"Budapest felett az égbolt felhőtlen" - mondta be azon a bizonyos napon a magyar rádió a kultikussá vált mondatot. "Budapest felett az égbolt felhőtlen", tettem közzé Facebookon, pár nappal a háború kitörése előtt egy, a gyönyörűséges, napsütéses Budapest feletti irodában készült képet; - s ugyanilyen napfényesen derűs, tavaszt ígérő nap volt az is, mikor bejelentették, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát.
Sokan vélekedtek úgy az első napokban, hogy Ukrajna tulajdonképpen meg is érdemli, mert hitt a nyugati propagandának, s most azok majd jól cserben hagyják őket is, mint '56-ban minket; ily módon nem csupán az időjárás lesz hasonlatos a két eseménysor alatt, hanem azok végkimenetele is.
Egyébként is megérdemlik, mert a NATO-hoz akarnak csatlakozni, rakétavetőket engedtek telepíteni magukhoz, felrúgva ezzel minden egyezményt; s ha ez még nem elég, bűnükül róható fel, hogy sanyargatják a kisebbségeket, oroszokat, magyarokat egyaránt. ...De vajon ki mondhatja meg a népnek, hogy milyen irányba menjen? Milyen társulásokhoz csatlakozzon?
A kisebbségi kérdésnél megálltam egy kicsit. Szégyellem magam, én nem követtem annyira az ukrajnai eseményeket; bár emlékeimben élt a Krím hányattatása fél évtizeddel ezelőttről, és hallottam az orosz területi követelésekről az orosz ajkúak lakta területek vonatkozásában, meg arról is tudtam, hogy Odesszát szeretnék visszakapni az oroszok - az én olvasatomban ezek részükről még érthetőek is valamilyen szintig - ne felejtsük el, hogy mi magyarok, ha valamit, azt nagyon tudjuk, milyen az, amikor egy ország önmagával határos.
A háború nem túl szívderítő hírei között szerepelt az a tudósítás is, mely szerint Putyin egyik első dolga volt megsemmisíteni azt a gátat, amely korlátozta a Krím vízellátását.
Ajj.
A szomjaztatás már a sötét középkorban is kiváló kínzóeszköz volt.... itt, Európa közepén, egy nyugatbarát kormány tényleg ezt csinálja/csinálta a XXI. században? Létezhet ilyen az akciófilmek világán kívül is? Vagy ez is csak egy álhír a sok közül?
A másik oldal ehhez képest vezércikket közöl az ukrán elnök életrajzából, kiemelve, hogy orosz ajkú, ukránul is csak néhány éve tanult meg. Ma, kis színes hírben 16 évvel ezelőtti tánclépéseit csodálhatta meg a Kisérdemű, nyilván ez is szimpátia keltés -bár el kell mondanom a Zemberről, hogy igen bátor, s ez már eleve szimpatikus.
Csak ez a gátügy ne lenne.
Egy orosz nemzetiségű szomjaztatott más orosz nemzetiségűeket? Létezhet ilyen? Ha igen, akkor némi elégtétellel vehetjük tudomásul, hogy a nálunk hagyományosan a turáni átokhoz köthető viselkedésmód mégsem csupán magyar specialitás.
Mindenesetre, az egy jel, hogy Ukrajna lakosságának jelentős része kiáll az elnök és az általa képviselt rend mellett;s el tudom képzelni, hogy ez a tény hogy meglephette az érkezőket, figyelemmel a gátügyekre. (Minden európai országnak vannak gátügyei, s ha így nézzük, nagy szerencse, hogy nekünk legalább volt egy Pelikán Józsefünk, még ha csak filmileg is, mert a gátakat őrizni kell, minden körülmények között).
...
Az előző sorok leírása óta eltelt két, viharos hét, s a háború még nem oldódott meg; emberek halnak a szomszéd országban tucatszám, milliók válnak földönfutóvá, szőke, mosolygó szemű kislányok válnak földdé teljesen értelmetlenül és megrázóan korán (ezt a képet, míg élek, nem fogom elfelejteni, a mi gyerekünk is lehetett volna, a Tiéd, az enyém, a miénk, borzalom).
Az első napokban fokozódott a rettegés és az agresszió bennem, és a világban, szűkebb-tágabb környezetünkben egyaránt. Március másodika-harmadika elhozta a lélektani tűréshatárt. Ebben a két napban a közlekedésben is olyan jelenetek tanúja voltam, amik máskor félévente ha megtörténnek - egy robogós fickó például az őt ért vélt sérelmet azzal kívánta megtorolni, hogy megrugdosta az autómat, én meg csak néztem, hogy most mi van?
A konfliktus eszkalálódásától (azóta már nagyon megtanultam helyesen írni és ejteni a szót) az első napoktól tartottam, tartok. Aztán meghallgattam Friderikusz interjúját Buda Péterrel, és nagyon elszomorodtam.
Dióhéjban az általam ebből az interjúból általam leszűrtek: a Nyugat meggyengült, Oroszország helyzetbe került, amivel élni is szándékozik, ez könnyen okozhat világégést, bár alapvetően egyik félnek sem ez a kifejezett szándéka. (Pont a kifejezett szándék hiánya azért még élteti a reményt, hogy a világégés egyelőre elmarad, bár az embargóháború sem feltétlenül erősíti a stabilitást. Viszont felszínre hozza a kölcsönös kitettségeket, eképp talán tanulságokkal szolgál a rendszerek újrastrukturálásához.)
Ám az egészet nevetségessé teszi az a tény, hogy a háttérben Oroszország taktikai szövetségese nem tesz mást, mint csendben, a háttérben, tovább és tovább növeli erejét.
Míg a két klasszikus hatalmi struktúra egymásnak feszül, ők tovább erősödnek minden kici óccó taktikájukkal. Ezek a küzdelmek végső soron a fehér (európai, keresztény - és itt nem csak a nyugati kereszténységre gondolok - stb. általunk hagyományosan ismert kultúrkörhöz tartozó) népességet tizedelik (ahol egyébként is negatív a szaporodási ráta). A biblikus sárga veszedelem pedig csak röhög az egészen és csendben, hangyamód folytatja a termeszvárak építgetését szerte a világon.
Nálunk például állami segédlettel.
A legnegatívabb verzió, hogy ha az illetékes vezetők rá nem ébrednek erre, és össze nem fognak, akkor a harmadik világháború bekövetkezte után a háromféle bőrszínből valószínűleg kettő fog maradni. És tulajdonképp nem is kell magukat nagyon megerőltetni a világuralmi státusz eléréséhez, csak elegendő legyen mindig a kici óccó cuccokból.
Náluk nincs kereszténység, csak jelzem. Se nyugati, se keleti.
...
Családkámban a rettegés tehát elérte az elméleti maximumot, gyermekeim menekülési utakat vízionáltak arra az esetre, ha valamely NATO tagállam beszáll a háborúba és ezzel kezdetét veszi a világégés, mely teljesen értelemszerűen azzal is együtt járna, hogy szeretteim (ne felejtsük el, hogy két fiam és egy kis vejem van, rendre 31, 26 és 22 évesek) behívóparanccsal mehetnének életüket - és születendő unokáim életét - áldozni valami olyan ügy oltárán, amihez voltaképpen nekünk, magyaroknak, az égvilágon semmi közünk és kis nemzetként olyan relevánsan nem is érint minket.
Az jelenleg egyértelműsíthető, hogy a legrosszabb forgatókönyv esetén célszerű Dél felé venni az irányt, Afrika a kinézett kontinens fiataljaink számára.
A Fájszbukkon sok korlátolt emberrel kerültem összetűzésbe, köztük az engem korábban devizahiteles érdekvédelem ügyén valódi ellenszolgáltatás nélkül megkopasztó, vidéki birtokának jólétéből mindenkit ekéző, saját magát nagyon okosnak és műveltnek gondoló gyermektelen ügyvéddel, és az ő rajongóinak egy csoportjával.
Ügyvéd úrral már korábban is elvitatkoztam, mikor a magyarok műveltségét ekézte és lenézően szólt az átlagember szellemi színvonaláról. Akkor nem jutottunk el addig a mélységig, hogy emlékeztessem bizonyos hiányosságokra, melyek jogvégzett ember létére megakadályozták őt abban, hogy szerződésem alapos átolvasása után tájékoztasson engem például arról, hogy az autóhitelem, mivel egyéni vállalkozóként vettem fel, nem minősül fogyasztási hitelnek, így semmilyen mentőcsomag nem vonatkozott rá. Pedig legalább ennyi tájékoztatást adhatott volna, a desszert mellé, az elegáns pesti szálloda halljában. Százharmincezerszer.
De a plebs a műveletlen. Értjük.
Tegnap, a bécsi klasszikusok által áthangolt lelkiállapotában, ezúttal a fiús anyukákat kapta le a tíz körmükről, akik nem akarják a fiaikat katonának adni, pedig milyen nagyszerű lehetőség ez arra, hogy megtanuljanak ruhát hajtogatni meg átmozgassák habtestüket.
"Harcianyuka" volt a cím, mellyel megajándékozott minket; s én, még a geopolitikai elemzés és az itthoni beszélgetések hatása alatt, nagy vehemenciával kértem ki magamnak, hogy szívemről szakadt drága gyermekeimet ágyútöltelékként alkalmazzák.
Ebből nagy vita keveredett, melynek során nem tudtak meggyőzni. Ellenben, miután ügyvéd úr kifejtette véleményét, mely szerint már Bécsben is ciki az én álláspontom, én pedig azt találtam erre válaszolni, hogy pont Bécs és barátai kushadnak jelenleg és nem szállnak harcba Ukrajna védelmében, szóval gyakorlatilag azt művelik, ami ügyvéd úr korlátolt felfogása alapján "már Bécsben is ciki", és egyébként ezt pont a mi (az ő, meg az én) seggünk védelmében teszik, s ha ez így van, mert így van, akkor mi erkölcsi jogalapja van egy konszolidált ötvenes fotelforradalmárnak más kölkének hadseregbe irányítására... nos, akkor történt, hogy érvek híján a tiltás gombot nyomta meg az úrinak, minden klasszikus műveltsége ellenére, kevéssé nevezhető ember.
Nos, némileg csalódott vagyok. Annakidején a százharmincezer elbukásakor, azzal vígasztaltam magam, hogy legalább kaptam egy életre szóló magazin előfizetést, egy vidéki birtokán tengődő, elkényelmesedett ügyvéd egyébként viszonylag kellemes stílusban készülő, klasszikus életformát dicsérő kiadványához.
De nem csak az ügyvédi tevékenysége kapcsán nem lehet számítani emberünkre. Íróként is kevéssé viseli a kritikát. Gondolom, jól fejlett TJ skálája van, akkora, ami mellett nem látszik az igazság.
Elvégre ügyvéd. Náluk ez sok esetben szakami ártalom, nem véletlenül ábrázolják azt a szegény nőt, kezében karddal mérleggel, sok esetben bekötött szemmel. Ez sok mindent elmond erről a hivatásról.
De visszatérve a háború és béke alapkérdésére, és arra, hogy miért éreztem azt március másodikán-harmadikán, hogy mindenki meghülyült (a közlekedésben is), és hogy ennél jobban már nem lehet rettegni, nos... erre végül néhány napja Veres Mónikánál találtam meg a választ.
Nos...Szeretem Mónika előadásait. S mikor rátaláltam a videóra, (két nappal a közzététele után) és meghallgattam, felismertem ennek a jelzett első dátumnak a lelki minőséget változtató jelentőségét (hiszen éreztem, hogy a csúcsponton túl, a rettegés csökkenni kezdett, átadva a helyét egyfajta elszántságnak). Azóta minden nap imádkozom, mantrázom, és napról napra bizakodóbb vagyok abban, hogy Mónika jövendölései ezen a tavaszon valóra válnak.
Ami a hosszabb távú kilátásokat illeti, azért a 2030-as évekre jósolt nagyobb kataklizmák eljövetelének lehetősége nem éppen örömteli, különösen a Budai úr féle elemzésekkel összevetve. Átgondolva menekülési terveinket, mindig ott akadtam el, hogy nekünk gyakorlatilag minden vagyonkánk ingatlanokban van. Az ingatlan a világ legjobb befektetése békeidőkben; de a legrosszabb háború esetén, hiszen nem tudod felkapni és magaddal vinni, mint csiga a házát. Ennek a struktúrának a megváltoztatásán mindenképpen dolgozni kell a jövőben, úgy tűnik.
Rossz arra még rágondolni is, hogy esetleg 60+ életkoromra jön el életem legnehezebb periódusa; s ez teljesen ellentmond annak, amit fiatal koromban kértem Istentől; nevezetesen, hogy ha kihívásokat kell átéljek, azok legyenek fiatal koromban; s legyen öreg korom békés, nyugodt, kiegyensúlyozott.
Hát ez a világ jelenleg nem efelé halad.
