapig jóformán vásárolni sem voltam. Kenyeret ettem, meg krumplit, sok kecskesajttal. A fagyasztó is tele lett sajttal; végül is ez egy minőségi élelmiszer; terveim szerint télen csak bedagasztok egy pici tésztát, kinyújtom, lökök rá egy kis szószt, meg kecskesajtot, megsütöm és kész lesz a kaja.

Mondjuk ahhoz kelleni fog egy működőképes sütő, de majd csak elvergődök odáig is.

A "nem veszünk semmit" csúcsra járatása közepette el kellett jutnom odáig, hogy már nincs ruhám se amit felvegyek; és itthonról sem megyek el, ha egy mód van rá, mert mindezek rengeteg pénzbe-időbe-energiába kerülnek. 

Mai ésszel fel nem foghatom, hogy hogyan volt ezekre akár még pár évvel ezelőtt is szabad erőforrásom. Most nincs.

Persze ez sem jó, ennyire befordulni.. nyilván.

De ez az egyetlen esélyem jelenleg a túlélésre.

A lakást végül kiadtuk; eléggé keserves volt odáig elvergődni; s nyilván pótlólagos adókötelezettséget eredeztet majd ez is; jelenleg megpróbálom a bevételből foltozni az elmúlt - lassan két - évben keletkezett lyukakat a költségvetésemen. Nehéz és keserves ez a küzdelem.

Kisfiam szerzett magának Budafokon egy zártkerti önkormányzati bérleményt, ahová nem lehet bejelentkezni; nincs víz, villany és havi 50 e Ft a bérleti díja - köztünk szólva, az én nomádia kedvelő természetemnek egy csodás élettér; de persze neki ez sem jó; lényeg az, hogy én vagyok a falu rossza egyedül, mert kiraktam a lakásból. Hogy ő nekem több milliónyi közüzemi és parkolási hátralékot hagyott a nyakamon, az mind nem számít. Az sem, hogy három évig vártam arra, hogy megemberelje magát - hiába.

Eljutottam odáig, hogy már ez is mindegy. 

Egyébként a lehető legjobb választás volt részéről ez a bérlemény; amenyi hitelt felvett és elb@szott; neki, ha lenne valami saját ingatlanja, már nem lenne, mert vinné a bank. De persze erről is a rendszer, az anyja, meg a világ tehet; véletlenül sem a saját h.lyesége.

Azért is jó választás, mert hátha itt majd megtanulja, milyen munka a semmiből valamit teremteni - mert itt tényleg nincs se víz, se villany; tehát tág teret kapott a teremtésre - az enyémet úgyis sokat kritizálta, hát hajráf, lehet megmutatni, hogy az övé mennyivel lesz jobb. (..megmutatta már... no comment.)

Megtörtént tehát, amit a Jóskönyv oly sokszor üzent: átcsatornázásra került a terhek mellé az erőforrás is; így talán van lehetőség a kilábalásra, de hogy nehéz és hosszú menetelés lesz, az biztos.

Ezobarátaim most fognák a fejüket; miért idézem meg magamnak a hosszas szenvedést; inkább manifesztáljam, hogy gyorsan és könnyedén megoldom mindezeket - de sajnos én könyvelő vagyok és az általam látott számok, összevetve a havi jövedelemtermelő képességemmel, nem azt mondják, hogy itt hipp-hopp csodás változások jönnek. Persze, kedves Univerzum, bármikor meglephetsz ennek ellenkezőjének bemutatásával :) Nem akarsz, mi...?...

Egyébként is, én még soha, semmit nem oldottam meg gyorsan és könnyedén - az nem az én műfajom. Én minden döntést és megoldást megszenvedek. Sokszor háromszorosan is.

Az éves zárlati munkákkal az idén úgy el vagyok csúszva, mint a sz@r - ég is már a gatyám, nehogy valakit valamire megbüntessenek; mert a jelen anyagi helyzetben más nem is hiányozna.

Pedig februárban még azt hittem, hogy jól állunk - de azután mindenkinek mindenféle extra kívánságai lettek, mert az élet az ügyfeleimnek is nehezedett sokat; Széchenyi hitel; adóellenőrzések; MNB megfelelőségi többletfeladatok; extra munkák grátiszba; s mire azokat hellyel-közzel teljesítettem, hipp-hopp, eltelt a május is; én meg megszívtam a túlvállalást; a 70+ céget amivel küzdök; mindezt azért a nyakamba eresztve, hogy a hitelt fizetni tudjam... 

Ha megkérdeznénk az ügyfeleimet hogy elégedettek-e, a többség most nemleges választ adna; s ez zavaró. Hiszen minden ügyfélnek joga van ahhoz, hogy elégedett legyen a könyvelőjével. S ez fordítva is igaz.

Ez a bűvös mondat néhány hete született meg benem. Egy ügyfélajánlásra jött ügyfelecske segített a születésében: induló EV, elvileg havi 10 e Ft lett volna a bevétel belőle; megengedtem neki hogy bejelentse hozzám a vállalkozását, mert még egy lakcíme sincs ahol ezt megengednék neki; elmondtam, hogyan úszhatja meg az egészet a legalacsonyabb adófizetéssel; - majd elragadott a munka és az általa elképzelt tevékenységi kör módosítást nem jelentettem be 1 héten belül.. erre eljött egy csütörtök esti beszélgetés; mikor is dögfáradtan azt hallgattam, hogy van neki egy jó könyvelő ismerőse, az tényleg nagyon jó, de most még egy évig nem dolgozik (gondolom gyeden van).

Letettük a telefont, de ez a mondat döfködött engem egész este. Másnap megkíséreltem bejelenteni a csodás tevékenységet amit szeretett volna; de nincs meg hozzá a végzettsége - majd írtam neki egy szép levelet, melyben ezt is leírtam, kiegészítve ezzel a fenti mondattal; azzal, hogy én nagyon szeretném, ha ő elégedett lenne a könyvelőjével; s ha neki van ilyen, én nem fogom visszatartani attól, hogy hozzá menjen - ha ezt most még egy ideig nem tudja megtenni, akkor szívességi alapon részemről beadom neki a járulékbevallásait (4 db) és az éves SZJA és HIPA bevallásokat, ezért én nem kérek pénzt, költse a gyerekeire; de szeretném, ha egy év múlva elhordaná innen az irháját, székhelyestől, könyvelésestől; mert én eddig neki csak segítettem, és ha ezt ő nem veszi észre, az nem az én hibám. Én nem szeretnék  szuperbruttó 10 e Ft-ért (per hó) csütörtök esti összehasonlítgatásokban alulmaradni; én ettől az összegtől pont se gazdagabb, se szegényebb nem leszek; sőt, inkább kimegyek még megfejni kétszer a kecskéimet; azok legalább nem felejtik el, honnan kapnak abrakot...

Azt hiszem, eljött az életemnek az a szakasza, mikor molyan szintre jutott bennem az "undoritisz emberikusz", ami már komolyan akadályoz abban, hogy jövedelem termelő tevékenységet folytassak.

Ma láttam egy fotót egy emberről, aki eladta a saját maga által nevelt bikát bikaviadal célra, és a bika felfedezte hogy a gazdája a lelátón van, és sebesülten segítséget kért tőle - mire az ember megcsókolta, majd a bikát lemészárolták. (Júdás csókja a kép címe). Felfordult tőle a gyomrom. Igen, ilyenek vagyunk mi, emberek. Apám hat darab export minőségű bika árából építette a kamaraerdei házat; és én is eladtam a kecskebakokat - már amelyik nem ugrott bele a szomszéd kútjába. Nem tudom erről írtam-e itt, de a harmadik halálánál jöttünk rá, hogy fedetlenül hagyta az - alacsony peremű - kútját ez az idióta... nagyon szörnyű volt ez is. Persze az se jobb, mikor eladjuk, tudván, hogy le fogják vágni - a legnagyobb bakocskánkat, szegényt, alig lehetett befogni; a többiek is menteni akarták; szerintem már biztos nem él - de ide akkor sem kell ennyi bak; meg egyébként megnőve nem is hagyják az anyákat békén; a kecskebak veszélyes jószág; és nem csak az emberre - ami a körülmények ismeretében még érthető lenne - de a saját fajtáraira is.

Az is igaz, hogy a növényevés is ugyanúgy gyilkosság; maximum azért tartják a vegák elfogadhatóbbnak ezt, mert - mivel rendszertanilag távolabb vannak a növények mint az állatok - könnyebb elhinni hogy nem szenvednek; mert a klorofill nem vér; és a növény nem tud gyorsan elsápadni. 

De ma már van egy rakás kísérlet, ami bemutatja, hogy ugyanúgy éreznek ők is.

Sajnos az állati élet (és mi is ebbe a kategóriába tartozunk) arra ítéltetett, hogy más élő szervezetek halála által építse fel önmagát.

Érdekes reggeli gondolatok ezek... pedig egész más problémával küzdök, már hónapok, sőt, visszagondolva, talán évek óta.

Ma reggel megint úgy ébredtem, hogy mindkét kezem könyökig le volt zsibbadva. A zsibbadás néha jobb, néha rosszabb; néha mindkét kezemre kiterjed, néha csak a balra; ha szerencsém van, visszaszorul a bal kezem középső ujjának utolsó ujjpercébe; emellett a kezeimet dagadtnak, ormótlannak érzem és a finom motóriumnak nevezett mozgások kezdenek elhagyni engem. Engem, aki goblein hímeztem, gyöngyöt fűztem, horgoltam. Akinek rengeteg munkája várja a boldog nyugdíjas években esedékes befejezést... aki lassan a számítógépes egeret is nehezen fogja meg...

Aki az ügyfelei száján kiszaladó "véleménykéket" el kell szenvedje... és nem ez a takarító néni a legrosszabb. Ő legalább őszintén h.lye. 

De van olyan, aki baromi okos.

Okos, csak nem bölcs...

Utálom az embereket. Eljutottam idáig.

Fizikai hanyatlásom a műtét után kezdődött a karfájdalmakkal; sokáig azt gondoltam, hogy a letapadt izmok miatt van; hiszen görcsösen a bal oldalamon fekve töltöttem a műtét utáni évnek/éveknek minden olyan pillanatát, amikor fekhettem. Bal oldalamon, mert bal oldalon volt a vizesedő heg, amit pihentetni kellett, és mert úgy legalább elfordulhattam Robertótól - azóta megcseréltük a fekhelyünket és most már a jobb oldalra fordulás garantálja ezt (azóta sokkal jobb is a közérzetem; én nagyon utáltam a bal oldalon; erre Segítőm azt mondaná, hogy elfoglalom a férfi helyét a térben - mért, nem? Dehogynem.. nem tehetek mást. Neveltetés, tapasztalatok.. Hosszú.)

Aztán eljött Anyám halála, és minden ízületem feladta a harcot.. Elmentünk kirándulni, hogy ne fájjon olyan elviselhetetlenül, Robi aranyos volt, törődött a fájdalmammal, elkísért.. és egy vonatlépcső hónapokra megfosztott a térdízületemtől. Tudom, elveszett bennem a Hit; és ez valószínűleg így is van; sokáig nem tudtam dicsérni az Istent és megbékélni a megváltoztathatatlanal. 

Közben egy novemberi reggelen arra ébredtem, hogy kinőttek a köszvényes csomók a kezeimen; a középső ujjaim utolsó ujjpercei mellett és kissé a nagy ujjaim utolsó ujjperceinél is (meg az összes többinél..) és akkor zsibbadt először az a bizonyos ujjperc. (A húgysav szintem normál tartományban van minden mérés szerint..)

Mostanra már a zsibadás az úr; ehhez nagyon sokat hozzátett a kecskefejés is; no meg az a néha fel-felbukkanó félelem, hogy a lakás megtartása körüli küzdelem meghaladja az én kis, fogyatkozó energiámat.

("Mert mindig, mindenki többet akar..!" - mondta kolléganőm. Áteresztettem magamon a ki nem mondott vádat... sokat tűnődtem rajta. Legközelebbi beszélgetésünknél megmondtam neki, hogy én nem akarok töbet. Én csak nem akarom elveszíteni, ami már megvolt. Mert én abba a lakásba születtem...

Jártam Bea barátnőmhöz aki születési számok alapján történő személyiség elemzést tanít; nála tudatosítottam magamban, hogy életfeladatom a Sorskerék fordulatai mögött megtalálni az Erőt.

Régi olvasóim bizonyára emlékeznek anyai nagyapám mondására, ami oly nagy hatással volt az életemre: "Forog a nagy kerék, egyszer fent, egyszer lent!"

Miután már vagy háromszor átéltem a teljes átfordulását, lassan ideje lenne felfedeznem a saját Erőmet. De azt hiszem, hogy ehhez szükséges még átélnem azt az élményt, hogy amit megragadtam, azt meg is tudom tartani - s ez a mai időkben és az én állapotomban igencsak nehéz feladat. Ezt jelezheti, erre utal a zsibbadás a kezekben; bár az utóbbi időben már picivel optimistább vagyok a kérdésben; de talán pont ezért rosszabbodott a fizikai tünetegyüttes (konfliktus utáni megoldási szakasz a Biologika szerint; de félő hogy itt, valahányszor nekem támad egy-egy combosabb kiadási tétel, sínekre csúszhatok, erre nagyon kell koncentrálnom, ha nem akarok zsibbadt és funkcióvesztett mellső végtagokkal létezni a hátralévőkben).

Egyébként van "jó" is az egészségi állapotom változásában: a derékfájdalmaim szinte teljesen elmúltak; s ami még ennél is furcsább: mióta vese tisztító meditációt hallgatok, már az sem fáj. Igaz, volt néhány olyan vizualizációm közben, mintha kiskanállal kaparnám a vese szövetéből a köveket; egyszerre volt émelygős, undi és kellemetlen - de az bizonyos, hogy nagyon hatékony. A kövek fehérek, csillogóak, szabályosak, mint a természeres gyöngy a karkötőben, amit egyszer, egy másik történetben kaptam.

Furcsa dolog ez a szellemi úton való gyógyulás; s most a feladatom, hogy megtaláljam, hogy hogyan gyógyíthatnám meg a kezeim/karjaim, ha már senkinek nincs szüksége rá, hogy öleljek, simogassak velük - kivéve saját magamat.

Érdekes, kapcsolódó megfigyelés, hogy a zsibbadásos tünetet enyhíti, ha magasba emelem a kezem, majd elkezdem az azonos oldali vállamat veregetni. A vállveregetés ugye elismerést jelent... mondhatjuk, hogy csak véletlen, hogy ez segít.. de bizonyosan az vajon? :)

Mindenesetre nagyon sok vállveregetésben kell részesítenem magam ahhoz, hogy a középső ujjam utolsó ujjpercébe is eljusson valami kevéske az Élet érzetének csodájából.