Gyász, ismét, mindenhol csak gyász terem

 A múlt hét péntek ugyanúgy kezdődött, mint bármely egyéb nap. Ébredés után, félig megkávézva, álmosan, kócosan, kiszólítottam kutyáimat az udvarra, hogy reggelit adjak nekik.

Édes Bundásom Gáborka ágyán aludt (tekintve, hogy a fiatalúr barátnőnél tekergett), éhesen és elegánsan suhant elő az étkezés hallatára. Előző nap koplalónap volt, - mert elvileg kell az néha a kutyáknak -, azelőtt meg száraz menü volt pár napig, így a konzerv lehetősége izgalomba hozta kutyáimat. Bundásomnak adtam először oda a szokásos egy konzervét (egy hatvan kilós kutyának az nem is nagyon elég, Bundás volt mindig a legsoványabb, bármit is csináltunk vele, pedig sokszor kapott hozzátáplálást - hiába).

Mire a lányokat is kiosztottam, Bundás lényegében végzett az étkezéssel. Egy picit ácsorogtam, néztem a mohóskodókat, de mivel máskor is így szokott történni, rövid idő múlva bementem a házba.

...mikor kb. fél óra múlva kimentünk, Bundás felfújódva, mint egy hordó, remegő lábakkal, öklendezve és saját nyálából buborékokat fújva állt ott.

Iszonyú rémület fogott el. Rohantam vele az állatklinikára.. a kocsiban nem volt teljesen magánál, a szívem elszorult a látványtól. Aztán gyomormosás, majd műtét következett... gyomorcsavarodás, lépeltávolítás... délután bementünk hozzá, akkor ébredezett. A doktornő azt mondta, nem volt a gyomor elhalva, de nagyon vörös volt. Nem igazán tudtam, mit gondoljak. Valahogy azt nem tudtam felfogni, hogy halálos veszélyben van.

- Hazavihetjük? - próbálkoztam, és megint összeszorult a szívem, látva az indokolatlan öles láncot, mellyel szerencsétlen félájult, nagyműtéten átesett kutyát a falhoz kötözték.

- Nem, holnapig semmiképp. Az első 72 óra kritikus. Lehet, hogy infúzió kell, nem tudni, az elektrolitjai hogyan alakulnak - mondta a doktornő.

- Akkor most itt maradsz - mondtam neki.

Bundásom szót fogadott.... értitek? Szót fogadott... nem jött többé haza.

Nem jött többé haza, és én nem tudtam. Hazamentem, meditáltam, csodás zöld fényben láttam az imádott kis alakját, és azt hittem én hülye: jobban van. Gyógyul. 

Azt hittem, és elmentem Gabihoz meditálni, és ő is azt mondta, hogy zöld fényben látta, és azt hittem, hogy gyógyul, és nevettem a lányokkal, meg meditáltunk, és este fél tízkor, mikor hazafelé tartottam, átfutott az agyamon, hogy be kéne menni hozzá a klinikára, de arra gondoltam, biztosan nem örülnének nekem, és úgyis mindjárt reggel lesz és bemehetünk hozzá.

Aztán reggel lett, és már nem volt kihez bemenni. Bundás helyett csak egy telefon jött. és azóta marcangol a lelkiismeret-furdalás, minek adtam neki azt a konzervet, miért nem parancsoltam be a házba evés után, miért mondtam neki, hogy ott maradsz, ahelyett, hogy gyógyulj meg; miért nem maradtam mellette, miért, miért, miért???

Ha kimegyek a konyhába, mindig eszembe jut, hogy ott feküdt mindig, figyelt a hatalmas, gyönyörű, szeretettel teli szemeivel; hogy ott kenyérkézett, és milyen hálásan vett el minden apró falatkát.

- Bundás, kenyér! - szoktam átnyújtani neki, és ő mancsai közé fogva eszegette, mint egy kisgyerek.

A világ legcsodálatosabb kutyája nincs többé. Indokolatlanul korán, élete virágjában kellett elvesztenünk a világ legokosabb, legaranyosabb, legjobb kutyáját, a csodálatos házőrzőt, férjet és szeretettel teli édesapát. Becenevek jönnek a számra, és nincs kinek mondani őket. Édes Bundám, Sundám-Bundám, James Bunda, Bundaházi Sündörgő... és úgy tudta, hogy ezek mind neki szólnak, úgy értette és viszonozta a szeretetet, ...és nincs többé. Nincs többé.... 

Hat éves volt. Még csak. Javakorabeli fiú.

És nincs többé.

Ma estére egyedül maradtam. Robi már egy hónapja Balatonon dolgozik, két hete nem volt itthon. Andi tegnap meghúzta a derekát, ...Bundás halála őt talán még jobban megviseli mint engem, igazi gyökércsakrás tüneteket produkálunk mindketten. Javaslatomra és Ádám nagy örömére, aki az anyjáéknak jó gyermeke, elmentek hozzájuk. Nehéz volt rábeszélnem, pedig kell ez most neki, pihenjen kicsit.. Gáborka csajozik mint rendesen. Nincs itthon más, csak én, meg az állatok; vettünk öt kacsát is hirtelen, csak hogy Andinak kicsit könnyebb legyen; megszülettek Nokedli gidái, egy fiú, egy lány, alpesi mintázattal, szép kicsi kecskék (Le a kalappal kis Nokedli előtt, hősiesen csinálta végig, amilyen kis törékeny); Pöri is nemsokára lebabázik, ha minden jól megy... de mindez nem segít.

Kimegyek a konyhába, és látom, ahogy Anyám áll ott a pelenkájában, és rámolja a koszos edényeket. A kutyám az ajtóban fekszik, és szerelmesen ragyognak rám a gyönyörű barna szemei. A szobában a macskám... furcsán néz, olyan ködös, távoli a tekintete, és én kiengedem, ahelyett, hogy állatorvoshoz vinném. Mint ahogy Bundással kapcsolatban is volt többször rossz előérzetem; nemrég olvastam is erről a rettenetről; s értekeztünk a kuvaszos oldalon takarmányozásról; - s mégis elkövettem a hibákat, melyek ide vezettek. Takarmányváltás, túl sok étel egyszerre, bezárás helyett szaladgálás teli hassal. Ennyi elég volt.... értitek? Mert én még mindig nem tudom felfogni.

És még mellette sem voltam végórájában.

Utálom magam érte - mondtam Gabinak, rázúdítva minden lelkiismeret-furdalásomat a történtek miatt.

Cukszi kezdte, tavasszal. Aztán az unokája ment el az örök vadászmezőkre... aztán Anyámért jött el az édesapja... most Bundás...

Mindegyikért felelősnek érzem magam kisebb-nagyobb mértékben.

Lassan beleőrülök, azt hiszem.

-Nem szabad sírni! Azt mondta az orvos! - jut eszembe szegény kis Anyám, aki nem sírt, nem engedte meg magának, s igaza lehetett; Gabi szerint, - s bár ebben is lehet valami, - a sírás könnyít a lelken, - lehet, de biztos, hogy gyöngíti a testet.

Én már megint sokat gyöngültem.

Gabi azt mondja, hogy minden lélek addig van itt a Földön, amíg dolga van, s akkor megy el, mikor itt az ideje. S azért nem szabad lelkiismeret-furdalásomnak lennie, mert lehet, hogy csak a szenvedéseik rövidültek le ezzel.

Ezzel a gondolattal próbálom magamat vígasztalni, s néha kicsit sikerül talán - de sokszor nem.

Mindenesetre Bundásomnak még életében megígértem, hogy tovább viszem a vérvonalát. Egy ideig még azon is tűnődtem, hogy új asszonyt hozzak-e neki a házhoz; egy törzskönyvezett úrilányt;de ettől visszatartott a Bella mama iránt érzett tiszteletem, meg annak tudata, hogy azzal felborítanám a kis család békéjét.

Bundásom, szegényem, döntött helyettem... és itt az ideje, hogy megtartsam az adott szavam.

Mogyoró kisasszony férjét már rég kinéztem magamnak... féltem felvenni a gazdájával a kapcsolatot, nem tudtam, hogy reagál egy törzskönyvezett úri fiú egy ilyen kis mezítlábas 75%-os Mogyoró jelentkezésére.... de eddig pozitívan csalódtam.

Kérlek, drukkoljatok nekünk, hogy minden sikerüljön. Annyira szeretném. Mert Bundás megérdemelné.