A héten eljutottam végre az ősszel elmaradt kontroll vizsgálatokra. Reggel nyolcra voltam behívva, és reméltem, hogy legkésőbb délig végzek - de három óra körül járt, mire hazakeveredtem.
Nos... az eredmények vegyesek voltak. Az szerintem tényként kezelhető, hogy én többet nem leszek mellrákos. Melleim békésen csüngenek alá, mindenféle csomósodás nélkül ("bőrzacskók", jut eszembe szegény kicsi Anyám, ahogy elkeseredetten markolászta kis melleinek maradványát hatvan éves kora körül), békések és szocializáltak, mint enyhén túlérett asszonytárshoz illik; melltartóba gyömöszölve, V-kivágással súlyosbítva (persze a kivágás méretét pontosan kell meghatározni, hogy a heg lehetőleg ne látsszon ki) tulajdonképp még dekoratívak is; láttam az onkológus főorvos asszony szemében is az örömöt a mű szemlélése közben. Igen, a mellem koromhoz és a megéltekhez képest szép; a műtét jól sikerült, ráadásul nem is rontott relevánsan a helyzeten - s talán a kezelésbe se hal bele a beteg, hurrá.
De hogy megszenvedi, az most már teljesen bizonyos (ha eddig bármi kétségem is lett volna a tárgyban).
A nőgyógyászatig nem volt semmi gond; a hasi ultrahangnál ugyan agyon vizsgálták a májam táját (tájam máját), közben jött ki a szemem mint a csigának, ahogy az epém helyére rányomta az orvos az ultrahang fejét (fiatal doki volt, hosszas nyomkodó-kínzó vizsgálódás után megkérdezte, van-e epém, keresse-e; majd a nemleges válasz után még további fél órán keresztül nyomkodta ezt a meglehetősen érzékeny régiót; közölve, hogy a májamat vizsgálja; míg én közben csendben mindenre is gondoltam, a májammal kapcsolatban - különös tekintettel a korábbi információkra, mely szerint a kezelés a májat terheli. Végül közölte, hogy nincs semmi baj, kissé el van zsírosodva a májam a heg táján (májam tája heges-hegyes, hájas-bájos tájegység), de ezen kívül semmi különöset nem talált.
Hurrá.
A nőgyógyászaton az ultrahangos doktornő - kis fiatal, aranyos lány - nagyjából hasonló állapotot írt le, mint az egy évvel ezelőtti leleten; illetve apró különbségek vannak azért; a jobb petefészkem leállt, jelentette; majd a balt próbálta becserkészni de kevés sikerrel járt, pedig azt hittem, keresztbe fordítja bennem a csodás hüvelyi ultrahang fejet (még, hogy az öreglányoknak nincs részük szexben).
A méhnyálkahártya valamivel kisebb, mint tavaly, de az optimálisnál vastagabb, a myomák pedig köszönik, megvannak.
Mindezek után a nőgyógyász doki ismét eü küretet javasolt; "persze ha nem akarja nem muszáj" szívta fel magát már előre.
Egy másodpercig hezitáltam.
Én tudom, hogy nincs semmi bajom ezen a téren.
Legyen nekik - bólintottam rá a javaslatra; s így esett, hogy egy jó ÁFA után már vonulhatok ismét a kórházba PCR teszttel felvértezve.
Igazából ez már kissé megkavarta a lelki békémet; leginkább az, hogy azért annyi javulás nem detektálható, mint amire számítottam; bár romlás sem következett be, és ez tulajdonképpen jó. Hozzá kell adni azt a tényt is, hogy túl vagyunk ezen az embert próbáló januáron, amikor megint erő felett kellett helyt állnom; s még yamgyökér sem volt vagy két hétig; nyilván rontott a dolgokon ez is, előtte bizonyosan jobb lett volna a kép.
Elmentem a kedvenc, hormonterápiás tanácsadó természetgyógyászomhoz is; ha már a reumatológiára a covid miatt még nem jutottam el, legalább hozzá.
Elmondtam neki a panaszaimat; hogy nincs porcikám, ami ne fájna; megmutattam a feldagadt ízületeimet, s hozzá tettem, hogy a húgysav szintem teljesen jó.
Újból átbeszéltük a rák elleni gyógyszereimet is; s azt mondta:
- A húgysav csak az egyik lehetséges ok. Kiválthatja ezt például a magas inzulin szint. Ha normál a vércukor szintje, de ezt a szervezet csak magas inzulin szinttel tudja fenntartani, az is okozhat ilyen tüneteket. A másik ilyen, a krotizol. Ha magas a kortizol szintje, az okozhat hol itt, hol ott jelentkező fájdalmakat. Görcsökbe ránthatja a végtagokat - folytatta, s nekem felrémlett némely reggeli ébredésem Anyám halála után; az ujjaim görcsös állapota, mintha kaparni akarnék, mintha nem is ujjak lennének, hanem karmok.
"Két kézzel kaparnál ki te még engem" - mondta egyszer szegény kis Anyám, még fiatal koromban, egy veszekedés után.
...a mi családunkban félelmetesen sok az önbeteljesítő jóslat százon...
No de visszatérve a gyógygombás csajhoz; hallgattam, hallgattam, amit a kortizolról elmondott; s eszembe jutott az a rengeteg égő-fájó érzés, végtagfájdalom, amiben részem van.
Lehet, hogy ez öndiagnózis, de ráismerni véltem a bajom gyökerére.
- Igen, az simán elképzelhető. A kortizol stresszhormon. A rák elleni kezelés önmagában egy nagy stressz a szervezetnek.
- És még az anyukám is meghalt - gondoltam magamban.
Megbeszéltük, hogy megnézetem ezeknek az anyagoknak a szintjét a véremben, és visszamegyek hozzá, megbeszélni a további teendőket.
Addig is, míg ezt abszolválni tudom, hallgattam némely előadást a kortizolról; annak ösztrogénnal való viszonyulásáról; az egésznek a szervezetre gyakorolt hatásáról. ...nos, nem véletlenül éreztem úgy, hogy ezek háborús évek; s azok mindig duplán számítanak; sajnos így is van.
Magamba mélyedve, valami olyasmi jött, hogy igen, ez a harmadik túltermelési válság a szervezetemben. Az első a gyomorsav, a második az ösztrogén, a harmadik a kortizol lesz.
Mindhárom az "üss vagy fuss" alapösztönre, az arra adott reakciókra vezethető vissza.
Én kiskoromtól kezdve arra lettem nevelve, hogy ne hagyjam magam. Én sosem futok el egy kihívás elől, én mindig "ütök". Soha nem adom fel, mindig helyt állok, ha kell, erő felett. Sőt, lassan csak úgy.
Az "ütni" azt jelenti a mai világban, hogy beleadsz mindent. Sőt még többet. Nem hagyod magad. Bebizonyítod az igazadat. Helyt állsz. Megoldod. Teljesíted. Legyőzöd. Túléled. Tovább mész emelt fővel. És tovább, és tovább, és tovább és tovább...
Ez a legszebb viselkedés, ahogy egy ember élhet.
...és ha valakit "ütsz" vele, az leginkább te magad vagy.
Ha a szervezet feladja valamely szinten a küzdelmet, akkor hiány lesz. Ha pedig mindenáron meg akar felelni, akkor többlet.
- De nekem mindig bele kellett adnom mindent. Mindig előre kellett menekülnöm. Cikkcakkban futok, mint a nyúl - jött a gondolat; míg a város felé autóztam; táskámban laptop, jegyzetek végeláthatatlan feladatheggyel; testemben a mélységes fáradtság (a mellékvesék kimerülésének jele), tagjaimban izomlázhoz hasonló csak sokkal makacsabb fájdalmak; s a kérdés:
- Mikor fogom már végre egyszer abbahagyni ezt? Mikor fogok megpihenni végre?...
...
Most itt vagyok a füredi alagsorban;mellettem a lista a feladatokkal; s nem visz rá a lélek, hogy foglalkozzak velük.
Valahogy minden távolibb lett.
Végre pihenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Kedves Látogatóm! Köszönöm, hogy elolvastad írásaimat. Véleményedet az olvasottakról köszönettel fogadom.