Felemelkedési idővonal

Mielőtt még mindenki émelyegni kezdene, hogy milyen ezoterikus bullshitet szeretnék itt már megint előadni, el kell mondjam, hogy - meditáció ide, energiakezelés oda - a címbéli kifejezés a maga elvontságával számomra sem volt az a szóösszetétel, melynek valóságtartalmával olyan könnyen azonosulnék.

De az elmúlt napokban más jelentést kapott ez a kifejezés.

Kezdődött azzal, hogy meghallgattam Dr. Joe Dispenza egynémely előadását - ez egy ingyenes bevezető kurzus volt egy borsosabb árú privát lehetőséghez, mellyel annak árfekvése miatt jelenleg nincs módom foglalkozni.

De nem lehetett véletlen, hogy nekem ezeket most meg kellett hallgtni. Megérintett az élettörténete, a fiatalkori baleset, a sok csigolya sérülés - ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy milyen rettenetes fájdalmat és mozgáskorlátozottságot tudnak ezek okozni.

Neki pl. azt mondták a kollégái, hogy soha nem fog tudni járni.

Mikor elmondta az öngyógyítása folyamatát, hogy hetekig csak feküdt mozdulatlanul, és közben a belső kulcsot kereste - nos, óhatatlanul analógiát vontam a története és a saját gyógyulásom története közé.

Mozgásszervi bajaim okozzák a mai napig is a legtöbb panaszomat; s ami vele történt - nos, az pontosan ugyanaz a gyökércsakrából építkezős gyógyulási folyamat, mint amire nekem is szükségem van ahhoz, hogy meggyógyuljon a gerincem.

Egy ideje már kutatom az okát, hogy miért nem gyógyulnak mozgásszervi panaszaim annak ellenére, hogy rendszeresen foglalkozok velük (ennyi törődés más bajoknál már hozott eredményeket). Október elején a korábbi panaszokhoz ráadásul újabb csatlakozott, a kezeim felső ujjperceinél sajátos duzzanatok keletkeztek, amitől az ujjaim behajlított tartst kezdtek felvenni.

- Köszvény! - riadtam a jelenségre; szomorúan mutattam Robinak, aki csak annyit mondott:

- Mint Anyukádnak szegénynek. Emlékszel? ...De én így is szeretni foglak.

Néztem rá, hogy mit beszél hülyeségeket (avagy a szerelem az vajon mi; bár semmi, nem arról beszélt hiszen); majd elméláztam szegény Anyám kezének emlékén; szegényemnek az összes ujján ez volt már a végére; úgy látszik, ezt is örököltem (sarokházak helyett, francba), majd elmentem Segítőmhöz, ahol hosszasan hallgattam a hullámgenetikáról; s arról, hogy nem arról szól ez a történet, hogy mit öröklünk DNS szinten, hanem sokkal inkább arról, hogy mit kapcsolunk be egymáson és saját magunkon, leki alapjainkon. Ehhez meghallgattam még Barnai Roberto mondandóját is a tárgyban (nagyon laza előadásmóddal kezelte a kérdést, legalábbis nekem úgy tűnt; az alapkonfliktust a mozgásban való akadályozottság megélésének tudja be, míg a gyógyulást a türelem, a konfliktusból való kilépés, némi borogatás és az ízületek mozgatása jelenti. És ennyi. Semmi hozzáadott dimenzió, mert az többet árt, mint használ.)

Segítőm fizikai síkon a húsfélék kerülését és az almaecetes vizet írta még mindezekhez elő, s én olyan voltam mint a rossz diák, nem igazán fogadtam meg ezt a tanácsot. Illetve, húst talán kevesebbet fogyasztok, de az almaecetre még nem szántam rá magam.

Barnai Roberto előadásának azonban ebben a kérdésben is volt némi valóságalapja, az utóbbi időben komoly nehezítettségem volt a mozgásban - a gerinc- és csípő fájdalmakat tetéző térdízületi reccs, melyről itt megemlékeztem, és az azt követő, hónapokig tartó kínlódás kicsinált már, s igen, mikor jöjjön a helyreállítási szakasz ebből, ha nem a gyógyulási folyamatok beindulása után?

Tehát lelkem mélyén igazat adva Barnai Robertónak, elhatároztam, hogy türelmes leszek és nem pánikolok, bármit is talál még ki a szervezetem mozgásszervileg. 

Az epigenetikai vonalat sem tudtam teljesen annuálni, mert ismét eszembe jutott az a meditáció, melyben a sorsazonosság átvállalás feloldását kértük szeretett Nagymamámmal; s ennek nyilvánvaló hatásai gyógyulásomra - mint egy lekapcsolt kapcsoló. (Uff. Vagy inkább: Off.)

Segítőm hosszan beszélt arról, hogy a Földünket és az egész világegyetemet átszövő energetikai háló struktúrája megváltozott; s ez is furcsa módon rezonált arra, amit én az előző napokban éreztem. Korábban az energiahálót (Szeretethálónak is nevezik) transz állapotaimban ritkásabb szövésűnek és magenta színűnek érzékeltem, sajátos és jelentős kapcsolódási ponttal a szakrális- és a manipura csakráknál.

Mostanában felváltotta ezt egy vékonyabb, fehér "fonálból" készült, sűrűbb szövedék; s ez a szövedék támogatta a térdízületem gyógyulását is; egy vizualizáció során láttam, ahogy ez a sűrű szövésű háló beborítja, megerősíti azt.

Térdízületem, bár még nem tökéletes, de már nem okoz olyan éles fájdalmakat, mint korábban; s határozottan érzem benne a gyógyító erők munkáját.

Majd Dispenza előadásaiból következett mindehhez néhány momentum, melyek megszólítottak. Az egyik, a "légy annyira tudatos, hogy sose legyél tudattalan" megközelítés, melynek köszönhetően immár nem csupán éber állapotban figyelek arra, hogyan tartsam az ujjaimat, de éjjel is felébredek, ha kellemetlenül begörbítem őket, mint egy karvaly, mikor meg akar ragadni valamit.

Sajnos az még nem derült fényre, mi az a "valami", amit erőlködve meg akarnék ragadni, pedig a gyógyuláshoz talán fontos információkat hordozna az is.

De tovább gyakorlom a tudatosságot, remélve, hogy egyszer ez is felszínre kerül, és végre el tudom engedni. (Tudod, mi az elengedés titka? Ne fogd meg! - mondja az egyszeri vicc, és milyen igaza van.)

Az átalakuló Szeretethálónak azonban más hozadéka is volt testemre.

Dispenza előadásaihoz két bónusz meditáció is járt. A második a Lehetőségek Teréről szólt, ambivalens érzeteket keltve bennem; az első viszont - a gyógyulásról. Arról, hogy hogyan tudsz új emberré változni. Annak is az első lépéséről: meg kell fogalmaznod, hogy milyen emberré szeretnél válni.

Tudjátok, sokfelé csapongó képzeletem nehezen talált olyan célt, célokat, amelyek mentén újra építhetném magam. Az évtizedes rögzültségek - korlátok, a kiégés, a csalódások és bánat-energiák, majd az ezek mentén kialakuló betegség - túl sokat vettek ki belőlem, s ezek a hiányok, mint kérdőjelek állták a Teremtés útját. A meditációnak köszönhetően végignéztem a vágyaimon, majd a saját testemen, és rá kellett jönnöm, miért is megy nekem annyira nehezen ez a gyógyulási folyamat (holott már saját bőrömön tapasztaltam, hogy képes vagyok rá).

Nagyon egyszerű az ok. Annyira egyszerű, nem csoda, hogy ilyen sokáig árnyékban maradt.

Valahogy úgy hangzik, hogy "de mire megyek az egészséggel?"

Úgy értem: ahhoz, hogy legyen értelme meggyógyulni, ahhoz olyan emberré kell lennem, aki élvezi az életét, öröme van benne; s csak akkor lehet örömöm az életemben, ha nem csupán egészségem, de erőm is van, hogy kedvem szerint formáljam.

Hisz mindenhez, ami ennek az újonnan vizualizált élettervnek a része, alapfeltétel a test elegendő ereje, szívóssága, kitartása. 

("Szabad neked önmagad támogatni" - mondja Antónia a kedvenc gerinc gyógyító meditációmban, de.. .ahhoz is kell erő, hogy magad tudd támogatni.)

Hátgerinc gyógyító meditáció

De térjünk vissza Dispenzához és ahhoz a meditációhoz, melyben volt szó az újra huzalozásról, a szokások, idegpályák, reakciók újra huzalozásáról annak érdekében, hogy új emberré válhass, olyanná, amilyennek lenni szeretnél. S ahogyan mindezeket hallgattam, és magam elé képzeltem a nyomorult gerincemet, törés, sérvek, egyenletlenségek - nos, egyszer csak láttam, ahogy a legjobban kitett területeket egyenes, fényes fonalak, drótok támogatják meg, rögzítik, beépülve belé erősítik.

Nagy boldogság érzete járt át. Éreztem, hogy megvan a hiányzó láncszem (kötéldarab?) a gyógyuláshoz.

Valaha, mikor elkezdtem ezt az utat, elhatároztam, hogy addig nem állok meg, amíg az egészségem jobb nem lesz, mint amilyen a betegségem előtt volt.

Igen, több életerőre, vitalitásra, energiára, örömre, fényre, levegőre van szükségem. Annyi nem elég, hogy meggyógyulok. Meg is kell erősödnöm, mert még sok mindent szeretnék elvégezni.

Pár nappal később egy oltakozási vitában találtam magam - igyekszem ezeket kikerülni, mert parttalanok, de akkor még gyanútlan voltam - s ott olvastam, hogy valaki gúnyolódott a "másik oldal" képviselőinek látásmódján, a címbéli kifejezés értelmetlenségét hozva fel például.

Ekkor villant belém a meggyőződés, melynek hangot is adtam: a bullshitnek vélt jelenség igenis létezik. A saját kis életemben mindenképp.

Hiszen... ha tavaly ősszel nem térek le a TB által követendőnek vélt csapásirányról, és javallatukkal szembemenve nem kezdem el a progeszteron krémet, a gyógygombát, az energiakezeléseket, az önismereti munkát - nos, akkor mostanra már megszabadítottak volna a méhemtől; talán dolgozni se tudnék; sötét és kilátástalan nyomorban várhatnám a leszázalékolásomat, amikor is pár forintot tán hozzám löknének...

Ehhez képest az azóta eltelt idő igenis, a saját, személyes Felemelkedési Idővonalamon zajlott; s az a másik, számomra nagyon rossz energetikával bíró alternatív valóság aláhanyatlott és eltörpült, mint az emelkedő repülőgép alatt a kifutópálya.

S ha most az a célom, hogy tovább emelkedjen a repülőgép, nos, miért ne?

Várnak az újabb magaslatok, s a Nyilas beköszöntő időszaka tiszta energiákkal segíti a folyamatot.

Az elmúlt években még nem volt ennyi energiám ebben az időszakban. És ezen még sokat lehet fokozni.

(Mantra: Kérem a Fényt, kérem az Erőt. Lehorgonyzom a Fényt, lehorgonyzom az Erőt. Ismételgetve, vizualizálva. Múltkor pl. 40 hosszon keresztül az uszodában. És igen, használ. Kérd a Fényt, az Erőt, az Örömöt, a Szabadságot, a Bőséget. Kérd, és horgonyozd le az életedben. Így legyen, mert így van. Köszönöm, köszönöm, köszönöm, megtörtént, megtörtént, megtörtént.)

És azóta fájdalmak nélkül, vidáman, a jövőbe vetett izgatott, boldog várakozással ébredek reggelente.

 

Skorpió hava

Életem folyamán többször is eljutottam arra a megállapításra, hogy a novembertől december közepéig tartó időszak eléggé stresszes időszaka annak a 365 napig tartó társas utazásnak, melyet évente megteszünk a Nap körül. Régebben ennek teljesen materialista magyarázataként a társasági adó feltöltés becenevet adtam; de manapság a TAO feltöltési kötelezettség lényegében elmúlt, a stressz viszont megmaradt, jelezve, hogy ez a durva leegyszerűsítés nem volt méltó az időszak energetikájához.

A múlt hét csúcsra járatta a konfliktus energiákat; csütörtökön este még kiabáltunk is Galambbal; majd másnapra lenyugodtunk, és a probléma is megoldásra került. 

Sajátságos, hogy ő képes belőlem - és mindenkiből - az ellenállás képleteit kihozni, még olyan esetekben is, mikor alapvetően neki van igaza. Ilyenkor megvetem lábaimat, és állásaimból egy centit sem engedve, mekegek és öklelek, mint az a bizonyos Kos, akiről tudvalévő, hogy az aszcendensem ura, s bár ritkán és nem szívesen engedem szabadjára, de bizony ezekben az esetekben nem kér engedélyt.

 

Mindenesetre az ilyen "árnyék-én" támadások után én vagyok a legjobban kiakadva azon, hogy ezt most hogyan és miért; s neheztelek kissé a másik félre, hogy mi a francért kellett már megint eddig piszkálnia engem; s magamra is, hogy miért hagytam magamat.

A péntek már valamivel könnyebb lett, kora délutánra megtaláltuk a probléma megoldását, s a kommunikáció is elfogadható mederbe terelődött; bár még kissé morgolódott, de levezetőleg; s ismét rá kellett döbbennem, hogy alapvetően nem kíván ő tőlem megszabadulni - csupán régi sértettségek kavarognak ilyenkor részéről a háttérben; s ezek annál bántóbbak, mert míg én ki tudom mondani, hogy

"igen, tudtam, hogy ebből baj lehet, de a múlt héten nem értem rá, mert pénzt kellett keresnem" - arra célozva, hogy csökkentett a fizetésemen egy évvel ezelőtt, s nekem azóta a kiesett jövedelem pótlásáról is gondoskodnom kellett (egyébként a múltkor megköszöntem ezt neki, tekintettel arra, hogy a kiesett összegnek mára már több, mint a dupláját sikerült "pótolnom", s ezzel a lépéssel hozzájárult ahhoz is, hogy így 50+ végre eldöntsem: az alkalmazotti vagy a vállalkozói létformát választom - tehát összességében hasznos volt számomra az akkori "sokkhelyzet"); nos - ő nem képes a szemembe mondani, hogy neheztel rám, amiért nem szakítottam meg teljesen és végképp a kapcsolatomat a Farkassal. Erre mindössze valami alkoholistázás célzott a szövegében; de annyira hadarva és zavarosan, hogy nem is volt módom reflektálni rá; - igazából nem is tudom, hogy akarok-e, mert ezeket a paneleket éppúgy neki kell magában helyre tenni, mint ahogy a másik félnek is saját magának kell feldolgoznia a múltját. Ha engem megkérdeznének, azt mondanám, hogy szerintem mindketten sajnálhatják, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak; és mindkettejüknek le kellene szűrni a tanulságot, mely szerint kevesebb egóval többre megy az ember. Nincsenek illúzióim, eddig egyikük sem fog eljutni mostanában; a viszonylagos béke már egy hatalmas mérföldkő a történetben; s meglepő módon minden alkoholba fordult korábbi arroganciája ellenére a Farkastól már hallottam, hogy "ne bántsd azt a nőt", mikor beszélgetésünk során még korábban sértettségemnek adtam hangot a fizetésem alakulásával kapcsolatban - a Galambtól még nem hallottam az "alkoholista" kitételen túl mást. 

Másrészt, tény, hogy ő volt, aki a sértett félnek érezhette magát - nem de facto, hanem de jure; mert őt zaklatta egy alkoholista hosszú ideig. (Az alkoholista ezzel szemben "de facto" érezheti magát kisemmizettnek, "de jure" semmiképpen sem. ..bakker, ezek mindketten leharcolták magukat, csak más-más értelemben. Szép dolog a szerelem.)

Nos, visszatérve a Galambra, tekinthetné úgy, hogy ez volt az ára a jelen státuszának - az enyémnek meg ugyi a fizetéscsökkenés - és akár érezhetne is némi örömöt ezek a dolgok felett; s erre tekintettel akár el is engedhetné a sértettséget.

Látom ezt én külső szemlélőként.

De én előbbre tartok az Úton.

Mindegy, egyszer majd megérkeznek. Hiszen "Egy a cél: a Cél az Egy."

Mindenesetre amikor péntek délután az Aquarius Astrology heti elemzése került elő valahonnan a youtube bugyraiból, már cseppet sem csodálkoztam, mikor a hölgy elkezdte taglalni a heti, és kiemelkedően a csütörtöki energiákat. 

...

Szeretett főnökeim tehát élik életüket, s ezen életek bizonyos szeletei átfolynak rajtam és állapotváltozásokat idéznek elő bennem, mert egy rendszer részei vagyunk mindannyian; s ők számomra a rendszer nem is túl távoli elemei. Avagy: kapok tőlük hideget-meleget. Vagyizé.

Ily módon a tegnapi nap, bár nem hozott hangos vitákat, de a maga módján szintén alkalmas volt arra, hogy energiákat raboljon tőlem. Ez úttal a Kékhemü és Vidéke Gazdasági Munkaközösség (Nyuszika és Barátai GMK, így is szoktam magamban becézni az alakulatot) táján exkalálódott némi nézeteltérés, melynek tengelyében szerencsére nem szerény személyem áll - viszont cs.sszék meg, ha konszenzus hiányában nem adnak egyértelmű utasításokat, ne csodálkozzanak, ha a végrehajtás nem lesz mindenki számára megfelelő. Avagy: az urak tárgyaljanak, egyeztessenek, a végén szálljon fel a fehér füst a közös akarat szimbólumaként, majd ezt követően utasítsanak. Ahh.

...

Saját életemet tekintve, a Skorpió hava volt az a hónap, ami a maga könyörtelenségével rákényszerített arra, hogy kilépve a gyász energetikájából, nekiálljak újra összerendezni mindazt, ami szétgurult.

Már korábban is megfigyeltem, hogy az életnek van egy dinamikája. Először a durvább megpróbáltatások jönnek (élethez, egészséghez, családi kapcsolatokhoz köthető terhek), majd miután ezek mintázata átalakult, és túl vagyok a realizáción - nos, akkor jönnek az átalakulás következtében az anyagi megpróbáltatások.

Jelenleg ebben a szakaszban vagyok; köszönhetően annak, hogy amíg bővebben volt forrásom, sokat beleinvesztáltam Roberto családjának jólétébe. Tettem mindezt abban a tudatban, hogy jót cselekszem vele - a gyerekei tekintetében mindenképpen, de talán a hülye anyját illetően is, még akkor is, ha az talán fel se fogja. (Ismerem ezt a jelenséget is... anyámat is a pszichiátrián kezelték anno).

Ennek köszönhető, hogy mindkét, a mi gondozásunkban lévő gyereke érettségit adó iskolába jár végre; hogy Gáborka lassan bekerül a saját három gyermekem mellé a büszkeségeim közé - s ez nagyon jó érzés számomra.

Kevésbé jó, mikor végiggondolom az anyagi helyzetemet.

Kevésbé jó, mert be kellett látnom: azzal, hogy az Anyám révén korábban rendelkezésemre állt forrásokat továbbadtam, a saját egzisztenciánkat sodortam veszélybe.

Róbert az utóbbi másfél évben - bár ő megsértődne ezen - de nem sok mindennel járult hozzá a családja fenntartásához. Épp a múltkor konstatáltam is, hogy bár volt egy év, mikor a családi költségvetésben megengedtem magamnak, hogy az úgynevezett társam jövedelmére is számítsak - nos, rá is faragtam, gyorsan összetörte a lábát, s azóta olyan mint a hunok (hun keres pénzt, hun nem, leginkább nem, annyit semmiképpen sem, hogy ezt az albérletbe fordult életformát fenn tudja tartani).

Tehát az anyám által átadott karma - a nő csak magára számíthat - továbbra is működik az életemben; sőt, már a lányom életében is tetten érhető. 

Na ezt meghaladni bármelyikünknek is, ez nehezebb lesz, mint anno az úszás tanulás.

Mindenesetre jelenleg a 24. órában vagyok arra vonatkozóan, hogy áthangoljam a gazdálkodásomat, s benne mindazt, amit vállalkozásról, családról, pénzügyekről gondoltam.

Tulajdonképpen, ha pozitívan nézem, jó is, hogy ilyen lépéskényszerbe kerültem. Jó, mert most, ezáltal, kaptam egy lehetőséget arra, hogy a sarkamra álljak és szétválasszam egymástól a cég ügyeit és a magánéletet. (Ezt az elkülönülést már rég meg kellett volna tennem, egyetlen dolog választott el ettől: a saját jó szívem).

Mindenesetre most lépnem kell. Remélem, még időben.

Álmok, energiák, történések

 A mai napon egy elismert asztrológus oldalán jött velem szembe a kérdés, hogy másoknak is vannak-e mostanában álmai.

...nos... eddigi életem folyamán nagyon ritkán álmodtam. Nem szerettem az álmokat, a lélek mély rétegeti kavarják fel, s ilyenkor sokszor bánatot, zaklatottságot éreztem; repültem, zuhantam, összetörtem, fájdalmat éltem át. Ezért valahogy úgy voltam az álmokkal, mint szegény Csaba az energetikával: féltem hogy nem tudom uralni, hogy rossz lesz nekem álmodni, és ezért inkább elnyomtam magamban ezt a képességet.

Mostanában viszont nem kérnek engedélyt, csak jönnek.

Az első olyan álomban, mely nem Anyámhoz kapcsolódott, teljesen meglepő módon Kékhemü volt a főszereplő.

Egy építkezésen jártunk; de romos és elhanyagolt volt minden. Az emelet gerendákkal aládúcolt; egy foghíjas, töredezett lépcső vezetett fel; s én előre mentem, miközben azon imádkoztam, hogy nehogy leomoljon valami alattunk.

Kékhemü csendesen jött utánam - az emeleten ugyanolyan romos minden. A keszthelyi ócskas szálloda volt hasonló, ahová Robival belógtunk, mikor utoljára jutottunk el oda. ...két éve már, hogy repül az idő...

Tehát, az álombéli emelet is csupa rom volt, de aztán találtunk egy fürdőszobát. Az az egyetlen helyiség volt a hatalmas épületben, amely rendben volt. Fehér és barna, modern, de visszafogott csempe, íves csaptelep, s egy egyszemélyes fehér kád - afféle lakótelepi felújított fürdőszoba benyomását keltette, de legalább tiszta volt, rendezett, konszolidált.

Kékhemü megengedte a vizet, s a következő pillanatban ott ültünk az egyszemélyes kádban ketten keresztben, meztelenül, de olyan messze egymástól, hogy egymáshoz sem értünk..; s ekkor Kékhemü magyarázni kezdett:

- Nézd meg, ez is hogy néz ki! Itt mindent át kell alakítani! 

Körbenéztem, és valami olyasmi jutott az eszembe, hogy ez nem normális dolog, itt ez az egyetlen helyiség, amivel nem kellene foglalkozni; vagy legalábbis nagyon ráérne; inkább az épület többi, romos részét kellene rendbe tenni - de újra elmondta, én pedig nem szálltam vele vitába (nem szoktam; nem vagyok egy vitatkozós fajta amúgy sem; meg különben is, mit vitatkozzon az ember ennyi nullával, szóval hallgattam, s egyszer csak furcsa jelenségre lettem figyelmes. Kékhemü elszántan csorgatta a kádba a meleg vizet - s mégis, ahogy ott ültem, egyre hidegebb lett.

Arra ébredtem, hogy rettenetesen fázok.

...

Két nap múlva találkoztam újra kedves főnökömmel (csakis te lehetsz a főnököm, stb, stb) s ledöbbentem, hogy mennyire rosszul néz ki.

Az én képzeletemben ő egy mindig fess fickó, mostanában bár némi elemi troschlusspánikkal, de alapvetően jól karban tartott ötvenes... na igen, de hol az a kar, aki őt jól karban tartja? 

Leginkább sehol, azt hiszem. Legfeljebb a véralkoholszint tartja karban mostanság - s ezt rossz nézni, nem csinálta ő ezt eddig; ha egyszer-egyszer el is hajlott, alapvetően mindig a sárga úton járt.

Most meg össze-vissza bóklászik.

Nos tehát, a saját öregapjával találkoztam aznap; az idén a harmadik, legújabb, a tavalyi válásból fakadó övön aluli támadás részleteit ecsetelte; s arra kellett gondolnom, hogy itt az ideje, elkezdhetek aggódni ezért a fiúért is.

A képlet ismerős: nagy ház, magány, sok nulla. Van még ilyen főnököm, tudjuk. S ez esetben egyáltalán nem releváns, hogy itt több a nulla, mint ott.

Az önpusztítás önpusztítás marad.

...

- Valami nem jó. Betegség kerülgeti. Túl sokat vívódik. Te nyújthatsz neki némi támaszt. De vigyázz, ne vegyen ki belőled túl sokat. Az, hogy fáztál, erre utaló jel. Védd le az aurádat.

...

Pár nap múlva ismét furcsa álmom volt. Ennek előzménye, hogy a sztárügyvédnél találkoztunk Farkassal, akinek felajánlottam segítségemet egy ügyben.

Mikor fizetséget akart ajánlani érte, nem fogadtam el. Elmondtam neki, hogy én mindig hálás leszek azért, amennyit ő nekem segített. Hogy még a gyerekeimnek is elmondtam, hogy mi mindent köszönhetünk neki. 

Meghatódott ezen, s felidézett némely régebbi beszélgetésünket. Végül azt mondta:

- Te engem féltettél! Mert szeretsz! Te szeretsz engem!

Most rajtam volt a meghatódás sora.

Tudja.

Beszélgettünk még erről-arról - neki is meghalt az anyukája, szinte egy időben az enyémmel; s le a kalappal előtte, hisz ő ápolta - ez egy fiútól, aki egyébként egy legendásan narcisztikus felsővezető - ez egy fiútól több, mint nagyon szép.

Elmondta, hogy ezekben a hónapokban megtanulta, mi is az az alázat; hogy megtanulta értékelni az életet; beszéltünk tervekről; majd azt mondta:

- Ha valamilyen vállalkozást akarsz indítani, szólj. Bármikor van rá x millióm.

Könnyekig meghatódtam.

Az, hogy a sztárügyvéd lehuppant a velem szemben lévő székbe, s azt mondta:

- Hát Te mindenhol ott vagy? 

Nos, az már csak hab volt a tortán.

...

Tehát pár nappal a fenti találkozó után, ismét álmodtam. Úgy látszik, mostanában tényleg furcsa energiák vannak... ahogy az ezoterikusok mondják. (Egyébként mintha ebben a mondásban tényleg lenne valami; az energiaminőségeket sokszor színekkel tudjuk megközelítőleg leírni, és nem lehet véletlen, hogy egy adott időszakra egy adott színtartomány a jellemző - s ezt egymástól függetlenül is "látjuk". Sok ilyen megerősítést éltem már meg, mióta Segítőmhöz járok.)

Az álom egy idegen településen zajlott. Egy kisváros, vagy ilyesmi lehetett, egy kisebb hegyen, a szélei leértek a síkságra, ahol egy nagyobbacska patak, vagy inkább öntözőcsatorna haladt egyenesen, s mellette a kocsiút vezetett kifelé a városból.

Az Öreg Király, régi főnököm játszotta álmomban a cégtulajdonos szerepét (nem tudom, miért ő, de mindegy is ez); s kitalálta, hogy látogassuk meg a helyet, ahol korábban a cég székelt. Így kerültünk ebbe a városba, s a csatorna melletti kocsiúton kellett kifelé autózni ahhoz, hogy megtaláljuk az épületet. Míg várakoztunk a többiekre a csatorna partján, láttuk távolabb a Farkast a tulajdonossal veszekedni, de én nem nagyon foglalkoztam a dologgal, elmentem inkább csónakázni.

A csatorna csónakkikötővé szélesedett egy helyen, több sorban voltak a hajóállások, s én a leghátsó sorban álltam a stégen, mikor rádöbbentem, hogy ideje menni a többiekkel.

A csónak abban a pillanatban iramodott messzire a vízen, mikor be akartam szállni, hogy visszaevickéljek. Csak néztem, ahogyan vitte az áramlás; sehol senki, és már alkonyodni is kezdett...

Végül nagy keservesen belevetettem magam a vízbe - hűvös volt és nem túl tiszta, semmiképp nem az a nyári hívogató fürdővíz. Mikor a túloldalon kikecmeregtem belőle, arra kellett rádöbbennem, hogy nem tudom, hol az autóm - anélkül meg hogyan menjek a többiek után?

Az autómat keresve felfelé indultam, a városba; aztán valahogy rendőrökkel találkoztam, akik visszajuttattak hozzá; közben talán a ruha is megszáradt rajtam nagyjából - mindenesetre már este volt, mikor visszajutottam a csatorna mellé, az útra, s kollégáim jöttek szembe.

- Te nem is tudod, mi történt?

- Nem, a kocsimat kerestem idáig.

- Most húzták ki. Beleugrott... megfulladt - mondták szomorúan, a távolba mutatva, ahol láttam a Farkas testét csurom vizesen, ahogy éppen hordágyra teszik, hogy behelyezzék a hullaszállítóba.

....

Paradox módon reménnyel és bizakodással ébredtem; s Segítőm is megerősített abban, hogy ez az álom alapvetően jó dolgokat jelent.

Mindenesetre, akit holtan látsz álmodban, az hosszú életű lesz, azt mondják.

Így legyen.

Temetés

 A temetésre nagyon sokat vártunk, több, mint egy hónap telt el, mire eljutottunk idáig. Az eseményre várva energiavákuumban léteztem; közben néhányszor szinte átéreztem a hamvasztást, a lángokat, a forróságot; majd lassan belenyugodtam ebbe is, s már csak a közelgő megpróbáltatás riasztott - a dátum közeledtével egyre jobban.

- Könnyebb lesz, ha túl lesz rajta - mondta az ügyintéző a temetkezési vállalatnál, és ezt kezdtem mantrázni, mint afféle "pozitív" megerősítést.

A rokonokra - gyermekeim kivételével - a legkisebb mértékben sem voltam kíváncsi; részint, mert energetikai állapotom tartósan ellehetetlenítette a szociális interakciókat; részint, mert úgy voltam a kérdéssel, hogy aki nem volt kíváncsi szegény anyámra az utolsó 30 évben, az igen jó helyen van ott, ahol eddig tartózkodott.

Bátyám azonban valamiféle lelkiismeret-furdalástól hajtva, váratlanul egy komolyabb összeget küldött hozzájárulásul; majd, mivel egészségi állapota nem teszi már lehetővé neki sem a közlekedést, megkérte a lányát, hogy jöjjön el a családjuk képviseletében a temetésre.

Unokahúgom, - értsd: Anyám másodszülött unokája - megírta nekem szépen, hogy ő bizony nem tudja, hogy hol van a sír; de ő oda sem tud érni 8:30-ra, mert neki a gyerekeit kell iskolába vinnie. Az egy dolog, hogy a temetés időpontját, ugyebár, nem mi határozzuk meg... még ezt sem ebben a nyüves életben, igen. Ettől függetlenül az unokahúgom igazán megoldhatta volna valahogy ezt az egy reggelt.

Ha már gyerekkorában minden második vasárnap (láthatásnak nevezik a jelenséget) Anyámnál ebédelt, velem és a bátyjával egyetemben. A bátyjával, aki el van tűnve, mint szürke szamár az ősködben. Hiába, összetartó kis család ez a miénk, na.

Eljött viszont az ő jó édes anyja, a bátyám első felesége (jelenleg a harmadikat fogyasztja) - de nem ismertem meg, bevallom. Bezzeg ő...

Mit mondjak? Gonosz leszek, tudom, de mikor végül rám köszönt, átfutott az agyamon, hogy a rangon aluli házasság nálunk családi sport, és hogy én még nem is a legrosszabb vásárt csináltam egyik esetben sem, így elnézve a helyzetet.

De ez nyilván gonosz dolog tőlem, és volt sógornőm kedvesen és vidáman igyekezett bratyizni velünk - gondolom, meglepődött a temetőbe begördülő gépjárműpark és gyermekeim eleganciája láttán. (Andrásom öltönyben libbent ki az x3-asból, Andikám pedig lobogó szőke hajjal az Audiból, melynek oldalára felmatricáztatta, hogy adjon az életérzésnek: "Cabriolet".

Ahh. Tudnak élni az én csemetéim. Bár koszorút, nos, azt az ő nevükben is én vettem. 

De sebaj, ez a befektetés majd egyszer garantáltan megtérül.... garantáltan. Bár ez rám nézve nem éppen öröm, sőt, szívesen kihagynám.

A főkapunál folytattuk hát sógornőmmel kényszeredett beszélgetésünket; majd mikor a kis urnaszállító kigördült az útra, mi némi megkönnyebbüléssel hagytuk ott őket, követtük a kocsit. Ő és a párja, (egy nagy bajuszú embör) maradt a lányára  várva, aki nem tudja a sír helyét.

A sírnál hatalmas öröm ért: annyi év után végre láthattam Zsolti fiamat; eljött a temetésre.

Ott állt, szomorúan, s én ismételten ledöbbentem azon, hogy az én legidősebb gyermekem mennyire hasonlít rám; le se tagadhatnánk egymást, ez az igazság. De ledöbbentem azon is, hogy nem láttam boldognak, (mármint... nyilván a konkrét esemény miatt sem, de a saját kis életére vonatkozóan sem éreztem életörömöt); s elszoruló szívvel vettem észre a sötét fürtjei közé kúszó ősz hajszálakat. 

Megrohant a féltés és az aggodalom. Fiam arról beszélt, hogy a harmadik diplomáját készül épp letenni; (semennyi diploma nem lehet elég sok - okította a kikerekedett szemmel bámuló tesóit); s hogy itt Magyarországon nem igazán lehet jó állást találni, ha meg elmész idegenbe, ott csak jöttment leszel.

Nem akartam belebocsátkozni vele mindjárt egy elméleti vitába, sem az alkalom, sem az elidegenedésünk okán; de azt azért jó lenne egyszer tudomására hozni valahogy, tapintatosan, finoman, hogy akinek 25 éves korában önerőből (mit tett a Bitcoin) saját lakása volt Budapest közepén, nos - annak ha van is lelki baja, bizonyos, hogy nem az anyagiak az okai.

Mindenesete attól még féltem, sőt, nagyon is, hiszen a fiam, és bármit is gondol rólam, rólunk, de nagyon szeretem.

Ott álltam tehát a gyermekeim karéjában, s bár nagyon szomorú voltam, de szívem repesett a látványtól, ahogyan egymás mellett álltak. Szépek, fiatalok, értékesek, érdemesek. Az én családom. Az életem fő művei. Büszke lehetek rájuk - gondoltam, s míg a beszédre készültem, szívembe húztam a képet.

Az urnaszállítók kis ravatalra helyezték a sírnál az urnát, s nekem igazolnom kellett, hogy Anyám adatai vannak a benne lévő fémlapon - ezen túl mást nem lehet igazolni, a por az por, mindegy, kié, mié.

Unokahúgomék még nem érkeztek meg, s én úgy döntöttem, nem várok tovább. Amúgy is... úgy éreztem, hogy a leírtak nem tartoznak "idegenekre".

A beszédet előző éjjel írtam, előtte sokáig vártam, hogy talán Segítőm mégis átveszi a búcsúztatás feladatát.

Azon a családállításon - akkor még élt szegényem - Segítőm lépett be Anyám szerepébe; s abban a pillanatban, hogy beállt, elkezdett jajgatni; kétrét görnyedt; folyton csókolgatni akarta a kezemet és utána lefeküdni.

Ledöbbentem a dolgon.

Anyám az utolsó hetekben nagyon, látványosan meggörbült; és valóban folyton a kezemet csókolgatta - ami engem nagyon zavart, nem éreztem és most sem érzem magam méltónak erre.

Mindezek a tények sosem voltak a Segítőmmel való megbeszélések, meditációk és kezelések témái, pont ezért döbbentem meg azon, amikor egyetlen másodperc alatt az információs mezőből átvette mindezeket a mintákat.

Hiába, ő nagyon tiszta csatorna.

A beszéd tehát megszültetett, olyan lett, amilyen; s én a sírnál - párszor meg-meg állva sírni - elmondtam ezt - talán leginkább gyermekeim okulására.

"Kedves Édesanyám!

Hát eljött ez a pillanat is - a pillanat, amit nem szerettem volna megélni - a búcsú perce. Több, mint fél évszázadon át volt Édesanyám, olyan voltál nekünk, mint állócsillag az égen, abszolút viszonyítási pont - s most már örökre az leszel.

Készülve erre az utolsó megmérettetésre (a búcsúbeszédre) emlékek tucatjai kavarogtak bennem az utóbbi hetekben. 

A gyerekkorom, amit átszőtt a Ti szerető gondoskodásotok. A "cukros kis kert" a "cukros kis házzal", ahol három nő egymáshoz bújt viharos júniusi éjszakákon, s ahol minden a Te kezed munkáját dicsérte. A kreativitásod - aminek én csak a töredékét örököltem, s mégis gazdagnak mondhatom magam általa.

Az emlékek közül vissza-visszatért a jelenet, ahogyan a tükör előtt tanítottál kötni-horgolni. Én balkezes vagyok, te jobb - nem volt könnyű dolgod velem, de nem adtad fel. Köszönöm. Az egyik legkedvesebb hobbim a mai napig is a kézimunkázás.

Néztem, néztem a gyorsan pergő évek emlékkockáit...

Tudom, abban a korban vagyok lassan én is, mikor Te is leszámoltál a kék madár kergetésének illúziójával, s ettől, illetve az átélt kudarcoktól megkeseredtél.

A következő évtizedek vitákat hoztak és meg nem értéseket - nem volt könnyű dolgunk egymással.

De az unokáid iránt érzett feltétel nélküli szereteted csodája átragyogott minden nézeteltérést. Még nekik is olyan értékeket adtál, amelyek lényük részeivé lettek. Köszönjük ezt Neked.

Az utolsó években aztán valamit megpróbálhattam visszaadni a sok gondoskodásból. Talán a töredékét sikerült.

Hiszem, hogy azért kaptuk ezeket az éveket, hogy bepótolhassuk, rendbe tehessük, amire korábban nem volt mód. Tudom, hogy sok mindent sikerült is.

Édesanyám, bár tudtuk, hogy nagyon beteg vagy, mégis megrázott, hogy ilyen hirtelen mentél el. Még el sem tudtam búcsúzni Tőled, s ez bánt. Bánt - de tudom, hogy tudod, hogy szeretlek.

Menned kellett - hiszem, hogy az apukád eljött érted és segít Neked - odaát. Hiszen nem lehet véletlen, hogy pont augusztus 20-án mentél el Te is, épp, mint ő.

Végezetül egy idézet, amit halálod másnapján hallottam, s annyira ránk illő, hogy nem maradhat ki ebből a búcsúztatásból. Így hangzik:

"Előbb-utóbb mindannyian megtanulunk szeretni. Csak van, aki az öröm, és van, aki a fájdalom útján."

Édesanyám, mi sokat jártunk a fájdalom útján.

De tudom, hogy a végére nagyon megtanultuk egymást szeretni.

Nyugodj békében szeretteid között. Legyen Neked könnyű a föld."

A sírásók betemették a gödröt - hamar megvoltak vele, kis gödör volt szegényemnek; elsimították a rögöket, s már a koszorúkat hordták Robi segédletével, mikor befutott az unokahúgom a férjével és az anyjáékkal.

Valahol belül, a gonosz énem vigyorogni kezdett.

Némi értetlenkedés után (hát miért nem tudtak várni? - úgy odamondtam volna neki, azért, kisanyám, mert attól, hogy kinyílik előtted a Tesco ajtó, még nem vagy királylány... ahh, mindegy is ez, engedjük el hamar) pár kényszeredett mondat következett; de én alig vártam, hogy végre elbúcsúzzunk; nem érdekelt sem a jóvágású úrifiú férje, sem az anyjáék - évtizedek óta élnek itt a szomszéd buckákon (Budaörsön), semeddig nem tartott volna neki beruccanni a nagyanyjához, ha érdekelte volna öt hideg percig is... hagyjuk. Inkább félrevonultam a nagyfiammal pár szót váltani, nekem az volt a fontos.

Andi megkérdezte tőle, hogy ő, aki mindig szerette a Mamát, és a kedvenc unoka volt - nos, ő miért nem látogatta az utolsó években. Ekkor elmondta, hogy egyszer, még 2017-ben, volt fent nála, és vele is gyanakvó volt és ellenséges, mint később Andrissal. Igen, Anyám akkor már rendesen benne járt a paranoid skizofrénia szerű tünetegyüttesben, amit az Alzheimer okozott nála. 

Négy év - ezt mondta a háziorvosunk; igen, annyi volt - de már akkor elkezdődött. Vagy talán már a háború alatt, amikor egy copfos kislány beágyazva, rettegve várta, hogy mi lesz a sorsa, túléli-e a szörnyűségeket, vagy felfedezik, megerőszakolják, esetleg meg is ölik... s ha majd előbújhat, vajon a szeretteit, igen, őket látja-e még?

Nem tudom.

- Ahhoz képest elég sokáig húzta - mondta Zsolti.

- Hidd el, hogy mindent megtettem, ami tőlem tellett, igyekeztem ápolni, ahogyan csak tudtam.

- Tudom - mondta a fiam, s ettől melegség járta át a lelkem.